– Talán ismerte, a kiről szó van? kérdé tőle Henriette, egészen elámulva
e sajátságos felfogású meséjén egy olyan történetnek, a miről nem szokás
gondolkozni.
– Hogyne ismertem volna? felelt a menyecske, nagyon is jól ismertem.
Híres dalos volt! minden nyáron, meg mikor jó kedve volt, csak úgy folyt
az ajkáról a szép nóta, nem lehetett azt elképzelni, hogy hol veszi? Ez
előtt tíz esztendővel még én is fiatalabb voltam, engem is megvert a
szeme; akkor csinálta azt a nótát: «Mikor ez a rozmaringszál kivirít:
akkor leszek kedves rózsám a tiéd!» Egy szál rozmaring volt a kalapja
mellett, azt nekem adta, én azt elültettem cserépbe, ablakba tettem,
megöntöztem, meg is eredt. Lássa nagyságos asszonyom, milyen nagy bokor
lett belőle? Hanem nagy volt benne a csalfaság. Tudja nagyságos
asszonyom, a rozmaring soha sem virít; csak nől, csak zöldül, de nem
virít. Hanem azért én mégsem hagynék belőle csak egy ágacskát is
letörni, ha mindjárt betegnek kellene is orvosságnak; s azért én mégis
csak megsiratom, mikor felőle beszélnek.
Milyen különös! gondolá Henriette; egy ilyen pusztai csárdában egy
pusztai betyárért egy pusztai árvalány ugyanazon ábrándos eszmét
táplálgatja, mely a paloták úrnőjének oly nagyon fájt és oly jól esett.
Hogy ez épen úgy ápolgatja, öntözgeti az örökzöld rozmarin-bokrot, a
falusi menyasszonyok egyszerű virágát, mint ő az enoticus asclepiast…
– A nagyságos úr sokszor danoltatta őt maga előtt, folytatá könyeit
letörülve, s ismét vigan mosolyogva a csaplárné; ha a hegedűje vele
volna, nem is hiszem, hogy elő nem venné, mert a vén Ripa is tudja a
nótáit. Tetszik tudni, hogy a nagyságos úr igen jól hegedül?
Ezt Henriette valóban nem tudta.
– Oh igen szépen tudja; nincs az a czigány, a ki kitenne rajta. No az
sokat megríkatja majd a nagyságos asszonyt.
Lénárd valóban erre a tárgyra vitte át a beszélgetést a vén betyárral.
– Nem maradt-e valami új nótája Marczinak?
– Maradt biz a, a mit a tömlöczben csinált; a verse is gyönyörű annak:
«Nyújtsd be rózsám, nyújtsd be
Fehér keszkenődet,
Hadd törülgetem le
Sűrű könyeimet.»
Te Bandi, fújd el a nagyságos úr előtt a tilinkódon, megtanítottalak már
rá.
E szóra egyike a fiatalabb legényeknek előkereste dolmánya ujjából a
bodzafa-sípot, mely hat lyukával annyiféle változatot tud adni, mint egy
pacsirta torka, s minden művészi mentegetőzes nélkül elfújta a nagyon
szomorú nótát.
Lénárdnak igen megtetszett az; kikiáltolt Margarinak:
– Keresse elő a hegedűmet a hintóból s hozza be.
A szegény Margarit majd a hideg lelte ki erre a parancsszóra. Ez ideig
folyvást a kocsiszinben kuczorgott, szentül azt hivén, hogy itt a
zsiványok úgy is mindenkit le fognak gyilkolni az éjszaka; legalább ő el
fogja tagadni, hogy hozzájuk tartozik; azt mondja: szegény vándorló
legény! s így megmarad. S most ezt a tervét egészen semmivé teszi a báró
azzal, hogy kényszeríti előjönni. Még majd a zsiványok azt fogják hinni,
hogy ő is nagy úr. Oh az rettenetes helyzet, mikor az embernek először
van száz forint a zsebében tegnapelőtt óta, akkor is első alkalomra
mindjárt egy zsiványokkal tele csárdába vetődni.
De mi a patvart is akar most az a báró azzal a hegedűvel? Aztán milyen
is az a hegedű? Hisz az ember, mikor fél, rá sem igen ismer. Be is vitt
neki első próbatételül mindjárt valami hosszúkás bádogtokot, a miben a
kengyelesi jószág mérnöki térképe állt, hogy ez-e az?
– De ugyan Margari, legyen esze! Hát hol férne el ebben egy hegedű? Hát
soha sem látott még hegedűt? Eredj te Bandi, keresd meg a hintóban.
De már ezt Margari nem engedte! A hintóhoz közel jönni a betyárnak! hogy
ott valamit megkeressen! Ez a nagyságos úr tisztán búcsút vett az
eszétől. A hintóban van Margarinak az újdonatúj huszonkilencz forintos
köpönyegje, az bizonyos, hogy azt ellopná a betyár. Inkább megkeresi
maga azt a hegedűt.
Valahogy aztán rá is talált; de nem mert vele bejönni az ivószobába,
csak úgy az ajtón keresztül nyujtotta a tokot a bárónak. Biz ő nem
koczkáztatja az életét, mert az ő neki csak olyan drága, mint akármelyik
méltóságos úrnak a magáé. Azzal megint visszaszökött a fészerbe; pedig
oda meg mindenütt csurgott be a zápor a tető hiányosságain. De mikor
élni olyan szép, ha már az embernek egyszer háromszáz forint bizonyos
fizetése van.
Lénárd báró elővette a maroquin-tokból a pompás Straduariot, hirhedett
megholt művésznek drága pénzen megszerzett egyetlen hagyományát, s a
betyár tilinkója után rögtön utána húzta azt a szép, búskomor dallamot,
melyre már a harmadik eljátszáskor annyi gyönyörű változatot tudott
ráczifrázni, hogy az bámulatra való volt!
Még a vén Ripa is lelkesedésbe jött rá, s bele-bele danolt elbúsultan:
pedig kevés öröme lehetett a hangjában, nagyon rekedt volt az.
A báró, mikor már egyszer kezében volt a hegedű, nem érte be egy
nótával, egyik dallam a másikat csalta elő, azok a búskomor hajdani
andalgók, miket csak úri virtuózok ismernek még s nagyon ritkán elhúznak
mások előtt; Bihari, Csermák, Lavotta, Fáy szerzeményei, egymástól
ébredve keltek nyirettyűje alól, a legremekebb változatokban. Fejedelmek
nem hallanak ilyen hangversenyt – mint ez a rongyos csárda.
Henriette fekhelyén fölemelkedve, mélázva hallgatá e csodás dallamokat.
Ha valami, úgy ez a pillanat volt az, melyben férjét olyan delejes
fénykörben látá maga előtt, mely ellenállhatlanul csábít, hódít,
megveszteget.
Csak az volt előtte különös, felfoghatatlan, hogyan találhatja örömét
egy előkelő úr, ki a salonok légkörében nevekedett, abban, hogy egy
rongyos csárda ivószobájában, félig ittas betyárok előtt bravour-áriákat
hegedüljön? Mi gyönyörűsége telik ebben? Máskor is szokta ezt? vagy
vannak még mások is, a kik hasonlóan cselekesznek? Úri mulatság ez, vagy
csak Hátszeginek különös bizarr ötlete ez alkalomra?
Mikor már a szegény legények nagyon belekezdtek énekelni a zenébe,
Hátszegi abba hagyta a hegedülést; elcsukta a hangszert ismét hosszú
ládikójába; elővette a tárczáját, azt szemük láttára kinyitva, hogy csak
úgy repkedett a sok ezres bankjegy benne, kiválasztott belőle mindenik
számára egy-egy tízpengőst, mint mondá, azért a szép nótáért, a mire őt
tanították, s azzal rájuk parancsolt, hogy menjenek ki az ivószobából,
mert az asszonyság már aludni fog a mellékszobában s a zaj fel találja
riasztani; ők lássák, hogy hol találjanak fekvő helyet a háznál?
A betyárok ellenvetés nélkül megitták a maradék bort, eltették a
bankjegyeket, nem is nagyon köszönték meg, de szót fogadtak, felkeltek
helyükből s jó éjszakát kivánva, elhagyták az ivószobát. Odakinn aztán
felkeresték a fészert, annak a padlására felfeküdtek; Margarinak egész
éjjel vaczogott a foga. Ő ott volt elbujva egyik hintóban, s ki nem
merte reggelig ütni a fejét a köpönyege közül.
Hátszegi pedig azután, hogy az ivók eltávoztak, leterítette az úti
bundáját a hosszú asztalra s arra feküdt és csendesen elaludt.
Még csak az ajtót sem zárta be belülről, még csak a pisztolyait sem
rakta ki maga mellé.
A mellékszobában pedig a csaplárné a ládán ülve, elővette a kerekes
guzsalyát és elkezdé azokat a tüneményes regéket mesélni a nagyságos
asszonynak, a miknek vége-hossza nincsen, pusztai kalandokról, betyárok
viszontagságairól, szegény leányok boldogtalan szerelméről. A
guzsalykerék egyhangú pörgése mellett úgy érzé magát Henriette, mint egy
kicsi gyermek, kinek dajkája mesélget ágya mellett, hogy jobban aludjék.
– Hetek óta nem aludt olyan csendes álmat, mint itt a pusztai csárda
födele alatt…
Másnap reggel Clementinet, miután látta, hogy biz itt senkinek sem
vágták el a nyakát az éjszaka, rávitte a kiváncsiság, hogy megkérdezze,
vajjon miféle viszony köti a nagyságos urat mégis olyan különösen ehhez
a csárdához, hogy már olyan nagyon ismeri itt minden ember? erre azután
megtudta, hogy ez a csárda itten, meg a körülfekvő puszta itt mind a
nagyságos úré, hogy attól igen mérsékelt haszonbért fizetnek, s hogy a
nagyságos úr nem a haszonért tartja ezt, hanem a pompás nádas tavak
miatt, a mikben minden évben nagyszerű vadászatokat szokott tartani vízi
madarakra, vidrákra és farkasokra, s hogy ezentúl már egész hazáig, a mi
pedig még két napi járás idáig, mindenütt, a hol délre vagy estére be
fognak szállni, azok mind a nagyságos úr jószágain levő tanyák és
vendégfogadók. A nagyságos úr olyan móddal utazhatja végig az egész
országot, Dévától Pestig, hogy mindenütt otthon van s csak egyik házából
a másikba megy által.
Másnap véget ért a magyarországi róna, mindig közelebb jöttek az erdélyi
havasok, estére egy kisded bányavárosban szálltak meg, melynek hámorai
ki voltak világítva az érkezők tiszteletére. Henriette megtudta, hogy e
hámorok is férje tulajdonai. A bányásztisztek transparentekkel fogadták
az ifju úrnőt.
Harmadnap korán reggel volt még, midőn átlépték az erdélyi határt. A táj
gyönyörű, mosolygó, hanem az emberek arcza sötét, titkolózó. Henriette
olyan nehéz szorongást érze, midőn e haragos képű emberek között itt-ott
meg kellett állniok, a kik olyan nyelven beszélnek, a mit ő soha sem
hallott életében.
Az utakon minden mérföldnyi vonalban jön elő négy-öt durván faragott
kereszt, teleróva ügyetlenül faragott betűkkel, a mik szintén nem
hasonlítanak a nálunk ismertekhez. Clementine megkérdezte egyszer a
kocsistól, hogy mit jelentenek azok a keresztek? hanem azután nagyon
megbánta, hogy kérdezte. Azon helyeken valami szerencsétlen utazót
ütöttek valamikor agyon; a babonás kegyelet az ilyen balesetek emlékét
így szokta örökíteni; azoknak a története van felirva a jelfákra. Az
utazó csupa szomorú regények közt halad végig.
A völgyek mindig összébb szorulnak, az út sokszor meredeken visz föl,
azalatt a beszédbe belehozott kocsis annyi mindenféle rémséges
kisértetes történetet tud elmondani, a mik e tájakhoz, e kövekhez,
romokhoz vannak kötve. Itt minden völgynek meg van a maga rémregénye, a
maga nyomasztó kisértete.
Néhol hallgatag házak maradoznak el az út mellett, a mik közül egyik sem
bir olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen akármilyen fekete
éjszaka bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant
gerenda-alkotmányok, ólnak hinné őket az ember, csak egy szobára szabva
mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt. A templom néhol
messze a falun kívül, mintha két helységhez tartoznék.
Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedik az út, a hol
csak elszórva állt meg egy-egy bokor a gyetőn, még kalyibának sincs híre
sehol, csak egyes bekerített szérűket látni, mikbe az oláh szénáját
takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél,
vagy felrakta azokat egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket.
Néhol tomboló hegyi patakok szelik át az útat, mik fölé nem épült hid,
hanem a sekélyeken szokás szekérrel, hintóval keresztül hajtatni, az
erdős hegyoldalokból távoli hámorok vérvörös fénye világít messzire, s a
gépies zörgés egyhangú kongása veri fel a csendet, mely tovább ismét a
rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyül el.
Henriette minden mérföldnél jobban érzé, hogy mennyire egyedül van ebben
az idegen világban, melynek óriás hegyei még a kilátást is elrejtik
szemei elől azon táj felől, a honnan jött, hogy oda vissza ne találjon,
s melynek lakosai felelni sem tudnak kérdésére, ha azt akarná tőlük
kérdezni: «merre az út vissza, hazám felé?»
Késő éjjel holdvilágnál utaztak tovább. Hidvár nem messze volt már; a
mint egy szűk völgykanyarulatnál a táj két felé nyilik, a két sötét
bükkerdővel ruházott hegyhát között, egyszerre mint valami sötét keretbe
foglalt kép, tünt elő a hidvári kastély alakja; hegyes kúpjaival,
egyedül, magányosan, egy halom tetején; dobogó hidja alatt hegyi patak
fut keresztül. A hold épen ott állt a vár tornya felett, mintha annak a
hegye tartaná odatűzve s olyan szép ezüst szinűre feste mindent,
tornyot, bástyát, patakot és völgyet – csak a menyasszony szívét nem.