Anicza pedig babonás félelemmel simult a Fatia Negra ölébe, kinek mind e
néma csodák szót fogadnak és szolgálatot tesznek.
Végre hat kőlépcsőn lefelé haladva, lejutottak magába a pénzverdébe.
Egy roppant csavarsajtó, Gengembre mintája szerint alkotva, állt az
alacsony boltozatú terem közepén; a csavar fején hosszú lódítórúd
keresztül dugva, melynek két végére két nehéz ólomgomb volt alkalmazva.
E bunkók végeit kétfelől izmos legények taszíták előre, a lóduló gömb
sulya alányomta a csavart, s az egy percz alatt odasajtolta a két
aczélminta közé az alája tolt aranyat, az egyik minta volt a boldogságos
szűzanya képe, a másik a fejedelem pánczélos ábrája. A nyomás után a két
aczélminta ruganyos lökése magától feltaszítá ismét a csavart, az izmos
két férfi mellével neki feszülve, taszított ismét rajta. Egy kis
aczélgyűrű rögtön kilökte helyéből a sajtolt aranyat, s másikat tolt a
minta alá. A vert arany magas halomban hevert már a gép előtt, a
munkások lábaikkal tolták azt félre, ha közel gurult.
Valami bűbájos van ebben a látványban!
Két szegény ember, ki tán a mindennapi kenyérért dolgozik, hogy veri
halomra azt a szemfényvesztő érczet, a mibe mindenki szerelmes odafenn a
földön, s a miért olyan sok ember eladja azt, a mije van odafenn az
égben.
Egy harmadik néha falapáttal kisded vászon erszényekbe töltögeti a
pénzt, melynek olyan különös, rekedt a hangja. Nem harangnak való, a mi
az embereket imára hívja.
– Ne verjünk mi is egy-egy aranypénzt egymásnak emlékül? kérdezé a Fatia
Negra Aniczától.
A leánynak tetszett az ajánlat.
A munkásokat félre állíták a gép mellől s a két ólomgomb végéhez Anicza
és a Fatia Negra álltak. Az álarczos figyelmezteté kedvesét, hogy
vigyázzon, nehogy a visszatérő gép mellét megüsse, mert az halálos ütés.
Mire a leány, mintegy büszkén kérkedve erejével, nem várta be
hátrahajolva, hogy a gép rúdja egészen visszajőjjön, hanem azt fele
útján megragadva izmos karjaival, ismét visszalökte, a minek az lett a
következése, hogy az aczélrugó nem lökte ki a mintában fekvő kész
aranyat, hanem csak egyet fordított rajta, úgy, hogy az arany még egy
nyomást kapott, s már most kettősen volt meg rajta mind a szűz Mária
kép, mind a fejedelmi alak.
A vén Onucz odaugrott Aniczához és haragosan elrántotta onnan:
– Eredj innen, bolond! még elrontod a gépet, nem a te kezedbe való az.
A Fatia Negra pedig fölvevé a most már kiugrasztott aranyat, s nevetve
mutatá Aniczának az eredményt.
– Nézd, most már kettős kép van rajta.
A leány kiváncsian forgatá azt ujjai között.
– S mi történik már most ezzel?
– Ismét az olvasztóba jut.
– Ah! Ne rontsd el. Add ezt nekem.
E kérésre már az öreg egészen dühbe jött.
– Elment az eszed? hogy ilyesmit tudsz kérni! Egy hibásan nyomott
aranyat, a mit, ha meglátnak nálad, az egész gubernium a nyakunkon van!
Domnule, olyan bolond ne légy, hogy azt az aranyat kiadd. Ha neki nincs
esze, legyen neked. Mindnyájunkat elveszthetsz vele.
– Hiszen nem fogja azt Anicza sem a fején, sem a nyakfüzérén viselni,
hanem zsinegre akasztja és szive fölött fogja viselni, ott pedig kívülem
senki sem találja azt meg.
Onucz gazda nagyon szerette volna megmondani, hogy «ott ugyan, domnule,
neked sincs semmi kereseted, mert nem beszéltél még a felől a pópával»,
de csak nem merte még ezt az egyet előhozni.
Anicza pedig hálateljesen csókolá meg a Fatia Negra kezét, mint egy
ajándékot kapott gyermek: nem azért az aranyért, hanem a határtalan
bizalomért, a miben annak szerelme nyilatkozott, s rögtön előhúzva kis
török-kését, lyukat fúrt vele az aranyon és fölfűzte azt a vékony fekete
zsinegre, a kis feszület mellé, melyet keblén viselt s mindkettőt
visszarejté oda.
– No, domnule, szólt Onucz elbúsultan, már most, ha a fejeinket
odatettük a leány kezébe, ugyan iparkodjunk ám, hogy meg ne haragítsuk
magunkra!
Erre bejött a próbamester, egy fekete palatáblán czifra számadást hozva,
melyen pontosan ki volt hozva, mennyi tiszta aranyat adott át Onucz a
pénzverdének? mennyit fog ez érni kivert pénzben, s ebből a pénzverde
számára levonva három százalékot költségül, mit kell neki kapni érte?
– Csak olvasd te, domnule, szólt Onucz a Fatia Negrához, tudod, hogy én
nem ismerek semmi irottat, de majd a fejemben kiszámítom, csak mondd meg
előttem a számokat.
– Százhetvennyolcz font színarany, huszonnégy karát kilencz grán
tisztaságú, három százalék a költségekre. A mi aranyaink nemes tartalma
huszonhárom karát hat grán.
Ezen bonyolódott számtani feladványt szépen megforgatta fejében az öreg,
felnézve a padlásra s szemöldökét felhúzva homlokára, s mire a Fatia
Negra keresztül ment az írott számadáson, ő is elkészült a fejében
összevetettel s a kimondott összeg az utolsó töredékig összetalált a
táblára irottal.
Azzal egymás tenyerébe csaptak, az alku rendben volt.
– Már most számláltasd ki a pénzedet a számvevő mesterrel, Onucz.
– De te is itt fogsz lenni ugy-e?
– Csak számláljátok ti ketten; nem csaltok ti meg engem.
– De uram, erősködék az öreg, pénz olvasva, asszony verve jó; légy jelen
a kiszámolásnál.
– Nem leszek biz én, öreg, ha felét nekem adod is a pénzednek, én nem
hallgatom aranyaid pengését, mikor leányod szavát hallgathatom.
(Vinne el a bányarém! dörmögé magában Onucz, hiszen épen az a nagy baj;
csak ne félnék olyan nagyon tőled!)
Azonban mégis jobban féltette utoljára aranyait, mint Anicza két szemét,
s ott maradt a pénzt számlálni a biztossal, mialatt Anicza és a Fatia
Negra egy kis mellékszobába félrevonultak. Míg annyi aranyat darabonkint
megolvasnak, az alatt sok szerelmes történetet elmondhat két ember
egymásnak.
– Hol jártál egy egész hónap óta? kérdé Anicza, a kalandorfőnök térdén
ülve. Tudod-e, hogy milyen hosszú egy hónap? holdfogyta, új hold,
holdtölte, utolsó negyed; ezt én mind végig néztem és egyszer sem
láttalak. Hol voltál?
– Külföldön voltam ezekért az új gépekért, ezt nem bízhatja az ember
másra.
– Vannak a külföldön is szép leányok? Nem lettél-e szerelmes beléjük?
– Eredj! Ezt nem szokták kérdeni férfitól.
– Miért nem?
– Azért, mert férfi nem szokott rá felelni.
– De ha akad leány, a ki ezt tudni akarja?
– Rosszul jár vele. Aztán már mit akarnál felőlem megtudni? Azt akarnád
tudni, hogy én olyan szenes tuskó vagyok, a kin rajtad kívül senkinek
sem akad meg a szeme? vagy azt akarnád hallani, hogy remetének öltözve
vándoroltam végig hét országon? a hol asszony-hangot hallottam,
lesütöttem a szememet? a hol rám mosolyogtak, keresztet vetettem magamra
és elfordultam? vagy azt kellene hogy elmondjam: itt egy szép szőke
fehér állát csipkedtem meg jó kedvemben; amott egy pár kék szem
kacsintása után felejtettem magamat, meg emitt egy barna ölébe hajtottam
le mámoros fejemet – s végre azzal tértem vissza, hogy hét országon nem
találtam szebb leányt az én bűbájos Aniczámnál.
A leánynak nem volt módja válaszolni és válogatni, mert száját lezárták
csókkal, s ilyenkor az asszony is örömestebb hallgat.
– Mert látod, én nagyon féltékeny vagyok, szólt, midőn szóhoz jöhetett.
Én nem úgy szeretek, mint más, hogy másról is tud gondolkozni. Én nem
tudok egyébről gondolkozni, csak a te szerelmedről. Én nem vagyok soha
sem éhes, sem szomjas, csak szerelmes; én nem vagyok soha fáradt, s
észre sem veszem a munkát egész naphosszant, mert mindig szerelemről
dalolok; én nem is álmodom soha egyébről, mint terólad; s nem kivánom
soha tudni, mi történik az egész világon? csak azt, a mi te veled
történik.
– Hát én gondolok most egyébre, mint te rád? nem százezrekkel
megronthatnak most a másik szobában?
– Igen. Tudom, hogy szeretsz, hogy az enyim vagy, mikor itt vagy. De
mennyit vagy távol! Hányszor nem látlak hetekig, egész hónapokig!
olyankor majd megőrülök; ki akarom találni, hogy hol jársz? mit csinálsz
most? kivel beszélsz? aztán majd megbolondulok bele.
– Bizony pedig azt, kedves leánykám, nem jó volna megtudnod, hogy én
olyankor merre járok? mert többet járok felvont puskák csövei előtt,
mint szép leányok mosolygása között.
– Te rablóvezér vagy? havasi csempész? vagy harámbasa?
– Valami a sok közül.
A leány sebesen járó lélekzettel szólt:
– Végy fel engem is a csapatodba!
A Fatia Negra megdöbbent.
– Vigy magaddal; én meg akarom veled osztani a veszedelmet, a melyben
élsz, az éjszakai zivatart, melyben bujdokolsz, a sziklai odut, a hol
leskelődve pihensz. Én oltalmazni akarlak, ha megtámadnak, ápolni, ha
sebet kapsz, s veled együtt elkárhozni, ha te pokolra mégy.
– Az nem lehet, Anicza. Erre ne gondolj. Velem nem viszlek soha.
– És miért nem? kérdezé a leány, párduczként villogó szemekkel.
– Mert akkor én is féltenélek téged, s az aztán rossz volna mind a
kettőnkre nézve. Csak maradj te apád házánál, ott jó helyen vagy
magadnak is, nekem is.
A leány kivonta kebléből az imént kapott aranyat és a feszületet.
– Hallod, Fatia Negra! apám azt mondta, hogy e hibás veretű pénz
életedet kezembe adja. Tudod-e, Fatia Negra! hogy ez a feszület az, a
melyre megesküdtem, hogy ha engem egyszer megcsalsz, én nem keresem,
hogyan, mi úton, de eszeveszetten megöllek. Te fekete arcz, fekete szem,
érzed, hogyan ver ez a szív itt arczodhoz közel? Ezen a szíven nem jó
feküdni két ilyen veszedelmes tárgynak; nesze, neked adom mind a kettőt.
– Miért teszed ezt, Anicza?
– Csak te vedd el azokat s tartsd magadnál, mert az őrangyalra mondom,
azok rossz helyen vannak nálam; te engemet nem ismersz még.
A leány sírva fakadt; a Fatia Negra csókkal, engeszteléssel alig birta
elcsillapítani, midőn az öreg Onucz bedugta az ajtón ősz, bozontos
fejét, s közbeszólalt:
– Én már ki vagyok fizetve, domnule, hát te ki vagy-e?
A Fatia Negra megsimogatá a leány haját, orczáit, s fülébe súgá, hogy
legyen nyugodt.
Az öreg román türelmét nem állta már tovább a folt, biz az szétszakadt.
– Domnule? kérdé a főnöktől, vajjon nem emlékeznél rá, ha szépen
kérnélek, mikor volt annak a napja, hogy te férje lettél az én
leányomnak?
A Fatia Negra egy perczig meglepetve állt, azután csendes, dörmögő
hangon felelt neki:
– Ha még egyszer eszedbe jut ezt a kérdést hozzám intézni, a fejed egy
órával hamarább fog haza érni, mint magad.
Az öreg nem válaszolt erre semmit, megfogta a leánya kezét, s vitte
magával; minden szemközt jövő munkásnak adott egy-egy aranyat
borravalóul, s azon az úton, a melyen jött, ismét visszajutott a
malomba.
Lovaikat meglelték az égerfás szigetkében, s újra felültek rájuk. – Szép
világos éjszaka volt; a gönczöl egészen megfordult már.
Onucz azt mondá leányának, hogy lovagoljon elől; paripája jobban szeret
sietni; a vert aranyat most már kétfelé osztották.
Mikor újra a Tyiatra Kalmanuj alá értek, az öreg halkan szólítá Aniczát.
A leány hátra nézett, s látta, hogy az öreg hosszú puskáját épen az ő
fejének irányozza.