– Hát már most aztán, ha az esküvést megszegi, elviszi az ördög?
– Oh, nem.
– Vagy megrontják a boszorkányok? elszárad? felpuffad? a béle
összezsugorodik?
– Nem.
– Mi lesz hát a büntetése, ha olyan esküt szeg meg, a mire se a pap, se
a boszorkányok gondot nem viselnek?
– Akkor megölöm.
– Igen, ha ráismernél. De te még soha sem láttad az arczát. Ha egyszer
elveti a fekete bársony maskarát a képéről, te soha sem ismersz rá.
– De azt ő nem vetheti el, mert csak az által hatalmas.
– No, te igazán bohó leány vagy. Szerelmes vagy egy emberbe, a kinek még
csak a képét sem láthatod soha.
– Ismerem a hangjáról, a szive dobbanásáról.
Az öreg oláh kaczagott erre a szóra. Mikor az oláh kaczag, abban van
valami szomorú, mint a nótájában; kevés oka van a nevetésre. Inkább
gúnyolódás az, mint hahota.
– Már ha én szeretője volnék egy embernek, vagy épen esküdt társa, a
hogy te állítod, hogy megesküdtél vele (a gyertyánfánál!), azt csak
megkivánnám tőle, hogy legalább a képét mutassa meg; ne járjon hozzám
maskarában.
– Nem teheti ő azt: fogadása tartja. A mint a maskarát leteszi képéről,
meg van rontva az egész hatalma, többé nem fogadnak neki szót sem az
ördögök, sem a jó lelkek.
– Az igaz, felelt rá az öreg csendesen. Ha már egyszer dæmonokról volt a
szó, akkor nem szeretett ellenvetéseket tenni. Mikor akarja,
láthatatlanná tudja magát tenni; valahányszor űzőbe vették, katonák,
pandurok, egész vármegye: mindig eltünt előlük. Azt hitték már, hogy
fogják. Körülfogták, bekerítették, ő pedig sutty! elrepült vagy
elsülyedt. Hanem azért én, ha asszony volnék, még sem állhatnám meg,
hogy a képét meg ne lássam.
– Azt mondta, hogy akkor szörnyet halok, ha meglátom.
– Szörnyet halnék, mégis megnézném. Bizonyosan valami csúf lehet.
– Nagyon szépek a szemei; úgy égnek, mint a parázs.
– Mint a parázs. Talán épen maga a dráku?
– Oh, nem a dráku!
– Próbáltad vele megcsókoltatni az amulétot, a miben szent György képe
van a sárkánynyal?
– Megcsókolta, nem érezte meg.
– Próbáltad a három ujja hegyét rátétetni a rézfeszületre?
– Rátette, nem égette meg az ujját rajta.
– Ki tudja mondani rázkódás nélkül a «Domnye Zeut?» (Uram Isten!)
– Százszor is elmondja; azzal köszönt mindig, ha jön, ha megy.
– Én mégis azt mondom, hogy ez nem valami halandó ember.
– Ha más nőt talál szeretni, esküszöm, hogy halandó lesz.
E beszélgetés alatt egészen leértek a völgybe a lovasok, s a mint a
hegyi patak itt ismét keresztül szelte az útat, többé nem folytatták a
járt ösvényen a haladást, hanem félre térve, a patak medrében léptettek
tovább.
Ez igen jó út azoknak, a kik nem óhajtják, hogy járásuknak nyoma
maradjon; a sebes víz eltakarja utánuk rögtön falevéllel és görgeteg
kövekkel a lópatkó nyomta jeleket.
A völgyvágány mindig szűkebb, mélyebb lett, a patak itt-ott apró
zuhatagokat képezett már, miken ugratni kellett a lovakkal: azok már
bele voltak tanulva, végre egy hirtelen mélyedésnél egyszerre négy ölet
esik a víz, s a hogy ott a lovasok megállapodnak, tünik ki, hogy a
hegyoldalba egy malom van építve, melynek kerekét a sebesen lezuhanó víz
hajtja.
Ha idegen ember látná ezt a malmot, azt mondaná rá, ejnye, de bolond
ember lehet ennek a molnárja, a ki ezt ide építette: először azért, hogy
úgy el van rejtve sűrű égerfák közé, hogy keresve is alig lehet
rátalálni, másodszor, hogy épen oda a vízesés alá van építve, a mi olyan
sebesen hajtja a kerekét, mint egy rokkáét, lehetetlen, hogy a kő alatt
minden liszt agyon ne égjen, és harmadszor azért, hogy ilyen furcsa út
vezet hozzá vízmeder hosszában, s a hol az elvégződik, keskeny, kőbe
vágott ösvény kanyarog le az ajtajáig, lóval nem járható; mindent vállon
kell le- és fölczepelni. No, ennek kevés őrletője akadhat itt!
A két lovas ide érve, leszállt lovairól, azokat egy kis száraz égerfás
szigetbe vezetve, s kötőféknél fogva a galyakhoz kötve; azzal az öreg
leoldá a nyeregből a zsákot.
– Segítsd a vállamra, Anicza.
Az öreg kolosszusi termetéről alig hinné az ember, hogy azon általvető
zsák emeléséhez még segítségre is legyen szüksége, valamint a zsák
tériméjéről azt, hogy az olyan nagyon lenyomhassa a vállát, hogy még a
kezét is neki feszítse a csipejének a nagy tartásban.
A leány azután leszedte a kápából a pisztolyokat, azokat övébe dugta, a
hosszú puskát vállára vetette s egy merész ugrással a szigetből a partra
szökellve, délczeg léptekkel haladt a görnyedező öreg után azon a
keskeny úton lefelé, mely a leirt malomig vezet.
A malom ajtajában állt egy fiatal férfi, közönséges fekete gubában, az
ajtóféltől félig eltakarva; egyik kezében kétcsövű puska, a mi nem
egészen szükséges eszköz a molnármesterséghez.
Az öreg messziről megszólítá őt:
– Cse timpu e? (Milyen az idő?)
– Luna plina. (Tele hold.)
(Sajátságos neme volna a köszöntésnek, ha nem hasonlítana inkább valami
összebeszélt jelszó-cseréhez.)
Azzal a két jövevény belépett a malomba, melynek közepén egy rozzant
gépezet őrült kalimpálást vitt végbe; a kerék, a korong tánczolt a
középen, a középkeréknek egy pár foga hiányzott már.
– Van-e sok őrlő, Pável? kérdezé az öreg.
– Elegen vannak.
– Segítsd le a vállamról ezt a zsákot!
– Ugyan nehéz, monda ez, míg a zsákkal birkózott. Mennyi lehet?
– Egy mázsa nyolczvan font.
(Ez nem törökbúza.)
– Állítsd el a kerekeket!
A megszólított szót fogadott, egy vasrudat dugva a gerendelyen
keresztül, percz alatt megállítá a gépezetet, melynek garadjából épen
semmi lisztféle sem látszott előkerülni.
Arra kiakasztá a középkorongot, mely a malomkővel vala összeköttetésben,
egy vaslánczot, mely a gerendely körül volt csavarva, beleakasztott a
malomkő karikáiba, s mikor ez megvolt, föltette a zsákot a garadba
mindenestül.
(Vajjon a zsákkal együtt őrlik itt a gabonát?)
Azután pedig az öreg maga ült föl a garadba s kezét nyújtá a leánynak.
– Ugorjál föl, Anicza.
A leány segítség nélkül is föl tudott oda szökni; könnyű volt, mint a
zerge.
– Pável! szólt az öreg a legényhez. Nem ment itt előttünk a Fatia Negra?
– Még itt keresztül nem ment ma és tegnap. Két nap óta én vagyok a
soros.
– Látod, hogy nincs itt! monda bizonyozva a leány.
– Azért mégis itt van.
– Már, Onucz, szólt bele Pável, ha láthatatlanná tud is lenni a fekete
pofájú, de tudtomon kívül itt át nem mehet.
– Mit tudsz te ahhoz, felelt neki az öreg, elhelyezve magát a garadban.
Ereszd el a malmot!
(Tehát csakugyan meg akarná magát ott őrletni.)
A mint azonban a gerendely újra fordulni kezdett, a malomgépezet állva
maradt, hanem a malomkő, garadjával együtt, elkezde csendesen sülyedni
lefelé, a benne ülőkkel együtt s néhány percz mulva egészen eltünt velök
valami sötét üregbe; a láncz csikorogva tekeredett még egy darabig
utánuk. Egyszer aztán több ölnyi mélységből hangzott az öreg szava: hó!
arra Pável ujra megállítá a malmot, a lánczot más karikába akasztá, s az
ismét megindított gépezet újra fölemelé a malomkövet; Pável hozzá
igazítá a korongot, s ismét elkezde az bőszülten pörögni, hogy csak úgy
szikrázott bele a kő. Jöhet, a kinek őrletni valója van.
A hová pedig Onucz és Anicza leszálltak, az egy roppant nagy földalatti
üreg volt, melynek magas boltozata beláthatlan sötétségben veszett el.
A barlang fenekén ugyanazon hegyi pataknak egy része folyt keresztül,
mely a malmot hajtá, s oda facsöveken által volt vezetve, s itt
szabályosan vájt mederben futott végig, meg-megvillanva két olajlámpa
fényétől, melyek egy kis vashíd két végénél lobogtak, a mi a patakon
átvezetett.
A barlang hátterében állt egy sajátságos kőépület, minden tető nélkül,
melynek két kis gömbölyű ablaka, mint az örök éber földalatti féreg
szemei világított elő, szembántó vörös fénynyel, míg a palával fedett
kémény minden részén keresztül szikrával elegy füst tódult ki a
földalatti éjszakába.
Az épület belsejéből nehéz csattogás, őrlés hangjai neszeztek elő,
mintha munkában levő gépek volnának ott szakadatlan mozgásban, és
időközönkénti taszítások miatt a sziklatalapzat rezgését lehete érezni.
A hídnál ismét állt egy fegyveres férfi, kivel az érkezők jelszót
váltottak, a kőépület ajtajánál szintén; ott megállítá a leányt az öreg.
– No most te, Anicza, a míg én odabenn leszek, ülj le a kőpadra és várj
itt reám.
A leány nyügösködve kérdezé:
– Miért nem mehetek egyszer én is be ide a házba?
– Annak csak hagyj békét; ide jövünk minden esztendőben egyszer,
megkérdezed minden esztendőben egyszer, hogy be szabad-e menned? S én
mondom minden esztendőben egyszer, hogy nem lehet. És nem lehet. Addig
van.
– De hát miért nem szabad épen nekem? miért másnak?
– Miért? Bolondos! Azért, mert te leány vagy.
– Nos aztán? szólt büszke szemvillogással a leány. Kinél vagyok azért
rosszabb?
– No, csak hagyj békét. Odabenn nincs az asszonyfélének semmi keresete,
az asszonyok rendesen kiváncsiak, mindent meg akarnak tudni; aztán pedig
semmi sem áll meg nálok, mindent kifecsegnek, az asszonycseléd ilyen.
– De én nem!
– Aztán mikor ide valaki belép, annak rettenetes esküvést kell mondani,
borzasztó átkozódást, hogy semmit ki nem fog beszélni abból, a mit
látott. Nekem magamnak is a hideg fut át minden bőrömön, mikor azt el
kell mondanom. Az nem asszony szájába való.
– Ejh! félek is én az esküvéstől! kiálta daczosan a leány. Elmondom én,
a mit ember elmondhat.
– Legyen eszed, Anicza és ne bolondulj, nem jöhet ide be leányféle, mert
itt minden embernek le kell vetkőzni az őrök előtt az utolsó kapczáig,
mikor bemegy, s le kell vetkőzni, mikor kijön. No hát!
Ez a nehézség legyőzé végre a leány vasakaratát.
Ily próbára csakugyan nem lehetett magát elhatároznia. Lábával
dobbantott mérgében s nagyon emlegette a «dráku»-t, a ki pedig oláhul
senki más, mint maga a nagyságos ördög.
Az öreg Onucz meg az ajtóőr nagyon nevettek rajta, most még aztán ők
biztatták: «no, ha van hozzá kedved, hát gyere be».
E pillanatban fölnyilt az épület vasajtaja, s a leány elsikoltá magát
örömhangon:
– A Fatia Negra!
Onucz és az őr hirtelen lekapták fejükről süvegeiket; valóban a Fatia
Negra volt az.
Hogy került ide látatlanul valamennyi őrön keresztül? azt ki tudná? s
kinek volna bátorsága megkérdezni?
Még Aniczának sincs, ő neki sem jut e perczben eszébe más, mint
odarohanni a rejtélyes szeretőhöz, nyakába borulni s elhalmozni
csókokkal ajkát és szemeit, a miket az álarcz nem takar.
– Hagyjátok Aniczát bejönni, szólt a fekete álarczos, én jót állok érte
s fölmentem az átöltözés alól, a mi engem sem kötelez.
– Jól van domnule, szólt az őr, de legalább az esküt mondasd el vele, a
mit mindenkinek mondani kell; átkozza el ő is az eget és földet, saját
vérét és csontjait, koporsóját és a másvilági tüzet, ha valamit abból
kibeszél, a mit meglát.
– Készen vagyok rá! szólt merészen a leány.
– Nem, Anicza, monda a fekete álarczos, te nekem erősebb esküvést fogsz
tenni; te nekem esküdjél – örök szerelmünkre.
A délczeg hajadon gyönyörtől tikkadtan rogyott erre a szóra a Fatia
Negra lábaihoz térdre, s egyik kezével annak kezét szorítva szivéhez, a
másikat esküre tartá föl, s szép szemeit, mikben az ablakok izzó fénye
ragyogott pokolbeli visszsugárral, a sötét boltozatra emelve, ott, az
égnélküli ürben, megesküdött örök szerelmére kedveséhez, hogy soha, a
kínpadon sem fog elárulni egy hangot, egy látott képet is abból, a mit
ez órában meg fog tudni.
Az öreg Onucz fejét vakarta.
– Domnule, ez még sem okos dolog; leányzót ilyen hiábavaló dologra
esketni meg, hisz ez csak olyan, mint mikor két garast fog az ember a
markába esküvéskor, azt tartja föl, aztán arra esküszik; nem köt az
senkit.
– Nekem ez elég, szólt az álarczos, pedig az én fejem sem olcsóbb, mint
a tietek. A ki nem bízik bennem, ne jőjjön ide.
Azzal, a hogy átkarolva tartotta a leányt, bevitte magával az épületbe,
míg az öreg Onucznak előbb odakünn tetőtől-talpig más ruhába kellett
öltözni, a magával hozottat pedig kívül hagyni. Visszatérve, ismét amazt
fogja levetni odabenn, s ezt veszi fel idekünn. A csempészet itt
lehetetlen.
A Fatia Negra, karját a leány nyaka körül fonva, sorba vezette őt a
földalatti épület rejtélyes szobáin, mikben a földfelettiek bálványa, az
aranypénz, készül.
Az első terem volt az olvasztó.
Az izzó tűzből, a mi a két külső ablakon keresztül a barlangba
világított, itt semmi sem látszék, a szoba egyik szögletében volt csupán
egy hengeridomú vaskemencze, mely hőséget terjeszte maga körül, s annak
tetejébe volt téve egy kerek graphit tégely, felülről is befödve, s
oldalán csappal ellátva.
– Itt olvasztják meg az aranyat, a mi már a tisztító kemenczéből
kikerült, szólt Fatia Negra a hozzá tapadó leánynak. Azelőtt egész
katlanra és ölfára volt szükség, hogy ezt megolvaszszák, mióta e kis
hengerkemenczét ide hoztam, tíz percz alatt félmázsát meg lehet
olvasztani.
– S honnan jön ebbe a tűz? kérdezé a leány kiváncsian.
– A föld alól, szerelmesem.
A leány összeborzadt, pedig hiszen nem a poklot értette azalatt Fatia
Negra, hanem azt a kemenczét, melynek erős fujtatói a kettős hengerbe
hajtják az érczolvasztó hőséget.
A Fatia Negra órájára nézett, a perczek betöltek, egyszeri sípolásra két
munkás lépett be, vállig fölgyürkőzve a melegben; mindegyik hosszúkás
vasmintákat hozott kezében, s azokkal kétfelől a katlan mellé guggolt.
Erre a Fatia Negra egy vasfogóval félrefordítá a tégely csapját, s azon
perczben sápadt fény kezde elömleni a szobán; az arany csurgott ki
vékony sugárban a tégelyből, az világított!
Valóságos jó, tiszta arany, tűzben folyóvá téve, mint egy pohár bor, s
izzó fehér fénynyel világítva maga körül. A két munkás egyenkint
tartotta alá a mintákat, a leány lélekzetét visszafojtva nézte e
jelenetet. Nem hasonlított-e az valamihez: a mint ama fekete arczú alak
tölti az olvasztott aranyat, lábainál heverő dæmonok csészéibe? a kik
oly kiváncsian vigyorognak fel rá!
Mikor azonban a munkának vége, a fekete arczú ismét visszatér hozzá,
megöleli, megcsókolja: «látod, kedvesem, így olvasztják meg az aranyat»;
a leány rámosolyog; kár, hogy az a fekete álarcz nem tud mosolyogni.
Ekkorra az öreg Onucz is előjön, ki zsákját odakünn a
tisztító-kemenczénél átadta.
– Mennyi volt zsákodban? kérdé tőle a Fatia Negra.
– Egy mázsa és nyolczvan font.
– Majd meglássuk, mennyi belőle a tiszta arany?
– Tesz egy pár fontot az agyag, a mi közé volt keverve.
– Milyen finom?
– Bizony gyarlón volt tisztítva, csak huszonkét karátos.
– Nem tesz semmit. Porosz aranyokat fogunk belőle verni.
– Hol veszszük hozzá a mintát?
– Hoztam magammal, ma a gépbe is teszszük. Minden ezer forintnál száz
forintot nyerünk.
Ezért a találmányért az öreg Onucz kezet csókolt a Fatia Negrának.
– Te derék ember vagy, domnule. A mióta vezérünk lettél, másfél annyi a
nyereségünk, mint azelőtt, s olyanok az aranyaink, hogy nem lehet a
császáriaktól megkülönböztetni.
A leány maga is bódulni érzé fejét e helyen, a hol nem beszélnek
egyébről, mint pénzről, aranyról, nyereségről!
– Jer, Onucz, nézd meg az új gépeket! monda az álarczos az öregnek.
– Mikor hozattál ide uj gépeket?
– Már régen, azóta sok pénzt kivertek már. Hamarább megy és kevesebb
ember kell hozzá.
Egy alacsony ajtón át, melyen mindháromnak meg kellett hajtani a fejét
belépéskor, a szomszéd szobába mentek, ott egy roppant csavargép
működött, melynek hengerei közé rakták az arany rudacskákat, a mik alatt
azután ezek oly vékonynyá lapultak el, a minőnek épen szükséges egy
aranypénznek lenni.
– Látod, Onucz, eddig sokat vesztettünk a miatt, hogy az aranylemezeket
úgy metszettük ki, a hogy a mintába ömlöttek, néhol a lemez vastagabb
volt kelleténél, s az a mi kárunk lett; most ez a gép egyformára lapítja
valamennyit. Csak tízezer forint volt az ára.
– Nagyon olcsó! kiálta fel a vén, ki tört báránybőr ködment visel, s
tízezer forintot egy furcsa hengergépért olcsóságnak nevez.
Az álarczos fölvett egyet a fényes aranylemezek közül.
– Tudod-e, kedvesem, mi ennek a neve?
– Nem hallottam.
– Ennek a neve «Zain». Hogy el ne felejtsd, fonjuk karod körül.
Azzal könnyedén, mintha csak kemény papirszelet volna, a leány
kézcsuklója körül foná az aranylemezt, két végét egymásba csavarva
aczélerejű ujjaival. Ne felejtsd el, hogy ez «Zain!» és hogy azt tőlem
kaptad.
A leány kétkedve nézett rá, mintha kérdené, hogy «neked mindent szabad
itt elajándékoznod tetszésed szerint?»
Az öreg nem is állhatta szó nélkül.
– Jaj, jaj, domnule, csak készítetlen aranyat ne ajándékoznál valakinek,
inkább marékkal szórnád a kivertet; erről még nyomunkra jön valaki.
Aztán ez már tanú!
– Jó helyen van, Anicza kezén: ott pedig hallgatni fog.
Anicza tíz csókkal felelt e mondásra. Eltalálta: épen tíz kettős aranyat
ért az a karperecz, aztán a csók is kettős.
Az öreg Onucznak mind a tízszer a nyelve hegyén volt az a szó: «vajjon,
domnule, feleséged neked az én leányom, vagy mi?» de egyszer sem volt
bátorsága azokba a sötét szemekbe tekinteni, a mik oly félemlítően
villognak ki a fekete álarcz réseiből.
A Fatia Negra ismét új géphez vezeté őket, mely az alátolt zainokból
kerek pénz nagyságú darabokat metél ki; a Fatia Negra megmutogatta a
leánynak, melyik orsó, melyik csavar hova működik, mi kényszeríti a
szivattyú köldökét alá s feltaszítódni; hogy támad légmentes ür a lemez
alatt, melyre aztán a külső légnyomás sulyával ütődik a kerek
metszőhenger, s hogyan mozgatja az egészet kívülről jövő gőzerő; az
egészet csak egy ember kormányozza, ki egy forgantyú segélyével a gép
mozgását gyorsítja, vagy megszünteti.
Anicza itt is csak azon földfeletti erők működését látta, a miknek
eredetét felfogni nem birja s a mikkel a Fatia Negra ismerős, őket
előidézi s velük parancsol.
– Domne Zeu! sóhajta fel a vén Onucz, ha meggondolom, hogy mi még ötven
év előtt mindezt kalapácscsal és üllővel végeztük! Két nap izzadtunk
abban a munkában, a mit most egy óra alatt elvégez ez a csoda. S mennyi
emberkéz kellett hozzá! Hogy féltem, mikor a legelső tizenhat lat
aranyocskámat a kohóba tették, hogy soha sem látom többet.
– Annyival kezdted, öreg?
– Bizony nem többel, s azóta felszaporodott egy mázsa és nyolczvan
fontra!
Ezt olyan büszkén mondá! nem jutott eszébe, hogy most a föld alatt van,
a hol minden ember alázatos legyen, mert nem tudja, jut-e valaha föl? Az
valóban csodálatos büszkeség is lehet, mázsaszámra beszélni az aranyról!
Azután ismét másik géphez jutottak, ez egy kis asztal volt, melynek
aczélkerekei az aranyakat előbb megrovátkolák, mielőtt azok a sajtó alá
kerülnének; szüntelen mozgó rugók egymás után tolták előre, forgatták
körül és peczkelték odább az aranyakat, az ember nem látott egyéb
mozgató erőt, mint egy nagy kereket, mely körül széles szíj tekergőzött,
a szíj lejárt a padlat alá, odalent lakik, a ki azt mozgatja.