Még akkor vasutak nem voltak a hazában. Pesttől Erdély belsejéig jó egy
hétig lehetett utazni, még előreküldött váltott fogatokon is. Esküvő
utáni nap mindjárt útra vitték a menyasszonyt; csak azt az egyet kérte,
hogy nagyon korán induljanak (a mikor még senki sem jár az utczán). Az
idő is elértette kivánságát, mert elindulásuk órájában úgy szakadt az
eső, hogy be kellett vonni a hintók bőrernyőit; nem látott semmit a
városból, melyet elhagyott; ismerős utczák, ablakok nem szomorították
búcsúvételeikkel; csak a kerekek másforma gördüléséből veheté észre,
mikor már elhagyták a kövezetet s az országútra értek. Túlél ám az ember
sokat, a miről azt hitte, hogy bele fog halni.
Két hintóval voltak; az elsőben ült a menyasszony és Clementine, ki
addig könyörgött a családnak, míg eleresztették kisasszonyával; szegény,
azt hitte, ott jobb sorsa lesz. Bizony nem is Henriette kedveért
kéredzkedett. A második kocsiban ült a báró és Margari, ki, a mint
kitünt, egészen a bárónak való ember: egy olyan irástudó, a kit egyuttal
házi bolondnak is lehet használni; nehéz már ilyeneket kapni mai
időkben, a tanult ember mind kevély.
A delet vendéglőben tölték; ott mind a négyen nagyon keveset beszéltek:
«nagy a sár» az volt a jelszó. Henriette már 24 óra óta volt felesége
Hátszeginek – és még nem tudta, milyen színe van a szemeinek?
Henriette nem mert semmit kérdezni; sem azt, hogy hol fognak éjszakázni?
sem azt, hogy itt kell-e maradni? olyan idegennek érzé magát azok
között, a kik körüle voltak. Férje egyébiránt igen udvarias és előzékeny
volt hozzá; nem volt terhére.
Délután megint külön két kocsiba ülve, utaztak tovább; alkonyatkor egy
faluban megálltak itatni, ott Hátszegi leszállt s odamenve neje
hintajához, beszólt hozzá az ablakon.
– Egy óra mulva megpihenünk. Egy régi barátom kastélyában fogunk
éjszakára megszállni, Satrakovits Gerzsonnál; ő már értesülve van és vár
bennünket; a lovászát idáig előre küldte.
Henriettenek jól esett, hogy idegen ember házához szállnak, nem
vendégfogadóba. Úgy bizott mindenkiben, a ki idegen.
Az igért egy órából szinte kettő lett. Itt rossz út következett, a
süppedékes homokba a nehéz hintó kerekei mélyen levágnak; a hogy a szél
befujja a röpülő homokkal a a tekervényes utat, vezető nélkül nehéz is
volna idegennek helybe találni. Az egyforma buczkákat, mik a láthatárig
mint egy hullámokat hányó homok-oczeán alakulnak, benőtte az árvafenyő;
ez a szomorú törpe erdő, bozót inkább, egyhangú változatlanságban fogja
közbe a bukdácsoló utat; nem látni tőle sem falut, sem tanyai házat.
Közeli nádasokból lármás vadludfalkák vonulnak át az égen, melyet a
lemenő nap sárgára feste. «Itt nem szeretnék lakni», gondolja magában
Henriette, de nincs, a kinek elmondja. Clementinenek mindenütt jó, a hol
urak laknak.
Végre nagyszerű kopócsaholás tudatja a hintóban ülőkkel, hogy udvarba
jutottak, a kocsi ajtaját kinyitják. Henriettet kiemelik. Az új asszony
azzal a kiváncsisággal tekint körül, a mivel egy hosszú börtönre itélt
rab, kit messze várfogságra visznek, szokta vizsgálni az állomásokat: a
kültárgyak benyomásai soha sem oly erősek, mint mikor belső aggodalmat
visz magával a lélek.
Nagy téres, kővel kerített udvar közepén állt egy régi modorú úri lak:
elől négyszögletes oszlopokkal osztályozott tornáczczal, melyhez
lépcsőkön kellett fölmenni, s melynek tégla mellvédje igen alkalmas volt
arra, hogy egyfelől a vendég urak, másfelől a hajduk lelógázzák róla
lábaikat, mikor jól akarnak mulatni; egy pár helyet kedvencz agarak
foglaltak el; most azonban egyszerre elhagyja mindenki ezt a kedvencz
sütkérező helyet, a mint a hintók megállnak a tornácz előtt, s fut
mindenki eléjük: úr, vendég, hajdú és agár.
Legelső a kocsiajtónál egy sajátságos ember, kinél viszontagságtól
roncsoltabb alakot alig lehet képzelni; ötvenes lehet a férfi, de ezt
nehéz volna orczájáról megbecsülni. Az régi sebektől össze-vissza van
hasogatva, a szájából egy darab hiányzik, valószinűleg egy pár fog is,
de azt eltakarja a szürkével tarka bajusz; a száj ép felén nincs bajusz,
úgy látszik, mintha az onnan le volna tépve. Ugyanazon az oldalon egy
szem is hiányzik, s a fél arcz sűrű fekete pontokkal van tetovirozva,
mint a kinek szétszakadt lőfegyver a lőport szeme közé szórta. Az orra
félre és tömpére van ütve, tán nagy, erőszakos esés miatt. A jobb kezén
csak három ujja van, a másik kettő irtóztatón megcsonkítva, a balkeze
pedig a borzalomig ki van hozva természeti állásából, könyökkel befelé,
s csuklóinál mozdulatlan; a mellett egyik lába rövidebb, mint a másik; –
hanem azért az összetört férfiu oly fürge, hogy mindenkit megelőz az
udvariasságban s első, a ki kezét nyujtja a kiszálló delnőnek, ki szinte
összeborzad, midőn annak béna ujjait érinti.
– Nőm! Gerzson barátom! siet Hátszegi őket egymásnak bemutatni; a házi
úr nagyon örül a szerencsének, megszorítja barátja kezét azzal a három
ujjával; másik karját, azt a nyomorékot, a delnőnek nyujtja, ki csak
aggódva támaszkodik reá, mintha azt hinné, hogy az annak fáj.
A házi úr kaczag ez aggodalmon.
– Csak támaszkodjék rá, nagysád, nem törik az el; olyan erő van azért
abban, mintha vasból volna. Pfuj Fecske! (Egy agár szörnyen iparkodott
örömét az által kifejezni, hogy Henriette vállára ugrált.) Nagyon
örülök, hogy szerencsém van nagysádtokhoz. Jó, hogy előre megirta Lénárd
barátom. Tiszteletükre holnapra nagyszerű rókavadászatot rendeztem; ezek
itt mind rókavadászok; reményljük, hogy nagysád is részt fog venni.
– Én nem tudok lovon ülni; felelt a gyermekasszony őszintén.
– Oh azt majd meg fogja tanulni, nekem van egy jó, szelid paripám,
olyan, mint a bárány. Addig nem eresztjük tovább nagysádat, míg ezt meg
nem tanulja.
– A hogy férjemnek tetszeni fog.
A terembe érve, egy pár türtcsizmás, pitykegombos ifjabb vénebb urat
számláltak sorba Henriettenek; ő biz annak egynek sem tartotta meg a
nevét egy perczig sem; örült, mikor szobájába vezették s Clementinnel
maradhatott.
A mint úti köntöséből átöltözött, nem sokára hítták vacsorára. A nagy
teremben volt terítve, egy széles, kerek asztalon; több bor, mint
tányér; szarvas- és őzág nyelű kések, villák, hideg vad pecsenye,
paprikás pörkölt, tepertős galuska.
– Biz ez csak vadászos vacsora, kedves nagysád; menté magát Gerzson úr,
az asztalhoz vezetve Henriettet, melynél ő és Clementine voltak csupán a
nők. Hiába! nincs asszony a háznál; az ilyen agglegény csak úgy szolgál,
a hogy őt szolgálják.
– De ugyan miért is nem házasodol már egyszer meg? Kötődék vele
Hátszegi.
– Hiszen akartam én egyszer, de elmaradtam belőle. Volt már mátkám, ki
is volt tűzve a lakodalom napja. Igen derék szép leány volt a
menyasszonyom. A határnap előtti estén nehogy elfelejtsem a dolgot,
mondám a hajdumnak, hogy reggel az új fényes csizmámat tegye az ágyhoz,
ne a bagariát; – hát reggel, a mint még az ágyban fekszem, hallok nagy
kutyaugatást a kert alatt; ki szólok, mi az ott? mondják, hogy egy hiúzt
szalasztottak ki a kutyák a bozótból. Utczu hiúz! ez ritka állat ezen a
tájon, felrántom a fényes csizmákat, ragadom a falról a puskát, megyek a
pagonyba; nyomra akadok, üldözöm a hiúzt; a kutyák mindig beljebb
vezetnek az erdőbe, én mindig nagyobb tűzzel megyek a vad után: –
egynéhányszor ugyan érzem, hogy valami nyom, mintha valamit otthon
felejtettem volna; tapogatom magamat, lőportartó, kupaktartó,
dohányzacskó, aczél, kova mind nálam van; megint csak megyek odább:
megint csak háborgat valami, de a hiúz nagyon feldühített már, hol
elbújt, hol megugrott; estére csakugyan kézrekerítettem a bundáját s
mentem haza vele; de akkor megint elővett az a nyomás, mintha valami
hiba volna valahol a világon, a mit nekem kellett elintézni. Csak este,
mikor az új csizmákat lehúztam a lábamról, akkor jutott eszembe, hogy
hisz én nekem ma az esküvőmön kellett volna jelen lennem. Az biz
elmaradt szépen. Menyasszonyom megharagudott rám a feledségért s
mindjárt hozzá ment valami szolgabiróhoz. Jól tette, különb embert
kapott, mint én vagyok, hanem azóta nem volt kedvem megkérni valakit.
A társaság vígan kaczagott ez adomára; az öreg úrról el lehetett hinni,
hogy ez valóságos igaz.
A jó kedv helyreállt, a férfiak hatalmas étvágygyal láttak a
patriarchalis vacsorához, a bort nem igen nagyon kellett kinálni,
Henriette természetesen egy falatot sem evett; máskor is nagyon keveset
fogyasztott, most pedig épen nem volt hozzá való kedve: a mivel Gerzson
urat egészen kétségbeejté.
– Jaj, kedves nagysád, ha ilyen keveset eszik, akkor még én is el tudnám
tartani, ha napszámos volnék is.
A társaság nagyon kaczagott ez ötleten. Olyan kezekkel és lábakkal
napszámba járni!
– De mi is lelte a te balkezedet, mióta nem láttalak? kérdé tőle
Hátszegi.
– Ezt ni? szólt Gerzson úr, felemelve nyomorék karját; a minap az angol
kopókat akartam kipróbálni, hogy mennyire lehet őket használni a síkon?
az Abdelkader arabomon ültem; a mint vágtatva nyargaltam, mint a szél,
egy helyütt valami angyalhullás volt előttem; tetszik tudni nagysád, mik
azok az angyalhullások? olyan mély gödrök a homoksíkon, a miket
messziről nem lehet észrevenni; az Abdelkader egyenesen beleesett a
gödörbe a két első lábával, én pedig fel a levegőbe két ölnyire, onnan
meg bukfenczet vetve fejtetőre le; szerencse, hogy ezt a kezemet magam
elé tartottam, mert különben a nyakam tört volna ki, így pedig csak a
karomnak lett egy kicsit szokatlan formája, a mi nem tesz semmit.
Legnagyobb baj az egészben az, hogy miután a jobb szemem hiányzik,
kénytelen vagyok a ballal czélozni; s ilyenkor a balkaromat nem
huzhatván összébb, kénytelen vagyok a jobb kezemmel elrántani a fegyver
ravaszát, a mi nagyon nevetséges állás.
Henrietten hideg borzongás futott végig ez elbeszélésre, a min a férfiak
olyan hangos hahotával tudtak kaczagni.
– De holnap csak nem fog ön lóra ülni ismét? kérdé gyermekes
aggodalommal a tépett embert. (Azt hitte, hogy kocsin fog a
rókavadászatra menni.)
– Oh azóta mennyit ültem már nyeregben. Ez engem nem akadályoz; azért a
balkezemmel igen jól tudom kormányozni a lovat, s emez a három ujjam
épen annyit ér, mintha mind az öt meg volna. Igaz, hogy az egyik lábam
rövidebb, mint a másik, mert egyszer hanyatt esett velem a ló a jégen s
akkor három helyen eltörött; hanem ezen könnyű segíteni, csak az egyik
kengyelszárat csatoljuk feljebb; mindjárt megvan. Aztán estem, zúzódtam
én már, mégis itt vagyok.
– De ha én önnek leánya volnék, még sem engedném, hogy azt tegye.
A víg embert e szó elkomorítá: ha ez ő neki leánya volna! biz az
meglehet, hogy akkor minden egészen másként lenne.
– Dehát lássa kedves nagysád, ez már nekem egyetlen szenvedélyem. Nagyon
fiatal koromban megverte ábrázatomat a ragya, két első fogamat kirúgta a
ló; félszememet kiütötte a szétrepedt fegyver; lóversenyben összetört a
paripa, medve megtépett, bölény összegázolt: nem képzelhettem magamban,
hogy asszonyoknak ilyen alakkal tetszeni fogok; háborúra nem volt
kilátás, békességben katonáskodni nem volt kedvem; mit tehettem egyebet,
mint hogy vadásztam, és újra vadásztam, paripa, agár, erdő és fenevadak,
ez lett mindennapi örömem.
– Nem voltak közügyek?
Gerzson úr meg volt akadva. A gyermekek sokszor tesznek olyan
kérdéseket, a mikre az öregek nem tudnak megfelelni.
– Azokhoz meg nem volt kedvem, nem tudok sem szolgálni, sem parancsolni.
Most meg már egészen vadember lettem. Nem esik jól az álom, ha reggeltől
estig nem álltam oda kinn a lesen, nem vágtattam lóháton nyaktörő
helyeken keresztül, kivált ha még egy kis szakadó zápor is jön hozzá! az
a gyönyörűség! az az élvezet! a hol más embernek a haja borzad, ott
vágtatva nyargalni keresztül, meredeken lefelé, árkos-bokros avarokon,
hegypárkányon, hullott erdőn. Hát még mikor Lénárd barátunk erdélyi
havasai közt medvére járunk, a mi küzdelemmel, életveszélylyel jár; a
hol a férfinak minden hidegvérére, ügyességére, néha erejére is van
szüksége; egy olyan nap valódi szakaszt képez a vadász életében.
– Különösen, a kinek a maczkó úgy a homlokára irja fel az emlékmondatot,
mint neked; szólt tréfálózva Hátszegi.
– Jaj, az nagyon szép eset volt, kedves nagysád, azt el kell mondanom;
mikor néhány év előtt Hidváron voltunk, Lénárd barátom kastélyában, két
hetet töltöttünk künn a havasok között.
– Éjjel-nappal? kérdé Henriette bámulva.
– De éjszakára csináltunk némelykor gunyhókat fenyőgalyakból; ha pedig
eső nem esett, akkor csak ott tanyáztunk az őrtűz mellett, s
betakaróztunk bundánkkal. Oh az pompás mulatság volt. Két nap, hogy az
eleségünk elfogyott, nem éltünk egyébbel, mint áfonyabogyóval és sült
medvehússal.
– Az rossz lehet.
– A talpai deliciák, csakhogy nem lehetett megsóznunk, mert sónk nem
volt.
– Miért nem tértek haza?
– Nem lehetett; négy nap egymásután vadásztunk egy vérmedvére; tetszik
tudni: mi az a vérmedve? A medve igen szelid ártatlan állat különben,
beéri mézzel, bogyóval és gyökerekkel, de ha egyszer bele kóstolt a
vérbe, akkor aztán pusztít, mint az oroszlán s különös elsőbbséget ad
minden vér fölött az embervérnek. Egy ilyen vén gonosztevő akadt a
hajtásunkba négy nap egymásután. Mindannyiszor kitört. Egy pár golyót
elvitt a bőre alatt, az neki annyi, mint semmi, a rosszul czélozó
vadászokat megpofozta, utoljára egy hajtónak a fejéről lehúzta a bőrt s
megint a rengetegbe menekült. Lénárd barátom és a többi urak már abba
akarták hagyni a hajtást, ki voltunk éhezve kegyetlenül; ruhánk
lemállott rólunk a sok eső és sziklamászás miatt; de én erőszakoltam
őket, hogy még holnap tegyünk egy kisérletet, hajtsuk meg még egyszer az
erdőt, én bizonyosan tudom, hogy itt kapjuk a medvét. Valamennyien
ellenem voltak; Lénárd barátom erősködött, hogy azt már meg nem kapjuk,
mert az nem marad ott, a hol megsebesítették, hanem fut éjjel-nappal;
azóta átment Oláhországba, az idén nem beszélünk vele. «No hát
fogadjunk, hogy itt van közel és holnap rábukkanunk». Lénárd azt mondta,
hogy tizet tesz egyre. Jól van, én száz aranyat fizetek neked, ha holnap
meg nem találjuk a maczkónkat. Én pedig ezeret teszek rá, hogy nem!
Semmi esetre sem, kiabáltak a többiek is: tehetnél ellenébe akár tíz
ezeret. A fogadás állt; másnap korán reggel nagy, sűrű ködben neki
indítottuk a hajtókat, míg magunk a vadjárta réseket álltuk el; mi
ketten Lénárddal egy vízmosásos hegyszakadékban foglaltunk állást s
vártuk türelmetlenül, míg a köd felszakad. Déltájban tisztulni kezdett,
már akkor a hajtók közel jártak; őz, farkas elég baktatott el előttünk,
mi nem lőttünk rájuk: most csak medve volt a jelszó. A hajtás csaknem
vége felé járt már; mi csak ötven lépésnyire álltunk egymástól
Lénárddal, s kezdtünk átbeszélgetni. «Kezdem sajnálni a száz aranyadat»,
szólt Lénárd. «Jobban sajnálom én a medvebőrt». «Azóta az Moldovában
jár!» A hátam mögött, tíz lépésnyi távolban tőlem volt egy szűk üreg
nyilása, a milyen száz is van ott a hegyek között. «Ejnye, mondék, ha az
én medvém csak itt volna elbujva ebben az üregben» s azzal, minthogy úgy
is vége volt már a hajtásnak, meg az üregben úgy sem nagy hangot ad a
lövés, mint valami pajkos kis fiucska, beletartám a puskám csövét, s
egymásután belelőttem mind a kettőt. Erre irtózatos bömbölés támadt az
üregben: a fenevad az egész hajtás, lárma, ordítozás alatt ott volt a
hátam mögött és hallgatott; gyönyörű nagy állat volt: nálamnál két
fejjel magasabb, olyan agyarai voltak, mint egy vadkannak. A fenevad
egyenesen rám rohant, s nekem mind a két lövésem kárban; most végem van!
mi egy ilyen pompás állatnak egy olyan nyomorult figurát izről-izre
széttépni, mint én vagyok? Két lábra állva jött rám, a vadászkésemet egy
ütéssel összetörte, s rettenetes karjaival átnyalábolt, míg fogaival az
arczomat iparkodott összemarczangolni. E végső pillanatban Lénárdnak
kiálték: «pajtás lőjj közénk, akármelyikünket találsz!» inkább akartam
golyó által meghalni, mint széttépetni; a következő pillanatban egy
dördülés hangzott s azzal én csak azt vettem észre, hogy a mint össze
vagyunk ölelkezve, gurulunk lefelé a vízmosás fenekére, ott, a mint
feltartott bennünket a sűrű boróka-bozót, vettem észre, hogy az én
medvém tökéletesen el van készítve; a golyó épen a fülén ment keresztül;
a miről meg kell vallani, hogy remek lövés volt Lénárdtól, ötven
lépésnyiről, olyankor, midőn a medve feje az enyimhez épen csókolódásig
közel volt.
Henriette fázni kezdett ezektől a meséktől. A lelke elszorult ezen
emberek közelében, a kik oly nagy veszélyekkel tudnak játszani, s azt jó
mulatságnak nevezik.
– Az volt pedig a legszebb Lénárdtól, hogy ő koczkáztatott értem egy
lövést, a midőn, ha enged becsülettel összetépetni a medvétől, ezer
darab aranya marad meg. Így elvesztette a fogadást; s nem volt elég,
hogy megszabadított, hanem ezer aranyat fizetett azért, hogy
megmenekültem.
– Ez gavallér-vonás, mondá mindenki; ilyenekről ismerni igazi lovag
érzésű emberekre.
– Nagysád meg fogja látni Hidváron azt a pompás medvebőrt, mely valódi
drágaság egy vadászra nézve; huszonhat régi lövés van rajta, volt benne
apróbb-nagyobb golyó, vasszeg, ólompityke, lánczdarab, a mivel oláhok
megsebzették, s miket mind el tudott vinni. Valóban, ha választásom lett
volna, inkább a medvebőrhöz állok, mint az ezer aranyhoz, s rám nézve is
jobb lett volna a csere, mert az most is megvolna, míg az ezer aranyat
Dévánál szépen elcsikarta tőlem az a fránya Fatia Negra.
– Ki az? kérdezé Henriette kiváncsian.
– Egy híres rablóvezér a havasokon, a kit nem birnak soha kézre
keríteni.
Henriette aggódva tekinte széllyel.
Hátszegi hidegvérrel veregetve villájával a tányérát, monda Gerzsonnak:
– Csak nem akarod a nőmet zsivány-kalandokkal agyonijesztgetni?
– Igazad van. Erről nem beszélünk többet.
Hátszegi azután más tárgyra vitte a beszédet; lóidomításra,
kopófalka-vezetésre tért át a társalgás, az urak szerettek volna már
pipára gyujtani; Henriette észrevette, hogy jelenléte kényszeríti őket
tartózkodásra, s azzal mentve magát, hogy az úttól fáradt, fölkelt,
üdvözölte a társaságot s hálószobájába távozott. Azok mulathattak tőle
reggelig, – Hátszegivel együtt.
A férfitársaság még csak azután lett vígabban, hogy a hölgyek
eltávoztak; a harmadik szobáig is keresztül hangzott néha a chorusban
kitörő hahota egy-egy víg adoma után: a magyar élete ilyenekben gazdag;
mindig gondoskodott a sors jó mulatságáról, ha néha ő fizette is annak
az árát.
Henriette egész éjjel nem aludt. Ott égette a gyertyát az ágya előtti
asztalon, s hallgatózott; néha Hátszegi erős hangja kihallatszott a
férfi-zajból, a gyermeknő olyan kiváncsian figyelt rá: milyen a hangja
annak a férfiunak, a ki őt nőül vette? Míg aztán Clementine el nem
kezdett neki könyörgeni, hogy oltsa el a gyertyát, mert ő el nem bír
tőle aludni; akkor meg az ablakon keresztül úgy fénylett az égről egy
csillag, úgy ragyogott szeme közé: talán épen a szép Mesarthim? talán
más szemei is ilyen álmatlanul nézik annak tündérragyogását e
szellemjárás órájában? talán szemrehányást tenni világít az ide, a miért
elárulta nevét?
Ilyen volt Henriette első éjszakája menyegzője után.
Legalább az a boldogsága megvolt, hogy férjét nem kellett látnia. Hajnal
felé aludt el s mire fölébredt, akkor már az egész társaság régen a
fenyéren volt, kergette a rókát; onnan nem is tértek elébb vissza, mint
késő este, jól kifáradva, átázva, átizzadva; Henriette azalatt egy
elárvult könyvtárt fedezett fel a vadásztanyán, melyben egy pár
diákkönyv lézengett, azokkal mulatta magát, a mennyire lehetett a
hiányzó lapok miatt, miket innen-onnan fidibusnak kitépegettek.
A kifáradt vadászok köztudomás szerint a legunalmasabb emberek a
világon. Henriettet nem érte nagy veszteség, midőn férje oda utasítá,
hogy jó lesz korán lepihenni, mert holnap jókor indulnak útra. Henriette
áldotta magában azt a rókát, azt a vadászostort, meg azt a mezőt is,
mely így elvonja a férfiak figyelmét az asszonyokról. Már két napot
jegyezhetett fel naplójába, mely után azt irhatá: ez a nap az enyim
volt.
Másnap olyan korán indultak, hogy az öreg házi gazdán kivül senki sem
volt ébren a vadásztársaság közül. Az ismét hintajáig vezette nyomorék
karján fiatal vendégnőjét, ismét felsegíté háromujjú kezével ülésébe;
Henriette úgy borzadt most is attól az összetört kéztől, hogy a
legszokásosabb udvariasságokról is megfeledkezett; alig köszönte meg a
szállást, s egészen elmulasztá a viszonti szivesen látást megigérni
Hidvárott: pedig Hátszegi elég érthetőn hivá meg Gerzson urat az őszre
medvevadászatra. Hiába! gyermek ez még!
Igen szép nap volt az utazásra; a hintó ablakait mindkét felől
leereszték, Henriette láthatta maga előtt a tájékot. Soha sem járt még
erre, egészen idegen volt rá nézve még a vidék jelleme is; a sik róna,
kövér vetéseivel; itt-ott kerek erdőcskék közepéből kifehérlett egy-egy
mezei tanya; Henriette valahányszor egy olyan kis tanyát látott, mindig
az jutott eszébe, hogy milyen jó volna abban ottan elmaradni! Néha
egy-egy népes helységen hajtottak keresztül; a falu közepén csinos,
kertekkel szegélyzett úri lakok szoktak lenni, nyitott redőnyökkel,
viráglepte ablakokkal: Henriette mindig arra gondolt, hogy milyen boldog
emberek lehetnek, a kik azokban laknak.
Clementine sopánkodásaiból megtudta, hogy még három napi járójuk van
hazáig s hogy jövő éjszakára gróf Kengyelesy kastélyában fognak
megszállni. Így beszélték a kocsisok Margarinak, az meg ő neki. Hogy az
a gróf Kengyelesy igen furcsa ember. Hogy báró Hátszegi úrral mindenben
ellenkeznek, hanem azért egymásra soha meg nem haragusznak s egymást
mindig fölkeresik. A grófnak van felesége is, a ki elég fiatal még, de a
ki a grófot nem szereti. Ezt a cselédek már egymás közt beszélik.
Henriettenek pedig igen mindegy volt, akár mit beszélnek gróf
Kengyelesyről és a feleségéről.
Délután öt-hat óra közt érkeztek meg a gróf kastélyába, mely a falun
kívül, gazdag dohány- és repczeföldek közepett feküdt, három oldalról
pompás angol kert által körítve, a ház berendezése jó izlésről, a
gazdaságé jó tiszttartóról tanuskodott.
Hogy a gróf előre értesülve volt Hátszegiék jöveteléről, azt bizonyítá
az is, hogy az ebéddel megvárták őket. Kengyelesy alacsony, szikár
férfiucska volt, nagyon világos szőke hajjal és fehér szempillákkal,
erősen hegybe menő álla még hegyesebbé vált a megnyult kecskeszakáll
által. A grófnak nagyon tetszett, ha bizalmas körökben azzal hizelegtek
neki, hogy tökéletes satyrarcza van.
Neje egy fiatal, gömbölyű képű, eleven hölgy, nevető kék szemekkel,
bánathoz nem szokott arczczal, kit férje egy bécsi bal parée alkalmával
meglátott, megszeretett és elszöktetett, mert a hölgy atyja, egy
nyugalmazott tábornagy – különben is odaadta volna. De regényesebb volt
így.
A grófné elhalmozó szivességgel fogadá vendégnőjét; azonnal keresztnevén
szólítá s kérte, hogy ez is úgy nevezze őt, tegezzék egymást. Egyszerre
otthonossá tette őt magánál s vitte külön lakosztályába, «a mi
férfiainkkal úgy sincs mit mulatni, mert azok nagyon unalmas emberek!»
Ez a jó fenhangon adott vágás Hátszeginek is szólt, a mit a grófné egy
oldalpillantással még inkább értésére adott.
Azonban Henriettenek mégis elég ideje maradt eltávozása közben
meghallani, a mit a gróf mondott felőle Hátszeginek, úgy félig
hallhatólag:
– Une jolie petite machine, pour manger de la monnaie! (Csinos pénzevő
gépecske!)
Hátszegi valami mentő választ súghatott rá, a mire Kengyelesy nevetve,
és egész fenhangon kiálta fel:
– De isz az enyim gőzerőre fogyasztja a pénzt!
Többet a hölgyek nem hallottak, ott hagyták őket; a grófné körül
hordozta új barátnéját egész kastélyában, megmutogatta neki ritka
virágait, párisi butorait, japáni furcsaságait, zongorázott előtte,
beszéltette a papagályát, s örök emlékül mindjárt egy szép nagy
opálgyűrűt húzott az ujjára.
– Ön nagyon boldog, szólt, fél-kérdezés hangján Henriette.
– Miért nem tegezesz? Mondtam már, hogy tegezz! A hogy veszszük;
minthogy akarom, tehát az vagyok. Ha csak úgy rá bíznám magamat a jó
sorsra, hogy tegyen velem, a mit neki tetszik, talán nem volnék az.
Ezt Henriette nem értette.
A grófné megfogta a gyermeknő kezét s hálószobájába vezette: annak a
falán függött egy szép nagy csatakép; bécsi mester remek olajfestménye.
– Ugy-e pompás egy kép? kérdezé a grófné nyilt mosolygással.
– Az, felelt rá Henriette szórakozottan.
– Hogy tetszik neked az a középett lovagló hős, a ki a zászlót tartja
kezében?
– Az is szép. De úgy tetszik, mintha helyzetéhez nagyon mosolygós volna
arcza.
A grófné nagyott nevetett rá.
– Az egy fiatal huszártisztnek az arczképéről van lemásolva, a ki nekem
sokáig udvarolt; az arczképét úgy magában nem tarthatnám a szobámban,
mert arról mindjárt megtudnának mindent, hanem egy csataképet festettem
hozzá s senki sem gyanít felőle semmit; oh barátném, ha az asszonyok
leleményesek nem volnának, nagyon szerencsétlenek lehetnének minden
helyzetben. Hanem ez titok! nehogy eláruld valakinek.
Henriette elcsendesült. Neki is volt ilyen titka; de ő azt be nem
vallaná senkinek, még halálos ágyán sem. Neki is van egy soha le nem
törölhető arczkép szivében; de kettőjük között két végtelenség eszméje
áll: az egyik egy elárult csillag, a minek neve Mesarthim, a másik egy
el nem árulható név, a minek neve: «női becsület!»
– Le diner est servi! jelenti a vállrojtos inas. A grófné Henriettet
karjára véve tér az étterembe, hol az urak már várják.
Kengyelesy még egy pár szomszéd földesurat hivatott magához ebédre, de
azok nem érkeztek el, ki tudja, mi dolguk akadhatott, pedig pompás kis
ferbli-parthiet lehetett volna rendezni ebéd után. A grófnak e fölötti
balkedvében az a szabadelvüségi raptusa támadt, hogy ő az üresen maradt
helyekre Hátszegi titkárját és Hátszeginé társalkodónéját fogja ültetni.
Hiszen azok is emberek, s talán történt már meg máskor is, hogy egy
gróf, meg egy báró, meg egy titkár egy asztalnál ebédeltek. Csak az a
titkár olyan furcsa ember ne volna. Mint tudjuk, ez Margari.
– Ide üljön, Margari.
– Margarinak hívják? szólt hozzá hirtelen Kengyelesy. Margari Ferencz
ugy-e? Hiszen ismerem én magát már régen!
Margari alázatosan feláll megint a székről, a hova már egyszer leült; ez
nagy megtiszteltetés volt rá nézve.
– Számtalanszor olvastam az ujságokban a nevét! folytatja Kengyelesy,
mire Margariban az a gondolat támad, hogy ő talán álomjáró állapotban
verseket szokott irdogálni s maga sem tudja, hogy milyen híres ember?
– Margari hirlapokba ir? kérdé Hátszegi is nagyot bámulva.
– Nem, nem! magyarázá Kengyelesy, hanem van Pesten egy fatális
sérvkötő-készítő mester, a ki minden héten kétszer közli a lapokban
mesterséges szüleményeit, az illető attestatumokkal együtt, a mikben az
ő sérvkötői által kigyógyult tisztelt egyéniségek bizonyítják
köszönettel, hogy nekik milyen jót tett; azok között Margari úr is.
Olvasnom kell, mert két év óta minden harmadik nap látom a hirdetményt.
Persze, hogy erre minden embert ellepett a nevetés, csak Margarit nem, a
ki nem tudta, hogy leüljön-e már most vagy elszaladjon? Csakugyan
fatális dolog azon az úton celebritássá válni jámbor embernek, hogy
valami kézláb-helyretevőnek megköszöni egyszer a szivességét s ez aztán
hét esztendeig hét országon keresztül folyvást kürtöli a köszönetét
minden hirlapban.
A grófné alig tudott magához térni a nagy kaczagásból; azután nagy
naivul ráütött Kengyelesy vállára: «maga nagy ostoba! maga mókus!»
mintha mindig ő rá haragudnék meg azért, hogy valahányszor Margarira
tekint, kénytelen elnevetni magát, a mi nagyon kellemes mulatság lehet
azon jámborra nézve, a kinek vigyázni kell, hogy azzal a szokatlan alakú
grófi villával minden falatot a nyakravalójába ne rakjon.
Ennyi hölgy előtt ilyen bolond módra mutatni be az embert! No iszen a
gróf is számíthat rá, hogy Margarinál a fekete könyvben van beirva.
Csak Henriette nem vett részt a közjókedvben; az ő szivén még sok
visszafojtott köny fekszik, s minden visszaverődött kóranyag között ezé
a legmakacsabb szenvedés.
Olyan keveset eszik, mint egy kis madár. Férje menti, hogy nagy beteg
volt esküvőjük előtt.
– Ez nem nagy bók rád nézve, veti oda Kengyelesy tréfás észrevételét.
– Maga mókus, maga hallgason, feddi őt ezért a grófné; maga mindig
balgaságot mond. Maga neveletlen gyermek; ha én nem volnék, ki tudja, mi
lenne belőle?
És folytonosan naiv szivességgel ostromolja, kinálgatja, tányérára szed,
mint anya kis fiának, válogatott falatokat nyujt neki villájára szurva:
«no kis mókuskám, ha engem szeret!» gyümölcsöt hámoz neki s azt erővel
szájába tömi; szétborzolt haját elsimítja homlokáról: «így nem áll jól;
tegye fel a házisapkát; meg ne hűtse a fejét, nem haragusznak meg érte a
vendégek; ugy-e Henriette, te megengeded? Azért nem akarja feltenni,
mert én csináltam». Mikor aztán feldisputálta a fejére az aranybojtos
himzett sipkát, akkor igazgatni valót talál rajta, «így tegye, félre a
bal szemére; ne húzza le a homlokára; így ni, betyárosan; maga kis
betyár!»
Kengyelesy nem győz ellene tiltakozni.
– Hagyjon nekem békét! Ne hívjon engem mókuskájának. Mondja, hogy medve
vagyok. Ne tömjön engem; nem vagyok én kis gyermek! Maradjon már
veszteg; tán azt gondolja, hogy én játékbábu vagyok olyan gyermekek
számára, mint maga? Végre elfordul tőle s Hátszegihez dörmög félhangon:
– Fatális dolog, mikor az ember után így bolondul a tulajdon felesége.
Szegény tatár! Mikor ez sem használ, komoly megintéshez folyamodik.
– Viselje magát szépen! Illik is ez vén házasokhoz, mint mi vagyunk.
Lássa, a báróné milyen illedelmesen ül, pedig ők még az első mézes
hétben vannak. Pedig bizonyosan jobban szereti a férjét, mint maga
engem. Ugy-e Lénárd?
– Azt nem tudom, felelt Hátszegi hideg mosolygással.
– No azt majd megtudod egy óra mulva!
– Jól van! felelt rá Hátszegi s arra mind a két férfi nevetett.
Henriettenek e percztől fogva nem lehetett szavát venni; nem ügyelt
többé sem a grófné agacériáira, sem a gróf sarcasmusaira; nem látta meg
Margari ügyetlenségeit, nem tudta, a többiek min nevetnek; el volt
kábulva egy szó rejtélyétől.
Gépileg fölkelt az asztaltól, mikor a többiek fölkeltek; meghagyta magát
csókolni a grófnétól. Valaki kezet csókolt neki s dicsérte szép fehér
kacsóját; már nem tudta, hogy a gróf volt-e az, vagy férje, vagy
Margari?
A grófné észrevette Henriette szórakozottságát, s a mint a férfiak
eltávoztak, jó éjt kivánva átkarolá s megkérdezé:
– Miért lett egyszerre olyan rossz kedved?
Henriette nem birt tovább magában küzdeni azzal a gondolattal. Nagy
félénken suttogá:
– Mit értettek ők az alatt, hogy «majd megtudod egy óra mulva?»
– Ah! szólt felkaczagva a grófné: ez alatt azt értették, hogy most
leülnek kártyázni, s a melyik szerencsétlenebb lesz a játékban, az
megtudja arról, hogy szerencsésebb a szerelemben! Példabeszéd ez
kedvesem, talán te is ismered?
Henriette kedélye meg volt gyógyítva egy kissé.
Még azután sokáig elmulattatá a kedélyes kis grófné fecsegéseivel.
Elmondott előtte sok olyat, a mit fiatal hölgyek csak legbizalmasabb
barátnéikkal szoktak közleni. Hogy a mókuska milyen féltékeny; őt soha
sem viszi magával Bécsbe, sem Pestre, mert sejti, hogy valaki érdekli őt
ott, magának pedig sokszor van ottan keresete hosszabb ideig; levelezés
sem mehet, mert okos asszonynak van annyi esze, hogy irást nem ád
magáról soha; mindent lehet desavouálni: tanukat, cselédek árulkodásait,
csak egy kézrekerült levél ellenében nincs segedelem. Azért ő hogy segít
a dolgon? Mikor a mókuska Bécsbe megy, kezébe ad egy jegyzéket, mely egy
ottani piperésznőnek szól; bele vannak irva kalapok, fejékek, karmantyuk
s más egyéb megrendelt árúk. A mókuska tízszer elolvassa a jegyzéket,
nincs-e benne valami gyanús utasítás? Semmit sem talál. Az az egy
rendesen kikerüli figyelmét, hogy a jegyzék kelte (dátum) micsoda napra
van felirva? Ő maga sem tudja mi nap van ma? oda pedig a levél keltének
napja helyett rendesen az a nap van feljegyezve, a meddig ő Bécsben fog
mulatni! Ezt a jegyzéket a mókuska maga elviszi a divatárusnőhöz, az
közli az illetővel, s a kinek azután mágnes van a szivében, arra nézve a
kengyelesi puszta nincs a világ végén.
Henriette ámult és bámulta azt a tudományt, a minek ő az alphabetjét sem
fogja megtanulni soha.
Még lefekvés után is sokáig eltünődött rajta, hogyan lehet az, hogy a
mitől egyik embernek megtörik a szíve, a másik abban egy életre elég
örömöt találjon?
Másnap későn keltették fel; az urak sokáig fenn voltak az éjjel, nehezen
ébredtek. A reggeliző-teremben találkozának mindannyian; Hátszegi és
hozzátartozói útra felkészülten.
A gróf megkérdezte ifju vendégnőjétől, hogy mit álmodott? mert a mit
idegen helyen álmodik az ember első éjszaka, az be szokott teljesülni.
Henriette nem szeret álmairól beszélni. Bele vannak szőve az ébrenlétbe.
– Hát maga nagy korhely, álmodott-e valamit felőlem? kérdé a grófot
enyelgő neje.
– Oh igen, kedvesem. Azt álmodtam, hogy a jövő telet Bécsben fogjuk
tölteni. Ugyan ne tegyen annyi czukrot a theámba.
– Hogyne, mikor ez nagyon kedves álom! valóban, teljesülni is fog?
– Minden bizonynyal, szép csapodárom, a fürdő-idény után egyenesen oda
költözünk.
A grófnénak volt annyi önuralkodása, hogy e fölötti örömét el birta
fojtani.
– Apropos! szólt Kengyelesy, Henriettehez fordulva, hogy tetszik
nagysádnak a kengyelesi puszta?
– Szép; felelt ő – egy szótaggal.
– És a kastély?
– Az is.
– Nem találja nagysád mulatságosnak, hogy tegnap nagysádtok voltak a mi
vendégeink, most pedig mi vagyunk nagysádtok vendégei? a nélkül, hogy
kimozdultunk volna a házból.
– Hogyan? kérdé Henriette elcsudálkozva, mialatt egy vékony
molnár-ostyát (Hohlhippen) mártogatott theájába.
– Ugy van biz az, hogy ma reggel megalkudtunk Lénárd barátommal a jószág
felett, ő megvette az egészet mindenestől; – no magát nem, szép
asszonykám (ez feleségéhez volt intézve), csak a paripákat és teheneket,
s mától fogva nagysádtok vannak itthon.
Henriette szemei véletlenül az asztal végén ülő Margarira tévedtek e
pillanatban, ki oly malitiosus vigyorgással tömte magába a nem szegény
ember gyomrába való üres süteményeket, négyet-ötöt markolva össze,
mintha nagyon jól esnék neki valami, a mit ő még ezen fölül is tud.
Henriettenek valami homályos sejtelem foglalta el szívét, úgy, hogy a
vékony ostyalemezkét sem volt képes elfogyasztani.
Férje ezuttal rendén látta őt súgva figyelmeztetni:
– Ne felejtse el a grófnét meghívni Hidvárra szüretre.
Henriette erőt vett magán, s midőn a reggelitől felkeltek, szelíd
alázatossággal kéré ki magának azt a szerencsét, hogy a grófi családnak
szíves barátságát Hidvárott viszonozhassa.
– Oh azt mindenesetre igénybe fogjuk venni! sietett felelni a szép
delnő, mókuska el fog engem hozzátok vinni az őszszel, ott leszünk egy
egész hónapig; én az alatt megtanítalak, hogy kell megsárgult csipkéket
ismét fehérekké tenni? Értsd: megsárgult csipke alatt rosszkedvű
férjeket.
A meghívást Kengyelesy is udvarias köszönettel fogadá, s azzal Henriette
kicsi kezét összetett két keze közé fogva, hogy csak ujjai hegyét
csókolhassa meg, furcsa könyörgő hangon mondá neki:
– Hanem akkor, nagyon kérem: szeresse egy kicsit jobban Lénárd
barátomat, mint eddig tevé.
Henriette egész testében valami zsibbadást érzett erre a szóra. Nehéz
volt neki a levegő itt ebben a szobában, s csak akkor érzé magát jobban,
midőn ismét a hintóban ülhetett. De ott is megtalálta valami névtelen,
valami kimagyarázhatlan gyötrő sejtelem, a miből még kellemetlenebbül
veré fel egyszerre Clementine megszólalása.
– Bizony csak jó földe van ennek a pusztának.
Mi baja ennek a jámbornak azzal a jó földdel? nem mindegy-e az rá nézve?
– Kétezer hold egy tagban, csupa első classisu föld.
– Honnan tudja azt, Clemmy?
– Margari mondta. Ő tette fel a szerződési okiratot. Ő is irta alá, mint
egyik tanú, hogy látta a pénz letételét és fölvételét, pedig biz ott
semmi pénz sem tétetett le.
– Mit ért ön az alatt?
– Hát nem értette el nagysád, a mire a gróf legutoljára példálózott,
hogy «de azután egy kicsit jobban szeresse férjét, mint most».
– Mi közöm nekem e balgasághoz?
– Hát azt értette, hogy a ki szerencsétlen a szerelemben, az szerencsés
a játékban; az éjjel a báró úr a gróf úrral együtt kártyázván,
fixundfertig elnyerte tőle az egész Kengyelesy uradalmat.
Henriette úgy érzé magát, mint a kit a boa constrictor ölelése fog
körül, s nem birja védeni magát. Ezt sejté ő.
Clementinenek nagyon tetszett a felvett pletykatárgy.
– Mert tudja nagysád, a gróf meg a báró úr régóta versenygenek
egymással, mindegyik azon erősködik a másik ellen, hogy azt tönkre
tegye. No de tudja, csak úgy barátságból. Ezt Margarinak beszélték a
szobaleányok, ő meg nekem. «Addig nem nyugszom pajtás, ezt szokta
mondani a gróf a báró úrnak, a míg egyikünkről, vagy másikunkról az
utolsó kabát le nem marad! a mikor aztán egyikünk koldussá lett, azt a
másik tartozik eltartani úri módon, holta napjáig!» Furcsa emberek ezek!
A kisasszony mégis veheté tán észre Henriette zila tekintetéből, hogy
valami nem tetszik neki az előadásban, mert azután iparkodott
szelídíteni a hatást azzal, hogy azért maradt ám a grófnak még másik
uradalma is, csakhogy azon nincs olyan szép kastély; aztán emezt is
vissza válthatja harminczkét esztendő mulva, ha lesz pénze.
– Kérem Clementine, nagyon fáj a fejem! szólt Henriette, hogy
elhallgattassa a hivatlan fecsegőt, s maga fűzhesse tovább gondolatait.
És minő gondolatokat! Ilyen esetekről neki fogalma sem volt. Hogy az
lehető legyen, hogy két ember, a ki egymást jó barátnak nevezi, ilyen
hidegvérrel tönkre tegye egymást. Hogy egy ember beszálljon este
vendégszerető ismerőséhez, s reggelre elnyerje annak lába alól a földet
és feje fölül a házat! – Minden idege fájt, minden csepp vére lázongott,
ha ezen végig gondolt. És mind ehez hozzá kell szokni!
Egész nap folyvást azon az eszmelankasztó síkon utaztak végig, melynek
végtelen lapálya semmi változatossággal sem foglalja el a lelket, mely
nézésébe hamar bele fárad s aztán vissza van űzve saját gondolatai közé;
a kültárgyak egyetemessége nem ad menekülést. Azok a hegyek, azok az
erdők elfelejtetik a gondot, de ez a véghetetlen róna még azt is
megnehezíti. Este felé még jól esett, hogy legalább felhők jöttek;
valami újat mutatott legalább az örök egyforma ég.
Hanem a felhők rossz szokása az, hogy azok hozzák a zivatart; a zivatar
pedig az alföldi rónán rossz utitárs. A város tornya, melyet el kellett
volna érni, még a messze láthatáron látszott; rendes idővel is későre
értek volna oda; a holdvilágra számítottak, hanem az már nem fog
feltünni az éjjel, hanem jön helyette haragos, villámlós fergeteg;
messziről hallatszik már a bömbölése, a mint hajtja maga előtt a
porfelleget; azt a folytonos sajátszerű dübörgést hallatva, mely olyan,
mintha valami rettenetes orgona klaviaturáin szakadatlanul játszanék egy
óriási kéz. A kiket valaha jégesős zivatar kapott útban, azok ismerik
ezt a hangot, mert ez a jégviharral jár.
Hogy valamerre félre kellett előle térni, annyi bizonyos volt; Henriette
csak azt vette észre, hogy egy perczre megáll a hintaja, s azzal
Hátszegi kocsija elé kerül, a báró maga fogta kezébe a lovak gyeplűjét,
s a hintó kocsisára kiáltva, «vágtass utánam!» letér a töltésről, neki a
mezőnek, merre semmi út sem vezet, s azután hajtanak árkon, völgyön,
néha tengelyig érő vizeken keresztül, hogy Clementine sokszor felsikolt,
azt hiszi, mindjárt ott vesznek.
Nem kell semmitől tartani. Hátszegi ügyes kocsis: megtalálja az utat ott
is, a hol semmi út sincs. Egy negyedórányi távolban látszik valami
kútgém, azon túl fehérlik egy kis hosszukás tanya; oda kell menekülni a
viheder útjából.
Mi lehet ott? pusztai csárda talán, vagy lakatlan szállás, talán szegény
legények tanyája? – mindenesetre födött hajlék, a hol nem éri az embert
szél és zápor.
Épen csak akkorra érnek az udvarra be, midőn az első jégmogyorók
koppannak meg a hintók ablakain.
– Gyorsan, gyorsan, be a házba! A báró maga segíti le nejét és
Clementinet s sietteti be őket a házernyő alá, mely görbe ágasokon előre
kinyúlik a honyhaajtó fölött, mint rossz szemű ember homlokernyője.
Az érkező kocsidörejre előjött a konyhából a házi menyecske, piros
kendővel a feje, pálmavirágossal a dereka átkötve; nem fiatal már, de
piros, egészséges, villámszemű, gyors szava és tevés-vevése, a mit úgy
hívnak nálunk, hogy tűzről pattant.
A mint az érkezőket meglátta, összecsapta a kezeit.
– Uram ne hagyj el! Nini, biz a nagyságos úr! Jaj be régen láttuk, tán
csak megházasodott? Melyik a felesége, lelkem nagyságos úr? csak nem ez
az egyik? (itt Clementinára mutatott) ez már öregecske a lelkem; ez a
másik meg még csupa gyerek.
A báró belevágott a hivatlan beszédbe.
– Lelkem, csaplárosné, ne trécseljen most, mikor nyakunkba esik a jég,
hanem vezesse be az asszonyokat a szobájába, s lássa el tisztességgel.
Kérem, Henriette, menjen be az esőrül.
A csárdásné nagy familiáritással csókolgatá meg Henriette kezét, nagy
sopánkodással mondogatva: «oh be gyönge teremtés! hogy tudták már ilyen
korán férjhez adni. Hát maga lelkem, hogyan tiszteljem? ifjasszony, vagy
leányasszony? (már mint Clementine) minek maradoz hátul? Megveri a
jégeső; pedig azzal nem lesz szebb az ábrázatja.
Clementine aggódva figyelmezteté a bárót, hogy odabenn a csárdában zajos
férfi-hangokat hall.
– Vannak itt most? kérdezé a báró odavetőleg a csárdásnétól.
– Igenis. Három legény, meg a ripa. Most szabadult ki a szegény öreg az
aradi tömlöczből; nem is tudom, kitöltötte-e egészen az idejét?
Tessék besétálni kérem.
– Nem zsiványok azok? kérdezé Clementine huzódozva.
– Nem, édes lelkem. Zsiványok nincsenek a mi vidékünkön, csak szegény
legények. Zsiványok csak a Bakonyban vannak. Azok az igazi zsiványok.
Ezek nem bántanak senkit, kiváltképen asszonyságokat; biz a vén ripa
hozzájok sem mer szólni, sem az a másik három. Más, ha a fekete pofájú
itt volna, mert az nagy gavallér; az még mulatságot is csinálna az
asszonyságoknak. Tudja lelkem, nem fekete annak a képe, hanem mindig
fekete bársonynyal van betakarva, csak a szeme, meg a szája van ki
belőle, hogy meg ne ismerjék.
Ilyen szép biztatásokkal aztán végig vezeté a szűk folyosón Henriettet
és Clementinet a csaplárné.
Innen a hosszú ivó-szobán keresztül kellett a belső szobába menniök; a
vendégasztal mellett ült három csikóslegény, meg egy vén ripacsos képű,
ravasz szemű betyár, a ki csak úgy a többiek poharaiból iszogatott s
tartotta őket beszéddel.
– No! Ripa! pattanj hát! kiálta a vénre a csaplárné; nem zsidóasszony ám
ez. A báró úr felesége, a Hátszegié; köszönj szépen, ha tudsz
emberséget!
A vén betyár ravasz alázattal állt fel a lóczáról, s kétfelé törülve ősz
bajuszát, szépen kezet csókolt Henriettenek, azután Clementinenek is
akart, de a csaplárné nem engedte:
– Azt hagyja kend, az csak cselédféle.
Azzal bevezeté a hölgyeket a benyilóba, hol magas nyoszolyák a gerendáig
voltak vetve tarka dunnákkal; ágyak, ládák és szekrények szépen kifestve
tulipánokkal és basarózsákkal; az ablakban terepélyes muskátlik és
rozmarinbokrok; egyik láda előtt állt a szöszös guzsaly, melyen a
csaplárné fonja télen-nyáron azt a szép fonalat, a miből azok a tarka
kendők szövetnek, mik az ajtófél hosszában lelógnak. Senki sem hinné,
hogy annyi úri kényelemre találjon ily pusztai csárdában.
A csaplárné szépen leszedé Henrietteről az úti ruhákat, csinált neki
vánkosokból puha ülést egy karszékben, zsámolyt tett a lába alá, s egy
lélekzet alatt tízféle ételt számlált előtte, hogy mit szeret? mit
főzzön neki? szalonnás tarhonyát, jó paprikás tokányt, vagy jobb szereti
a savanyú vetreczét? Kell-e levelensült? épen ma sütötte, mindjárt elé
is adta, megterítve az asztalt szép csíkos abroszszal. Clementine azt
sugá Henriettenek, nincs-e ebben méreg? a mire Henriette azzal felelt,
hogy egy darabot kivett a czifra tálból s igen jó izűnek találta, bár
nem ismerte, hogy mi az, a minek azután a csaplárné végtelenül örült.
Ez alatt Hátszegi is bejött, ki a hintókat helyezteté el az udvarról
száraz helyre. Tudomásul sem vette a szegény legényeket; csak hirtelen
száraz ruhát kért, mert át volt ázva, azután megcsodálta Henriettet,
hogy falatozni látja; az egész úton most látta először jó izűen enni.
Henriette azt mondá, hogy jól esik neki a paraszt sütemény; pedig
Clementine azt állítá, hogy csepeg a zsírtól, okvetlenül kilel tőle
minden embert a hideg.
– Kardosné, aztán csináljon a hölgyeknek éjszakára ágyat; szólt Hátszegi
a csaplárnéhoz.
– Lesz elég! van tollam elég! igérkezék a jámbor asszony. Szolgálhatok
akármilyen úri vendégnek. Nyoszolya is van elég; ez lesz a nagyságos
úré, az a nagyságos asszonyé; ez meg a leányasszonyé.
– Lassan, lassan. Én nem hálok ide benn.
– Nem-e? kérdé elcsodálkozva a pusztai némber. Hát micsoda?
– Majd találok helyet valahol odakinn az ivószobában; nem leszek itt. Ez
utóbbi szó nejéhez volt intézve: úgy hangzott, mint valami biztatás.
– Hát ez így szokás a nagy uraknál? szólt Kardosné asszonyom, nagyon
rángatva a vállait. No ezt ugyan soha sem hallottam.
Clementine aggódva selypíte közbe:
– De nagyságos úr, ott a betyárok nem fogják majd bántani?
– Engem? kérdé Hátszegi. De mi az ördögöt bántanának rajtam!
– Hát azok nem olyan rossz emberek?
– Bánom is én, akár miféle emberek! Azzal hidegvérrel kiment, még pedig,
a hogy Clementine észrevevé, a zsebpisztolyait is kirakta a szobában, s
ott hagyta az asztalon.
– Nem kell a nagyságos urat félteni az ilyen emberektől, vigasztalá a
hölgyeket a csaplárné, miből azok azt gyanították, hogy Hátszegi
bizonyosan képes maga olyan négy betyárocskát guzsalyba csavarni, ha
megtámadják; míg a csaplárné utána nem mondá az elgondolt mondás végit:
«tud ő azoknak a nyelvén beszélni.»
Henriette meg nem foghatta, hogy mit tesz ez? Tud a zsiványok nyelvén
beszélni! Hát azoknak valami külön nyelvük van, mint a «Párisi titkok»
zsebmetszőinek? Olyan kiváncsi volt meghallani, hogyan beszél majd
Hátszegi a zsiványokkal azoknak a nyelvén!
A csaplárné tudta már a rendet; kulacsot töltött tele a báró úr számára,
oda állította az asztalra: Hátszegi nagyot húzott belőle, megtörlé a
kulacs száját, s odatolta a vén betyár elé, az megbillenté rá a süvegét
s ivott belőle egy kicsinyt, azzal tovább adta a többiek felé.
– No öreg, hát jó-e a bor?
– A bor mindig jó.
– Van-e elég?
– Elég soha sincs.
– No hát adjon Isten, a mi nincs! Fuj-e még a szél az aradi tömlöcz
ajtaja alatt a hasadékon?
– Fuj, a kinek fuj. A ki nem szereti, ne hallgassa.
– Születik-e még sok fia a várnagynak? (Mikor új rab kerül a tömlöczbe,
azt mondják: a várnagynak új fia született.)
– Születik bizony, de meg is keresztelik (értsd bottal).
– Hát a köteles lánya nem ment-e férjhez az idén? (szép virágos
kifejezés az akasztásra).
– Csak a Csendes Marczit magasztalták fel.
– Mit beszélt ki a jámbor? (Azt nem kérdezte, hogy «mit vétett?» de hogy
«mit vallott?»)
– Bolond volt. Magára vállalta két pajtásának a bűnét, hogy azokat
kiúsztassa; porontyos emberek voltak, neki meg senkije sem volt, pedig
azok fogták az üres pisztolyt a zsidóra, a zsidó maga is amazokra
vallott, de ő csak esküdött, hogy ő volt az, a ki megijesztette, még a
fiskárusnak is azt mondta.
– S eltették télire?
– El biz azt; de nem sokat törődött ám vele. Mikor a siralomházba
kitették, sem búsult egy cseppet is, csak annak örült, hogy most már
szalmazsákon hálhat. Előtte való órában oda hivatta magához, a kik
rendes szomszédai voltak a kóterben, én is az voltam egynek. Ott szépen
búcsút vett tőlünk, megmondta, hogy helyére ne eresszünk holmi
kapczatolvajt, s a tarisznyaszögét eltestálta a Fekete Jancsinak; az
legjobb helyen van, mert ott nem penészes a fal. Nekem meg elhagyta a
bundáját. Ez a tied lesz Ripa, mihelyt engem szellőztetni visznek, hej
jó lesz télen, úgy is rossz helyen fekszel, a hol az ajtó alatt
legjobban bedúdol a szél (hiába raktuk ám be kövekkel, még is bedúdolt!
igaz a!) Eljött azután a tisztelendő is, mondta neki, hogy gyónjék meg,
de a Marczi csak nem hagyta magát esztrengára fogni; fenyegette az
ördöggel, hogy elviszi. Nem akarta hinni a Marczi az ördögöt: «sokat
jártam én már erdőn, berken keresztül, nappal is, éjjel is, soha sem
láttam én se fiát, se anyját, de még csak fészkét sem!» De aztán csak
addig kopogtatta a pap szemenszedett szóval, míg utoljára megadta magát,
s szépen imádkozott; hanem mikor azt kérdezte tőle, hogy mondja meg hát,
nem nyomja-e valami a lelkét, csak azt mondta, hogy nem nyomja azt
egyéb, mint hogy nagyon szeretne még egyszer életében kedvére jóllakni
igazi paprikás gulyáshússal, a hogy a vén Ripa szokta azt csinálni
odakinn! Megadták neki. Nekem kellett felmennem a porkoláb konyhájába, s
elkészítenem a jó gulyáshúst, a hogy ismertem már a szája ízit; jó izűen
evett belőle a lelkem; engem is váltig kinált, hogy egyem, de énnekem
olyan szűk volt a torkom, mintha az én nyakamról vettek volna már
mértéket, egy falat kevés, annyi le nem ment volna rajta. Mikor aztán
előállt a szekér, mondták neki, hogy készüljön, odaadott egy huszast a
porkolábnak: «ugyan édes keresztapám, futtasson el valakit ide a
szomszédba egy ital borért; lehetetlen, hogy le ne nyomtassam valami
itallal azt a zsíros ételt, megvárnak addig ezek az urak az
alkalmatossággal, nem hagynak engem itten!» Meg is várták szépen, míg a
borral előjöttek, azt felhajtotta; két hajdunak, a ki mindétig kisérte,
adott egy-egy ezüst huszast, megköszönte a porkolábnak hozzávaló
szivességét: «már többet nem szállok ide!» azzal szépen felült maga a
szekérre a pappal szembe s ráhagyott mindent, a mit az mondogatott neki.
A kik azután látták, a hajduk, azok beszélték, hogy odaki érve, a mint
felállt a szekérbe, oda fordult a nagy sokasághoz; szép magas, nagy szál
legény volt, piros két orczája, fekete hosszú haja; megköszönte szépen,
hogy őt kikisérték, hogy utolsó tisztességére kijöttek; szép, erős
hangja volt, akár egy káplánnak, – azután leszállt, levetkőzött
csinosan, a hogy kellett; odafordult a főpostamesterhez, a ki az
embereket elevenen szállítja fel a más világba: «no Gábor mester, ugy-e
csak szép nap van ma? No látja; pedig azt mondják, hogy olyankor, mikor
valakit akasztani visznek, mindig zivatar támad!» A hóhér nem tudott
neki rá mit mondani, mert furcsa szó is volt az! Én már úgy ki nem
találtam volna, pedig én is sokat gondolkoztam rajta, hogyan csinálnám,
ha ott lennék? Utolsó szava az volt, hogy: «no iszen, én is utoljára
látom ezt a szép napvilágot».
A vén betyár egész a szeméig lenyomta erre a süvegét s kellett neki,
hogy a kulacstól kérjen tanácsot.