Báró Hátszegi igen kedves ember.
Van szép, férfias büszke arcza, erőteljes alakja, szabadon mozog,
beszél, szemei ragyognak, magatartása úri, kifejezései válogatottak;
valódi gavallér.
Demeter úr egészen meg volt tőle igézve, ámbár Hátszegi ő vele nagyon
kevés discursust kezdett; már csak illem szerint is legtöbbet
foglalkozván a jelenlevő özvegy delnővel.
Miről volt szó, arra bizony már senki sem emlékezik; mindenféle
hiábavalóság: bálok, estélyek, lófuttatás.
Henriettet meg sem szólították, János úr belebeszélt mindenbe, nem
hallgatott rá senki, hanem azért nagyon jól mulatta magát.
Mikor Hátszegi eltávozott, ragyogó arczczal kérdezé Lángainétól:
– Nos, hogy tetszik neked ez a fiatal ember?
– Szeretném tudni, szólt válasz helyett Lángainé szúrósan, hogy mi okod
volt neked ezt a fiatal embert nálunk bemutatni?
– Nos, nem derék gavallér ember-e?
– Te azt mondtad tegnap, hogy semmiházi.
– No, az nem igaz; mondtam, de nem igaz.
– Azt mondtad, hogy csavargó.
– Mit? én mondtam? az lehetetlen! azt én nem mondtam.
Demeter úr interveniált békés úton.
– No, mondtad János: így mondtad; hanem akkor haragban voltál, az ember
olyankor sokat mond.
– Au contraire! igyekezett János magát tűzbe hozni, nem csavargó, sőt a
legelső földesúr a Hátszeg vidékén. Hogy mondtam volna én olyat?
Kastélya, vára van: egy dynasta, egy valóságos dynasta a maga
kerületében; olyan úr, mint egy kis herczeg, akkor én bolond lehettem,
mikor azt mondtam, hogy csavargó…
– Tegnap ki akartad híni párbajra, folytatá Lángainé a csipdőzést.
– No persze! Majd mindjárt, minden bagatelle miatt! Aztán ha volt is
valami haragom ellene, vannak körülmények, a mik közt az ember kibékül.
– Ha az ember űzér, ugy-e? s ha az embernek eladó háza van, a mire
alkuszik?
– Azért sem űzér! Hát azért sem eladó ház! kiálta felpattanva János úr,
ha már akarod tudni! (aztán egyszerre leszállt a hangjával) hanem valami
egészen más. Sokkal fontosabb dolog.
– Vagy úgy? szólt gúnymosolylyal Lángainé s szánalmas tekintetével
iparkodott Jánost megrendíteni. (Azt gondolta magában: ez megint egyike
azon járdataposóknak, a kikhez az én János bátyám engem minden áron
férjhez akar adni, a kiket rám akar disputálni, csakhogy elmenjek a
háztól, míg az öreg él. Jól esnék neki, ha beleszeretnék; de azt nem éri
meg János barátom, mert a míg atyánk él, addig nem megyek másodszor
férjhez.)
– Tehát valami Nagy Sándor, a ki hódításra indult ki; a ki nem házat,
hanem háztüzet jött nézni.
– Igen. Olyas valami. Kitaláltad; hanem azért mégis tévedni méltóztatol.
– Azon csak örülök.
Demeter közbeszólt gúnyoros hangnyomattal:
– Matild nem megy férjhez senkihez: nagyon szereti az apját, nagyon jól
érzi magát itthon.
– Oh hohó! nevete János hetykén! Nem Matild hugomról van szó! épen róla
nincs szó.
– Azt remélem is, szólt fönségeskedő kenettel Matild; ha én kezemet
akarom nyújtani valakinek, azt majd én választom magamnak. És arra nem
elég valakinek két szép fekete szemének lenni, hogy az én figyelmemet
megnyerje; és nem elég néki a tavalyi bálokról tudni beszélni, meg lovon
tudni ülni; hanem annak egy kis characterének kell lenni, annak
becsültetni is kell a világ előtt, hogy ő legyen rám nézve szerencse, ne
én ő reá.
János tízszer is bele akart vágni a beszédbe; mikor vége volt, kitört
belőle a szó:
– De ugyan kérlek, nincs rólad szó! Egy szó sincs te felőled. Ne
védelmezd magadat: nem akar senki elrabolni; ülhetsz békével a pamlagon,
s vetheted a passiencet itéletnapig; Hátszegi báró nem azért jött ide,
hogy téged elcsábítson.
– Akkor hát a te űzményed az egész s mit csinálsz miszteriőz dolgokat
belőle, hogy ez meg amaz a titkos szándéka van itten?
– Hát hisz azért lehet.
– Mi lehet?
– Lehet a báró háztűznéző.
– Ha nekem nem kell?
– Hahaha! Frau von Lángai azt képzeli, hogy ő van egyedül a háznál, a
kit meg lehet kérni.
Lángainé széjjelnézett a szobában, mintha meg akarná tudni, hogy ki van
hát még itt valaki, a ki a báró óhajtásainak tárgya lehessen? de biz ő
nem vett észre arra való embert sehol.
Megrázta a fejét, egyet rántott a vállán, mint a ki nem is reméli, hogy
megértsen valamit a dologból. Egyszer azonban szemei véletlenül
összetalálkoznak Henriettéivel. Az a zila tekintet a leány arczán első
pillanatra feltünt előtte, a másik pillanatban már tudta, hogy testvére
mit akar? a harmadikban pedig többet tudott, mint ő.
Az első pillanat elárulá neki, hogy Henriette hamarább megértette János
szavait, mint ő; a második azt, hogy János Henriette számára hozott
vőlegényt; és a harmadik azt, hogy Henriette azt a vőlegényt utálja.
– Kérem, missz Kleerri, fogjanak a zongoraleczkéhez, Henriette mindent
elfelejt, a mit tudott.
A missz és Henriette szót fogadtak, s eltávoztak a harmadik terembe;
hanem ezúttal a missznek a szokottnál is több baja volt a
kisasszonynyal, a ki nagyon hibásan játszott.
Mikor egyedül maradtak, Lángainé szokott csendes, leptető hangjával
szólt oda Jánoshoz:
– Tán csak nem Henriettet akarod férjhez adni?
– No és miért nem?
– Mert még gyermek, mert még iskola kell neki, nevelőház, nem
férjhezmenés; öt esztendeig: érted? ötig ráér kérő jönni a Lapussai
házhoz. (Itt egy éles oldal-tekintetet vetett Demeter úrra, ki
kényelmetlenül fordult fekhelyén jobbról-balra, a mint leánya saját
szavait ismétlé előtte.)
– Ah, persze! Henriette már tizenhat éves.
– De gyönge, beteges, idegbeteg…
– Mint asszony egészséges lesz.
E massziv észrevételt Demeter úr is jónak látta megerősíteni.
– Te is olyan beteges voltál, mikor férjhez adtunk.
– S milyen boldog voltam azóta, ugy-e? válaszolt rá szemrehányólag az
özvegy.
– Igen, de a báró igen derék férfi! (ezt is az öreg mondta, értette
alatta: nem olyan nyomorék, mint a te férjed volt).
– Vagy úgy? tehát ez az a mexikói vőlegény, a kit János igért, hogy a
nagypapa mankóit kapja, úgy szalad eleibe? akkor ki akartad Jánost
kergetni a szobából e szavakért…
A két férfi azt látva, hogy az asszony nagyon szegletbe szorította őket,
közönséges emberek szokása szerint, azzal szerze magának menekülést,
hogy egyszerre ordító hanggal támadt rá mind a kettő, duettben kiáltva:
– Mit akarsz te? mit akarsz?
Lángainé kerekre felnyitotta a szemeit, úgy nézett rájuk, ezzel mutatva,
hogy a nagy hangkifejtéstől meg nem ijed.
– Mit akarsz?
– Olyan nagyon kiabálni semmiesetre sem, mint ti ketten, hogy földszint
és a második emeletben is meghallják, mit beszélünk? és ha ti nektek
semmi egyéb szándékotok nincsen, mint Pauline, meghalt testvérünk egyik
gyermekét lerázni nyakatokról, akkor ennek sem akarok ellentmondani.
Szegény Pauline, mindig azt mondta, hogy ha meghal, a leányát én rám
hagyja. Én mindig azt mondtam rá, hamarébb meghalok én… Jól van János,
jól van.
– De én meg nem foghatlak! kiálta közbe János mentegetőzve, én nem
tudom, mi bajod. Ha én Henrietteről így gondoskodom, ha én megismertetem
egy derék, gazdag, szeretetreméltó főnemes úrral, a ki el akarja venni,
a ki által egész családunk emelkedni fog, hogy neked ez ellen mi
kifogásod lehet? azt én meg nem foghatom.
– Úgy van! erősíté Demeter úr is, fekhelyén felülve, hogy bátrabban
harczolhasson. Mi oka lehet ezt ellenezni?
– Én nem ellenzem. Csupán bámulok rajtatok, kik mint valami gyermekek,
minden órában változtatjátok a véleményeteket. János tegnap sehonnainak
nevez egy embert, elmegy, hogy kihíjja párbajra s visszahozza mint
kedves barátját s unokahúga kérőjét; te papa egy óra előtt iskolába
akarod küldeni a gyereket s most arra gondolsz, hogy férjhez add…
– De hát leczkézni akarsz te minket? Kiálta közbe durván az öreg úr.
– Azt nem, viszonzá Lángainé rendületlen nyugalommal, minden szótagnak
egy kimért fél másodpercznyi időt engedve, hanem annyit mégis megvárok
tőled, mint nagyapától, mint Lapussa Demetertől, hogy ha unokádnak
kérője akad, elébb utána járatsz, hogy ki az és mi az? mert János
barátunk csalatkozhatik, a midőn azt hiszi, hogy kedves barátja
szeretetreméltó gazdag főúr. Az, hogy szeretetreméltó, derék ember-e?
nem tartozik rád, de azt csak mégis tudnod kell, hogy mint áll? mert
lehet valakinek kastélya, vára és azért lehet fülig adós. Ilyen esetben,
ha főúr, annál nagyobb baj neked, mert annál nagyobb követelései lesznek
irányodban. Egy családunkba jött ruinált báró neked nagyon sokba
kerülhet.
János elsárgult a méregtől; alig találta meg, hogy mit mondjon ellene?
– De hogy állíthatsz ilyet valakiről, a kit nem ismersz?
– De a kit te sem ismersz.
– De én jól tudom…
Itt már Demeter úr is közbevágott; ezúttal Matildnak volt előtte igaza.
Le is feküdt mindjárt megint hanyatt, onnan itélt.
– Te nem tudsz semmit, János. A mit te tudsz, azon el nem indulok. Ebben
Matildnak igaza van. Majd elhivatjus Sipos urat, a fiskálist; ő ért az
ilyenhez, ő majd utána jár és megtudat velünk mindent; azt meg kell
tudnunk, hogy a báró mint áll!
Erre János felugrott; csaknem ríva fakadt mérgében, s egy dühös
oldalpillantást vetve Lángainéra, megesküvék, hogy most rögtön rohan
egyenesen Hátszegihez s megmondja neki, hogy többet soha be ne tegye a
lábát ehhez a házhoz! de még őtet magát sem egyhamar látják meg ebben a
szobában, azt tudja!
Persze, hogy másnap karonfogva hozta a bárót látogatásra s azontúl
mindennap kétszer jött látogatni Hátszegi; lassankint megosztotta
figyelmét az özvegy és a fiatal leány között, utóbb határozottan az
utóbbira fordítá kitüntetéseit. Mindennapos vendég lett a háznál.
Hanem azért akármilyen mindennapos vendég volt a háznál a báró, titokban
ki voltak adva az utasítások, hogy tekintetes Sipos úr tudja meg
hegyéről tövére, vajjon voltaképen csakugyan olyan derék ember-e ő
intensiv értékben is, a milyennek kívülről látszik? értsd: a kamatját
költi-e, vagy a kapitálist?