A világ előtt olyan megfoghatatlan sokszor, midőn azt mondják: ez a férj
és ez a nő nem szereti egymást! Pedig milyen derék, szép emberek; hogy
lehet az, hogy még sem szeretik egymást? Egy-egy közbámulásban részesülő
férfi saját házánál nincs szeretve. Hogy lehet az?
Laknál csak egy fedél alatt vele, a ki ezt kérdezed, látnád mindennap,
hallanád mind azt, a mit mond, látnád egészen közelről!
Kevés nő az, a ki a házasság után nem veszt illusióiból; üres lelkek
megszokják ezt a veszteséget, vagy kölcsönbe veszik; a nemes lélek tűr
vele és hallgat. Mi férfiak olyan kevéssé vagyunk hiuk a házasság után
apró hibáinkat rejtegetni, pedig azok mindegyikének fölfedezése a nőre
nézve egy kis csendes martyrium. Az önzés az ember husával együtt él,
annak épen úgy nem lehet parancsolni, hogy újra ne nőjjön, mint a
körömnek, arra azonban gondunk van, hogy a kinőtt köröm ne legyen
fekete, mert más ember szemét sérti, de az önzés körömfeketéjét
elfeledjük tisztogatni. Észrevétlenül, úgy intézzük teendőnk,
mulatságaink egész napi rendét, hogy az «én» az első személy, a «te» a
második; nem gondolva arra, hogy ha mindenikünk kölcsönösen azt akarná,
hogy a «te» legyen az első személy, az «én» a második, az milyen szép
élet volna. Mint a rejtelmes páros csillagok járása, a miknek egyike nem
a másik körül, hanem mind ketten egy képzelt központ körül forognak.
Talán ez a központ a szerelem.
Hiszen a szerelem el is takargatja az apró bajokat, a mik fájnak: de a
hol az nincsen! Hol a gyermeket sírva vitték az oltárhoz, kétségbeesve a
vőlegény-házhoz, undorral a közös «mensa et thorus» mellé, a ki aztán
mentül közelebb jut az elválhatlan tárgyhoz, csodálatos természeti
paradoxonkép annál nagyobb ür van kettőjük között.
Hátszegi minden bensőség nélküli ember volt; udvariassága neje iránt nem
volt egyéb, mint azon közhelyek ismétlése, miket jóra való ember restell
már nőnek elmondani, tudva azt, hogy azokat nagyon sokszor elmondták
már.
Igen ritkán is volt odahaza; néha hetekig sem látták Hidvárott, s mikor
hazajött, rendesen víg társaságot hozott magával, a kiben Henriette épen
semmi mulatságát sem találta. Ilyenkor aztán, hogy nejének kedvét
találja, pompás ékszereket hordott számára, s Henriettenek végtelenül
fájt az, hogy ama mindennapi lények egyikének hiszi, a kiknél a pompa
minden vágyat kielégít. Soha sem tett fel egyet is azon ékszerek közül,
járt közönséges egyszerű ruhában, mint egy szegény polgárnő s maga sem
tudta akkor, mi végzetes ösztön sugallta szivébe az ellentétes
lemondást.
Azon hosszú napokban, midőn Hidvárott egészen magára és korán letarolt
lelke gondolataira volt hagyva, néha késő estig elsétált egyedül a
várkert alatti park árnyékos utjain, hallgatva a mezőn dolgozó leányok
danáit.
A park végében volt a templom, azon innen egy kis tisztás hely, karókkal
bekerítve, a mi káposztás kertnek volt használva. Valami szegény emberé
lehetett.
Ez a szegény ember volt a pópa.
Henriette sokszor látta őt, egy magas, őszszakállú férfit, hosszú fekete
talárjában, a kis kertbe sietni; ott a tisztelendő férfi hosszú kabátját
levetve, kapát vett elő és dolgozott késő estig.
Henriette eleinte azt hitte, hogy ezt tán csak diæteticai mulatságból
teszi, hanem azután hogy másnap és harmadnap és a nap minden órájában
ott találta, a hogy látta, mint törli az izzadságot forró délutánokon
homlokáról a pópa, hogy szakasztja félbe a munkát kifáradtan, kapájára
támaszkodva, míg kipiheni magát, akkor meggyőződött róla, hogy ez a
munka nem mulatság, hanem keserves napszám.
Ez előtte egészen új tünemény volt, hogy a lelkész is kézi munkával
törje magát; kinek a lelkek táplálékáról kellene gondoskodni, az saját
teste táplálékáról gondoskodni legyen kényszerítve.
Sokszor szerette volna ezt megtudni tőle; de hiszen ő itt idegen volt,
nem értett annak a nyelvén; míg egyszer a pópa észrevéve az úrnőt a
keritésen át, igen szép tiszta magyarsággal jó napot kivánt neki, s az
által tudatta, hogy ő is érti az urak nyelvét.
Henriette kérte az öreget, hogy hagyja abba a munkát, s jőjjön át hozzá.
– Az nem lehet nagyságos asszonyom, a nagyságos úr megtiltotta az
udvarán megjelennem.
– Miért?
– Mert mindig alkalmatlankodom neki.
– Mivel?
– Mindenféle koldulásokkal. Majd a templom tetejét bontja meg a szél,
majd a harangláb törik ki; egy esztendeje már, hogy az iskola leégett,
azóta a falait benőtte a bogáncs, a dászkál is odább állt, nincs, a ki a
gyermekeket tanítsa; aztán felnőnek zsiványoknak, tudatlanoknak, csak az
uraság vallja kárát.
– De hát miért nem hozzák mind azt rendbe?
– Mert a köznép renyhe, iszákos, a nagyságos úr pedig fösvény.
Henriette nagyot bámult e szónál az öregre.
– Úgy van, fösvény. Én nem igen válogatom a szót, mert én pap vagyok és
tudok koplalni. A ki pedig koplalni tud, az fel van mentve a hízelkedés
terhétől, megmondtam én azt a nagyságos úrnak szemébe is; azért is
tiltott ki a kastélyából.
Henriette nem birta a beszélgetést tovább folytatni a pópával, annyira
felzavarta kedélyét az a gondolat, hogy Hátszegi fösvény. Az, a ki
százezreket fáradság nélkül beseper és könnyelmün ismét szétszór, az tud
visszautasítani embert, ki az Isten háza, a népnövelde számára koldul.
Jaj annak, ki a közügyeket koldulni hagyja! A pap napszámból él, a nép
azután természetesen rablásból.
A hölgy hirtelen félbeszakítá a beszédet, jó éjt kivánt a pópának s
visszatért a kastélyba.
Este fölkeresé férjét; az fáradtan jött meg akkor a vadászatról.
– Egy kérésem volna önhöz.
Hátszegit meglepte ez a szó. Első kérése volt ez a nőnek a férjtől.
– Parancsoljon velem. Minden, a mit kigondolt, már annyi, mintha
teljesítve volna.
– Én szeretném ennek a népnek a nyelvét megtanulni, mely közt lakunk.
Olyan vagyok itt közte, mintha süketnéma volnék.
– Az nem nehéz. Az oláh nyelv könnyen ragad, kivált arra, a ki
francziául, vagy latinul ért.
Henriette mélyen elpirult, nem tudta: czélzás volt-e ez? tud-e Hátszegi
valamit arról, hogy ő latinul ért?
– Óhajtanék mestert járatni hozzám, ki útbavezessen; a helybeli pópa
alkalmas volna erre.
Hátszegi szemöldei egy perczre összevonultak.
– Nem szegem kedvét. Az az ember ugyan egyetlen egy a világon, a ki
nekem megtorlatlan gorombaságokat szokott mondani, házamnál és házamon
kívül, a hol előltalál; a ki néha megteszi, hogy kastélyom falára veres
krétával egész mondatokat ir fel Nehémiás prófétából; a kit én innen
örökre kitiltottam: én szavamat adtam rá, hogy ha udvaromra beteszi a
lábát, az ablakon vettettem ki; de hogy lássa ön, mennyire szófogadó
szolgája vagyok, még csak le sem beszélem e kivánságáról, azt sem
mondom, hogy válaszszon más nyelvmestert, hanem rögtön küldök érte s
meghivatom magamhoz. Lássa minden ember, hogy az én házamnál – nőm az
úr.
Lénárd kezet csókolt nejének és távozott.
Henriette azon kezde gondolkozni, hogy e férfinak talán mégis van szíve
s e szív fölött neki hatalma?
Másnap reggel már hivatva volt a lelkész. Margari közölte vele a
nagyságos asszony kivánságát, ki a román nyelvet óhajtja megtanulni, s
majd torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondania, hogy ezért száz pengő
forintot fog kapni havonkint. Száz pengőt havonkint egy olyan nyelvért,
a mit csak a parasztok beszélnek!
Rubán Tódor, ez volt a lelkész neve, rögtön ott termett a hivásra;
bevezették az úrnőhöz. Derült, őszinte arczu öreg ember volt a pópa;
szép hosszú fehér haja tömött fürtökben borult egyszerü fekete ruhájára,
mely nagyon viseltes volt már.
Henriette nem birta megakadályozni, hogy az öreg lelkész kezet ne
csókoljon neki.
– Nem a szolga alázatossága ez úrnőjéhez, monda a lelkész, hanem a nép
pásztorának tisztelete az angyalok iránt, kiket az ég, ingyen
kegyelméből, leküldöz hozzánk néha a földre. Ne vegye ezt bóknak,
nagyságos asszonyom, avval én nem vagyok nagyon adakozó; de kénytelen
vagyok önt e néven nevezni; – én jól tudom, hogy engem nem azért
tisztelt meg ily nagy jövedelmű és kevés fáradságú hivatallal, mintha a
kivánt tudományra különös szüksége volna, mert hisz a nép nyelve ingyen
is ráragad az emberre; megtanulják azt az urak tanító nélkül is; de
felismertem az áldásthozó jó akaratot, ily módon segítni elárvult népünk
lelki mivelődésén; mert én bizonyára ezután sem fogom egyszerű
málékenyeremet izletesebbel felcserélni, hanem nagyságod ajándékát
fordítom arra, a mi Istené és a népé, a kik mi nálunk a legszegényebbek.
E nap óta azt hivé Henriette, hogy neki magasabb hivatása van Hidvárott
lenni; hogy a végzet azért törte meg szivét, azért hagyta megfagyni
érzelmeit, azért küldte őt ide, a hol számára nincsen élet, hogy
védangyala, megmentője legyen egy elhagyatott népnek; s azontúl nem
talált kedvesebb mulatságot, mint faluról falura járni néha a pópa
társaságában, máskor csak egy csatlóstól kisérve; akárhányszor pedig
egészen egyedül, ott sorba látogatott templomokat, lelkészeket, mint
valami esperes; kikérdezte bajaikat, segített rajtuk, pénzt adott
iskolák építésére, szent könyveket osztogatott ki; összeszedett
mindenféle elhagyott árvagyermekeket, azokat hazavitte, oktatásban,
ápolásban részesíté; egész kisdedóvót alapított a vidék apróságai
számára Hidvárott, s arról nagy szenvedélylyel szokott értekezni a
pópával; ahhoz nagy bajjal alkalmas nevelőt szereztek, Margari barátunk
ajánlatát erélyesen visszautasítva, ki ezt a hivatalt is képes lett
volna betölteni – illendő honorariumért; és mind ez a nemes emberbaráti
szenvedély Hátszeginek roppant sok pénzébe került; de a ki azért soha
szót nem tett miatta.
– Gyermek még, hadd játszék. Ezt szokta válaszolni, ha Margari vagy
Clementine árulkodtak előtte Henriettere, hogy már megint zálogba küldte
Fehérvárra az ékszereit, hogy néhány oláh porontytyal többet tanítson
meg csizmában járni.
Még maga a báró utasítá a tőzsért, kihez Henriette ékszereit zálogba
szokta küldeni, hogy rendesen négyszer annyit adjon rájuk, mint a menyit
érnek, ő megtéríti. S azután ismét új ékszereket hordott nejének.
Hisz ez valódi szeretetreméltó ember.
Egy napon Henriette a szomszéd Ravacselbe lovagolt át, hogy ott egy
szegény beteg oláhasszonyt meglátogasson, kinek az előtt nehány nappal
orvosságokat is küldött. Ezeket persze az be nem vette, hanem a
kuruzslóval kenette meg a gyomrát valami jótékony kenőcscsel, a minek az
az erős sikere lett, hogy belehalt; mire Henriette odaérkezett hozzá,
már akkor végvonaglásaiban vala. Henriette magánkívül volt; mint mikor
egy valódi orvos gyógyrendszerébe mások belekontárkodnak; segíteni ugyan
nem tudott rajta, mert a nő mégis csak meghalt, de legalább gondoskodott
illendő végtisztességtétele felől s e közben úgy elkésett, hogy már
akkorra szépen fennvolt a holdvilág, mire Hidvár felé visszafordult.
Egyedül volt lóháton; mindössze egy pár óra volt a távolság a két
helység között, ilyen rövid útra nem érdemes kisérőt hordani magával;
különben is mitől félhetett? hisz a mióta ő e vidéken él, azóta nincsen
itt rossz ember; a ki csak találkozik vele úton, útfélen, mind kezet
csókol neki.
Innét egyedül indult hazafelé. Az út kanyarogva visz a völgyben
mindenütt, azért hosszabb, mintha torony irányában menne a hegyeken
keresztül. Hogy azonban Hidvárnak Ravacseltől van egy rövidebb útja,
melyen öszvérek és poroszkalovak is szoktak járni, azt többször hallotta
a parasztoktól s ezúttal jónak látta ezt az utat keresni fel, nehogy az
éjszaka ott lepje a völgyben.
Csakhogy a mi út jó az öszvérnek és a poroszkának, azt nagyon válogatja
a jóféle angol paripa, mely nem szereti az egyik körmét a másik nyomába
rakni; azután meg száz lépés a síkon sokkal rövidebb út, mint huszonöt a
meredeken. Ezt erősen tapasztalá Henriette, mire a hegyi út tetejére
felért, mert paripája egészen átizzadt és reszketett a nehéz
fáradságtól. Hegyi utakra nem ilyen lovakat szokás használni; valami kis
mokány paripa tréfának vette volna az egészet s szót sem tett volna
érte.
Pedig az út terhesebb része még a lejtőn kezdődött, egyiránt fáradságos
lóra és lovagra nézve; az ösvény meredeken hanyatlik alá, rohanó
záporoktól mélyen kimosva; a görgeteg kő csúszik, gurul a ló lábai alatt
s előtte, utána csörtet nagy robajjal, néhol félöles rovátkokon kell
aláugratni; Henriette vette észre paripáján, a mint az füleit hegyezé,
sörényét felborzalta, s nyugtalanul prüszkölt és rázkódott, mennyire
osztja az úrnője félelmét.
Végre egy gonosz helyre jutottak, hol az út egyik oldalán éktelen
mélység nyilik meg, míg másik felől meredek sziklafal emelkedik, annyira
közel az ösvényhez, hogy a nyeregben ülőnek félre kell hajtania a fejét,
hogy a kőbe ne ütközzék, s a keskeny ösvényen a lónak épen csak az egyik
lábát letenni van hely.
Egy perczre a paripa megállt, mintha átallna e veszélyes ösvényre lépni;
azonban visszafordulni épen nem lehete, s előbbre kelle mennie.
Henriette borzadva néze le az alatta tátongó mélységbe, mely felett,
féloldalt ülve a lovon, egészen függni látszott s nagyot sóhajtva mondá
magában: ha ide le találnánk bukni!
Alig gondolta ezt ki, a midőn a félénk paripa hátulsó lába megcsuszik s
abban a pillanatban ló és lovagnő lebukik a mélységbe.
Henriette tisztán eszméleténél volt az egész esés alatt; látta azt a
rövid perczig tartó rohamot, mely alatt paripája az örvény sziklafalához
surlódva csúszott alá: a sebes surlódásban leszakadtak a nyereg
hevederei; egy perczig valami kinyúló bokor fentartá a rohamot, a másik
perczben a nehéz paripa keresztül törte azt s még alább zuhant. Azonban
Henriette egyszerre mindkét kézzel megragadá a bokor gyökereit, s ott
maradt rajta.
A ló még alább esett s hanyatt fordulva két szikla közé szorult, a
honnan azután szerencséjére nem birt kivergődni, mert ha még alább esik,
agyonzuzza magát.
Henriette még mindig eszméleténél volt.
Két kezével a bokor gyökerébe kapaszkodva, érezé, hogy ereje nem soká
fogná kitartani e feladatot; azonban ballába szerencséjére még mindig a
kengyelben volt, s a nyereg és kengyel szinte fennakadt a bokor
csutakjain, mik azt a paripa hátáról letépték; e kínos helyzetben az
jutott eszébe, hogy ideje maradt imádkozni, Istennek ajánlani lelkét, s
azután nyugodtan nézni a halál szemébe. Innen úgy sem menekülhet meg,
mert a hely távol van minden emberjárástól; éjszaka következik, a bokor
lassankint engedni fog terhe alatt, az elveszés bizonyos.
Azonban ha az úrnő elmulasztá segélyért kiáltani, annál hangosabban tevé
azt a megszorult paripa. Hanyattfordulva, beékelt helyzetéből ki nem
tudva szabadulni, folytonosan hallatá azt a rémületes bőgést, melyet a
kevésszavú nemes állattól oly ritkán hallani, csak nagy, borzasztó
veszély közepett; a kik ilyen állati vészkiáltást hallottak paripától,
azok el fogják ismerni, hogy az borzasztóságban fölülmúl minden emberi
rémordítást.
Néhány percz mulva úgy tetszék Henriettenek, mintha a mélység fenekéről
emberi kiáltás viszhangzanék fel s alátekintve, a holdfénynél egy sötét
alakot pillanta meg, ki szikláról sziklára ugrálva, mint a zerge, majd
ismét egyik rovátról a másikra kapaszkodva közeledett a veszélyes
ponthoz, a hol ő függött.
Lehetetlennek tartá az ember törekvését. A meredek falon alig volt
egy-egy látható hasadás, melybe megkapaszkodhassék s ha eljuthatna is
hozzá, mit segítene rajta vele? hogy szabadítaná meg onnan?
A férfi azonban egyre közelebb ért; már ki lehete venni kecskebőr
ködmenét, széles, magas süvegét, borotválatlan arczát, mikről a havasi
kecskepásztorra ismerni. Bámulatos volt ügyessége és testi ereje, a mint
néha lábbujjhegyre felállt, hogy egy magasan feje fölött látszó
sziklarepedést elérjen, melyet alig bírt ujjai hegyével megragadni s a
következő pillanatban már felhúzta magát félkézzel s lába hegyét
illesztve a párkányba, új lépcső után nézett.
Egy ölnyire Henriette alatt épen egy jókora kiálló kőszeglet volt,
melyen egy egész emberláb bízvást elférhetett. Henriette egy percz mulva
azon a helyen látta állni a pásztort. Ölnyi magas volt a férfi, fejével
elérte Henriette kengyelét.
Nyájasan mosolyogva tekinte fel rá, mintha csak lováról lesegíteni jött
volna ide.
– Norok bun, domna! (Jó estét, asszonyom.)
(Még eszébe jutott neki abban az állapotban jó estét köszönni.)
– Egy kicsit félrelépett a ló, asszonyom, de már nem tesz semmit.
Kérlek, lépj ide a vállamra; ez a bokor nem soká tart, mert csak boróka;
gyönge a gyökere.
Henriette tétovázott. Tán csak nem képzeli az az ember, hogy őt a vállán
leviheti.
– No lépj ide, asszonyom, ne félj semmit. Leviszlek én innen könnyen. Oh
hányszor teszek én ilyen utat a mélységbe esett gödölyéimért, egynek sem
szabad ott veszni; s te nem vagy nehezebb egy kecskegidónál, én tudom.
Henriette önkéntelenül engedett; leszállt a férfi vállára; arra az
félkarjával átölelte s úgy emelte le, hogy a delnő vállára ülhetett.
– De hogy akarsz velem együtt innen lejutni most?
– Csak bízd azt rám, asszonyom. Lejutni könnyű, csak feljönni mesterség.
Azzal szabadon maradt kezével felnyult az összetört bokor maradványáért.
Henriette bámulva látta, hogy a bokor, melynek gyökerei az ő terhe alatt
le nem szakadtak, a férfi kezének egy csavarintására elválnak a
sziklarepedéstől.
Mit akarhat azzal?
A pásztor csak arra kérte a delnőt, hogy ne féljen semmit, mert hiszen
semmi bajuk sem történhetik s azzal a kitépett bokrot, mint egy paripát
maga alá véve s fél kézzel a sziklához nyomva, hátát a falnak vetette, s
hirtelen két lábát szétterpesztve, alá hagyta magát csúszni a meredek
falon.
Henriette most elsikoltá magát, azt hitte veszve van. A másik perczben
már szilárd helyen állt a pásztor s mosolyogva tekinte fel rá:
– Ugy-e nem történt semmi bajunk? Oh sokszor utaztam már én így, ez csak
szánkázás!
Szánkázásnak nevezte egy fenyőbokor segélyével öt ölnyi mélységű sima
falon alá rohanni!
Onnan már könnyű volt az örvény aljára levinni az úrnőt, a mélység alja
eleven pázsittal volt benőve; oda leülteté őt.
– Így, domna; ne félj, nem lesz semmi baj. Mindjárt visszajövök megint.
Azzal ismét felkapaszkodott a beékelt paripáig. Henriette bámulva nézett
utána: vajjon mit akarhat azzal?
A férfi odaérve a kétségbeesetten kapálózó paripához, elébb annak lábait
egyenkint elfogdosá, azután guzszsal mind a négy lábát jó erősen
összekötözé. Akkor az összekötözött lábaknál fogva nyakába ölté az
állatot, s egy hatalmas emeléssel kirántá gyámoltalan helyzetéből, – és
lehozta azt is a völgybe. Ott kioldá lábait, csülökre állítá,
megveregeté, s mosolyogva monda Henriettenek:
Derék egy úri ló! Kár lett volna ott hagyni veszni.
– Te elbirtad azt a válladon? kérdé Henriette csodálkozva.
– Nem nagy dolog! Aligha van négy mázsa. A multkori medve ötödfél volt;
aztán azt elébb agyon is kellett verni, úgy hazavinni. Hiszen tudod
asszonyom: én vagyok az erős Juon, – Juon Tare!
Ezt olyan önérzettel mondá a pásztor, mintha a világ minden részéből ide
jövőnek kellene azt tudni hírből, hogy itt lakik az erdők között az erős
Juon.
Henriette bámulatából azonban vevé észre, hogy ő még nem hallott felőle
semmit.
– Te nem tudod még, domna, hogy én ki vagyok? de én tudom, hogy te ki
vagy? A dumnye barbátu, az urad sokat találkozott már velem, az ismer
jól. Az még csak olyan erős ember a világon, mint én vagyok. Sokszor
birkózott velem itt a gyepen, – fogadásból. Egyikünk sem birta a másikat
földhöz vágni. A nagyságos úr mélyebben tudja a fába vágni a fejszét,
mint én, de én meg többet tudok emelni, mint ő; a nagyságos úr ököllel
le tudja ütni a bivalyt, de én meg agyon tudom fojtani a medvét: hanem
egymással nem birunk. Sokat verekedtünk. Tudod, asszonyom, csak
tréfából, csak játékból; – az nem jó volna, ha mink egyszer haragból
verekednénk: az rettenetes volna.
E beszéd közben Juon ügyesen összetoldozá a szétszakadt nyeregszerszámot
és kantárt; felnyergelé a paripát, mely még mindig reszketett mind a
négy lábán; lemosta fejéről a véres tajtékot, megtörlé a surlódás okozta
sebeket s biztosítá úrnőjét, hogy ismét lovára ülhet; innen egy negyed
óra alatt kivezetheti a járt utra, s félóra alatt Hidváron leend.
A völgy rejtekeivel ismerős pásztor, a ló kantárát fogva elől, bizton
vezeté ki úrnőjét a hegyek nyilásáig, a hol a járt uttal ismét
összetalálkozának.
Ott a pásztor megcsókolá úrnője kezét s elvált tőle.
– Nekem innen vissza kell mennem, mert várnak reám.
– Kik?
– Kecskéim és feleségem.
– Nőd is van? Szereted?
– Szeretem-e? szólt büszkén a pásztor; s halkan tevé után: olyan szép,
mint te vagy! – Buna nopte, domna!
Azzal nem várva több kérdést, visszafordult az erdőbe, s sebes
ugrásokkal eltünt, szökellve.
A paripa igyekezett hazafelé. Egyre nyerített; tán menekvési örömében.
Henriette mélázva gondolkozott az elmult óra eseményeiről:
halálveszélyes helyzete, a csodálatos segítő, és az asszony, a kit olyan
szépnek mond az erdők lakója!
Csak midőn kapuja előtt állt, akkor jutott eszébe, hogy megmentőjét
minden jutalom nélkül bocsátá el magától, még csak egy «multiemescut»
(köszönöm) sem küldött utána.
Férje nem volt honn. Nem kellett tartania terhes kérdezősködésektől, a
mikre leginkább paripája sebei, szétszakgatott szerszáma és saját tépett
öltönyei sok okot szolgáltathattak volna. Nem szólt az egész esetről
senkinek sem. Hanem alig várta, hogy jőjjön a reggeli óra, melyben Rubán
Tódor fel fog jönni a kastélyba, hogy tőle a Juon Tare felől
kérdezősködhessék.