Az öreg Lapussának a nappal és éjjel minden órájában kell valakit
rendelkezése alatt birni, a kinek nyugta ne legyen miatta.
Esti hét óráig eléggé eluntatta családját, akkor Lángainé szinházba
megy. Henriette a nevelőnővel a nagy teremben zongorához ül, a gyereket
lefektetik. Clementine és a cselédség vacsorál, senki sem marad nála,
akkor következik azután az éjjeli őr hivatása.
Az éjjeli őrök sorsát soha sem irigylettem; éjszaka sötétben, magányosan
végig botorkálni az emberjáratlan utczákon, hallgatni saját lépteinek
viszhangját, meg az alabárd kopogását, várni egyik órát a másik után s
kiabálni fenhangon kegyes mondásokat, mikre épen akkor senki sem
hallgat, mert minden ember alszik; hideg szélben, zivatarban
kapumélyedésekben meghúzni magát, boltküszöbökön, kemény kőlóczákon
panaszos negyedórácskát bólintgatni, – biz ez nem valami mulatságos
dolog; de mégis százszorta mulatságosabb, mint éji őrnek lenni Lapussa
Demeter úr oldala mellett; nem is hiszem, hogy akadjon rá több annál az
egy embernél, a ki már benne van, s ha az el talál szökni, nem tudom,
hol kapnak másikat?
Ennek a szerencsétlennek az a terhes hivatala, hogy esti nyolcz órától
kezdve reggeli hatig Lapussa úr ágya mellett üljön s neki mindenfélét
felolvasson.
Demeter úr nagyon rossz alvó; egész éjjel alig alszik egy órára való
igazi álmot, szemeit csak akkor tudja behunyni, mikor már valami
felolvasás nagyon elkábította a fejét, akkor aztán egy kis időre
elszenderül; de a mint csendesség támad, megint fölébred és nógatja a
frátert hogy olvasson tovább, minek hagyta el?
A fráter egy ötvenen túl levő vén diák, a ki emlékezetet haladó idők óta
mindig kéziratok fáradságos lemásolása után élt, jámbor együgyű ember,
életében mindenféle hivatalba próbált már bejutni, folyamodott városhoz,
vármegyéhez, cancellistának, porkolábnak, expeditornak; szerkesztőkhöz
korrektornak, újdondásznak, kihordónak; szinházhoz rendezőnek,
ügyelőnek, jegyszedőnek; mágnásokhoz titkárnak, ispánnak, nevelőnek;
vasutakhoz pénztárnoknak, konduktornak, colporteurnek, a nélkül, hogy
valahol valami törekvését kivánt siker koronázta volna, míg végre ötven
és egynehány esztendős korára utolérte az a szerencse, hogy e biztos
állomáshoz jusson, melybe az által keveredett, hogy egy szerkesztő
megtudta, hogy Lapussa Demeter ilyen meg ilyen felolvasót kerestet s
berecommendálta szegényt.
Nem értett ugyan egyéb nyelven, mint magyarul, diákul és tótul, azt is
mind a hármat egymással keverve, németül épen csak olvasni, érteni nem;
de hisz erre nem is volt szükség, mert olvasnia nem a saját épülése
végett kellett.
Ez a jámbor ember tehát éjről-éjre abban őszült, hogy Lampel Róbert
kölcsön-könyvtárából a mi csak németre fordított franczia regény van,
azt mind sorban felolvassa Demeter úr előtt, a nélkül, hogy maga egy
szót értene belőlük. Demeter úr természetesen saját könyvtárt nem
tartott, mert hiszen ez neki csak orvosság volt, s ki tartana külön
gyógyszertárt magának?
Ezért kapott a felolvasó szabad kosztot és kvártélyt s hónaponkint tíz
forintot készpénzben; nappal nem volt neki szabad bejönni a szobába.
Eleinte az ásítozás is meg volt neki tiltva, mert Demeter úr kénytelen
volt mindig utána tátongani, de miután ezt ki nem állotta, inkább
felmondott: hát később a szabad ásítás is bele foglaltatott a
szerződésbe.
Azon az éjszakán, melyen János úr oly nagy haraggal ment el hazulról,
különösen álmatlan volt Demeter úr; már nem tudom, Monte Christo
tette-e? a miből a jámbor Margari épen akkor olvasta fel az első
kötetet, vagy az a nyugtalanság, hogy vajjon mi nagy dolgokat fog
elkövetni János?
Máskor a szegény Margarinak csak akadt egy kis pihenése; ha észrevette,
hogy Demeter úr kezd hosszúkat lélekzeni, ő is letette fejét a könyvre s
rögtön elaludt, míg aztán a felébredő zsarnok újra felcsengette álmából,
hogy olvasson tovább; de most egy pillanatra sem hagyott neki békét.
Monte Christo már jócskán ült a tömlöczben, midőn Lángainé hintaja
visszajött a szinházból; ekkor Demeter úr becsengeté a pitvarnokot, ha
János úr nem érkezett-e szinte haza? Nem; volt rá a felelet. Igaz, hisz
ő a másik szinházba jár. Lessék meg, mikor lesz annak vége? Azonban
tizenegy óra lett, János még sem jött meg; ez alatt Monte Christo
szomszédja csinálta a vonalakat a tömlöcz padlatán; azt szerette volna
Demeter úr bővebben megmagyaráztatni magának:
– Hogyan lehet az, Margari?
– Instálok alázatosan nagyságos úr, ezt nem értek.
– Jól van, folytassa.
Valahányszor a kaput nyitották oda alant, Demeter úr mindannyiszor
becsengette a pitvarnokot, hogy nem János úr jött-e meg? Egyszer sem az
jött. A pitvarnok mindannyiszor az ágyból ugrott fel, folyvást borzasabb
fővel, durczásabb képpel jelenve meg a szobában és átkozva magában azt a
bakter diákot, hogy még sem tudja elaltatni azt a vén embert, ez pedig
irigyelte a szolga állapotját, a kinek legalább szakaszonkint lehet
átaludni az éjt.
– Folytassa hát Margari tovább.
Monte Christo kilökette magát halottképen egy zsákba varrva a tengerbe.
– Merte volna-e azt maga megtenni, Margari? kérdezé közbeszólva Demeter
úr.
– Ha sok pénzem volna, nagyságos úr, instálok; de az ilyen szegény
ördög, mint én, örül, ha élhet, viszonzá Margari, mely válasz persze a
«nem értett» szöveghez semmiféle viszonyban sem állott.
– Jól van, együgyű ember; olvassa tovább.
Margari nagyot ásított, nyujtózkodni is akart, de akkor eszébe jutott,
hogy hónalj alatt ki van szakadva a kabátja, az majd még nagyobbat
szakad, hát ezt abba hagyta s folytatta a keserves munkát.
Monte Christo már szárazra is úszott. Margarinak majd leragadtak a
szempillái, de az öreg úr még sem álmosodott el; egyszer ismét
becsengeté a komornyikot, hogy nézzen fel a háznál lakó orvoshoz, nem
hivatták-e hirtelen valami veszélyesen megsebesült emberhez? A komornyik
sem egészen értette a dolgot, az orvos is álmos volt, a hogy
felköltötték s kicsinyben mult, hogy eret nem vágott a komornyikon, míg
az fel birta világosítani, hogy nem ő róla van szó, hanem az öreg úr
álmodott valamit ébren.
No hát! – izent neki az álmából felvert doktor valamit, a mit a
pitvarnok bizonyosan nem mondott el odabenn.
A János úr által tett fenyegetőzés egész éjjel nem hagyta Demeter urat
aludni, aztán meg a szegény Margarit sem. Egy-egy érdekesebb hely
megragadta az öreg figyelmét, akkor elfelejtette János párbaját,
például, mikor Monte Christo megleli azt a tömérdek kincset a szigeten.
Ekkor felköltötte Margarit, hogy hozzon egy mappát, keresse meg rajta,
hol van a Monte Christo sziget? Margari kereste azt minden tengeren,
utoljára még a szárazföldön is, de csak nem találta meg. Mikor már aztán
nagyon megunta a keresést, azt indítványozta, hogy majd ir ő holnap
délután mindjárt magának Alexander Dumas úrnak, hogy fedezze fel a
nagyságos úr előtt, hol volt az a sziget és hogy megvan-e még?
– Jól van, maga nagy ostoba; olvasson tovább.
Margari nagyot sóhajtott, felnézett a fali órára; de soká üti azt a
hatot! Egyszer aztán olvasás közben csakugyan ütötte a hatot. Margari
ott menten a sor közepén megállt, belehúzott a körmével, hogy
ráismerjen: melyik szónál kezdje estére? fület csinált a lapnak s betevé
a könyvet.
– No! hát a vége? szólt neheztelő bámulással Demeter úr.
– Instálok alázatosan, szólt Margari alázatos rendületlenséggel, hat óra
után nincsen a konvenczió! – Azzal jojczakát kivánt és elment.
Demeter úr dühbe jött, káromkodott, föltette magában, hogy rögtön
elcsapja, arra azután fényes reggel elaludt és három óra hosszat aludt
mély narcoticustetsz halott álmot, a mikor aztán a házat el lehetett
volna körüle bontani, arra sem ébredt volna fel.
Tíz óra tájon fölébredve, első dolga az volt, hogy János úr után
tudakozódjék. Még akkor sem jött haza. Erre elküldé a pitvarnokot a
kapitányi hivatalhoz, hogy jelentse fel, miszerint az ő fia János és
Hátszegi úr (lakik az Angol királynő vendéglőben), párbajt akarnak víni,
a hatóság tudja ki, hol és mikor? és minden áron akadályozza meg. A
feljelentésre egy biztos rögtön bérkocsiba veté magát s nyargalt
lóhalálában; félóra mulva aztán egy hajdú azt az izenetet hozta vissza a
komornyiknak, hogy tiszteli a biztos, máskor tegye bolonddá az öreg apja
lelkét, de ne őtet; a miből azt is lehetett érteni, hogy a párbajról szó
sem volt, vagy pedig azt, hogy mind a ketten megölték már egymást, el is
vannak régen temetve: későn jött a denunciatio.
Szerencsére úgy délfelé haza érkezett maga János úr, egy kissé olyan
ámolygós állapotban, mint mikor az ember valakit korán reggel éhomra
megölt, vagy pedig mikor egész éjjel ivott.
A család tagjai tegnapról megint együtt ültek már szokás szerint Demeter
úr szobájában s hallgatták annak boszantásait, midőn hírül jött János úr
hazajötte. Demeter úr rögtön hivatta magához. Eleinte azt izente vissza,
hogy ő most lefekszik, mert alhatnék, a mi délben elég képtelen beszéd
még a leggazdagabb embertől is, egy második küldetésre egy pár pofont
igért a pitvarnoknak, csak miután harmadszorra Clementine menesztetett
át hozzája azzal a szóval, hogyha nem jön, beteg édes atyja fogja magát
odavitetni hozzá, akkor jelent meg nagy haragosan.
– No te! te dühös vérengző ember! hát megtörtént? végbe ment?
– Mi történt meg? kérdezé János, szörnyen elmeredt szemekkel.
– Ahá! Idegenek vannak jelen, azok előtt nem beszélhetsz; Clementine,
miss Kleerri, távozzanak egy kissé a mellékszobába. No, már most
szólhatsz.
– De ugyan mi a csodát akarod, hogy szóljak?
– Henriette! menjen ki maga is. Gyermekeknek nem kell mindent megtudni.
Henriette is a többi után ment, csak Lángainé maradt ott. Rébuszokat
fejtegetett.
– De mit akarsz te én tőlem megtudni?
– Hát az az affaire: az a rencontre Hátszegivel? Felkerested,
találkoztál vele?
– Oh! úgy? Persze, hogy felkerestem, most is tőle jövök; egész éjjel
együtt mulattunk az angol királynőben. Mondhatom, famosus egy ficzkó,
derék, charmant gavallér. Valóságos eredeti noble ember. Délután be
fogom nálatok mutatni: meglátod Matild, neked is meg fog tetszeni. Hanem
most adieu; aludni kell mennem, mert egész éjjel nagyon sokat
pezsgőztünk együtt. Oh, ez nagyon-nagyon jeles ember.
Demeter úr nem felelt rá semmit. Összeszorítá vékony ajkait s fejével
nagyokat bólintgatott. Senki sem tett rá semmi észrevételt. János úr
mehetett aludni tetszése szerint.
Csak eltávozta után kis időre szólítá meg Lángainét az öreg.
– Mit csinálsz, Matild?
– Egy rébuszt találgatok, a mi az Irisben jött.
– Nem találod furcsának, a mit János mondott?
– Eszemben sincs, hogy törjem rajta a fejemet.
– Hm. Én gondoltam valamit.
Lángainé tetszésére bizta, hogy elmondja-e a mit gondolt, vagy
elhallgasson vele?
– János vissza akarja adni a tromfot Hátszeginek; ide akarja csalni,
hogy majd mikor az délután eljön, előbb megvárakoztassa az előszobában,
azután azt üzenje ki neki, hogy ma nem fogadhatja el, jőjjön holnap. Így
van az kicsinálva bizonyosan. Oh, János okos fiu, nagyon okos fiu! De én
mindig kitalálom előre, hogy mit akar?
Ez önelégült conjecturára még el is mosolyodott az öreg úr.
E pillanatban valaki félig benyitotta az ajtót s egy borzas fő
bekukkantott rajta és hirtelen széttekintve, megint vissza akart
húzódni. Már késő volt. Demeter úr észrevette; úgy szokott feküdni, hogy
a tükörből minden bejövőt meglátott.
– Ahán, Kálmán! Hát miért nem jösz be? Nem látsz, mi?
– Nem téged kereslek, hanem Henriettet.
– Gyere ide, ha parancsolom!
Kálmán erre aztán egészen belépett az ajtón, a hátával be is akarta egy
párszor újra csukni, de nem ment a kilincsbe, aztán csak úgy hagyta.
Szakasztott mása volt Henriettenek arczvonásaiban, csakhogy fekete
szemei szilaj tétovával jártak össze minden tárgyat, mint a vadrigóé,
mely kalitjából kiszabadulva, egy percz alatt azt nézi, merre van itt
valami elkapni való? vagy nincs-e egy macska, mely őt elkapja? vagy egy
nyilás, melyen kiröpüljön, vagy egy buvóhely, a hova eltünhessen?
– Gyere ide; mi kell neked a Henriettel?
Kálmán nagyot pillantott azokkal a szilaj szemekkel, egyet nyelt utána,
azalatt elkészült azzal, a mit felelni szükség.
– Hát hogy a pensumomat nézze által, nincs-e benne valami hiba?
– He, te vén kamasz! Nem szégyenled egy leánynak mutatni a leczkédet,
nem szégyenled, hogy az többet tud, mint te?
– Te még annyit sem tudsz.
– Mit? Így kell velem beszélned, te semmirekellő? Nem félsz tőlem?
A gyerek vállat vont.
– Az iskolában úgyis eleget koplalok büntetésből, mikor a leczkét nem
tudom. Attól meg nem ijedek meg, hogy kitagadsz, mert most is nyári
kabátban járok télen.
– Igen, mert eladtad a télit, semmirevaló! Szép azúr kabátod volt.
– Oh persze! ócska volt, nem adtak érte többet két huszasnál, az is
lyukas volt az egyik, megcsalt vele a zsidó.
Demeter úr a fogait szítta, Lángainé megfeddé a fiut:
– Kálmán, Kálmán! ne feleselj öreg atyáddal, az nem illik.
– Így van nevelve, szólt mérges leptetéssel az öreg, ezek voltak derék
atyjának drága nevelési elvei. Épen olyan, mint az apja.
A fiunak erre a szóra könybe lábadtak a szemei, félre fordítá arczát,
hogy azokat az öreg ne lássa s ajkába harapott, hogy sírva ne fakadjon;
az fájt neki nagyon, ha azt mondták, hogy az apja is olyan ember volt,
mint ő.
– Nos, mutasd azt a pensumot.
A fiu szótlanul nyujtá oda az összezavarodott irkát.
Az öreg szemüvegét vette és belenézett:
– Ez nem a te irásod!
– Hát kié?
– Én ismerem, hogy kié.
– Biz azt nem ismered.
– Ahán! ugy-e elfogtalak? Tehát még sem a tied, mert téged csak
ismerlek.
– Ugyan add vissza, aztán bocsáss.
– Oh nem, majd megmutatom valakinek, aztán megtudom, jól van-e fordítva,
hogy mire mentél már? hogy nem hiába költöm-e rád azt a sok pénzt?
– De ha azt hiszed, hogy nem én irtam.
– Most takarodjál! Az irás itt marad.
Kálmán duzzogva ment odább, nyitva hagyott maga után minden ajtót s
odakünn rögtön elkezdett hangosan fütyülni, a mit Demeter úr ki nem
állhatott.
Becsengette a komornyikot, teremtsék elő Margarit rögtön.
A jámbor férfiu ekkorra már kialudta magát s megijedt, hogy megint
felolvasás lesz a dologból, azonban engedelmeskedés az első erény egy
jól rendezett statusban.
– Méltóztatja parancsolni.
– Jőjjön ide csak, Margari; maga tud diákul, fordítsa le nekem Kálmánnak
a pensumát magyarra.
Margari előbb végig nézte az irást, hogy sok-e? nem kellene-e érte külön
diurnumot kérni? Azonban csak egy oldal volt. Elmondá a tartalmát híven.
Valami ártatlan chria volt arról a themáról, hogy «beatus ille, qui
procul negotiis» stb.
– Jól van no. Elég, elég már. Nincs benne valami hiba? Csak azt akartam
megtudni.
– De igen is. Itt a poema fölül hibázik a két punctum, aztán meg a
helyett, hogy «putabam» szebb lett volna így irni, hogy «arbitratus
sum».
– Jól van. Adja vissza Kálmánnak az egzerczicziumot. Aztán ide
hallgasson: ha szép szerével hozzáférhet, kerítse kezébe a Kálmánnak a
többi gyakorlatait is és hozza ide nekem.
Kap érte jó ajándékot.
– Igenis, mindjárt, kérem alássan.
Az «ajándék» szóra a jeles férfiunak egyszerre nagyon gyorsak lettek a
lábai; azt vélte, hogy a feladat teljesítésének legegyenesebb útja leend
Kálmán úrfit directe megrohanni és inhibeálni neki a nagyatyai
parancsolatot, hogy minden archivumát rögtön adja ki, mert abban
gyönyörködni akarnak.
Erre aztán kapott Kálmán úrfitól egy olyan előre nem sejtett pofont,
hogy megcsendült bele a füle, melynek következtében nagy lármát csapott
odakinn, fenyegetőzött, hogy panaszra megy a professorokhoz, s e gonosz
szándékától nem is állt el addig, míg Henriette, megtudva az öcscsét
fenyegető veszélyt, névnapra kapott szűz Máriás aranyát neki nem
ajándékozá, hogy csak hallgasson el és ne mondja senkinek, hogy Kálmán
bántotta. (De azért csak még is eldicsekedett vele adandó alkalommal
mindenkinek, ha nem is panaszképen.)
János úr az egész délutánt apja szobájában tölté, még a kávéházba sem
ment. Bizonyosan várta a revanchera való alkalmat.
Untából azt találta ki, hogy unokahugának kezdett el udvarolni. Odaült
mellé, a kezét czirógatta, megjegyezte rá, hogy milyen szép fehér a
bőre; kérdezte tőle, hogy miért nem visel már angol fürtöket, mikor azok
olyan jól illenek az arczához? az angol misszt is belevonta a
discursusba, megtudakolva tőle, hogy Henriette tökéletes-e már az angol
s franczia nyelvben? sok hiányzik-e még, hogy virtuóz legyen a zongorán?
példálózott, hogy bizony jó lesz sietni mindenféle tanulni valóval, mert
már Henriette nem gyermek, ide s tova egyet gondol s elrepül, akkor
aztán, ha az ember egyszer már asszony, nem sokat tanul.
– Apropos Henriette, van-e már választottad, he?
Henriette sokkal jobban félt tőle, mint hogy e kérdésre elpirult volna,
hanem inkább gyanakodva nézett fel rá félénk szemeivel s nem felelt neki
semmit.
De felelt helyette az öreg úr, jól összeszidva Jánost.
– Te félbolond! te egész bolond! Miről beszélsz te annak a gyereknek?
forgasd el a fejét! a nélkül sincsen a helyén. Iskola kell még annak,
nevelőház, nem férjhezmenés; te vén szamár! csak te biztasd. Az én
akaratommal, Lapussai Demeter akaratával, öt esztendeig, értsd ötig! se
kérő, se más széltoló nem teszi ide a lábát Henriette végett, érted!
János felkaczagott e mérges fenyegetőzésre; tréfának vette az egészet s
azzal, mintha Henriette egészen az ő védencze volna, bizalmas pártfogó
arczczal mondá neki:
– Ne félj hugocskám, majd hozok én neked vőlegényt, olyat, hgy a
nagypapa a mankóját veszi, úgy szalad eleibe (az öreg közbeordított
valamit, János túlkiáltotta kaczagva), ha pedig nem akar hozzáadni, hát
elszöktetünk!
Azzal nevetve, mint a ki jó szíve túlbuzgalmával nem bir, átölelte,
megcsókolta Henriettet, azzal a rúgkapálózó öreghez futott, azt is
összecsókolta, aztán Matild felé lépett, de az előre megmondá neki, hogy
«engem már ne csókoljon meg, köszönöm!»
Henriette e nagybátyai hízelgés után kétszer-háromszor összeborzadt,
mint a kinek valami undorító orvosságot kell bevenni s előre megérzette
a szagát.
A pitvarnok félbeszakítá e kedélyes családi enyelgést, jelentve, hogy ő
nagysága báró Hátszegi úr kivánja tiszteletét tenni.
Demeter úr most egyszerre könyökére emelkedett, hogy János arczára
lásson, vajjon mit fog tenni? Kilöketi az inasokkal Hátszegit a házból?
vagy azt izeni, hogy várjon az előszobában, a hogy ő várt nála? hogy
jőjjön holnap? Oh bizonyára János ilyesmit fog tenni, mert János nagyon
büszke ember.
János úr pedig mindezek helyett azt tette, hogy maga rohant ki az ajtón
az érkező vendég eleibe, fenhangon kiáltva messziről eléje:
– Oh kérem alássan. Kedves tisztelt barátom uram, minek ez a czeremonia
mi közöttünk, csak tessék egyenesen jönni akármikor hozzánk, báró úr,
kegyed előtt nem vagyunk idegenek! stb. stb.
Azzal karon ragadta érdemes vendégét s diadaltól ragyogó orczával
vezette őt be családi szentélyükbe, bemutatva őt örömtől egészen
elfulladt hangon.
– Méltóságos báró Hátszegi Lénárd úr, legkedvesebb barátom.
Azután azt az ügyetlenséget követte el, hogy az atyját és unokahugát (a
kit közelebb ért) egymásután felnevezte a vendég előtt, végre Matild
felé fordult, hogy azt is bemutassa neki, de már az akkor olyan képet
mutatott rá, mint a márványhölgy Zampában, hogy János elébb jónak látta
megkérdezni halkan: mi tetszik? Mire az az odahajló fülébe azt súgta:
– Tanuld meg, hogy ne mutasd be a vendégnek a házi asszonyt, te
ügyetlen!
János először megijedt e czímtől, másodszor haragudni akart érte, hanem
harmadszor jobbnak látta mosolyogva fordulni Hátszegi báró úrhoz, a ki
udvariasan kisegíté zavarából, mondván:
– Van szerencsém ő nagyságát tisztelhetni; több ízben volt alkalmam
elmerengeni páholyában látott méltóságteljes arczvonásain.
– Tessék helyet foglalni…