Volt ezelőtt nem sok idővel Erdélyben egy nagyon elterjedt
hamis-pénzverő társulat, mely, mint most már bizonyosan tudhatni, közel
félszázadig fölfedezetlenül űzte hivatlan mesterségét.
E szerint apákról fiakra szállt a tudomány, beleházasodtak,
beleszülettek az emberek, örököltek benne s azon megosztoztak, mint
tisztességes hagyományon; gondos szülék bele nevelték a fiaikat; egész
életmód volt az, a min az ember pályáját végig futhatta, s ha takarékos
volt, meg is élhetett belőle tisztességesen.
Hogy ily hosszú idő alatt föl nem fedezték őket, hogy soha nyomukba nem
jöttek, hogy a hatóság és a község szemei előtt rejtve tudtak maradni
ötven esztendeig, annak igen egyszerű magyarázata van.
Ezek az emberek aranyakat vertek.
Igazi, teljes értékű aranypénzeket, valódi huszonhárom karátos aranyból,
több idegen ércz hozzávegyítése nélkül: úgy, hogy azokat a körmöcziektől
vagy gyulafehérváriaktól megkülönböztetni nem lehete. Ha ötvös keze alá
kerültek olvasztásba, az sem lelt bennük egy fél szemernyi ezüsttel sem
többet.
Oh, ezek hát nagyon együgyű hamis-pénzverők voltak, ha teljes értékű
pénzeket készítettek.
Igaz, hogy ebből a közönségnek kára nem támadt, de annál nagyobb volt a
kincstárnak.
Ez a vidék itt Zalathnától Verespatakig mind viselős azzal a nemes
érczczel, a mit valami bohó «csak chimærának» nevez.
A bányákat magánosok míveltetik, mindenfelé a patakok mentében egész
sorozatait látni az ércztörőknek; egyik csinosabb, a másik rongyosabb,
némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy
gondolkodva hullatja kopogó kallóit, a völgyek oldalait századok óta
felhordott kőhányások fedik, a mikben mind arany volt valaha.
Még a rómaiak kezdték el a bányákat megnyitni, kiknek nem volt ugyan
lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; elébb megtüzesítették a követ,
azután eczetet öntöttek rá, úgy porhanyították, a többit végezte a
rabszolga vésője és kalapácsa.
E bányákból nyert arany fölmegy jelenleg évenkint tizenkét mázsára. A
magán-vállalkozók tartoznak a kilugzott aranyat az abrudbányai, vagy
gyulafehérvári pénzváltóknál átadni; ott kapnak értük pengő arany és
ezüst pénzt.
Mintegy ötven évig egyfolytában alig ment évenkint hat mázsára e két
aranybeváltónak átadott érczkészlet. Legalább hat eltünt, de azt
gyanítani sem lehetett.
A kincstár egy font poraranyért fizet a bányásznak négyszáz negyvennégy
forintot, ugyanaz pedig kivert pénz képében ér hétszáz húsz forintot,
minden ágió nélkül.
Tehát a bányászok azt gondolták ki, hogy ők majd ezt a pénzt maguk verik
ki, s úgy bocsátják forgalomba. Így készítettek saját termesztésű
aranyukból igazi hamis pénzt, és volt rajta hasznuk évenkint jó időben,
rossz időben 150–200 ezer pengő forint.
Maguk az érdekelt felek végezték a műtét körüli munkát; belőlük telt ki
érczvésnök, gépkovács, olvasztó; gazdag jövedelmet húztak belőle; így
egészen megmagyarázható, hogy maradhattak e veszedelmes üzletükkel annyi
ideig titokban? Még csak létezésükről sem tudott senki semmit, mint a ki
maga is érdekelve volt – nagy haszon reménye és nagy boszúállás félelme
által.
Abrudbányától fölfelé indulva Bucsumnak, a sötét égerfákkal benőtt patak
mentén, a mik úgy szeretik lábaikat a vízben füröszteni, két lovagot
látunk a hegyek felé haladni, az egyik egy őszhajú, öles termetű oláh
férfi, a másik egy fiatal délczeg nő.
Az öreg férfi szőrével kifelé fordított báránybőr ködment visel, fejébe
nagy hegyes báránybőr süveg van szemöldökig lehúzva, derekát széles,
csattos tüsző köríti pongyolán, a régi római thoraxokra emlékeztető;
gazdag ősz fürtei vastag tekercsekbe fonva, széles válláig leérnek,
hófehér bajusza, mint két csüllőszárny csüng alá ajkai felett. A
nyeregben egy durva zsák van előtte keresztülvetve, mindkét vége
megtömve valami súlyossal, a zsákon keresztbe fektetve van egy hosszú
lőfegyver.
A lovagló némber kisded, bozontos mokány paripán ül, mely szüntelen
dicséretes törekvést árul el az előtte menőt megelőzhetni, lovagnője
alig győzi visszatartani. Ez egyike a hirhedett oláh szépségeknek;
arczvonásai, ajkainak metszése, telt álla, az antik szobrok
bármelyikének mintaképéül állíthatnák oda, s hozzá azok a villogó
szemek, az az életpiros szín, azok a szénfekete szemöldökök valódi
ideált alkotnak belőle.
A festői viselet még emeli az alak szépségét: kettős tekercsbe font
fekete haja lángvörös szalagokkal van átfűzve, feje hátulján kisded,
kerek gyöngyös kalpag ül, míg elől azt egy füzér aranypénz fogja át,
mely márványsíma homlokáig leér. Finom patyolat-inge tarka virágokkal s
arany czifrákkal van kivarrva, melynek tapadó redői kérkedni engedik a
termet szoborszerű idomait, nyakától le egész kebléig tíz-soros
aranypénz-füzér van keresztül kötve; elől tallérnyi nagyságú füles
aranyok, a felső sorban apró byzancziak.
A mint lovaglás közben (a hölgy férfi módra ül a nyeregben) az eleven
színekkel csíkozott katrincza feltüremlik, látni a piros
szattyán-csizmát s annak szárából kivillogó ezüst veretes török kés
nyelét. A nyeregkápából mindkét oldalon egy-egy duplacsövű pisztoly
elefántcsont agya mosolyog elő.
A mint egy nagy fekete palaszirt tövében a kibugyogó forrásnál az elébb
lovagló öreg megállítja lovát, hogy a forrás mellé tett pománával
megkinálja a fátát s azután lovaikat is megitatja zablán keresztül,
megszólal a leányhoz:
– Anicza! mikor beszéltél a Fatia Negrával?
– Épen egy hónapja mult; akkor is holdtölte volt, mint most. Akkor azt
mondta, hogy elutazik igen messze.
– Pedig már két nap óta itthon van. A jel ott volt az ablakomban.
– Az lehetetlen! az nem lehet, szólt közbe indulatosan a leány.
– Mi nem lehet? Azt gondolod, hogy én hazudok, vagy álmodom?
– Ha itthon volna, hozzám jött volna elébb.
Az öreg vállat vont.
– Már pedig nem ment. Hanem tegnapelőtt éjszaka ott találtam a három
bagolytollat az ablakomban.
– Szél vitte azt oda!
– Nem a szél hozta oda, mert az ólomba voltak tüzködve az üveg mellé.
Ezt pedig csak mi tudjuk hárman, hogy mit jelent. A Fatia Negra beszélni
akar velünk s mi megyünk hozzá a Lúcsiába.
– Az nem lehet, az sehogy sem lehet; három nap óta itthon volna és én
hozzám ne jött volna el! Én hozzám!
– Ki tudja? szólt az öreg hidegvérrel, nyeregszorítóját szűkebbre
csatolva. Egy egész hónap hosszú idő, a hold is négyszer változik az idő
alatt. Sok szép leány van a hegyen túl is.
– Ah, nem. Olyat nem talál ő, mint én vagyok, szólt kevélyen a leány, a
rezgő víz tükrébe nézve, mely ziláltan tüntette vissza délczeg alakját.
Aztán tudja ő azt nagyon jól, hogy én megölném őt, ha azt megtudnám.
– Ah, ah! gúnyolódék az öreg. Fél is te tőled a Fatia Negra! Azzal
fiatal gyorsasággal veté fel magát nyergébe. Nem fél a fekete pofa
senkitől. Nem fél az a fehérvári kommendánstól sem, sem a krasznai
főispántól, pedig azoknak sok katonájok, hajdujok van. Nem fél az az
ördögtől sem.
Azzal indulásra nógatá szürke lovát; az megindult nagy gondolkodva,
utána a leány paripája nagy tüszkölve.
– Ne is féljen senkitől sem, felelgetett rá a fáta, ne féljen a nagy
uraktól, ne féljen az ördögöktől, de féljen a leánytól, a kit
szerelmessé tett, ha megcsalja!
– Hát azt hiszed te, hogy az téged valami nagyon szeret? kérdezé tőle az
öreg hátraszólva.
– Megesküdött rá.
– Kinek? a papnak?
– Dehogy! Nekem.