Két hét mulva mindenki el volt ragadtatva a báró személyes kellemei
által.
Azt meg kell neki adni, hogy igen kellemes társalgó; mindig vidor,
eleven, élczes és bátor; az öreg urat sokszor megnevetteti; Demeter úr
alig várhatja már, hogy jőjjön. János úrnak nagyon tetszik, hogy
parádézhat vele; mikor kocsizni megy a városerdőbe, mulhatlan eset, hogy
őt is magával vigye. A szinházban mindennapos nála a páholyban s beszél
vele fenhangon, hogy észrevegyék. Sőt már sikerült is neki egy párszor
mindenféle mágnásokkal megismerkedni általa, kik azóta az utczán is
kalapbillentést váltanak Jánossal. Ez volt az ő valahai óhajtása.
Azt is megtudták már Hátszegiről, hogy vagyoni állapotja valóban szilárd
lábakon áll, váltóit soha sem látni a piaczon; űzérek nem találkoznak
vele; mindig kész fizető és soha zavarba nem jön, a hogy más földesurak
szoktak, kiknek ha egy évben leszáll a termékek ára, fitymálja a kupecz,
mindjárt kiesik a föld a lábok alól; Hátszegi pedig roppant birtokaiból
a mit összegyűjtött, engedi raktárban állni, nem szorul rájuk, akkor ad
el buzát együtt, mikor jó ára van. Ez a legbiztosabb mérlege a szilárd
vagyoni helyzetnek. De azonkívül is feneketlen mélységű pénztárának kell
lenni. Egy bécsi bankár, Demeter úr ügyfele, beszélt róla egy esetet,
hogy egy ízben Bécsben járva, ő is tréfából megkisérté a börzén a
promesse-játékot s valami űzérrel szerződött, hogy ekkor és ekkor a mai
áron átvesz tőle ezer darab hitelrészvényt. A határidőre a részvények
pár forinttal alább szálltak és így tulajdonképen a báró vesztett tán
kétezer forintot; szokás az ilyen játéknál csupán a különbséget
egyenlíteni ki, s a vett és eladott részvényeket egyik fél sem látja
soha. Ezúttal azonban a bankárnak más spekulácziója volt; a határnapon
mind az ezer részvényt elhozta Hátszeginek, hogy fizesse ki készpénzzel.
Ez olyan manöver, hogy akkor aztán ugyanazon kalmár alkuszai megjelennek
a szorongatott börze-játékosnál s kinálnak neki pénzt rettentő kamatra
addig a pár napig, míg az átvett részvényeket megint eladhatja. De
Hátszeginél ez nem sikerült; – a mint a részvényeket elhozták neki,
rögtön kifizette az egész roppant összeget, – tán hamis bankókban? oh
nem! – valóságos jó körmöczi aranyakban. A ki annyi aranyat tart kéznél,
az nem bolond ember.
Tehát gazdagsága Lapussáékéval egyenrangú.
Itt eddig meg vannak vele elégedve, mindenki el van általa ragadtatva;
csak Lángainé affektál egy kissé azzal, hogy ő fél tőle; mikor az
asztalnál a kést a kezébe veszi, mindig olyan mozdulatokat tesz vele,
mintha valakinek a szívébe akarná ütni, a mit János úr szerint nyilván
azért mond, mert nem neki udvarol.
– Hát Henriette? Hát a menyasszony?
Őt nem igen szokás kérdezni. Neki még sem esze, sem akarata, hogy ilyen
fontos ügybe beleszóljon, mint saját férjhez menése. Azt tulajdonképen
még meg sem mondták neki, hogy férjhez fog menni, azt csak a
jelenségekből vette észre, s a báró kitüntető figyelméből, a cselédek
suttogásaiból, a családtagok megváltozott magaviseletéből, kik most mind
oly hangon beszélnek vele, mint egy leendő baroneszszel. Aztán
Clementine is annyit fecsegi, hogy mennyi varrni, himezni valójuk van a
kisasszony számára, az a tömérdek fehérnemű, az a sok selyem és csipke;
hat varróleány ül mellette, meg ő maga, még is éjjelt kell nappallá
tenniök, hogy elkészüljenek mindennel, mert szükség fog rá lenni.
Igy szoktatják apródonkint ehez a gondolathoz, míg egyszer azután
Lángainé előveszi, s komoly beszédeket tart neki, hogy mi egy nőnek a
hivatása általában, és mi különösen egy rangbeli nőnek, a ki a
családjának is tartozik, hogy a család mennyire el van azzal foglalva,
hogy Henriette jóllétéről gondoskodjék s reméli, hogy ő is hálával fogja
viszonozni e jó akaratot; miből érthetett annyit, hogy ellenmondásról
szó sincs.
Már ki is volt tűzve a nap, melyen a jegyváltásnak meg kelle történni;
hanem e napot megelőző éjszakán Henriette hirtelen beteg lett, még pedig
oly veszélyesen beteg, hogy a házi orvosért kellett futtatni rögtön.
Ezuttal Lőrincz doktor úr nem aludt, mert épen akkor jött haza valami
betegtől, s azonnal siet Henriettehez. A mint a kórjeleket meglátta,
nagyon megütődött, hirtelen sok tejet, meg olajat itatott a beteggel;
kergette a cselédeket gyorsan a gyógyszertárba, azután kiment a
konyhába, ott minden rézedényt felhányt, megvizsgált gyertyánál, a
szakácsot, mosogató cselédeket lehordta, Clementine kisasszonyt épen
azzal ijesztette meg, hogy mind ennek ő az oka; a mit az ártatlan
teremtés sehogy sem birt magának megmagyarázni.
Az nem volt elég, hanem még Demeter úr szobájába is bement; ott is olyan
inquisitiót tartott, mint valami vizsgáló biró; miből szokott enni, inni
a kisasszony? azt neki mind elő kellett hordani, megmutogatni. Mit evett
tegnap este? czukros befőttet; hol a czukor, hol a kanál? azt mind meg
kellett neki látni.
– De az Isten szerelmiért doktor úr, sopánkodék az öreg Lapussa, csak
nincs talán az a gyermek megmérgezve?
– De igen. Még pedig rézoldattal.
– Hogyan lehetne az?
– Csak úgy, hogy a réz- vagy ezüstedényben benne hagyják az ételt,
például a befőttet s az egyszerre rézoldatot sajátít el.
Ennyi chémiát nem értett az öreg, hogy az ezüstből hogyan váljon ki
rézoldat? hanem azért komolyan megijedt.
– Talán csak nem veszélyes?
Nagy önmegtagadás volna egy praktikus orvostól ilyen kérdésre azt
felelni, hogy «nem».
– Az a szerencse, hogy jókor híttak, reggelre meghalhatott volna bele.
– De meghalni! most, mikor… (azt akarta mondani, mikor olyan jó partiet
csinálhatna).
– Igen könnyen meghalhatna bele. A rézoldat veszedelmes méreg, s ha
nagyobb adagban keveredik az étel közé, alig lehet mentséget találni
ellene. Holnap lejövök és fényes nappal meg fogok vizsgálni minden
érczedényt a háznál. Az ilyen gondatlanság miatt az egész család
veszedelembe jöhet. Különösen nagyságodnak is az a rossz szokása van,
hogy az ételt sokáig állatja és szeret mindenféle aranyos, ezüstös
tálból, pohárból enni, inni, az mind veszedelmes. Legegészségesebb a
közönséges porczellán és üveg; az nem mérges.
– Holnap rendelést fogok adni, minden konyha-edényt újra kell czinezni.
– El kell minden rézedényt hajítani pokolba! indulatoskodék az orvos;
nagyságod csak nem fogja magát örökké halálveszedelemnek kitenni, csak
azért, hogy a rézedények kárba ne vesszenek. Lám, nagyságod ügyvédje,
Sipos úr, csak egy fiscalis, azért mégis ezen esetnél rögtön a padlásra
küldött minden rézedényt.
– Ennél az esetnél? kérdé megragadva a szót az öreg ember.
– Igenis, épen most jövök tőle. Ott épen hasonló eset adta elő magát. A
segédje, egy derék fiatal ember, talán tetszik is ismerni? hasonlóan
réz-oldattal lett megmérgezve; ebben az órában jövök tőle. Ha későn
érkezem hozzá, a fiatal ember oda van, mert az ügyetlen cselédek még
eczetet adtak neki rá inni.
– Ez nagyon különös.
– Persze, hogy különös; két hasonló mérgezési eset egy időben és
mindkettő gondatlanság, edények tisztán nem tartása miatt. Azt már
minden háznál kellene tudni, hogy réz és ezüst edényben nem kell semmi
nedveset sem főzni, sem tartani; rézmozsárban sót nem kell törni; ezüst
pohárból, ha csak belül jól meg nincs aranyozva, nem kell inni, még
vizet sem; mert ha áll, az is olvaszt fel; azután ezüst kanalat nem kell
semmi ételben felejteni, mert abban is van réz.
– Ugy-e bár? Azok az ezüstmívesek mind csalnak.
– Nem csalnak! hanem rezet kell vegyíteniök az ezüsthöz, hogy munkálható
legyen. Ez nem csalás. Azért híják 16 próbásnak, 13 próbásnak és így
tovább az ezüstöt, a mint vegyítve van. Ez így van megállapítva.
– És vajjon az a fiatal ember, az az adjunctus, vagy izé? szinte
veszedelmen kívül van már?
– Oh igen. Ámbátor sokkal nagyobb adagban részesült a méregből, de nála
sokat segített a természet, erősebb testalkotású; hanem a kisasszonynál
bizony veszélyes a baj, szokott ideges szenvedékeny állapota mellett,
úgy hiszem, sokáig meg fogja sinyleni.
– De különös, hogy ilyen egyszerre mind a kettő.
– De jó, hogy egyszerre engemet hivattak. Egy másik orvos, ki
negyedórával előttem volt annál a fiatal embernél, azt hitte, hogy gomba
által történt a mérgezés s ezért eczetet rendelt neki, az pedig jelen
esetnél még neveli a méreg hatását, de én mindjárt ráismertem, mert
nekem ebben nagy praxisom van. A kisasszonynak is nagy szerencséje, hogy
itthon találtak.
– Oh ezerszer köszönjük, szólt meleg hálókabátjába húzva magát Demeter
úr s hálósipkáját fájós szemeire húzva; nagyon lekötelez bennünket
doktor úr. Tudja, mennyire szeretjük Jettit, mindnyájunknak szemefénye.
Én nem mondhatom ki, milyen nyugtalan vagyok miatta. Azt szeretném, ha
doktor úr éjjel-nappal ott volna mellette s ki nem menne a házból. Én
gazdagon megjutalmaznám.
– Hiszen én mindent el fogok követni s ha csak valami véletlen közbe nem
jön, jót állok a siker felől.
– De én mégis nyugodtabb volnék, ha azt tudnám, hogy doktor úr mindig
ott van beteg leánykám mellett.
– Azt is örömest tenném, ha több betegeim nem volnának a városban, a kik
szinte segítségemet igénylik.
– Azokat talán lehetne másra bízni.
– Nem lehet, kérem alássan; köztük veszélyes betegek vannak, különösen
az a fiatal ügyvéd.
– Hisz azt bizhatná valamelyik segédjére, vagy akárkire, hisz annyi
nevezetes orvos van a városban.
– Oh kérem alássan! Ha már egyszer én voltam ott, nem bocsátok mást az
ágyához. Majd, hogy megölje! Ez az én reputatióm dolga már! És ilyen
nevezetes kettős kóreset egyszerre. Oh ezt nem engedhetem másnak.
– No jól van, doktor úr; hát csak kérem, gyógyítsa meg leánykánkat.
– Remélem, mind a kettőt megszabadítandom; most benézek hozzá, azután
visszafutok tens Sipos úrhoz s egy óra mulva ismét itten leszek.
A derék férfiu nem látott ebben mást két nevezetesen összevágó
kóresetnél. Ő jól ismerte az emberi életműszerek rendezetét, a
véredények alkotását, a mérgek hatását és küljeleit, hanem az emberi
szívek titkait kevésbbé.
Az öreg Lapussa Demeter pedig nem tanult sem chemiát, nem anatomiát,
hanem azért látta e kettős kóresetnek olyan diagnosisát, a mit nem
fürkésznek az orvosok.
Demeter úr azonban nem szólt arról senkinek semmit, a mit maga gondolt;
engedte a másnapi orvosi vizsgálatot házánál annak rendi szerint
végbemenni; engedte a rézedényeket padlásra vándorolni, az ezüstöket az
ötvöshöz küldetni, újra aranyozás végett; egy pár cselédet hagyott
elbocsáttatni, a kiket közvetlen hanyagsági gyanú terhelt; a többit
János úr sorban pofozni igyekezett; azt engedte végrehajtásra menni,
pedig János úr az ily merényletekben nagyon szavatartó. Senkit sem
világosított fel arról, a mit maga gondolt.
Hanem Henriette egész betegsége alatt óráról órára értesítteté magát
Demeter úr unokája hogyléte felől. Clementine és egy vén cseléd
felváltva őrködtek ágya mellett; gyakran Lángainé is egész órákat
eltöltött szobájában; a nevelőnő pihent, mert a betegápolás nem
zongoraleczke.
Az meg volt mindenkinek parancsolva, hogy egy pillanatra se hagyják
Henriettet magára s Demeter úr különösen rendeletül adá, hogy Kálmán hat
lépésnél közelebb ne bocsáttassék testvére ágyához; először, mert
hideget visz be, meghűti a beteget, másodszor, mert ostobaságokat
fecseg, könnyen indulatba hozhatja és végtére, mivel hebehurgya gyerek;
ha Henriette valamit megtalálna kivánni, a mi neki nem egészséges, még
lopva odavinné neki; vagy hideg vizet adna neki, mikor annak nem szabad
inni; azért csak maradjon ő távol.
Utoljára is, hetek múlva, a jó Isten meg az áldott természet győzelemre
segíték Lőrincz doktor fáradozásait a méreg hatása fölött; Henriette
kezdett csendesen kiépülni. Nagyon oda volt még, de az orvos biztatása
szerint már minden életveszélyen kívül, a mikor a betegnek apró
kivánságait teljesíteni szabad.
Lángainé az orvos jelenlétében kérdezé a betegtől: nem kivánna-e ezt,
vagy amazt? nincs-e valami étel vagy kedvtöltés után vágya?
A halavány gyermek bágyadtan lehunyta szemeit, mintha azt felelné:
vágynám a sírban feküdni – jó mélyen.
– Unom magamat nagyon, szólt felsóhajtva. Szeretnék valamit olvasni.
– Az nem szabad, szólt az orvos; attól megfájdul a feje. Hanem más
valaki olvashat fel valami vidám regényeket, például Boz Pickquick
klubját; vagy Maryattól Simple Pétert, azok nem izgatók.
– Az jó lesz.
Mindjárt utasítást kapott a nevelőnő, hogy sziveskedjék kezébe venni a
könyvet s olvasson fel Henriette előtt. A Pickquick klubra esett a
választás.
A csaszlaui angol kisasszony nem nagy mulatságát találta a humoristikus
regényben, mit a világ remekműnek ismert el s biz az első fejezetnél
nagyon sokat ásított rajta, a másodiknál még többet. A harmadiknál le
akarta beszélni Henriettet, hogy azt tovább folytassák, mert nagyon
unalmas. Henriette ellenben nagyon érdekesnek találta; missz Kleerri
végre azt mondá, hogy biz az ő torka már kiszáradt, majd délután
folytassák, s azzal becsapta a könyvet.
Délután Henriette folytonosan nyügösködött az ápolásában aggó Clementine
előtt, hogy milyen rossz az, mikor egy érdekes munkát félbeszakítanak,
mikor az ember szeretné tudni, hogy mi lett már tovább.
– Lelkem kisasszony, én szivesen olvasnám tovább, de nagyon rosszak a
szemeim, elromlottak a sok varrásban.
– Talán Kálmán olvashatná.
– Jaj, galambom Jettikém, annak nem lehet ide jönni, mert sok tanulni
valója van. Tudja: diák, a kit megbüntetnek, ha a leczkéjét nem mondja
fel, ma is azt izente Margari által a professor, hogy semmit sem tudott;
secundát kapott. (Nem akarta azzal szomorítani, hogy ki van tiltva
innen.)
– Hát Margari olvashatna fel.
– A biz igaz. Az már olvashat fel. Mindjárt felkeresem, csak behívom
elébb az ápolónét, hogy a kisasszony magára ne maradjon.
A jó lélek azt gondolta magában, hogy miután az orvos megengedte a
lábbadazónak, hogy felolvasást hallgasson, miért ne hallgathatná
Margariét, ha olyan nagyon kivánja s miután holmi igéretekkel rábirta
Margarit ez extra áldozatra, nemsokára visszatért vele, leültette őt
valami függöny mellé, hogy a betegre ne lásson, mert az talán illetlen
volna s kezébe adta a könyvet.
Alig morzsolt le nehány sort Margari, midőn Henriette újra elkezde
nyügösködni, hogy ő olyan nagyon szeretne valami jót enni. Olyan régen
nem is kóstolt az ételbe, de most olyan kedve volna valamihez; hisz az
orvos megengedte.
A jószívű kisasszony kapott ez óhajtáson s kikérdezé, hogy mit szeretne?
hogyan szeretné? Henriette azután utasításba adott neki valami becsinált
levet, valami beteges furfanggal kigondolt furcsaságot, mi legyen és mi
ne legyen benne; annyira, hogy azzal kénytelen volt Clementine maga
lefáradni a konyhába, mert bizonyos volt felőle, hogy ha cselédre bízza,
az, a míg a lépcsőkön aláér, felét elfelejti.
Alig tette be az ajtót maga után Clementine, midőn Henriette
félbeszakasztá Margari olvasását.
– Kérem önt, az egekre, jőjjön közelebb hozzám egy szóra.
A jeles férfiú úgy megijedt e váratlan megszólításra, hogy el akart
szaladni s lármát ütni odakinn; azt hitte, a kisasszony rögtön
forrólázba esett s fantáziálni kezd; különben hogy hívhatná őt közelebb?
Azonban a beteg leányka, két fehér reszkető kezét összetéve, oly esdve
tekinte rá, hogy meg kellett rajta indulnia s minden diurnum nélkül
elszánta magát, hogy közelebb lépjen hozzá.
Henriette nem átallta kezével megragadni a tétovázó férfiu kezét.
– Az Istenre kérem önt, jó Margari. Egy nyugtalanságom van, a mi miatt
nem tudom a szemeimet lehunyni. Ha alszom is, mindig azzal álmodom. Ön
megszabadíthat attól. Egyedül önben van bizodalmam. Hisz ön is épen úgy
szenved a háznál, mint én; önnek nincs oka engemet bántani, üldözni;
ugy-e megteszi ön, édes jó Margari, a mire kérem önt?
Margari csakugyan azt hitte, hogy a kisasszony félrebeszél. Ráhagyta,
hogy mindent teljesít, csak parancsoljon.
– Én nagyon jó fogok önhöz lenni, egész életemben soha el nem felejtem,
a mi jót most tesz velem s majd meglátja, meg fogom önnek hálálni még
valaha.
– Oh kérem alássan, eddig is nagyon jó volt a kisasszony hozzám mindig.
Ha rá emlékezem, hogy engemet ennél a háznál mindenki vexálta, csak a
kisasszony fogta pártját nekem. De hisz azt el nem felejtem soha.
Parancsolja velem, én megyek a tűzbe is érte.
Az érzékeny férfiu sírni is kezdett, míg Henriette erről le nem
beszélte, mert meglátják s majd kérdezik, hogy miért sírt?
– Nézze ön, szólt a leányka, egy kis fekete zsinórra akasztott kulcsot
vonva elő kebléből. Ez a chatouilleom kulcsa. Nyissa ki azt, talál benne
egy csomag irást, kék szalaggal átkötve. Azokat vegye magához. Mindig,
egész betegségem alatt attól rettegtem, hogy ezeket megtalálják nálam,
hogy kutatni fognak és ráakadnak, s mikor magamhoz tértem, akkor azon
tépelődtem, hogy nem beszéltem-e ki hagymázom alatt valamit ez
irásokról. Oh az rettenetes volna, ha rokonaim megkapnák. Vegye ön ki
azokat gyorsan, míg Clementine vissza nem jő. Előtte is titkolnom kell
mindent.
Margari elég ügyességgel teljesíté a feladatot, nem tört el egyebet,
csak a chatouille tükrét a kinyitás közben; elég volt tőle ennyi. Az
iratokat ott lelte mind szépen összekötve.
És most megfogá kezét Henriette s oly forrón megszorítá s oly őszintén,
oly esdve nézett szép, panasztevő szemeivel annak szemeibe, hogy e
tekintettől egy őrült meggyógyult volna.
– Én önt becsületes embernek ismerem. Igérje meg, hogy ez iratokba nem
fog egy pillantást is vetni, hanem átadja azokat Kálmán öcsémnek, ő majd
azután tudni fogja, hogy mit tegyen velök. Ugy-e édes Margari, megteszi
ezt ön értem, az én kedvemért? Hisz ezt úgy vegye ön, mintha egy halott
jönne vissza önhöz a túlvilágról s az kérné önt kétségbeesett
könyörgéssel, hogy a mitől a sírban nem nyugodhatik, a mitől elkárhozik,
azon gondolattól szabadítsa meg lelkét.
Margari nagyon elborzadt e szókra: – egy halott, ki a túlvilágról
visszajő! – ennek a kisasszonynak rettenetes a fantáziája. Úgy
segéljennel fogadá, hogy nem fog belenézni az iratokba s átadja azokat
Kálmán úrfinak, pedig haragszik rá, mert az mindig boszantja.
– Rejtse el kérem!
Ideje is volt, hogy kaputja mély zsebébe eltegye a csomagot, mert
Clementine léptei már hangzottak a másik szobában s mire az visszatért,
már akkorra Margarinak az olvasó asztalnál kellett ülni s folytatni a
felolvasást, mintha semmi sem történt volna.
Clementine ugyan azt az észrevételt tevé, hogy ezt már ő egyszer
hallotta, a mit most Margari úr felolvas, mire aztán Margari vagy tíz
lapot egyszerre hátrafordított, akkor meg Clementine sehogy sem jutott
valami összefüggés birtokába, a mit végtére Margari úgy igazított el,
hogy ez a regénynek a tulajdonsága, mert ez úgy van írva, hogy nem
következik egymás után.
Henriette egyszer, a mint az óra négyet ütött, hogy Kálmánnak haza
kellett már jönni az iskolából, azt mondá Margarinak, hogy már most elég
volt a regényből ennyi, köszöni a jóságát, majd holnap, ha olyan szíves
lesz, ismét fel fogja kérni, hogy bejőjjön.
Margari ezer örömmel igérte, hogy szerencséjének fogja tartani. A
kisasszonyért mindent megtesz. Tűzbe, vízbe megy; ha kell, angol nyelven
is olvas. És pedig külön honorarium nélkül. Tudja ő azt jól, hogy majd
ha a kisasszony nagyságos asszony lesz, nem fog ő róla megfeledkezni.
Azzal ment, hogy Kálmán úrfit felkeresse. Ez történetesen nem jött még
haza; bizonyosan most is a kávéházban csavarog – a gézengúz, a hova nem
volna még szabad járni.
No hiszen csak János úr ott találja!
Azalatt a kiváncsiság nagyon háborgatta: vajjon mi lehet abban a
csomagban? Miféle eldugni való levelei lehetnek Henriette kisasszonynak,
a miket félt, ha a családbeliek megtalálnának látni? Hm, milyen szép
volna ezt megtudni.
A csomag persze össze van kötve. Hanem hiszen épen úgy, épen olyan
csokorra lehetne azt megint kötni, soha sem venné rajta észre senki,
hogy ki volt oldva. Becsületes emberre nézve ugyan elég erős lakat és
feltörhetlen zár volna az a tudat, hogy ez valakinek a titka, a mi
lelkünkre van bizva, hogy megőrizzük; hanem a becsületes ember azzal
biztatja magát, hogy hiszen nem is fogja ő azt elmondani senkinek, hogy
mit olvasott azon iratokban; de mégis csak szeretné tudni nagyon, hogy
mi lehet az, a mit Henriette kisasszony úgy dugdos szem elől s a mit az
öreg Lapussa olyan igen szeretne megtalálni? hisz ő azért el nem fogja
azt a titkot árulni; majd egy olyan jó, kedves teremtés titkát egy olyan
vén sárkánynak; hátha a nyelvét kitépnék, elárulná-e neki? Aztán az a
mondás arról a halottról, a ki a túlvilágról visszajő! nem, az a titok
olyan jól el lesz ásva nála, mint a sírban; hanem bizonyára meg kell azt
ismernie; ki tudja, mire jó az embernek egynémely dolgot megtudni?
Bezárta magára kis szobája ajtaját ott a harmadik emeleten, még a
kulcsot is lehúzta a zárból, hogy otthonlétét ne vegyék észre.
Akkor aztán szép óvatosan felbontá a csomagot, mely sok réteg papirosba
be volt takargatva s mohón neki esett a benne foglalt iratoknak.
De mekkora lőn boszúsága, midőn kivánt titkok helyett nem talált bennük
egyebet, mint csupa merő diák penzumokat, iszonyú locus communisok felől
irt szónoklati gyakorlatokat, a minőket rhetoricát tanulók szoktak
izzadni keserves kötelességből, tél, tavasz és nyár kellemeiről, a
földmívelés gyönyörűségéről; a tudományok hasznairól, az indulatok
kárairól s más efféle mulatságos feladatokról… Már egész boszúsan újra
össze akarta kötni a csomagot, azt gondolva, hogy őt mind a kisasszony,
mind az öreg úr valami szörnyű hiábavaló bolondság eszközéül
választották ki, a midőn eszébe jutott, hogy egyet ama véghetetlen
unalmas latin dissertatiók közül végig olvasson: hadd lássa, milyen
stylusa van az úrfinak?
Hát a mint öt-hat sort elolvas belőle, ott egyszerre vége szakad a
themának s következnek egészen más dolgok, szintén latin nyelven irva, a
mik nem tartoznak többé a nyár kellemei s az agricultura szépségei közé;
nagyon érdekes és figyelemreméltó tárgyak.
De már most elolvasta a penzumokat mind, végtűl végig.
És azután átlátta, hogy biz ezeket igen nagy oka lehetett Demeter úrnak
különösen fürkészni; de még nagyobb oka Henriette kisasszonynak
szorgalmasan elrejteni.
Ismét szépen összekötötte valamennyit. Gondolkodott rajta, hogy mitévő
legyen már most? Henriette kisasszonytól az van rábízva, hogy e titkokat
megőrizze; Demeter úrtól pedig az, hogy ugyanazokat felfedezni segítsen.
Kinek a parancsa előbbvaló a háznál?
Illik? nem illik? az megint más kérdés. Igaz ugyan, hogy titkot
elárulni, úgy átaljában véve, nem illik, de az is igaz, hogy mikor
valamit felfedezni szükséges, ez magában hordja a mentségét.
Hát az a mondás arról a halottról, a ki a sírból jő vissza titkát
eltakarni? ah az csak beszéd! Sőt inkább, ha nem sietnek e titkot
felfedezni, akkor lesz igazán a kisasszony halott, a ki nem tér vissza a
sírból. Valóban ez keresztyéni kötelesség ezuttal tudtul adni az
illetőknek minél hamarább, hogy a kisasszony milyen rendkívüli dolgokon
töri a fejét; hisz ha az kiderülne valaha, hogy ő ezt tudta és meg nem
mondta s valami baj lenne belőle, még könnyen kriminálitásba keverhetné
magát.
Aztán in fine finali – ez pénzt ér! nehéz pénzt ér! Ha az öreg Lapussa
meg nem adja az árát – busásan, ő lássa! akkor nem kapja meg. Akkor
látni fogja, hogy Margarinak van – kharaktere. De utoljára is hát a
szegény Margarinak ez annyi a zsebében, mint egy ezer forint, annyi mint
egy holtig való hivatal és én meg nem foghatom, hogy kivánhatná azt
Henriette kisasszony, hogy Margari dobja ki ezt a szerencsét az ablakon?
mikor Henriette kisasszony soha sem adott Margarinak semmit!
Valaki zörgetett az ajtón s kérdezték: itt van-e Margari úr?
Margari úgy megijedt, hogy azt felelte rá – nem vagyok. – Arra aztán
csak ki kellett neki nyitni az ajtót; a csomagot elébb elrejtette a
zsebébe.
A komornyik jött kérdezni, hogy nem tudja-e Margari úr, hogy már elmúlt
hét óra? olvasni kellene jönni az öreg úrhoz.
Margari úr nem állhatta, ha a cselédek konfidenskedtek vele.
– Micsoda hét óra? Tartozom én magának tudni, hogy mikor van hét óra?
Órásmester vagyok én? harangozó vagyok én? Azért van a nagyságos úrnak
komornyikja, hogy küldje fel, mikor hét óra van, vagy ha azt akarja a
nagyságos úr, hogy én tudjam, hány az óra? hát ajándékozzon meg egy szép
cylinder-órával.
Ilyen ömlengései közt a megsértett büszkeségnek s a mindig éhes
ajándékvágynak, leballagott a komornyikkal Margari Demeter úrhoz, kinél
ezuttal azon kezdé helyzete változtatását, hogy a szokott bőrszék
helyett, mely expresse az ő számára állt ott, egy jó puha karos-székbe
sülyeszté be magát s ezuttal a kaputja szárnyait sem húzta ki maga alól,
mint máskor.
Demeter úr szörnyű sasszemeivel végig nézett rajta s még élesebb
orrhangon, mint máskor, szólt hozzá:
– Nos? Margari! Hát nem kezdjük azt a regényolvasást?
Margari igen bizodalmas arczot öltött, miközben igen ügyesen tudta a
nyakát félre görbíteni:
– Olvasni igen is fogunk; de nem a regényt.
– No hát mit? Mit akar?
– Instálok alázatosan. Méltóztassék ráemlékezni, hogy méltóztatott
kegyesen rám bízni, hogy bizonyos penzumokat, Kálmán urficskáét,
szerezném kezemhez. Jelentem alázatosan, hogy nálam vannak.
– Úgy! szólt az öreg Lapussa, hideg vért erőltetve; no majd holnap adja
át. Majd átnézem.
– Instálok alázatosan; diákul vagynak.
– No vagy majd átnézetem valakivel.
– Könyörgök, nem jó lesz minden ember kezébe adni, mert furcsa dolgok
vagynak benne.
– Mi-it? szólt elförmedve a nagy úr; ön csak nem olvasott bennük?
– Igenis, mind végig olvastam.
– Azt én nem bíztam önre.
– De nem is méltóztatott megtiltani. Én már most tudok mindent. Tudom,
hogy a kisasszony miért beteg? azt is tudom, hogy miért nem akarja hozzá
menni a nagyságos Hatszegleti úrhoz? sőt még azt is tudom, hogy mit fog
történni ezután? és hogy mi ennek mind az oka? Ezt én mind tudom: itt
van nálam a zsebemben.
Meg is mutatta a kaputja belső zsebét, hogy ott van.
– No azt nem kellett volna elolvasni önnek. Micsoda szemtelen
bizakodottság az? Másnak leveleit elolvasni.
– Könyörgök szépen: ezt nem bizakodottság, csak akartam tudni, hogy mit
ér az a portéka, a mit én megszerzem a nagyságos úrnak? egy forint, tíz
forint, száz forint, vagy ezer forint; nehogy azt méltóztasson mondani:
nesze fiam Margari egy huszas, igyál rajta egyet, aztán a szememet
kiszúrta vele neki.
– Ön kezd impertinens lenni. Akarja, hogy a komornyiknak csengessek?
– Ne tessék fárasztani magát. Ha erőszakkal akarja tőlem elvenni az
irásokat, ott a kandallóban a tűz, mire a komornyik bejön, akkorra én
azt belehajítom s elég. És azután nem fogja senki tudni, a mit én tudok,
mert még nem tudja senki, hogy ki tudja valaki más, csak én, meg ez a
papiros; de ezt a tűzbe dobom mindjárt.
– Tehát pénz kell ugy-e? Mennyit akar?
Margarit ez a kérdés csak még hetvenkedőbbé tette.
– Mennyit akarok? sokat! nagyon sokat! Nem is tudom még, hogy mennyit?
Most egyszerre megint alázatos instáló képet öltött.
– Tudja mit a nagyságos úr! csinálja be engemet valami kis hivatalba
ahhoz a nagyságos Hatszegleti úrhoz, hiszen úgy is nekem fogja
köszönhetni, ha a nagyságos úr kisasszonya hozzámegy; én fedezem fel az
akadályokat; bizony Isten, olyan hűséges szolgája leszek neki, hogy
jobbat nem kap a nálánál.
– Én csináljam önt be hivatalba Hátszegihez? Miféle hivatalba? Nem ágens
az, se nem gőzhajótársaság.
– Nem bánom én, akárminek: csakhogy már egyszer holtig való hivatalom
legyen; talán ispánnak, vagy bibliothekáriusnak, vagy szekretáriusnak.
Nagyságodnak az csak egy szavába fog kerülni.
Demeter úrnak valami jutott eszébe.
– Jól van. Jól van Margari. Meglesz. Szavamat adom rá, hogy Hátszegi
titkárja fog lenni.
– De holtig való fogytáig? Kérem alássan. Nem az ő holtáig, hanem az én
holtáig.
– Igen, igen az ön holtáig.
– De hátha ő nem akarja?
– Én fogom önt fizetni; tőlem kapja rendes évdíját, a mit azonkívül ő
tőle kap, az nem jön számításba. Elég lesz háromszáz forint évdíj,
tartáson, szálláson kívül?
Margarinak a lélekzete elállt erre a szóra. Majd bele fulladt a mohó
feleletbe:
– Méltóztatik ezt nekem irásba adni?
– Akár mindjárt, hozzon irószereket, majd én tollba mondom.
Ott aztán formaszerint szerződést kötöttek, hogy Margari úr háromszáz
forint évdíjért, mi évnegyed elején pontosan helyébe fog küldetni,
elvállalja azt a fáradságot, hogy mint titkár, (vagy mi?) nagyságos
Hátszegi úr, mint Henriette kisasszony jövendőbeli férje oldalánál fog
működni s ezért nagyságos Lapussa Demeter urat időről-időre értesíteni
fogja mindazokról, a miket ott lát és hall, e kötelezettség Demeter úr
halála után fiára, Jánosra, szállván által.
Demeter úr érti, hogy mit cselekszik?
Ezen okirat alá levén irva és megpecsételve, Margari úr már most egész
készséggel előadá a kérdéses pensumokat, elébb nagy kegyelmű
patrónusának kezeket csókolván nagyon.
Éjfélig tartott, míg azokat egyenkint felolvasá, illetőleg lefordította.
Demeter úr meg volt vele elégedve nagyon; már tudniillik a fordítással,
mert a szővegen egy csepp oka sem volt örvendeni.
Éjfélkor vége levén a felfedezésnek, azt mondá Demeter úr Margarinak,
hogy már most menjen fel a szobájába, s reggelig – törikszakad – irja le
magyarul ezeket a diák holmikat, s hogy annál éberebb maradjon, fogja
ezt a tíz pengőst s hozasson magának a házmesterrel puncsot.
A nagylelkű parancsot meg is fogadá Margari s életében először annyi
puncsfélét talált bevenni, hogy egész reggelig mindig danolt tőle, a mi
pedig nem volt szokása; hanem azért reggelre le volt irva a fordítás:
dalolva irt.
Másnap kellett Sipos fiskális úrnak a hivatalos értesítést átadni a
Hátszegi iránt tett fürkészményei érdekében.
Sipos úr furcsa ember; híres, okos ügyvéd létére a Lapussa családnál,
hol rendes évdíjban állt, nem töltött be minden igényt. Ugyanis neki
olyan fixa ideái voltak, hogy ő olyan ügyet el nem vállal, a minek
igazságos voltáról teljesen meg nincsen belsőleg győződve, mert ő nem
szereti azt, ha őt valaki, akár szemben, akár háta mögött legazemberezi;
aztán meg mindenféle komisz functiót sem szeretett elvállalni: holmi
tönkre jutott szegény emberkéket exequalni, azok alul erővel kihúzgálni
a párnát, hallgatni asszonyi és gyermeki jajveszékelést, az ilyesmi nem
volt az ő kedve szerint való foglalkozás, hanem igen is: nagy uradalmak
végett viselni okiratokban gazdag pereket, ragyogó replicákat diktálni,
tíz-húsz ívre terjedőket; aztán hatalmasan ellenálló ellenfeleken
vármegyei karhatalommal végrehajtani a törvényesen kivívott itéletet: ez
már az ő birodalma volt; egyéb alávaló provinciák végett egy másik lógós
ügyvédet kelle tartani a családnak, mert azokba még segédeinek sem
engedte meg Sipos úr az avatkozást.
A számára rendelt órában pontosan megérkezék a Lapussa házhoz Sipos úr,
természetesen gyalog, mert hogy maga lovakat tartson, annál
gazdálkodóbb, – bérkocsiba pedig nem szokott ülni, mert az
világbolondításnak való. Ennélfogva csizmái elég sárosak voltak. Az ifju
Lapussa azért viseltetett különös ellenszenvvel Sipos iránt, mert mindig
sáros csizmákban jött fel hozzájuk. Történetesen olyankor mindig esett
az eső, mikor neki ott valami dolga volt személyesen. A gazdag emberek
az ilyesmit nagy tiszteletlenségnek veszik; Sipos úr pedig soha sem
gondolt arra, hogy ki mit minek vesz?
Pedig az egész Lapussa-család különös gálában volt erre az alkalomra,
még az öreget is felöltöztették. Nagy virágos selyem hálókabátot adtak
rá, a pamlagvánkosaira új himzéseket varrtak; a szobákat új
padszőnyegekkel látták el, s minden ezüstöt felraktak az asztalra.
Mintha Sipos úr meglátna abból valamit.
Ő régi szokás szerint most is hóna alatt hozá a szükséges irományokat,
egyszerűen spárgával átkötve, nem pedig bőrtárczában, mint az újabb
prókátorok, a kik szégyenlik a mesterségüket.
Jelen voltak az elfogadási szobában az öregen kívül János úr és
Lángainé, egyéb senki. Henriette még gyöngélkedett, szabad volt neki az
alatt a városligetbe kocsikázni, hol pompás nyári mulatójuk volt, ott
kedvencz virágait meglátogatni s talán végképen elbúcsúzni tőlük.
Különben ha mindjárt jó egészségben és itthon lett volna is, e
felolvasásra nem kapott volna meghívó jegyet. Hiszen csak az hiányzanék,
hogy a menyasszonynak az eljegyzés előtt kézbesítsék vőlegénye
életirását!
Sipos urat ezúttal sáros csizmái daczára is szivesen fogadták; a két
férfi ezerféle semmiségről kezdett el vele beszélni, mintha nem tartaná
sürgetősnek a látogatás tulajdonképeni czélját, úgy, hogy Lángainénak
kellett őket utoljára – nő létére figyelmeztetni, hogy fognának már a
kérdéses ismertetéshez; úgy látszott, hogy ő volt a legnyugtalanabb azt
megérteni.
Az ügyvéd tehát helyet foglalt az asztal mellett, szétbontá acta formára
lapított iratait, s elkezde olvasni. A családtagok mind lorgnont
ragadtak, úgy hallgaták, csak ő maga, a ki olvasott, nem használt
szemüveget.
Tehát:
– Báró Hátszegi, mint a tudósítás sub litera A bizonyítja, eredetére
nézve ruméliai muzulmán. Szép-apja stambuli defterdár volt…
– Kérem: mi az a defterdár? szóla közbe János úr. Gróf vagy mesterember?
– Főhivatalnok, viszonzá röviden Sipos úr; a ki többet akar a defterdári
hivatalról megtudni, megtalálhatja azt Dečsy ozmanographiájában.
– Kapható az a kölcsönkönyvtárban?
Lángainé nem állhatta, hogy rendre ne utasítsa testvérét:
– Ugyan ne beszélj közbe annyi hiábavalóságot!
– Igaza van! helyeslé Demeter úr is, mire János úr hátrahúzta magát a
szoba hátuljába, s az egész felolvasás alatt nem tett egyebet, mint a
félszemüvegével vesződött s nagy ostentatióval rágott diós bonbonokat.
Sipos úr folytathatá nyugodtan az előadást.
– Az orosz-török háború alatt, midőn a nagyvezér Péter czárt csaknem
elfogá s azután ismét szabadon ereszté, jól tudjuk, hogy az orosz arany
milyen erővel dolgozott. A nagyvezér mentségei közt volt az is, hogy
seregét rosszul élelmezék. Ez különben rendes dolog a török
hadjáratoknál; az élelmezésre kiadott erszények fele a megbizottak
kezében olvad el; a mulasztás bűne legközelebb Mustafa defterdárt
terhelé, ki azonban nem várta be, míg a baltadzsik a selyemzsinórral
érte jőnek, hanem Jassyból, hol a bajt előre megérzé, fiával és
kincseivel együtt szépen átkelt az erdélyi határszélen. Sok valószinűség
szól a mellett is, hogy kincseinek nagy része nem török piaszterekből,
hanem orosz rubelekből állott.
– Ezt én nem értem, mordult közbe János úr a kandalló mellől.
– Én pedig világosabban nem szólhatok.
– Csak tessék folytatni, mi értjük; monda Lángainé, gyöngyházas
lorgnonjával intve az ügyvédnek.
– Mustafa defterdár itt kikeresztelkedett s naturalizáltatta magát. Fiát
már mint nemes embert látjuk megjelenni az udvarnál, hol a magyar
testőrségnél szolgált s a kiütött török háboruban mint ezredes-kapitány
vágta hajdani atyafiait a Dunánál vitézül. Ez szerzé a hidvár uradalmat
és a bárói czímet. Ennek a fia igen zsugori fösvény ember volt, kit nem
hogy az udvarhoz, de még tisztességes szomszédházhoz sem lehetett
elcsalni. Szüntelen nyerészkedett és a nyereség illataiban nem igen
válogatott. Sok ravaszsággal jutott a verespataki aranybányákhoz, miket
roppant eredménynyel tudott kizsákmányolni s uzsora és zálogvétel utján
roppant birtokokat szerzett Hátszegen, Hunyad- és Fehérmegyékben, úgy,
hogy mikor meghalt, csupán a kész arany- és ezüstpénzt harmincz
társzekéren szállíták vadormi sziklaodujából a hidvári lovagkastélyba,
melyet egyetlen fia, Lénárd, apja halála után állandó lakhelyéül
választa.
Mindez adatokat a B, C és D alatti hiteles okiratok teljes
bizonyossággal igazolják.
Lénárd báró ereiben igen sok nemzet vére foly már. A defterdár maga
ruméliai születésű török volt, kinek hindu rabnőtől született egyetlen
fia. Ez ismét a bécsi udvarnál egy fiusított lengyel grófné leányát
vette el; Lénárd báró apjának egy eloláhosult magyar köznemes leánya
volt a felesége, kit gazdálkodásból vett nőül; ilyenformán a nemes báró
vére eddigelé öt külön nemzet tulajdonait képviseli s azoknak
mindegyikéből tartott meg valamit. Gyönyörvágyó, mint egy török,
pompakedvelő, mint egy hindu, könnyelmű, mint egy lengyel, legénykedő,
mint egy magyar s engesztelhetlen, mint egy oláh. Ime jellemének
sarkalatos hibái.
Mert hogy hibáiról beszélek legelébb is, annak oka az, hogy ezeket
tartom túlnyomóknak jó tulajdonai felett. Mert:
hogy a báró gazdag ember, azt az ide E, F, G alatt mellékelt
hozzávetőleges összeirások, jövedelem-kimutatás és a többi bizonyítják;
hogy a báró szép ember, azt a H alatt melléklett photograph arczképéből
meg lehet itélni;
hogy a báró testileg egészséges ember, azt az I és K alatti
bizonyítványok igazolják; egyik orvosától, másik vadásztársaitól levén
kiállítva;
a ki ezek szerint egy férfinál egyebet nem keres, az méltán olyannak
találhatja őt, a ki bármely nőt boldoggá tenni képes; hanem
megfontolván azt, hogy ugyanezen férfi szerelem dolgában nemcsak
állhatatlan, de néha a bizarrságig szeszélyes, hogy tivornyakedvelő és a
nevetségig inyencz;
hogy hiú, mint egy indus herczeg, kinek a feleség is csak a pompa
nevelése végett szükséges;
hogy durva és erőszakos; hirtelen haragjában senkit sem kimélő, mint azt
okiratok bizonyítják, melyek szerint többször halálosan megverte, a
kiket épen rossz kedve útjában talált;
hogy csodálatos hajlama van a betyáros kalandkereséshez, mely épen semmi
dicsőségére nem válik;
és hogy végre a hozzá legközelebb állók suttogásai szerint van valami
titokszerű egész életében, vannak számbavehetlen napok és hetek, a mik
mintegy hézagot képeznek nála az évben, rejtélyes események, miknek
kezdetét és végét senki sem tudja; ha mindezeket összevetjük –
kénytelen vagyok végül azon őszinte nyilatkozatomat kimondani,
miszerint:
egy fiatal ember, ki igazán szeretni nem tud,
egy gazdag ember, ki senkinek használni nem képes,
egy előkelő férfi, kiben semmi magasabb nagyravágyás nincs, egy oly
gyöngéd, érzésteljes hajadont, minő a kérdésben forgó Henriette
kisasszony, boldogítani nem képes, s én részemről, bármilyen
szerencsének nevezze is a világ báró Hátszegi kezével megkináltatni,
kikerülésre való szerencsétlenségnek nevezem azt. Most méltóztassék az
általam igazolásul felhozott okmányokat megvizsgálni.
János úrnak a türelme végit érte; el akart szaladni; ha az öreg egész
tekintélyével rá nem parancsol, hogy maradjon, ott hagyja a
családtanácsot. Annál mohóbban kapott Lángainé a hallottakon; ő akart
első lenni, a ki a bővebben magyarázó okiratokat átolvassa; János úr
ugyan beléjök sem tekint. Sipos úr jónak látta a nagyságos asszonyt
figyelmeztetni:
– Azon okmányok közt vannak olyanok is, a mik nem asszonyságok számára
való olvasmányok.
– Ha olyanokra találok, azokat elhagyom.
(Bizonyos, hogy azokat fogja keresni legelébb.)
Demeter úr ez alatt egy csomagot húzott elő pamlagvánkosa alól s azt
Sipos úrnak nyújtá.
– Tehát kegyed nem tanácsolja, hogy Henriettet Hátszegi báróhoz adjuk
nőül. No: – jól van; – a míg mi a mellékleteket átfutjuk, legyen szives
kegyed viszont ezen iratokat megolvasgatni, – hogy el ne unja magát.
Azok voltak a Margari úr által elárult penzumok – in natura.
János úr boszúsan járkált alá s fel a szobában; Lángainé nagy
figyelemmel olvasott, egyik sem vette észre azt a zavart, azt a
meglepetést, mely az ügyész arczán ellenállhatlanul visszatükröződött,
mialatt a végzetes latin irományokat áttekinté. Fejét meg-megcsóválta,
bajuszát tépte jobbra-balra, zavarultan feszengett karszékében, homloka
izzadni kezdett, azt nem győzte zsebkendőjével törülni, végre átolvasta
az egészet, s akkor letette valamennyit maga elé az asztalra, s
eszméletlenül rámeredt, mint a kinek e pillanatban az esze nem tud
tanácsot adni.
Épen ekkorra készült el Lángainé is az olvasmánynyal. Ő ellenkezőleg
egészen fel volt izgatva; olvasás közben nem állhatá meg, hogy olykor
fel ne sóhajtson: – a szörnyeteg! a gyalázatos! – Ez igen ingerlő
olvasmány volt.
Demeter úr azzal mulatta magát, hogy hol az egyik olvasó, hol a másik
arczát szemlélgeté; itt az izgalom, amott a levertség nőttön növése igen
mulatságos ellentét volt egy harmadik nézőre nézve.
Mikor minden papiros bevégzé hatását, akkor csendes, szelid hangon
szólalt meg: – nos? tehát mi véleményed van e tárgyban, leányom?
Lángainé összecsukta szemüvegét, mint ki véleménye helyességéről
bizonyos s nem késett felelni.
– Báró Hátszeginek nem egy Lapussa Henriette kisasszonyt, de egy jó
indulatú cselédet sem adnék nőül.
– De magad hozzá mennél, mordult közbe mérgesen János úr; a mit nem vett
számba senki.
– És ön, ügyész úr? kérdezé Demeter, Siposhoz fordulva.
– Én? szólt a becsületes férfi elfogult, bánatnyomta hangon. Én azt
tanácsolom, hogy a kisasszonyt minél előbb nőül kell adni a báróhoz.
Lángainé karikára nyílt szemekkel tekinte rá:
– Azok után, a mik ez iratokban vannak?!
– Nem. Azok után, a mik e másik iratokban vannak.
– Mik azok? kiálta odarohanva Lángainé s nagyon boszankodott, mikor a
felmarkolt iratokban csupa latin dolgokra akadt. Annyit látott, hogy
ezek Kálmán penzumai, s nem értette az összefüggést.
– Kérem az iratokat vissza, szólt Demeter úr, száraz kezét eléjük
nyújtva. Még most kellenek. Itt vannak nálam fordításban is. Tehát ön is
azt hiszi ügyvéd úr, hogy Henriettenek jó lesz a báróhoz nőül menni? No,
azon a napon, ha megérjük, a mikor Henriette az oltárhoz lép Hátszegi
Lénárddal, – ezen firkákat önnek fogom ajándékozni. Addig nekem
kellenek!… Tetszik engemet érteni?
Sipos úr egészen le volt verve; nem volt semmi kedve valakivel
vitatkozni többé: ily gonoszul még nem vesztette el perét soha. Lángainé
még ostromolni akarta kérdésekkel, de ő nem állt neki helyt, vette a
kalapját, köszönt és elsietett.
Lángainé azután apjához fordult; mi okozta e meglepő változást? minő
csoda-iratok azon látszólagos semmiségek? minő titkok azok?
Demeter úr rajtok feküdt, nem adta ki őket: – olyan emberek titkai, a
kikre nézve nagy baj és nagy szerencse, hogy el vannak árulva. Meglehet,
hogy soha sem fogjátok megtudni.
– Összefüggésben állanak ezek Henriette férjhezmenetelével?
– Egyenesen kényszerítenek rá.
– Szegény leány! sóhajta fel a delnő.
– Kár, hogy nem áldozhatod fel magadat érette; szólt közbe csufondárosan
János úr, kit a várt diadal ingerkedővé tett.
– János! szólt hozzá Lángainé, hideg, neheztelésteljes arczczal, melynek
fehér márványa alatt több harag rejlett, mint egy háborgó tengerben. Már
többször mondád szemembe e rossz élczet, ha még egyszer ki találod
mondani, soha ez életben többet nem szólunk egymáshoz – s ha egyedül
lennénk is egy börtönbe bezárva.
– Tehát azért is még egyszer elmondom, pattogott János hetvenkedő
hangon. Essünk át rajta minél elébb.
– Jó! Ne fáradj. Mondottnak veszem. Meghaltunk egymásra nézve.
Azzal feszesen az ablakhoz ment s hímzésihez ült. János úr kaczagva
hadonázott alá s fel a szobában. Demeter úr nem szólt bele a vitába,
tudta jól, hogy ezek soha sem békülnek ki többet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sipos úr háromszor is elment lakása előtt, mielőtt haza talált volna,
annyira megzavarták azok a dolgok, a miket most tudott meg.
Sokáig jött-ment még otthon is dolgozó-szobájában, mintha nem találná
meg valaminek az elejét, a minek szeretne már a végin lenni. Végre
nagynehezen lecsillapítá magát s akkor kiizent egyik irnokától, hogy
híják be hozzá Szilárdot.
A hívott abban a nyomban megjelent.
Egyike volt azoknak az arczoknak, a miket a nők el nem tudnak felejteni
soha. Égő szenvedély minden vonásban, a halvány arcz sápadt színéhez úgy
illenek a nagy, lángoló fekete szemek, mik bátorságról, hő indulatokról
beszélnek, míg a nemes férfi-ajk hallgat. Annak a sűrű fekete
hajsátornak nem is szükség úgy elborítani azt a szép homlokot, elég árny
van azon így is.
– Nos, kedves öcsém, egész magadhoz jöttél e már? szóla hozzá Sipos úr
családias bizalom hangzatán. Nem volt ma nálad az orvos?
– Nincs már rá szükségem, semmi bajom.
– No csak ne bízd el magadat még. Már ismét dolgoztál. Az még nem volna
szabad; tudod, hogy az orvos megtiltotta.
– Hiszen csak szórakozásból dolgozom.
– Szórakozásból keress mulatságot. Mért nem jársz te, mint más fiatal
ember, társaságokba, kávéházba, tánczvigalmakba? minek fogod be magadat,
mint egy teherhordozó? a fiatal kedély mulatságot óhajt.
– Én elég jól érzem magamat így. Köszönöm kedves bátyám figyelmét; ön
jobban aggódik értem, mint érdemelném.
– Kötelességem az, édes öcsém. Tudod, hogy szegény édes apád halálos
ágyánál bizott a lelkemre; ott álltál, hallottad, mikor mondá: – rád
hagyom szegény fiamat, légy helyettem édes apja.
A jó öreg úrnak elborította a szemeit a köny ezen emlék fölidézésére,
letörlé azt tarka zsebkendőjével; az ifju szemei nem könyeztek, csak még
jobban égtek.
– Emlékezel-e erre a szóra, édes öcsém?
– Igen; suttogá az ifju halkan.
– S ha én ma vagy holnap átlépek ebből a világból abba a másikba, a hol
nem válnak el a jó barátok többé egymástól, s ha ott összetalálkozom az
én jó kedves Istvánommal s ha ő kérdeni fogja tőlem: – hogyan viselted
gondját rád bizott fiamnak? – mit fogok neki rá felelni? nos, szólj, mit
fogok neki rá felelni?
Az ifju érzékenyen ragadá meg az öreg gyám kezét, s megszorítva azt,
alig hallhatóan suttogá: – ön második atyám volt.
Erre Sipos úr indulatosan ragadá ki kezeit az ifju kezeiből s hevesebb
hangba csapva át, mondá:
– És ha erre ő azt fogja mondani: – az nem igaz; te nem vigyáztál
fiamra! te nem jártál utána, a hogy apának kellett volna, te könnyelműen
magára hagytad őt; nem tudtad, mikor veszélyben forog, vak voltál, mikor
az örvény felé rohant; halál küszöbéig hagytad menni, s ha Isten és az
én halottkezem nem védelmezi őt, öngyilkossá lesz, és te nem tudod meg:
miért?
A fiatal ember megrendült e szóra. Meg volt lepetve; még halaványabb
lett, mint az előtt; meredt szemekkel bámult főnökére, ki most egészen
uralkodott fölötte; mint a mester csinytetten kapott tanítványán. Azután
oda lépett az öreg s megszorítá kezét, mintha biztatná vele, hogy – én
most tégedet nagyon meg foglak dorgálni; de azért ne félj, pártodon
vagyok.
– Kedves öcsém, Szilárd; jusson eszedbe, mikor kicsiny gyermek voltál,
aztán tettél néha olyasmit, a mit nem kellett volna, a miért apád
kérdőre fogott, mindig azt mondta ugy-e: – ha rosszat tettél s
szégyenled bevallani, hallgass, szorítsd össze a fogaidat, de ne hazudj;
ne tagadj, ne gondolj ki mentségedre olyan dolgot, a mi nem igaz, mert a
te neved Szilárd; ahoz pedig nem illik a gyávaság. Meg is fogadtad;
olyan lettél. Már most én is azt mondom, jusson eszedbe, hogy Szilárdnak
kereszteltek; hallgasd meg nyugodt lélekkel, a miket mondani fogok: bele
ne szólj; megczáfolni ne akarj; ha kérdelek s felelni nem akarsz, rázd
meg a fejedet; de elámítani ne akarj, mert az nem illik hozzád. Most
pedig ülj le. – Ülj le öcsém, mert most üdültél föl betegségedből, fejed
még gyönge; – azok után, a miket majd elmondok, aligha szédelegni nem
fog.
Az ügyész lenyomta egy székre az ifjut, ki méla bánattal csüggeszté alá
szép fejét; lehetetlen volt őt meg nem szánni.
Az öreg úr nagyot fohászkodott, s izzadt homlokát törlé zsebkendőjével.
– Te egy gazdag család leányába voltál szerelmes és az is te beléd. Egy
tánczvigalomban ismerkedtetek meg: a viszony innen fűződött odább. Kevés
és nagyon ellenőrzött alkalmatok volt egymással találkozhatni; de a
szerelem találékony és furfangos, tud magának útat csinálni. A gazdag
leánynak volt egy elhanyagolt testvére, kit rokonai nyilvános iskolába
járattak. Ezt nálam találtad több izben, mert a szeles gyermek,
valahányszor otthon megriasztották, mindig hozzám szökött, s itt
tartózkodott, míg gyámjait, kiknek családi ügyészök vagyok,
kiengeszteltem iránta. Olyankor veled egy szobában hált, te viseltél rá
gondot, megmagyaráztad a nehéz feladatokat, miket megtanulni nem bírt; a
gyermek nagyon megszeretett téged. Pedig aztán hatályosabb kerítőt
kivánni sem lehet, mint egy gyermek. Te előtted kedvesedről, ő előtte te
rólad beszélt; magasztalt benneteket egymásnak. Nagyapa, nagynéne,
nagybátya, nevelőnő, házikisasszony, cselédek, a kik szemeiket soha le
nem vették a leányról, nem is sejték, hogy a leány el van kerítve, el
van szerelmesítve: képzelni sem lehet hogyan? Beszél előtte valaki? nem.
Jön össze valakivel? nem. Kap szerelmes leveleket? nem. Hogyan tehát? A
szerelmesek furfangja bámulatos. Ti tudtátok, hogy a család vénei és
asszonyai nem értik az oratorok klassikus nyelvét s a leány, ki oly
nagyon szeretett, nem tartá erős fáradságnak megtanulni latinul, mintha
csak öcscse oktatása közben tenné, hogy kedvesével a felfedeztetés
aggodalma nélkül levelezhessen. Egy nő, egy gyermekleány! megtanul egy
holt nyelvet, a minek soha semmi helyzetben hasznát nem fogja vehetni,
csak azért, hogy kedveltjének elmondhassa: «ego te in æternum amabo».
Meg kell vallani, hogy ez igen szép és nagy áldozat. Ti mindennap
leveleztetek egymással. Iskola előtt a leányka diktált öcscsének
penzumokat, félig közönyös rhetorikai virágokkal kezdve és folytatva a
szerető szenvedély hangján, iskola után hozzád jött a fiu, akkor te
diktáltál neki másik penzumot, a minek eleje, vége, szinte együgyű chria
volt, közepe pedig édes nyilatkozatokkal tele. Ezt a penzumos könyvet
persze soha sem vitte ő az iskolába; nálad állt a másik, az igazi, a mit
a tanároknak kellett látni. Az egész ármányos csempészet ott folyt a
családtagok, a társalgónők szemei előtt, füleik hallatára; ki jöhetett
volna rá? És mégis rájöttek. Ma, ez előtt egy órával az öreg családfő
maga nyújtá azokat kezembe, hogy olvassam át; megjegyezve, hogy
fordításban ő maga is olvasta már azokat.
A fiatal ember fel a levegőbe bámult, mintha azon járna csupán az esze,
vajjon ki árulhatta el azokat?
– Rettentő dolgokat tudtam meg belőlük. Előbb azon tanakodtatok, hogy a
leány a család akarata ellen nőddé legyen. Biztatok a nagynéne jó
indulatában; ő szerette unokahugát. Akartatok várni, tűrni és hívek
maradni. Azonban mindezt meghiusítá egy előkelő és gazdag kérő
megjelenése, ki világi fogalmak szerint épen a leányhoz illett. A
családtagok erőtették ez összeköttetés létrejöttét. Ti kétségbeesve
tusakodtatok a fölött, hogy mit tegyetek? Szándékotok volt együtt
megszökni. Erről levert benneteket a sokszorozott figyelem, mely a leány
lépteit őrizé. Mikor aztán nem volt semmi menekülés, akkor egy
rettenetes eszme fejlődött ki közöttetek: magatokat megölni, egyszerre,
egy napon, egy akarattal. Több napon keresztül tanakodtatok a kivitel
felett. Itt már nagyon óvatosaknak kellett lennetek a kifejezésekben,
nehogy a leiró testvér valamit megsejtsen a szándékból. Előtte is el
kellett azt burkolni. A leány egy természettudományi könyvet kért tőled.
Te megküldéd neki. A leánygyermek kikereste abból, hogy miféle mérgeket
tudna az ember könnyűszerével önmaga előállítani? úgy bölcselkedett,
mint egy természetbúvár. Két napig tanakodtatok rajta, hogy lehetne
gyufára szert tenni, a minek a villója leghatályosabb méreg. De hiába,
nagy uraknál csak a cselédek kezén forog a gyufa, nem lehetett szerezni;
végre talált a leányka valamit. Ha rézkrajczárokat egy üvegszelenczében
jó erős sós eczet közé tesznek, az rézoldatot képez s ez aztán méreg.
Ebben állapodtatok meg; a leányka készített saját magának mérget s
megtanított rá téged, hogyan készítsd azt te is?… Oh én jó Istenem!
Miről gondolkoznak a gyermekek!