Azzal oda lépett nejéhez, megragadta kezét s szétnézve a sokaságon,
dörgő hangon kiálta a körülállókhoz:
– A ki nőmre egy tiszteletlen pillantást mer vetni, azzal én vetek
számot. Helyet előttem!
Henriette látta, mint nyitott útat a sokaság, mint hunyászkodott el
mindenki e parancsoló férfi haragos arcza előtt, látta, mint ült le maga
a reszkető asszony is s azután elsötétült szemei előtt minden; ájultan
rogyott azon férfi karjaiba, a kit úgy gyűlölt mind ezideig s a ki a
legirtózatosabb pillanatban – egyetlen szabadítója volt.
Ezt a meglepetést tervezé számára a sors a fekete ékszerekkel.
Mikor ismét magához tért Henriette, érzé, hogy kocsiban van. Férje egy
perczig nem állt meg vele többé azon városban, hanem vitte éjszaka haza
Hidvárra.
A hegyi utakon, koromsötét éjjel, nem volt tanácsos az utazás; a hintó
lassú döczögéséről veheté észre a nő, hogy óvatosan haladnak; felnyitá
az egyik ablakot és kitekintett. Azt látta, hogy férje gyalog megy a
hintó előtt, lámpással kezében, keresve a jobb útat; a kocsis a bakon
ül; a hajdú a hintó mellett megy, segítve azt tartani dülősebb helyeken.
Valami hang úgy vádolta belül, a miért ezt a férfit oly hosszasan tudta
gyűlölni, ki irányában soha sem volt egyéb, mint gyöngéd, ki soha tőle
nem követelt, ki talán csak azért tartá magát az ideig ifju nejétől
távol, mert látta, hogy annak alkalmatlan; és a kiben most egyedüli
védelmezőjét tanulta megismerni.
Egy órai botorkázás után kijutottak a tört útra; itt a báró megállítá a
hintót s benézett annak ablakán.
Látva, hogy Henriette már ébren van, azt kérdezé tőle, hogy nincs-e
valami baja? Azután meg azt, hogy megengedi-e, hogy beüljön mellé.
Henriette föltevé magában, hogy férje legelső vallató szavára meg fog
neki vallani mindent. Mindent, még legtitkosabb ábrándját is. Még azt
is, a mit csak Isten olvashatott szivében.
Hátszegi nem adott neki erre alkalmat.
– Kedves Henriette, azt ne gondolja felőlem, mintha én valaha azon
törném a fejemet, hogy megtudjam, mi úton jutott az a végzetes ékszer
kegyed birtokába, s tömérdek ékszere közül miért választá kegyed ezt ki
e mai napra? Én magamra vállaltam érte a felelősséget; abban a perczben
czélszerűbbet nem tehettem. Már most csak arra kérem, hogy meg ne
hazudtoljon; hagyja rá, hogy tőlem kapta azt, én majd elintézem az egész
dolgot, hogy nem lesz belőle nagyobb zaj. Ilyesmi megeshetik akárkin is;
a baj csak az, hogy a felismerés ilyen nyilvános helyen történt, s hogy
az egykori birtokosné oly tulságosan ideges. Nem lehet tőle rossz néven
venni, ha azon perczben nem birt magával. Azóta bizonyosan megbánta. Ne
féljen; adja ide kezét, minek reszket? hiszen én biztosítom, hogy ebből
önre nem fog kellemetlenség háramlani. Azonban mégis azon esetben, ha az
ékszert nem édes atyjától kapta kegyed ajándékba, szükséges, hogy a jó
öregnek irjak, és megnyugtassam, tudatván vele, hogy én adtam azt
kegyednek, különben a nagyító hír ki tudja mit kürtölne fülébe?
Lehetne-e ennél gyöngédebben vallomást kérni a nőtől?
– Kivánja, hogy irjak neki?
– Irjon ön; szólt Henriette s azzal odaborult férje keblére és elkezde
keservesen zokogni; ott sírt addig, a meddig sírnia jól esett.
Olyan jó hely a férj keble az asszony kihulló könyeire nézve.
Henriette kénytelen volt magát meggyőzni a felől, hogy férje – legalább
az ő irányában – nemesen érző lélek. E percztől fogva egészen másszinű
üvegen keresztül látta őt, kezdte hinni, hogy mind azok, a miket ő
hibáknak látott benne, csak a férfiak általános szokásai s kezdett
magában félreismert erényeket fedezni föl benne.
Elkezdte szeretni férjét.
Midőn reggel a hintó Hidvár udvarán állt meg, Henriette férje karjai
közt ébredt fel; ott aludt sokáig. Midőn körültekinte s Hátszegi delejes
szemsugáraival találkozék pillantata, úgy tetszék neki, hogy az elmult
éjszaka rémjelenete nem volt egyéb, csak egy álom, melyből jól esett
felébredni.
Midőn férje megcsókolá kezét, szobájába távozta előtt, Henriette
megszorítá annak kezét s hálásan mosolygott reá. Azt hitte, hogy most
már ébren van.
Csak a midőn hálószobájába ért, a mint megállt a terebélyessé nőtt
asclepias előtt, ekkor döbbent vissza szivében. A rovátkolt levelek,
mint megannyi szemrehányásra nyiló ajk, látszottak felé fordulni, s a
nyiló fürtök csillagvirágai, mint mozdulatlan vigyázó szemek, tekintének
felé, mintha megtámadnák mind egy távollevő nevében.
– Oka vagyok-e én a te balsorsodnak?
Miért kell te neked Szilárdot megvetned? Ki sugta neked azt a
gondolatot, hogy ama rejtélyes ajándék ő tőle jött?
Valóban azt meg kellett engednie a szemrehányó virágnak, hogy erre a
gyanúra egy csepp oka sem lehet.
De mi hát e borzasztó rejtélynek a kulcsa? Kinek kellett ez az ötlet,
hogy neki ajándékba küldje azt az ékszert?
Itt, itt nem volt semmi világosság.
Egy talány elzárta minden magyarázat elől az útat; és a talány volt –
Fatia Negra maga.
Hogy jutott a fekete ékszer az ő kezéből Henriettébe? mi oka volt annak
e fortélyra? – s egyátalában ki lehet az az ember? Ez a gondolat nem
hagyá Henriettet nyugodni. (Egyébiránt az utolsó kérdésre egynehány
vármegye hatósága hasonló kiváncsisággal szerette volna megtudni a
megfejtést.)
Henriette sokat gondolkozott ezen.
Nem birják elfogni ezt a hirhedett rablót? Ha mindenki, a kinek
valamijét elrabolta, úgy főzné magában a terveket ellene, mint ő, a ki
rablott kincsét ajándékba birta, csakugyan vesztébe kellene neki
rohanni.
Elébb férjétől kérdezősködött felőle, az azt felelte rá, hogy az egész
Fatia Negra históriája nem egyéb, mint oláh költemény. Rablások az igaz,
hogy történnek, a mikben a harámbasa rendesen fekete álarczot visel,
hanem ez nem egy és ugyanazon ember; de miután e névnek már olyan
bűvereje van a közönség előtt, többen is használják a nevet és álarczot;
a mi onnan is bizonyos, hogy egy párszor már el is fogták, fel is
akasztották a Fatia Negrát, mégis él. A nép mythologiai alakot csinált
belőle.
Egészen más volt a pópa véleménye e tárgyról. Ő úgylátszott, hogy
részletesebben van értesülve.
A Fatia Negra, bár az ország minden szélét összekalandozta is, állandó
fészke itt van a környékben; itt van egy kedvese, a kinél gyakran meg
szokott jelenni?
– Hogy nem tudják ott elfogni.
– A köznép egyrészt egyetért vele; más része fél tőle, mert ördöngösnek
hiszi.
– Én jutalmat tűznék ki fejére, bármibe kerülne, annak, a ki elfogja.
– Oh nagyságos asszonyom, tűztek azt ki a vármegyék eleget. El is indult
egynehány bátor ficzkó a felkeresésre, de biz annak mindig az lett a
kimenete, hogy saját fejeiket is ott hagyták.
– Nem árulná el kedvese?
– Lehet-e egy nőnek elárulni valakit, a kit szeret?
Henriette lesütötte szemeit. Ő volt az, a ki el tudta árulni kedvesét.
– És én nem akarok nyugodni, míg ez az ember kézre nem kerül; oh, a
rablóvezér nem sejti azt, minő ellenséget ébresztett fel maga ellen,
midőn ilyen rettenetes talányt adott fel szivemnek. Meglássa ön, hogy én
leszek elébb-utóbb, a ki azt meg fogom fejteni.
A kalugyer fejét csóválta; mintha mondaná: erős férfiak kidőltek e
vállalatból; mit tehetnél te gyönge nő?
Férjének nem szólt e felől Henriette semmit. A fekete ékszerek miatti
csatány lassankint elaludt magában; Hátszegi visszaküldte az özvegy
nőnek a felismert ékszereket, s utasítá, hol járjon utána az eladónak –
Párisban. Képzelhetni, hogy ez nem ment tudakozódni Párisba, hanem
beérte azzal, hogy megkapta elrablott jószágát.
Annyi eredménye maradt e rázkódásnak Henriettere nézve, hogy többé nem
lehetett semmiféle jótékony czélú dalidóhoz kedvet csinálni neki, s
azontúl kerülte azokat a köröket, a mikben ilyen kiméletlenül
megbántották. A szégyen és méltatlanság pirja szökött arczába, ha azon
jelenetre gondolt. Attólfogva kezdte hinni, a mit férjétől mindig
hallott: «úr úrhoz, szegény szegényhez való». Úr és szegény ember között
nincsen társalgás. Egyik sem érzi magát jól a másik közelében; a
különböző rangosztályok jó egyetértésben élhetnek egymás mellett, de
együtt nem, hogy mindeniknek saját élvezetei vannak, a miket a másik
jelenléte zavar, stb.
Igazat adott neki mindenekben s átlátta, hogy nem tehet okosabbat,
mintha egészen férjére bizza magát.
Ezentúl megfordult a régi jelszó; most már Henriette mondá: «a hogy
férjem akarja, ő az én uram a háznál».
Hidvár termei ezután víg úri társaságok előtt nyiltak meg. Vidám
estélyek, kirándulások válták fel egymást; a fiatal nő megismerkedett
Erdély főuri családaival; látta színről-színre, tapasztalá
magukviseletében, a mit otthon nem látott, hogy mi az igazi úr? mert még
azért, hogy valaki gazdag ember, nem úr; a gazdag ember lehet igen
közönséges ember: míg ezek az erdélyi mágnások olyan szépen megmutatják,
hogy lehet az ember néha igen szerény birtokocska mellett valódi
gavallér; gyakorolhat vendégszeretetet, áldozhat közügyekre, úri díszt
tarthat udvara körül. Ezek nem iparkodnak egymást pompával felülmulni,
mert tudják, hogy sok szerény birtokú nemes van közöttük, a kiket
köreikből nem akarnak elriasztani, de mint egy ember, helyt állnak
minden közrészvétre felhivó ügyben s kiüldözik maguk közül, a ki
jellemtelen; semmi szennyet el nem tűrnek magukon, azért igen sűrű náluk
a párbajeset és csodáig erősek hölgyeik iránti szerelmükben. Sehol sem
mutogatnak annyi ősz, kopasz agglegényt, annyi világtól boldogtalannak
hagyott férfit, mint Erdélyben, kik évtizedeken keresztül közbeszéddé
vált hűséggel ragaszkodnak egy el nem érhetett ideálhoz s ezt ott senki
sem találja nevetségesnek.
Mindezek úri erények. Henriette tanulta ismerni a különbséget az úr és
gazdag között.
Nem volt csoda, ha oly hamar beletalálta magát új helyzetébe, ha kezdett
sorsával kibékülni s úgy járt vele, mint a ki holdvilágnál igen
riasztónak talált egy tájat s ugyanazt napvilágnál egészen másformának
szemléli.
Eljött az őszi idény; a férfiak ilyenkor készülődnek, gyülekeznek
veszélyes vadászataikra: medve és vadkan a jelszó; előtte egy héttel már
nem lehet velük beszélni a nőknek, külön huzódnak fegyverszobáikba,
fegyvereikről, vérebeikről beszélnek; egymást tüzelik kalandok
elmesélésével, fogadásokat tesznek és közben kártyáznak. A hölgyek
ilyenkor el vannak hanyagolva.
A vadászat tettleges idénye alatt pedig épen hetekig nem látni a
férfiakat; kimentek azok az erdőre, ott járnak, leskelődnek, vízben,
fagyban, s mikor haza jönnek, a hölgyek épen nem találnak benne semmi
rendkívülit, ha a férjet, vagy a deli udvarlót esőtől lemállott, sártól
láthatatlan, összetépett ruhában, néha megsebesítve, piszkolva látják
haza jönni, vagy a szekérről leemeltetni, mert hisz az férfias mulatság
– és csupán úrnak való.
A medve-vadászatok idényére megjelent Gerzson úr is, a hős nyomorék, és
gróf Kengyelesy s számos ismerős arcz távol megyékből, kiket Henriette
esküvője utáni napon együtt talált, s kiknek Hidvár rendesen őszi
légyottjuk szokott lenni.
Gróf Kengyelesy nem hozta magával nejét; a kis hamis azt állította férje
eljövetelekor, hogy beteg s hátramaradt. Értse, a ki érti.
Henriettenek elég foglalkozást adtak a háziasszonyi gondok. Büszkeségét
találta benne, hogy vendégei hiányt ne szenvedjenek elnézése miatt;
tudta a házinő szerepét estélyek alatt illő applombal betölteni.
Ez alatt sok mindent elfelejtett a régi ábrándokból. Csak azután, midőn
egy napon vadászok, peczérek, idomárok és társzekeresek csapatostól
elhagyták a kastélyt, hogy be a hegyek rengetegei közé vonuljanak, a hol
több napon keresztül fog tartani a nagyszerű hajtás; mikor a nagy zaj,
sürgés-forgás egyszerre elmult, a kastély szobái elcsendesültek, akkor
kezdett ismét valami teher a lelkére nehezülni, mint egy régi fájó emlék
súlya.
Nem maradt a kastélyban vele a cselédeken kívül más, mint Clementine és
Margari. Margari persze a világ minden medvéjeért sem ment volna az
erdőre, a hol az embernek a ruháját és a bőrét össze lehet tépetni.
Clementine nagy szomorúan pletykázá el, hogy a legközelebbi éjszakákon,
midőn az urak kártyánál ültek, Hátszegi ellen fordult a szerencse;
Kengyelesy gróf visszanyerte tőle az egész kengyelesi uradalmat.
– Hála Istennek! sóhajta e szomorú hírre Henriette. Ez is egyike volt
lelke alpeseinek, a mik lidércznyomással nehezültek szivére, s a
válaszfalak egyike, a mik férjétől eltávolíták. Tehát ez is elmult.
Clementine még azt is tudta, hogy e veszteségen a báró úr egy
hajszálnyit sem bánkódott, sőt azt is mondta, hogy ebből látja, mennyire
szerencsés most a szerelemben.
Henriette magára vette a czélzást s kezdett reá hiú lenni.
A gróf pedig azt mondá, hogy még nem mer a nyereségnek örülni, mert
útközben megint előkaphatja az átkozott Fatia Negra, mint már egyszer
megszabadította a nyert pénzétől.
Henriette tagjait hideg borzadály futotta át, ismét az az átkozott név!
Ez a Fatia Negra. Már felejteni kezdé. Őt magát, rejtélyes alakját és a
szégyent és rémületet, mely őt vele megismerteté.
Azután, hogy egészen magára maradt, régi emlékek kezdtek föltámadni
sírjaikból. Annak az ifjunak a halvány képe, ki érte egykor meg akart
halni; a fogadások, a miket annak tett; annak közelléte egy határszéli
városban, tudakozódása az elpártolt kedves felől, nyilatkozatai, hogy
soha e tájra nem akar jönni s azután a Lippáról érkezett névnélküli
küldemény; annak háborító következményei… A phantasiájától kormányzott
lélek arra a gondolatra kezde jönni, hogy Szilárd és Fatia Negra között
valami eszmének kell létezni!
A legkedvesebb és legrettentőbb két alak között!
Hátha e megszégyenítés kicsinált boszú volt? Kinek a boszúja?… Egyenesen
magáé a megcsalt kedvesé.
Ilyen rossz gondolatokat szül az egyedüllét.
Ezen a rém-töprengésen aludt el az első magányos éjjel Henriette.
Az asclepiás azzal állt boszút e gondolatért, hogy oly erős virágillatot
terjesztett a szobában, hogy a nő feje megfájdult tőle.
Másnap reggel korán meglátogatá a pópa.
Az egész idő alatt, míg a vendégsereg ki s be járt a várkapun, ő tájára
sem jött annak; most azonban sietve kért néhány szóválthatást az
úrnővel.
Henriette róla is megfeledkezett egy időre; most jól esett neki, hogy
jön.
– Hírt hozok Fatia Negráról, asszonyom, és még egyébről is, szólt a pap,
mihelyt egyedül volt az úrnővel.
Henriette érdekelten figyelt rá.
– Tegnap a Dupe Piátrán lakó híres vajákos nő jöve hozzám egy igen nehéz
kérdésben lelkét megnyugtatandó. Ez az asszony, mint a környék minden
népe tudja, híres kuruzsló és olyan szerek készítője, a miket más
embernek adni nem szabad. Kivált hajdanában igen sűrűen látogatták
mindenféle bajban levő emberek és – különösen leányok. No de ezt nem
szükség nagysádnak megtudni. E kuruzsolásoknak azonban egyszer már
nagyon megadta az árát, mert a megyei hatóság méregkeverésért befogatta
s több évig ült a tömlöczben. Ez idő óta tartózkodóbb s nem minden
embert lát szivesen erdőben elrejtett magányos viskójában; kivált mióta
én is keményen megdorgáltam, hogy milyen nehéz terhet vállal lelkére,
midőn a természet által füvekbe rejtett erőket tudatlanul emberek
megrontására használja. – Tegnap tehát ez a nő hozzám jött, pedig nagy
ritkaság őt emberek közt látni s azt adá tudtomra, kogy a mult éjjel
nála volt a Fatia Negra.
Henriette kétszer, háromszor összerázkódott. Ilyen közel jár.
– Az álarczos azt kivánta tőlem, monda a kuruzslónő, hogy készítsek
számára mérget, mely bizonyosan öl. Én azt mondám, hogy nem teszem, nem
akarok a vármegyével semmi pörbe keveredni megint. Igért pénzt, sok
aranyat mutogatott; azt mondtam rá, hogy ez nekem mind nem kell; azzal
én meg nem válthatom magamat a bajból, ha az urak ki tudnak rám valamit.
Akkor kihuzta a pisztolyát, odanyomta a végét a homlokomra, hogy a
karika mély nyomot hagyott a bőrön s azzal fenyegetett, hogy rögtön
szétlövi a koponyámat, ha kivánatát nem teljesítem. – Én azt mondtam rá:
jól van, inkább legyek agyonlőve, mint felakasztva. Ekkor, látva, hogy
ki nem fog rajtam, könyörgésre fogta a dolgot s azt mondá, hogy nem
embert akar megölni a méreggel, hanem fenevadat. Valahol, valakinek az
udvarában van egy harapós vadállat, melyet szeretne útjából eltenni;
érthetem a többit. Miféle állatot akarsz megölni? kérdém tőle. Arra ne
legyen semmi gondod. De kell rá gondomnak lenni, mert a mi mérget a
farkas és harapós eb megesznek, ahhoz hozzá sem szagol a medve; s a
mitől az egyik állat meggebed, azt a másik elviszi és semmi baja sem
lesz tőle. Tehát tudd meg, hogy medve az. – Esküdjél meg rá, hogy nem
ember számára kéred a szert. – A Fatia Negra megesküdött mindenféle
földalatti átokkal, hogy igazán medve számára kéri a mérget. – A
kuruzslónő aztán készített számára olyan öldöklő kotyvalékot, melytől a
legerősebb állat is elvesz s mézes málépogácsákat gyurva, azok közé
elegyíté azt; mint tudva van, a medve ezt a csemegét nagyon szereti. A
Fatia Negra tíz aranyat adott neki a méregért; a vén asszony azonban nem
nyughatott a lelkétől, másnap elhozá hozám az aranyokat, azt mondá,
fordítsam a templom szükségeire s oldjam fel a lelkét azon teher alól,
melytől nem tud nyugodni; hátha a Fatia Negra esküje ellenére még is
emberek ellen használná azt a mérget.
– Az iszonyú volna, szólt Henriette aggodalmasan.
– Én nem tartok tőle, szólt a kalugyer. A méreg csakugyan állat számára
van.
– Valami házőrző állatot akarnak megölni, hogy valami gazdag urat
megrabolhassanak.
– Nem. Egy hű állatot akarnak megölni, hogy egy szegény embernek
egyetlen kincsét elrabolják: – feleségét.
– Hogyan?
– Hallja nagysád tovább. Ez eset után, szokatlan időben jött hozzám Juon
Táre felesége, a Marióra. Különben csak vasárnaponkint szokott bejönni
imaszóra; azért volt látogatása szokatlan. A miket nekem beszélt, nem
annyira a papnak tett gyónás, mint a jó barátnak tett vallomás volt; s
hogy azokat másnak elbeszélem, nem követek el vele szentségtörést. A
fiatal nő csábnak van kitéve.
– Az erdők közepén!
– Valóban az erdők közepén; a hol hetekig sem hall a pásztor egyéb
emberhangot, mint melyet a viszhang kiált saját szava után. A csábító a
Fatia Negra.
– Tehát itt közelben lakik?
– Nem tudni azt, hogy hol lakik; azonban mikor üldözik, vagy ha
kalandokra jár Erdélyből Oláh- és Magyarországra, akkor az ilyen
magányos tanyák pihenő állomásai; azért a legtöbb havasi pásztorral jó
ismeretségben él; azokat nem bántja, sőt ajándékokat hord nekik és
feleségeiknek; gazdagon fizet minden falat kenyeret; ez teszi
megfoghatóvá, hogy soha el nem árulják. A hely, hol Juon Táre felesége
lakik, a jeges völgyben van; a mit azért neveznek így, mert itt jelen
meg a legelső jég, már szeptember közepén a patak széleiben. Ott a patak
mellett áll egy kis fakunyhó, melynek oldala a mögötte felnyuló
sziklákhoz van ragasztva. Egyszer jártam ottan; igen kedves, regényes
hely. Ott lakik a szép Marióra egyes egyedül. – De rosszul mondám:
egyedül, hiszen hárman vannak; kis egy éves gyermeke és a szelid medve.
Férjét néha egy hétig sem látja, kivált őszszel és télen, mikor a
leesett hó a legelőt elborította. Ilyenkor a kecskepásztor a havasok
tetején tanyáz s úgy táplálja kecskenyáját, hogy fejszéjével ledönt
egy-egy felnőtt bükkfát, arra a kecskék rámennek s a fa kövér rügyeit
lerágják; ha az elfogyott, ismét másik fát kell nekik vágni, mert az
egyedüli táplálékuk. A pásztor ezalatt nemcsak őrizője, hanem táplálója
is állatainak; ő maga egyetlen málélisztjét itt-amott odvas fákba,
kőüregbe elrejtve, mikor megéhezik, a rejtekhez tereli kecskéit,
előveszi bográcsát, teletömi hóval, tüzet rak alá s a főtt hóvízben
elkészíti a puliszkát; mikor hófergeteg lepi künn, akkor völgytorokba
hajtja kecskéit s hogy reggelig, míg velük együtt alszik, a hó el ne
temesse nyájával együtt, szüntelen alá s fel hajszolja őket; tapostatva
a lehullott havat. Marióra ezalatt otthon ül s fonja a gyapjút, miből
férjének és magának ruha fog készülni, vagy kőmozsárban lisztet tör
máléból, házi szükségükre; közben gyermekével játszik; arról, hogy férje
hol jár, csak a pásztorkürt távoli hangjai értesítik, mik a nagy
csendben egyik hegytetőről a másikig elhangzanak. Hetenkint csak egyszer
tereli azon völgybe a nyáját Juon, hol Marióra lakik, csak egyszer látja
nejét és gyermekét, hanem aztán ennek a találkozásnak az örömét ne is
kisértse meg ember leirni.
– S e tiszta örömet akarja egy gonosz kéz megzavarni.
– A pásztor és neje eddigelé semmitől sem féltették egymást. Nagyon jó
ott abban a magányban lenni: nagyon közel lakik ott az Isten. Juon Táre
erős ember, nem bánthatja ocsmány vad; rablótól sem ijed meg; mit
akarnának tőle elvenni? Marióra jó helyen van, a hová hógörgetegek nem
járnak; ha éhes vad, vagy incselkedő ember akarná őt bántani, ott van az
ursu, a rettenetes torkú medve; – ízekre szaggatna akárkit. Pedig
Marióra szavára hunyászkodva bujik az ágy alá s ha ráparancsolnak,
óraszámra elringatja a kis gyermeket; s csak úgy csattog az agyara, a
mint a gyermeket háborgató legyek után kapkod. Egy ilyen csattintás elég
volna egy embert karjától megfosztani. S mintha tudná, hogy a síró
gyermeknek dajka-dudolásra is van szüksége, úgy eldörmög morog mellette,
míg eltudja altatni, mikor anyja kinn a patak mellett mossa a ruhákat.
Juon Táre kastélya, láthatja nagysád, igen erős helyőrséggel van
ellátva, tolvajok, fenevadak ellen; de ki óvja meg a behizelkedőtől?
Fatia Negra régi vendége már a jegesvölgyi kunyhónak s soha sem megy oda
üres kézzel. Gyöngyöt, klárisokat hordott a nőnek, miket az gyanútlanul
aggatott magára. Mit tudta ő, hogy azok ezreket érnek-e aranypénzben,
vagy pedig garasért árultatnak a vásári ponyvasátorban? azt hivé, hogy
ez a vendégszeretetért megillető hála. De felvilágosult felőle, hogy ez
drága ajándék, nagyon is drága, mert a fekete álarczos olyan fizetést
kivánt érte, a mivel nem ér fel a világ minden kincse; s a miért Marióra
ajtót mutatott az álarczos vendégnek s midőn az, szép szóval nem
boldogulván, erővel kivánt czélhoz jutni, a nőnek egy segélykiáltására
Fatia Negra a bőszült ursu mancsait érzé vállain s arra a meggyőződésre
jutott, hogy ez a nő nagyon jól meg van védve. A medve csak Marióra
szavára bocsátá el a fekete álarczost, ki hátulról levén megtámadva, még
csak nem is védhette magát. Az boszútól égve távozott el a kunyhóból s
fenyegetőzve mondá a nőnek: «azért mégis az enyém fogsz lenni!» Marióra
másnap kétségbeesve jött le hozzám, elmondva az egész történetet s
tanácsomat kérve, hogy elmondja-e ezt férjének. Én azt felelém neki,
hogy tartsa előtte titokban, s zárjon ajtót a Fatia Negra előtt. Oh én
tudom jól, mi lakik abban az emberben? Jó tőle óvakodni, de ujjat húzni
vele nem tanácsos. Ő nem közönséges ember. Már most összevetve a
mondottakkal a dupe-piátrai vajákos nő vallomását, erős a gyanum, hogy
Fatia Negra a pásztorné medvéjét akarja megmérgezni.
– Az nem fog megtörténni! vágott közbe a báróné határozottan.
– Aligha akadályozhatjuk meg, nagyságos asszonyom, mert nem tudjuk a
hegyi kunyhó lakóját tudósítani a veszély felől. Levelet nem küldhetünk
neki, mert olvasni nem tud. Élőszóval rá nem bízhatjuk a titkot senkire,
mert a rejtélyes Fatia Negra ellen hírt vinni ebben a környékben semmi
teremtett lélek nem mer. Félnek tőle és hódolnak neki, jobban, mint a
legfőbb hatalomnak. Én magam sem merném ez izenetet ellene megvinni. Én
is félek tőle. Bizonyos vagyok felőle, hogy megtudná s arról még
bizonyosabb, hogy napjaim meg volnának számlálva.
– És én mégis tudok valakit, a ki meg fogja vinni ez izenetet Juon Táre
kunyhójába.
– Tán csak nem nagysád maga.
– Nem. Ha járatlan nem volnék is a hegyek között, a mulkori bukás óta
nem merek e veszélyes utakra vállalkozni; aztán meg egy idő óta oly
rémülős vagyok, minden zörgés megijeszt, félek a magánytól, a mit az
előtt kerestem; idegeim szenvednek a fáradság alatt, hanem tudok valakit
mást, a ki sietni fog, a ki meg nem ijed és a ki nem fog irgalmazni
annak, a kitől mindenki úgy reszket.
A pópa nem találta ki, hogy Henriette hova czéloz: pedig hiszen ő maga
beszélte el egykor a nagyságos asszonynak, hogy van egy kedvese a fekete
álarczosnak, a kivel ő megesküdött – nem pap előtt, – hanem örök ég
alatt; s ez a nő nagyon féltékeny és nagyon merész!
– Csupán arra kérem, nagyságos báróné, hogy akárkit avat e titokba, az
én nevemet hagyja ki az elbeszélésből; különben egy reggel azt fogja
hallani, hogy a jámbor hidvári pópát ketté hasított koponyával találták
szobájában.
– Vigyázni fogok.
Alig hagyta el a pópa a kastélyt, Henriette befogatott s minden gyanú
elkerülése végett, Clementinet is magával vive, áthajtatott Tőkefalvára;
ott a gazdag Onucz háza előtt megállítá hintaját s betért hozzá; az oláh
nábob nagyon örült a szerencsének; mondá, hogy a nagyságos báró úr is
gyakran meg szokta őket látogatni; s a terített asztalt rögtön megrakta
aszalt gyümölcscsel, mézzel és friss turóval; Clementinnek jó étvágya
szokott lenni, az ott maradt a házi gazdával s hozzáfogott úrnőjét
rágalmazni, találgatta az öreg románnal idejövetelük okát s abban
állapodott meg vele együtt, hogy bizonyosan pénzre van szüksége a
bárónénak, férje tudta nélkül; az alatt pedig Henriette Aniczával annak
hálószobájába vonulva, beszélt vele valamiről, a minek semmi rokonsága
sincs a pénzzel.