(Rubán Tódor regéje az erős Juonról.)
«Hinné-e azt nagyságod, itt a meleg kandalló mellett ülve, születésétől
fogva azon úri kényelemhez szokva, hogy minden parancsszavát külön
cseléd siessen teljesítni, minden szobája szőnyegezve legyen, s minden
ételhez, italhoz másféle kést villát és poharat lásson felterítve, hogy
vannak emberek a világon, a kik nem tudják, hogy mi az a födél alatt
alvás? a kik nem ismerik a vetett ágyat, nem ismerik az evőeszközöket,
de még a kenyeret sem? és talán mégis boldogok?
Pedig itt közelünkben élnek; nem kell miattuk az oczeaniai szigetek vad
lakóira gondolnunk; elégszer látjuk őket; nagyságod hallhatja innen
erkélyéről búskomor furulyáik dalát, kivált esténkint, mikor a
kecskenyájak a mély völgyekbe térnek vissza.
Az ilyen pásztorember soha sem él födél alatt; sem télen, sem nyáron;
földesura kecskenyájaival minden tavaszszal beszámol, a mi szaporodás
van benne, annak fele az övé, azontúl nem beszélnek egymással, hogyan él
meg ott a havasok közt nyájaival együtt? mivel táplálkozik? hogyan védi
magát zivatar, hófergeteg ellen, s azután az erdők fenevadai, a medvék,
farkasok ellen? szenved-e? s van-e a ki ápolja ott? miről gondolkozik
tenger-időkön át? álmodik-e valamiről éjjel? vagy talán még szerelmes
is? arról nem tudakozódik senki.
Ez a Juon, a kit nagysád meg akar ismerni, ilyen kecskepásztor. Valaha
talán többet is fogunk felőle hallani, mert az ő élete nagyon regényes.
Csak egy esetet mondok el belőle.
Volt itt a vlaskutzai határban egy gazdag pakulár, ki valami verespataki
bányarészből valaha sok aranyat összetakarított, nem is nevezték másnak,
mint a «gazdag Misule».
Ennek volt egyetlen egy szép leánya, Marióra, arról már van nagysádnak
fogalma, hogy milyenek az oláh szépségek? Szobrász nem gondolhat ki
magának szebb ideált. A Hátszegvidék különösen gazdag ilyenekben s ha
ennyi szép alak között egynek mégis kitünően hire futamodik, azt azután
még a szomszéd vármegyékből sem restelik a magyar urak felkeresni s ha
lehet, szót váltanak vele; de nem mindig lehet, mert az oláh, mikor
kaputos idegeneket lát az utczán, a csufját állítja ki az asszonyainak
az ajtóba, hogy mentül hamarább menjenek odább.
Marióráról mind a mellett beszéltek még Aradon is; s ha jöttek távol
földről való urak a Gyetzárt, vagy Krivádiát látogatni, félretértek
Vlaskutzára is, hogy az öreg Misule házánál megpihenhessenek, a honnan
pedig épen semmi szép kilátás nem volt, csupán csak Marióra szép
szemeibe.
És ez a csodaszép leány nem szeretett mást, mint a szegény
kecskepásztort, Juont, a kinek egy szűrén, egy baltáján kívül semmije
sincsen.
A gazdag Misule természetesen tudni sem akart e szerelemről, hanem volt
neki egy hatalmas komája, Alsó-Fehérvármegyében, Tóbicza Gligor, nemes
ember, falu hadnagya, ahoz akarta adni a leányát.
Juonról azt hiresztelték el, hogy boszorkánymester. Persze Misule
felesége költötte rá, a miért úgy meg tudta igézni a leányát. A sok
mendemonda között azt is ráfogták, hogy a fenevadakat megtudja
babonázni, ért a nyelvükön s tud velük mindenféléről beszélni s nem fél
tőlük. Hogy sokszor látták farkasokkal, medvékkel beszélgetni a gubájára
letelepedve, ő ült az egyik végén, a medve a másikon.
Az volt benne az igaz, hogy Juon egyszer, a mint kecskéit őrzé, egy
barlang szűk nyilásán át valami fájdalmas nyöszörgést hallott: volt
bátorsága bemenni, hogy megnézze mi az? s talált ott egy nagy
anyamedvét, mit távoli hajtó vadászaton halálra sebzettek s mely az
ónnal vérző belsejében idáig elhurczolta még magát. A vén medve mellett
volt még egy kis szopós kölyök, mely anyja vérző sebét nyalogatta.
Juon megszánta a kis gyámoltalan árvát s midőn másnap már nem
hallatszott a fájdalmas nyögés a barlangból, bement érte: ott találta
akkor is megdermedt anyjának hullája mellett kuporogva; bizonyosan ott
veszett volna az is. Akkor Juon pártul fogta a kis bocsot, s ölébe véve,
egy szelid kecskeeméhez vitte szoptatóba. A kis fenevad szelid állatok
tején, emberi ápolás alatt nőve fel, egészen hozzászokott gazdájához; a
medve különben is természettől fogva nem vérengző állat. Együtt
járt-kelt vele és a nyájjal, segített neki a kecskéket összeterelni
este, unalmas napokon át eljátszódott vele, bukfenczeket hányt előtte, a
mikhez a medve pompásan ért, vagy magas fákra kapaszkodott fel,
leereszkedtében az egész fa héját lehántva rettenetes körmeivel. Éjszaka
ott aludt mellette s könnyebb volt neki, ha az orrát odatehette gazdája
ölébe. Ha falatozásra került a dolog, leült Juon mellé; tudta, hogy
minden második falat sajt az övé, azt is megtette, hogy a bogrács alá
fát is hordott a tűzre, mikor kukoricza-puliszka főtt benne s elég volt
neki egyszer a száját megégetni, hogy többször bele ne kóstoljon; ő meg
aztán cserébe vadmézet kutatott az erdőben, a mihez finom szaglása van s
rávezette Juont a közös zsákmányra, nagy melegben hordta utána a
gúnyáját, egy bundával több, vagy kevesebb, nem tett rá nézve
különbséget. Juonnak nem volt más kivel beszélnie, mint a medve, s ha az
ember az állatokkal egész komolyan beszél, azt utoljára megértik. A
mellett azt is tapasztalhatá a medve rossz kedve perczeiben, hogy Juon
ökölre is van olyan hatalmas, mint ő, ha netalán háládatlanul lázadást
merne megkisérteni ellene.
Ezért hitték Juon felől, hogy az erdei vadakkal egyetért s ha akarja, ha
megharagítják, rá tudja őket a szomszéd nyájakra uszítani; maga is
sokszor átváltozik szakállas farkassá, medvekirálylyá s úgy csatangolja
be a havasok rengetegeit.
És ezt az embert szerette Marióra.
Van ezen a vidéken egy sajátságos népszokás: a leányvásár.
A bihari havas szomszédjában áll a Geina orom; ilyenkor az is zöld, mint
minden erdélyi havas, ha a hó letisztul róla. A mély völgyeket patakok
járják, miknek menetét kiismerni a haragos zöld égerfa-pagonyokból, a
hegyoldalak rengeteg bükkerdőkkel vannak terítve, feljebb szálfenyők
kezdik elfoglalni a tért, utóbb ezeket is felváltja a mostohább rokon, a
boróka-fenyő, mentül feljebb, ez is annál alacsonyabb, mind jobban a
földhöz lapul, utóbb csak az áfonya csenevész még az ormokon, végre az
is elhagyja a tért s nincs más a tetőn, mint aszú fű, mely esztendőben
csak egy hétig zöld, azontúl vagy száraz, vagy hó alatt van.
Bizonyosan mondhatom, hogy ezen a helyen még madár is ritkán jár.
Hanem az olyan magamforma ember nem hagyja azt látatlanul, kivált
fiatal, gondatlan éveiben, mikor még elég megtudnia azt, miszerint van
valami csodálatos hely, a hova nagy fáradsággal juthatni el, hogy azt
felkeresse.
Itt találkoztam több év előtt Juonnal. Ő maga naphosszant eláll ott a
hegytetőn, botjára támaszkodva, míg medvéje a völgyben málnát szed s a
kecskéket őrzi, nem elszökéstől, hanem más fenevadtól.
A kilátás valóban fölséges innen. Egyfelől a vulkáni hegylánczot látni,
másfelől Kolozsvár környékét, a gyalui havasokat, nyugotra pedig
előttünk terül a sík Magyarország, ködös rónáival mintegy beleolvadva az
égbe.
– Mit nézesz itten naphosszant Juon? Kérdezém egyszer a kecskepásztort,
kit reggel és este, jövet-menet ott találtam egy helyen állva.
– Milyen sok ember lakik itt alant, felelt ő, és az mind be van zárva.
Képzelni, milyen fejedelemnek tartja ő magát, ki nincs négy fal közé
bezárva soha.
– Vannak a síkon is emberek, mondám én neki, a kik a szabad ég alatt
élnek.
Fejet csóvált a pásztor.
– Rab az, a ki rónán lakik.
Egy napján az esztendőnek nagyon élénk szokott lenni a Geina. Szentiván
napra következő szombat este eljőnek Rézbányáról, Topánfalváról a
mézeskalácsosok, lóhátra rakott mézes bábjaikkal, méhseres és pálinkás
csobolyóikkal és sátorokat vernek a tisztáson, másnap aztán tele van a
hegytető vidám néppel, ekkor tartják a hirhedett leányvásárt.
Távolról, közelről összejőnek a leányos anyák felcziczomázott eladó
lányaikkal, a kik egyúttal minden hozományukat is bemutatják; felfűzött
arany, ezüst pénz nyakukban, czifra szövött kendőik a lovak oldalára
akasztva, töltött párnák, festett ládák a nyeregben; azokat ott sorban
lerakják a sátorok alá, mint valami igazi vásárban, s azután jönnek a
vevők, nyalka házasulandó legények, nézegetik a portékát, szóba
ereszkednek vele, alkusznak és odább mennek, ha nem birtak megegyezni.
Némely leányt nagyon rátartanak, másikat az első kérőnek odadják, s a
kinek párja akadt, azt azután szép furulya és csimpolya szóval lekisérik
a legközelebbi kalugyerig, a ki aztán hit szerint szentesíti ezt a
frigyet.
Nagysád mosolyog e szokás felett, itten pedig ez nagyon természetes
magyarázattal bír; a havasok lakói pásztori életmódjuk mellett oly távol
laknak egymástól, hogy a legközelebbi szomszéd félóráig sem jut el
szomszédjához. A mellett a fiatal leányok otthon ülnek, a fiatalság csak
egyszer látja egymást esztendőben, a geinai leányvásáron. A férjes
asszonyoknak már aztán szabad a búcsúkra is eljárni, de a leány otthon
marad.
Persze, hogy az olyan hírhedett szépségeknek, mint Marióra, nem lett
volna szükség épen a Geinára vándorolni, hogy férjet kapjanak, kivált
miután az már ki is volt választva előre; hanem ezt már aztán úgy hozza
magával a gazdagság büszkesége. A parasztok között is vannak, a kik
büszkék arra, hogy ők gazdagabbak, mint más. Misule nem szalaszthatta
volna el az alkalmat, hogy a geinai búcsún az ő leányát kiáltsák ki
legszebbnek, az ő poroszka lovait legtüzesebbeknek, valamint a felesége
sem élhetett volna a nélkül, hogy Marióra aranynyal himzett ingeit ki ne
rakhatta volna a sátor alatt s vagy tíz kérőt el ne utasított volna
büszkén.
Tóbicza Gligor is megjelent ugyanakkor a vásáron Rézpatak felől jöve
tizenkét hátas paripával, hat czigány muzsikussal: felkendőzve,
pántlikázva minden ló és süveg; volt is aztán dinom-dánom. Ittak a
pajtások, később egy egy kicsit verekedtek is, Tóbicza beverte egy pár
kötekedőnek a fejét, aztán megint kibékültek s még szélesebb kedvük
lett, csak a menyasszony volt szomorú.
Tóbiczának egyszer az jutott eszébe, hogy jó volna neki tán Mariórától
egy csókot kapni.
A leány eltolta őt magától: «nem vagyok én még kendnek felesége».
– De ha a Juon kérné, annak nem mondanád azt ugy-e?
A leány megvallotta igazán, hogy nem!
Erre Tóbicza méregbe jött.
– Jőjjön hát ide, ha szeret, ha különb akar lenni, mint én. Üssön el a
kezemről, ha jobb legény. Ezzel ütöm agyon őt, ni.
Azzal egy hosszú kecskebőr-zacskót vont elő tüszőjéből, melynek feneke
tömve volt aranyokkal s azt forgatá feje körül, mint egy csatacsillagot
s lekiabált az erdőbe:
– Gyere elő, te rongy Juon, te koldus kutya! most van a leányvásár, most
vedd el Mariórát, gyere elő, gyáva kutya, hadd üsselek agyon! Aranynyal
ütlek agyon! Arany pénzzel töröm be a fejedet! – Hogy kaczagott és
ujjongott ezen az ötleten az egész sokaság.
A mint ott legjobban hetvenkedik, egyszerre nagy sivalkodás támad az
erdő felől, a sátrakból szalad a nép a lovak felé, ládát, hordót
felforgatnak, asszony visít, férfi káromkodik; s egyes rémületes hang
kiáltja: «jön a medve!» – «Itt jön Juon a medvével!»
Több biztatás senkinek sem kellett.
Medvével találkozni igen elhatározott vadásznak van csak kedve, mert az
még halálos sebet kapva is, boszút tud állni; nyilt téren szembeállni
vele, nem tanácsos. Az a néhány lakodalmas puska, mit a legénység
puffogatni hozott magával, különben is csak fojtásra volt töltve, aztán
meg ilyen esetben a sok asszonynép elrémíti még a legjobb férfit is, egy
percz mulva hanyatthomlok rohant minden lélek a Geina tetőről a tulsó
erdőbe, ott hagyva menyasszonyt, hozományt és ivószerszámot, úgy hogy
midőn a medve és Juon kiugrottak a boróka-erdőből, már akkor senki sem
volt a Geinán. De valaki mégis maradt ott: Marióra, ő nem futott a
futókkal, hanem elbujt a sátorban.
Futott előlük Tóbicza is, de minthogy lábai a méhsertől nehezen vitték,
hogy Juon utol ne érje s azzal is könnyebb legyen, elhajítá a hosszú
bőrerszényt, a sok aranynyal. Juon pedig felkapá azt s megcsóválva a
levegőben, mint egy parittyát, utána hajítá rákiáltva:
– Nesze a pénzed, nagyszájú! végy rajta magadnak feleséget; te pénz
nélkül senki sem vagy; de én Juon vagyok egy baltával a kezemben is.
Azzal odament Mariórához, megölelé, megcsókolta, megkérdezé tőle, akar-e
felesége lenni, vele menni, erdőn lakni? s midőn az igent mondott rá,
ismét megcsókolá s azután elvitte magával szabad erdejébe, semmi
aranyat, semmi drágaságot az ott hagyott martalékból még csak meg sem
nézett. Csak Marióra volt rá nézve aranyból, más semmi.
A medve az alatt szelid pusztítást követett el a feldöntött mézes
pogácsákban, egyéb veszedelmet nem okozott.
S mondhatom nagysádnak, hogy ez a nő, kinek férjén kívül nincs egyebe,
de az valóban az övé: – most is nagyon boldog.