Henriettenek az időtől fogva sajátszerű ábrándja támadt. Azt hitette el
magával, hogy miután a kalugyerben egy igaz résztvevő tanácsadóra, az
erős Juonban egy hatalmas védelmezőre talált, még egy barátnőt is kell
neki szerezni ebből a genreből, s az senki sem lesz más, mint Juonnak a
felesége; az a nő, a kiről a férj olyan büszkén mondja egy idegen nő
szemébe, hogy milyen nagyon szereti.
Látjuk ebből, hogy ő még tökéletes gyermek.
Ezt a bizarr ötletet makacs következetességgel kezdte kultiválni minden
tenni valójában. Szüntelen az alsóbb rétegeket kereste; azokban a falusi
jámbor körökben találta magát otthon, a mikben egy özvegy papné, vagy
legfelebb egy üzletétől visszavonult bányász szokott lenni a főfő
tekintély: neki azok tetszettek legjobban.
Férje csak mosolygott rajta: gyermek még, hadd játszék. Hadd szabdaljon
bábruhákat ügyefogyottak számára. Ha megnő, majd más mulatságra tér.
– Lássa, kis kedves gyermekem, maga mindent úgy tehet, a hogy tetszik.
Eljárhat a parasztok fonókáiba, rodináiba, ott mondathat magának meséket
tündérekről és uraik által maltraitirozott parasztokról; gyönyörködhetik
a bozontos emberek áldásaiban; az oláh a hálálkodásokkal nagyon adakozó.
Én nem fogom el semmitől. Igaz ugyan, hogy itt volna az ideje, illenék
is, hogy eljárjon velem a velünk egyrangú családokhoz, hogy azoknak
bemutassam; itt körülöttünk minden nagyobb helységben van egy-egy
kastély, a hol úri ismerőseink laknak, azok közt bizonyosan lennének
számosan, kik önt szivesen fogadnák, kikből válogathatna magának
barátnékat, játszótársakat; hanem én nem erőtetem rá, megjön annak is az
ideje. Kolozsvárott a főnemesség gyülekezni kezd már a nyárszak vége
felé; ott igen vidám, barátságos társaskörök szoktak alakulni: azokban
önt mind várják; előre örülnek jövetelének, kérdésekkel ostromolnak; én
kegyed számára a legújabb divatú ruhákat, ékszereket hordottam halomra;
de én azért egy szóval sem kényszerítem, hogy készüljön, hogy odább
fogunk menni, mert én azt akarom, hogy kegyed egészen ura legyen
tetteinek. Majd megjön annak is az ideje. Én tudom jól, hogy mindezeknél
kegyednek sokkal több előöröme van arra a falusi batyubálra, a mit a
borfalvi övegy papné rendez a házánál; kegyed oda meg is igérkezett és
én egy szóval sem mondom, hogy ne menjen. Tegyen mindent kedve és
ábrándjai szerint. Csak egyre kérem önt: majd ha egyszer ezekből az
ártatlan, jó akaratú ábrándokból le találja szállítani a durva prózai
való, majd ha nagyon megcsalva, megsértve érzi magát, akkor kérem,
jusson eszébe, hogy van kegyednek egy természetes védelmezője, egy igazi
barátja: – férje.
Ilyenformán beszélt a gyermeknőnek Hátszegi, mikor néha összejött vele.
Csak néha; mert a nap legnagyobb részében nem látták egymást.
Az úgynevezett mézes hetekben a férj és nő soha egy félórát sem töltött
négy szem közt egymással, meg voltak esketve, ebből állt egész
boldogságuk.
Egy időben Déván járt a kalugyer; mikor onnan visszajött, sokat tudott
beszélni a nagyságos asszonynak egy derék fiatal emberről, a ki Lippán
esküdti hivatalt visel, valami Szilárd; a másik nevét elfelejtette.
(Henriette kitalálta.) Az sok szivességgel volt iránta, s igen örömest
hallgatá, a miket ő Hidvárról és annak úrnőjéről beszélt; hanem a midőn
a pópa biztatni kezdé, hogy egyszer jőjjön el erre a tájékra, látogassa
meg annak ritka természeti szépségeit, a pompás Gyetzár jégbarlangot, az
óriási sziklaorgonát, a bazalt Detonatát, a bámulatos Csetátye Márét,
arra azt felelte a fiatalember, hogy a kerek világon akárhova, csak ide
nem fog tévedni soha. Vajjon mi kifogása lehet neki e vidék ellen?
Ezen azután Henriettenek volt mit gondolkozni napokon, éjeken keresztül.
Tehát Szilárd nem maradt Pesten; eljött utána az ország határáig;
közelében van, nincsenek messze egymástól. De azért őt még sem akarja
soha látni; csak közel akar hozzá lenni. Kiséri és kerüli egyszerre.
Milyen regényes ábránd.
Pedig tulajdonképen semmi regénynek való sem volt abban. Szilárd
Aradmegyébe jött Sipos úr rokonaihoz; itt a tisztujításon megválaszták
esküdtnek, hogy pedig Hidvárhoz nem kivánt közelíteni, annak
valószinűleg az is lehet az oka, hogy a férjhez ment kedves utáni
szaladgálást nagyon hiábavaló fáradságnak tartja.
Most már Henriettet semmi hatalom nem birta volna Hidvárról elcsalni.
Pedig nagyon jártak utána a férjével ismerős úri családok, hogy
viszontlátogatásokra birják; hivták Szebenbe, Kolozsvárra; ő sehová sem
ment, tetszett neki, ha kis apáczának, kis remetenőnek csúfolták.
Tudnák csak, hogy miről gondolkozik?
Hanem egyszer azzal a különös hírrel lepte meg férjét, hogy ő szeretne
*Bányára elmenni a jótékonysági bálra; a mit valami leégett falu számára
rendeztek.
Hátszegi, mint mindig, udvariasan meghajtá magát és beleegyezett.
– Az kedvesem, igen csinos bál lesz; ott lesz a postamesterné, meg a
kálvinista papné, az unitárius papné és az oláh papné; előtánczos a
*pataki rektor; jelen vannak a bányarészesek: ilyenkor csizmát is húznak
bocskor helyett, aztán a bányatisztek, azok között van egy régi jó
ismerősöm, nálam négy évig volt kertész; azzal igen jól fogunk mulatni.
Ön ott kétségtelenül, mint mindenütt, bálkirálynő fog lenni.
A «mindenütt» rezervata daczára is elértette Henriette a bántalmat,
mintha ő azért keresné az ilyen igénytelen köröket, hogy azokban
uralkodhassék.
– Iparkodni fogok olyan egyszerű lenni, hogy fel ne tünjem közöttük.
– Kegyed korona nélkül is királynő marad.
Különös gondolat, hogy egy férj nejének udvaroljon és szépeket mondjon.
Talán bizony el akarja csábítani?
Henriette azért is feltevé magában, hogy olyan egyszerűen fog öltözni az
égettek dalidójára, hogy senki sem fogja magát terhelve érezni jelenléte
által. Szerény és alázatos lesz, mint illik olyan nőhöz, a ki mindenkit
irigyel azért, hogy szegény.
A főok pedig, a miért úgy vágyott e dalidón jelen lenni, valami különös
rögeszméje volt. Azt hitte, hogy sejti, tán meg is álmodta, hogy ezen a
dalidón, mely a környék fiatalságát egyesíteni fogia, az is jelen lesz,
az a bizonyos valaki, a kinek a nevét olyan igen fáj kimondani. Annyira
belebeszélte magába azt a gondolatot, hogy nem is képzelhette, hogy ez
máskép is lehessen. A sors így szokta összehozni az embereket s neki
nagy kedve volt azt hinni, hogy a sors tartozik neki ilyen szinpadi
véletlen találkozásokat arrangeolni.
Mintha a sors olyan együgyű volna, mint azok a szegény poéták, a kik
könyveket irnak meg nem történt dolgokról.
Henriette igen szépen kifőzte magában, hogyan fog öltözni e szegény
emberek vigalmában; egészen egyszerűen, minden feltünő czifraságot
kerülve; hajába semmi diszítményt, csupán egy szál rózsát, egyszerű
karika függőket és nyakláncz helyett egy fekete bársony szalagot.
Talán mikor ezt így kifőzte, arra is gondolt, hogy ott valakivel fog
találkozni, a kinek jól fog esni, ha őt nem látja asszonyfővel; azért
iparkodott úgy öltözni, mint egy leány.
Ez előkészületek közepett kap a postáról, hova Margari minden héten
egyszer bement, egy kis lepecsételt csomagot, mely a czímzet szerint
Lippán volt föladva.
Mielőtt felbontotta volna, bezárt magára minden ajtót, mint ki valami
nagy főbenjáró bűnt indul elkövetni, s háromszor is megnézte a lezárt
pecséteket, mielőtt egyet feltört volna közülök. Czímer, vagy kezdő betű
helyett csupán egy csillag volt a pecséteken. Semmi kétsége sem volt a
felől, hogy azt ki küldi?
Azután szép óvatosan leválasztá a pecséteket, hogy egy is össze ne
törjék belőlük, s szívdobogva nyitá fel a katulya tetejét.
Egy kis maroquin ékszertok volt benne.
Remegő kézzel felnyitá azt is s talált benne egy pár fülönfüggőt és egy
nyakboglárt. A fülönfüggők, mint szinte a boglár, oxydált ezüstből
voltak, sötétkék, feketébe játszó szinezettel; a függők csengője egy-egy
kis halat ábrázolt, melynek egymást hátaló pikkelyei épen olyan
mozgékonyságot adtak, a milyennel birnak azok a kis horgon akadt
halacskák, mindegyiknek volt egy pár kicsiny, de igen ragyogó gyémánt
szeme. A nyakboglár pedig egy pillangót ábrázolt, szintén két tündöklő
szeme volt gyémántból; azok közül pedig az egyik kék volt; ritka szín a
gyémántok közt.
Henriette igen édesen volt meglepetve.
Egy betű irás sem volt mellékelve a küldeményhez; de hát volt-e arra
szükség? A ki annyi ideig megszokta álmaiban értekezni eszményképével,
kell-e annak leirt magyarázat: nem mindent megért-e az egy
hieroglyphből?
Ezt az ékszert bizonyosan ő küldi, s a mit ebben kérdez, arra az leend a
válasz, hogy ezt fogja Henriette ama dalidóban viselni.
Milyen egyszerű és milyen kedves. Mennyire ismeri az még ízlését is, a
ki ezt kiválasztotta számára. Férje soha sem jött volna erre a
gondolatra.
Most már semmi kétsége többé, hogy tökéletesen csomóba lehet fogni
minden szálát a sors intézte cselszövénynek. Az igen szép, hogy a
jövendő így ki engedi a titkait találni!
Egész meséket gondolt ki magában, hogy miket fog férjének mondani, ha
annak felötlik az ékszer, honnan kapta? mi úton jutott hozzá? milyen
régen birtokában van már? Egyébiránt nem is igen fogja azt senkinek
mutogatni; csak épen abban az órában teszi fel, a melyben indulni kell a
mulatságba.
Úgy örült, olyan jó kedve volt egész addig a napig, mint egy gyermeknek,
kire az első tánczvigalomba jutás eseménye vár; még férje jelenlétében
sem tudott parancsolni örömének.
Hátszegi nem kérdezte tőle, hogy minek örül? A tervezett dalidó előtti
napon átment nejével együtt *Bányára a hol kastélya ugyan nem volt, de
egy csinos emeletes háza, melynek emeletét egy bányatiszt családja birta
bérben, a kik mind igen nagy kitüntetésnek vették, hogy a bárót és nejét
elfogadhatták; legszebb szobáikat az utczára átengedék vendégeiknek s
maguk a hátulsókba vonultak. A bányatisztnek fiatal felesége volt, a
kivel Henriette mindjárt barátságot kötött; nagyon örült rajta, hogy
lesz valakije, a kivel az egész dalidóban együtt járhasson, szót
válthasson. A hölgyek olyankor szeretik nagyon egy nőtárs közellétét, a
midőn egészen más valami érdekli őket.
Azon napon, melyen a dalidónak kelle végbe menni, a város honoratiorai
siettek tisztelegni a körükbe érkezett delnőnél, kinek jótékonysági híre
messze földre szétfutott már. Azok között, kiket így rövid látogatás
után megismert, különösen emlékében maradt egy éltes asszonyság, kinek
kezei és feje folytonos reszketésben voltak; ki a mellett igen vidám
beszélgető volt, csak hogy mindig reszketett, s ha valaki véletlenül
megszólítá, előbb mindig megijedt tőle. Ez egy unitárius özvegy papné,
mint mondák, tehetős asszony, több bánya birtokosa, ki ez ideges
reszketőzést több év előtt kapta, egy szomorú alkalommal, a midőn éjjel
Fatia Negra bandája házára tört és kirabolta. Azóta maradt rajta ez a
folytonos reszketés és könnyen ijedés. Az öreg asszonyság nagyon örült,
hogy Henriettet látta, kit vidékük őrangyalának nevezett, s reszkető
kezeivel addig erőszakoskodott, míg annak piczi kezét ajkaihoz birta
vonni.
Hátszegi is jelen volt s hizelegve mondá:
– Henriette egészen boldog, hogy a nők ennyire imádják.
Henriettenek mosolylyal kelle elismerni, hogy az kedves bók volt a
férjétől.
– Mert Henriette nem akar másokat meghódítani, mint a nőket és a
gyermekeket. Ez az ő egész kaczérsága.
– És sikerül neki; tevé hozzá az öreg özvegy nő, reszketős ujjaival
végig czirógatva a bársony kezecskét.
Henriette meg lehetett felőle győződve, hogy itt őt mindenki nagyon
szereti.
Eljött a vigalom estéje; Henriette felvette egyszerű tánczöltönyét, a
mihez képest a bányatisztné toilettje valódi fényűzés volt. A fekete
függők olyan jól illettek öltözetéhez, valamint a sötét lepke a nyak
körül fűzött bársony szalagon. A bányatisztné nem győzött betelni a
bámulatával.
Csak egy félelmes pillanaton kellett még átesnie: a midőn férje meg
fogja látni az ékszereket. Ez a pillanat is átfutott minden veszedelem
nélkül, bár elég szívdobogás közt. Hátszegi észrevette neje nyakán és
fülében az ékszereket, megnézte, s azt a bókot mondta rá, hogy azok igen
szépen illenek a hófehér nyak ellenmondó alabástromához.
Tehát ezzel sem történt semmi baj.
Midőn ideje volt, előjárt a báró hintaja, a két hölgy beleült; a báró
természetesen hátra maradt, megigérve, hogy a visszaforduló hintóval ő
is és a bányatiszt a hölgyek után fognak menni. Addig és azutánra is
neje a házi asszonyra van bízva, ki e kis város tekintélyei közé
tartozik.
A tánczvigalom az ottani vendéglő nagy teremében volt rendezve, szegény
emberektől kitelő egyszerűséggel; a takarékos függönyzetnél pótolta a
pompát a nemzeti színek összeállítása. A mi népünk beszokta ezzel érni.
A terembe lépő bárónét minden oldalról tisztelgők serege fogta körül,
igen örvendtek rajta, nagyon megtisztelve érzék magukat, hogy megalázta
magát szegény társaságukba; a fiatal nő mindenfelé ünnepeltnek érzé
magát; érezte jól, hogy ezek itt nem imádói, hanem a mi azoknál több,
tisztelői; légbe emelve, kezeken hordva érzé magát, s annyi tisztelet,
annyi hódolat közepett egy gondolat tölté el szivét. – Ha ő most itt
van, pedig bizonyosan itt van, valahol a társaság közé keveredve, hogy
fel ne tünjék; valami oszlop mellett, a hol jelenléte senkinek sem ötlik
fel, akkor láthatja régi kedvese arczát, milyen halovány a bútól, s
milyen ragyogó az őt környező tisztelettől.
És valóban, a ki e perczben látta Henriette arczát, azt hiheté felőle,
hogy fejét valami dicsfény veszi körül. A méla, szenvedő epedés
holdsugára lehetett az.
De – ez arczot Szilárd épen nem látta e perczben; messze volt ő onnan,
nem is sejtve, nem is álmodva, hogy ő róla most gondolkozik valaki.
Henriettere egészen más meglepetés várt.
A mint egy párszor körüljárta már a termet, – épen tánczszünet volt, –
megpillantá egy oldalpamlagon ülve azt az említett öreg asszonyságot, a
kinek mindig úgy reszket a feje és a kezei s mint kedves ismerőséhez,
oda sietett hozzá.
Az özvegy papné az első pillanatra, meglátva Henriettet, felemelkedett
helyéből s eléje akart lépni, a másik perczben azonban borzadva
visszahátrált előle, két kezét, szétmeredt ujjaival maga elé tartva,
mintegy visszaidézőleg.
Henriette meglepetve állt meg s nem tudta e különös mozdulatot mire
magyarázni.
Az özvegy papné kinyújtá felé folyton reszkető kezét, s most már
szikrázó szemekkel néze rá, ingadozó léptekkel közelíte felé, mindenki
bámulva nézett rájuk, csend lett, elhallgatott a társaság, ebben a
csendben, ebben a bámulatban felkiálta az öreg nő iszonyattól áthatott
hangon, melytől dermedés állt a szivekbe:
– Asszonyom! – ez az ékszer – önnek a nyakán, – ez a fekete pillangó –
ugyan az, – a mit amaz irtóztató éjszakán, – az átkozott Fatia Negra –
letépett a nyakamból; azok a fekete függők a miket leszakgatott
fülemből; – a pillangó egyik gyémántja kék!
Henriette úgy érzé e pillanatban, mintha a föld sülyedne lábai alatt.
Rablott ékszert viselt a nyakán! melyre régi tulajdonosnéja ráismert.
Sziszegést, tompa zúgást hallott maga körül; szétnézett – talán
oltalmazó után, s látta, hogy egyedül áll a terem közepén, mindenki
elhuzódott tőle, még kisérőnéje is; de minden szem felé van fordulva,
égető tüzét véli érzeni azoknak, kitéve, meggyalázva és védtelenül ennyi
idegen között, egy iszonyú vádlóval szemben, kinek rettenetes joga van
tőle azt kérdezni: «asszonyom, hol vette ön e rablott ékszert?» és a
kinek ő nem tudna e kérdésre mit felelni.
E pillanatban egy ismerős férfi-hang szólalt meg mellette:
– Asszonyom, nyújtsa karját; – az ékszert én vettem önnek Párisban. Én
felelek meg érte.