– Te ásítottál oly nagyot, Clementine?
Senki sem felelt.
A kérdező egy nyolczvan év felé járó öreg úr, pompás virágos selyem
kaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztó-harisnyák,
kezein brilliántos, turquoisos, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az
atlasz ottománon, arcza olyan cserfakó, mint a mumiáké, egyik ráncz a
másikat éri rajta; száraz, sovány keselyüorra, bozontos őszsárga
szemöldökei s kiülő nagy fekete szemei, miket érzékeny szempillák
takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arczának.
– Nos? senki sem felel? ki ásított oly hangosan a hátam mögött? kérdi
újra boszantólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. Senki sem felel?
Persze, hogy senki sem felel.
Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harmincz
harminczöt év körüli fiatal asszony, épen olyan erősen jellemzett
keselyü orral, olyan felhúzott magas szemöldökkel, minők az öreg úréi,
csakhogy az ő arcza még piros, meglehet, hogy nem is a természet
kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen
úgy vannak összeszorítva, mint az öreg úréi, mikor hallgat. A delnő
passiencet játszik.
Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves leányka ül, gyönge, hirtelen
nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy
odarajzolt szemöldök, picziny, gömbölyű száj; az ilyen picziny, gömbölyű
szájnál az jut az embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha
olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó
szempillák is. Ez valami gyöngyhimzéssel van elfoglalva.
Ugyanazon kis himző-asztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy,
szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami
nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.
A selyem ottomán mögött végre ül az a bizonyos Clementine, a kinek be
kellene vallani az ásítás elkövetett bűnét; ez pedig egy élte delén túl
járó kisasszony, hamis hajhurkákkal halántékai körül, egy kicsit
szakállas állal és rendkívül sovány termettel; az ember nem nézhet rá, a
nélkül, hogy kedve ne legyen megkinálni: egyék, az Isten áldja meg,
valamit! Ez valami kegyelemkenyéren levő régi társalkodóné; nem
vérszerinti tagja a családnak. Valami szemrontó fehérnemű-varrással van
elfoglalva, a mi bizony nem igen nagy mulatság szegénynek.
A pamlagon fekvő öreg úr egész napi mulatsága abból áll, hogy ezeket az
itt levőket és még másokat is, a kik most nincsenek itt, tűrhetlen
rigolyáival boszantson; azok pedig azzal szokták magukat
házsártoskodásai ellen védelmezni, hogy nem felelnek semmi szavára
vissza.
– Úgy van, úgy; folytatja az öreg úr a szurdáló izgágát. Tudom én azt
nagyon jól, hogy unalmas dolog én körülöttem lenni. Átlátom én azt, hogy
én kiállhatatlan vén ember vagyok, a kire nem érdemes a szót
vesztegetni. Tudom én azt jól, hogy nem is azért vagytok ti itt én
mellettem, mintha valami nagyon szeretnétek itt lenni. Ki erőtet rá?
Hiszen én senkinek sem fogom a rokolyáját, hogy el ne menjen. A kapu
sincs bezárva. A ki a szekaturát ki nem tudja állni, semmi sem könnyebb,
mint segíteni magán. De azt nem teszi senki, úgyé? Mert jó még is az
öreg Lapussa szeme előtt járni. Mert meglehet, hogy a kit az öreg
kiállhatalan Lapussa nem lát, azt azután el is találja felejteni! Aztán
nem is tudhatja az ember, hogy mikor talál meghalni az öreg? Mert hiszen
minden órán várják a halálát – már nyolcz esztendő óta. Biz az unalmas
dolog nagyon. Hja jah! Felkelni nincs már tehetsége az öreg bolondnak,
meg nem verhet senkit; ha kiabál, senki sem ijed meg tőle; de még annyi
ereje mindig van, hogy meg tudja húzni a csengetyűzsinórt, be tudja
hívni a komornyikot, el tud küldeni az alispánhoz, vissza tudja kéretni
a végrendeletét s szép csöndesen másikat tud diktálni a jegyzőnek.
S hogy szavainak annál ijedelmesebb nyomatékot adjon rögtön meg is
rántotta a csengetyűzsinórt.
Hanem biz azért senki még csak felé sem fordította az arczát: a delnő
vetette a kártyát, a fiatal leányka öltögette tűjére a gyöngyöket, a
missz olvasott, s a vén kisasszony szörnyen iparkodott egy szál
czérnával a tű fokába épen beletalálni; mintha senki egy szót sem
szólna.
A csengetésre a komornyik bejött; – vén, fekete frakkos, fehér
nyakravalós szolga, régi cseléd, de a kinek azért még annyi bizalmasság
sincs megengedve, hogy mikor csengettek neki, és ő bejött az ajtón, azt
kérdezhesse, mit parancsolnak? hanem ott kell neki állni az ajtó
mellett, míg a csengetőnek méltóztatik hozzá szólani.
Pedig az öreg úr jól látta az átelleni tükörből, hogy ott áll már a
cseléd, de csak hagyta ott állni, közbe-közbe nagyokat fútt, s
félre-félre tekintgetve, vizsgálgatta a többiek arczait, vajjon félnek-e
nagyon, hogy most a pitvarnokot rögtön az alispánhoz fogja küldeni? de
miután látta, hogy biz azok egy cseppet sem ügyelnek rá, akkor valami
éles, kelletlen hangon megszólalt:
– Louis!
A cseléd a pamlagig közeledett, ott megint megállt.
– Ebédemet!
A nagyszerű fenyegetésnek ez lett a vége.
A kártyavető delnő szánalmas gúnymosolylyal nézet reá, valami hasonlót
takart el a missz is az arcza elé tartott könyvvel, míg Clementinenek
nagyon jól esett egy csomóra fulladt czérnaszálat téphetni fogaival.
Az öreg úr észre vett, vagy csak gyanított valamit.
– Missz Kleerri! Nem veszi észre, hogy Henriette megint az ablakon néz
ki? Nekem kell-e a misszt arra figyelmeztetnem, hogy ez a legilletlenebb
dolog: egy fiatal leánynak az ablakon kinézegetni? Angliában ezt talán
még nem tudják, hogy illetlen dolog?
– Kérlek nagypapa… esenge azzal a panaszra álló szép szájával a vádlott.
– Csendesen! Én nem szóltam Henriette kisasszonyhoz, én missz Kleerrinek
beszélek. Henriette kisasszony még gyermek; neki nincs esze valamit
megérteni, vagy meg nem érteni; ő hozzá én nem beszélek; ő neki én
mindent meg nem magyarázhatok; de azért tartom missz Kleerrit a háznál,
azért fizetek neki úgy, mintha egy fejedelem leányát nevelné, hogy
legyen kivel megértetnem nevelési elveimet. Az én nevelési elveim pedig
jók, missz! mondhatom, hogy nagyon jók; azért tessék azok mellett
megmaradni. Én tudom, hogy mit lehet és mit nem lehet fiatal leányoknak
megengedni, én tudom, hogy miért beszélek…
A fiatal leányka arcza úgy elpirult egy szemrehányó tekintetétől az öreg
zsarnoknak, mire aztán a missz durczásan felkelt helyéről s hogy legyen
kin tölteni boszúját, igen következetesen valami hibát fedezett fel
Henriette himzetében s az egész napi munkáját felfejtette vele.
Itt úgy látszik, hogy csak egy embernek van joga beszélni, a többinek a
joga abból áll, hogy azt ne hallgassa.
De hátra van még valaki, a kinek még erősebb jogai vannak, a ki most
elkezdi a szobaajtót döngetni ököllel, azt a szobaajtót, melyen a
családtagok legidősbjei is csak félve szoktak koczogtatni, s a mire ő
akkorát üt ököllel és csizmasarkkal, hogy mind elijednek rá.
Ah, ez a kis férfiunoka, az öreg úr kényeztetett kedvencze, a kis
Makszi.
– Miért nem bocsátják be a kis Makszit? nyissák ki az ajtót a kis
Makszinak, nem tudják, hogy nem éri fel még a kilincset? miért nem
eresztik hozzám, ha ő akar?
A komornyik épen nyitotta előtte az ajtót, mire aztán a kis családi
princz bebukott az ajtón; egy kis sápadt penészvirág, veres szemekkel,
ponty idomú szeglettelen szájjal, hanem a családi authentikus orr
mellékletével, a mihez lesz dolga a többi fejének, míg kellő arányba
növi magát. A kis kegyencz tökéletes ulánus hadi köntöst visel, még a
négyszögletű csákó is fejére van csatolva, s kezében kivont bádog
karddal hadonáz és a mellett keservesen bömböl.
Szép kis alak! Egy síró ulánus katona.
– Mi baj? Ki bántotta a Makszit? ki nyult Makszihoz?
A bömbölésből aztán annyit megtud a nagypapa nehezen, hogy Makszi a mint
szaladt, elbukott a kardban, az instructor azután el akarta tőle venni a
kardot, arra ő kirántotta fegyverét s jót húzott vele megtámadója
kezére; azután a nagypapa szobájába menekült, a hova nem volt szabad őt
a nevelőnek üldözni.
A nagypapa rémkedve kérdezé tőle:
– Hol ütötte meg magát? jőjjön ide! Hol ütötte meg a fejét? Látom! itt
ni. Fel van dagadva: egészen piros. Tegyetek neki rá opodeldocot.
Clementine! A Makszikának opodeldocot.
Vagy akarta Clementine látni, vagy sem, hogy Makszikának hol fáj? elő
kellett hozni a házi gyógyszert, melyet aztán Makszika kikapván a jámbor
hölgy kezéből, úgy vágott a padlóhoz, hogy szétfolyt a tartalma a
szőnyegen.
Senki sem pirongatta meg érte.
A nagypapa mégis jónak látta valamit felhozni védelmére.
– A Makszikát nem kell megharagítani! A kinek kard van az oldalán, ugy-e
Makszika? Maga katona lesz.
– Igen, felelt a fiu durczásan szepegve; én generális leszek.
– A Makszika generális lesz! No ne szopja hát az ujját. Nem akar
kevesebb lenni, mint generális.
Az angol missz helyén találta itt egy szakértő észrevételt ejteni közbe.
– De a ki generális akar lenni, annak sokat kell ám tanulni!
– Én nem akarok tanulni, én mindjárt akarok tudni mindent. Ugy-e
nagypapa, a kinek sok pénze van, az mindjárt tud mindent?
Az öreg úr diadalmasan néze szét a jelenlevőkön.
– Ez a lángész! Ez a mondás!
Azzal oda szorítá a kis ficzkó fejét gyöngéden az ölébe: «ez az én igazi
unokám, az én igazi vérem!»
Tudta jól, hogy a többieket mennyire boszantja vele.
Azalatt a komornyik elkészítette az asztalt; egy hattyunyakú palissander
fatábla volt az, a mit az ottomán fölé lehetett mindenestül tolni; azon
volt tizenkétféle étel: mind hideg étkek, mert a meleget orvosi rendelet
tiltja; az öreg ember mindegyikbe bele kóstol az ujjaival: egyik sem
ízlik neki; fenyegetőzik, hogy el fogja csapni a szakácsot, ez nagyon
sós, amaz nagyon édes; ezen kozma érzik, amazon az élesztőszag; az
embernek már az ételére sem ügyelnek: milyen régen nem volt ez meg amaz,
a mit ő olyan nagyon szeret. Hát emez minek van itt? nem tudják, hogy
ettől ő rosszul lesz; hogy ettől megbetegszik, nem várhatják már, hogy
meghaljon, ilyennel akarják az életét megrövidíteni?
Mondhatnák ugyan neki, hogy hiszen épen maga rendelte ezt tegnap, de
senki sem hosszabbítja vele a lármát a zúgolódás így aztán lassankint
elfúl magába; az öreg úr ismét Makszikához fordul s nyájasan megkinálja
a fitymált ételekkel.
– Egyél velem Makszikám, lelkem.
– Kell is nekem! felel a kis finnyás, mikor már valamennyibe
beleturkáltál a kezeiddel.
– Oh te nagy selma! Vigyék ki a Makszikát kocsikázni; fogják be a
ponnykat, az inas menjen vele, nem a præfectus. Ezzel eltolja maga elől
a kerekeken gördülő asztalt; int a komornyiknak, hogy tegye el az
ételeket a kredenczbe, mert azokat holnap megint elő fogja kérni.
A komornyik teljesíti a rendes napi parancsot s jól elzár minden étket;
tudva, hogy rögtön elkergetnék, ha valamit elő nem tudna adni.
Az öreg úr tudja jól, hogy nincs olyan cselédje, a kit valami jutalommal
rá lehetne venni, hogy azon ételhez nyúljon, a mi az ő asztaláról
lekerült, annyira irtóznak tőle, hanem azt rendesen a koldusoknak
szokták kiosztani; tehát hogy a koldusok se köszönhessék meg, addig
tartatja azokat bezárva, a míg megromlanak, csak akkor adja ki.
Családjával már tíz év óta nem evett egy asztalnál.
Soha senki abba az ételbe belé nem kóstol, a miből ő eszik.
Vannak családjának tagjai, a kik évről évre mindennap együtt vannak
vele, de a kiktől se télen, se nyáron egyéb szót nem hall, mint «jó
reggelt» és «jó éjszakát», a kik soha se kéréssel, se panaszszal nem
alkalmatlankodnak előtte, a kik ha valamin örülnek vagy szomorkodnak,
azt előtte titokban tartják.
Az a piros arczú delnő például, a mióta férje elhalt, ki nyolcz évig
volt fekvő beteg, hétszámra sem szokott atyjával egy szót is váltani.
Az öreg úr eleinte azt kivánta, hogy Lángainé (így hívják a delnőt) esti
kilencz óráig ott legyen szobájában s rakja ott a kártyát, vagy unja
magát máskép, a hogy kívánja.
Egy hónapig engedelmeskedett a nő szótlanul; akkor egyszer hét órakor
felöltözött diszesen s azt mondá, hogy a szinházba megy.
Az öreg Lapussa nagy szemeket mereszte rá.
– A szinházba?
– Páholyt béreltem magamnak.
– Úgy? Jó mulatást.
A delnő vállat vont s ott hagyta. Tudta jól, hogy e percztől fogva egy
millióval kevesebb öröksége van, mint testvérbátyjának, hanem azontúl
mindennap elment a szinházba, a mint az esti hét órát ütötte, már ő ott
ült a páholyában és ki nem mozdult onnan, a míg valakinek egy szó
mondani valója volt a szinpadon.
Lángainé gyermektelen.
Meghalt férjéhez nem kötötte szerelem, s eddigelé tán senkihez sem. Az
úri büszkeség válogatós. Emberek, kik a salonbevezetés képességén alul
esnek, ránézve nem létezők; a kik pedig salonját látogathatnák, azokról
nincs kedve ábrándozni. A szinházban sokszor végig jártatja szemeit a
páholyokon, azokban sok szép, elegáns fiatal ember megfordul, délczeg
katonatisztek, deli mágnásifjak, de azoknak a távcsövei nem találkoznak
az övéivel. A Lapussa család még nagyon új nemes arra, hogy a magas
világban észrevegyék, s éktelen gazdagságuk híre egy nyomon jár sordidus
fösvénységükével, a mi a könnyűvérű úri rend előtt nem ajánlatos
tulajdon.
A Lapussák nem urak, csak gazdagok; azért a páholyok ifjai nem veszik
észre Lángainé szebbnél szebb toillettjeit.
A kik pedig a páholyokon alul esnek, parterre, zártszék közönség, azok
rá nézve nem léteznek, látta és elfelejtette őket, legfeljebb Hahn-Hahn
Ida grófnő mondása jutott rájuk néha eszébe, a ki keleti utazásai
jegyzékében egész Magyarországról csak annyi észrevételt lát jónak
megörökíteni, hogy a pesti férfivilág körszakállt visel és hogy neki
nagy gyanúja van az olyan szakállak ellen, a mik felől nem bizonyos,
hogy szokták-e azokat mindennap – kifésülni; a mi egy nervőz német
grófnőtől elég magas és finom eszmejárás és phantásiájának csinos
tanújele.
Lángainé bátyja, János, notorie a legunalmasabb ember a városban, a kit
a cselédjétől kezdve a kávéházi ismerőseig senki sem állhat ki; csupán
csak az apja, az sokat tart felőle. Nagy gazdagsága mellett fösvény és
kapzsi. Ha pénzszerzésről van szó, olyan alkalmakat is megragad, miket
jóravaló firma alatt működő kalmár a sensálnak szokott átengedni; még
uzsorára is ad pénzt a legjobb ismerőinek. Képzelhetni, milyen nagyra
becsülik? Szeretné, ha úrnak tartanák, de nem tudja magát rábirni, hogy
a casinoban kiirassa a nevét a táblára, azért az évenkint fizetendő
hatvan forintért.
Vagy talán attól tart, hogy valaki felhozza ellene uzsoráskodásait és
még nem választják meg tagnak.
Ennek a fia az a mulatságos kis Maxi.
Az a karcsú, lengeteg alak, az az idetévedt angyal, a ki elküldetett,
hogy az egész család bűneiért kiszenvedjen, egy harmadik testvérnek árva
leánya, ki atyját anyját egyszerre vesztette el, még pedig a
legtragikusabb módon. A Margit-szigetre akartak átmenni csónakon, a mint
egy gőzös rájuk jött, a csónakot felfordította, apa és anya ott veszett,
csak a leányt tudták megszabadítani. Henriette akkor már tizenkét éves
volt s attól a rémjelenettől fogva annyira ideges lett, hogy a legkisebb
erős hangra összerezzent s sokszor minden észrevehető ok nélkül el
kezdett sírni.
Mint mondják, igen jó, gyöngéd anyja volt; egy finom, mívelt teremtés,
ki csak gyermekeinek élt, és a ki szeme láttára merült el a hullámok
közt; s azóta Henriettenek nagyatyja házánál kelle élni, a hol senki sem
szerette egymást.
De mégsem! Még volt egy fivére is, Kálmán, kissé könnyelmű, de jószivű
fiu. Ez ritkán szokott a család közé jönni, mert mindig szidták. Pedig
hát szegény nem vétett egyebet, mint hogy az új ruháit rendesen eladta.
De hát az ő hibája volt-e az is? Ha mindig azt hallotta otthon
hányni-vetni, hogy a Lapussa család ilyen olyan gazdag, aztán ő neki
soha sem adtak pénzt a kezébe, hogy kortársaival együtt mulathasson.
Másik hibája meg az volt, hogy nem akart diákul tanulni.
Ezért különösen sokat kellett szenvednie. Az öreg Lapussa, valamint
János fia szinte nem sejtenek a latin nyelvhez, amaz ifjukorában még nem
járt iskolába, mert a vagyonszerzés kezdeményeivel volt elfoglalva, emez
pedig már nem járt iskolába, mert már akkor gazdagok voltak, azért aztán
nem is volt egyiknek sem helyes fogalma a legközönségesebb tárgyakról,
mint a mi utazásai közben ráragadt. Minthogy pedig az instructor nagyon
el volt foglalva Makszikával, azért Kálmánnak a nyilvános tanodába
kellett járni, hogy okosabb ember legyen, mint elődei.
Szegény Henriette sokszor órákig elfáradt vele, hogy öcscse asztalához
ülve, a genusok, declinatiók, conjugatiók, motiok s más ördöngös
állapotok fáradalmait keresztül küzdeni segítse neki; de biz abból csak
az lett, hogy utoljára is ő tanult meg jobban diákul, mint Kálmán s
lopva ő fordította le neki a pensumokat Cornelius Neposból és Virgil
Bucolicáiból.
Ezért pedig a missz nagyon haragudott, mert ő nem birta a latin nyelvet
(ritka nő fárasztja magát oly tárgy megtanulásával, a mi felett beszélni
nem lehet); s ezért aztán Henriette akárhányszor válthatott szót
Kálmánnal az ő jelenlétében is, a nélkül, hogy ő megértette volna, hogy
miről beszélnek? Neki aztán magyarázhattak, a mit akartak.
Sőt még nevezetesebb dolgok is történhettek ennek a fatális diák
nyelvnek a közvetítésével, a miket majd később megtudunk, de most nem
érünk rá náluk megállapodni, mert János úr jön haza s ezt kell elébb
megcsodálnunk.
Lapussa János úr tökéletes prototyponja családjának, rendkívüli hosszú,
száraz termete még hosszabbnak látszik az által, hogy fejét magasan
hordja, úgy hunyorogva le onnan a magasból az emberiségre, mint a kinek
a szeme fáj, s nem birja felnyitni a szempilláit; a családi orr
dimensióit még feltünőbbé teszi a szertelenül kicsiny áll, s az
összeszorított ajak; bajusza középett is, meg szájszegleteinél is ki van
borotválva, s épen csak egy egérfarknyi van meghagyva kétfelől s nagy
tudománynyal kifenve hegyesre s feketére. Viselete elegans és túlfinom,
a divattól csak annyiban eltérő, hogy minden öltönye igen feszes, ing-
és mellénygombjait drágakövek képezik, gyűrűi is azoktól ragyognak, s
beszédközben sok igazgatni valója van nyakkendőjén, szokta simogatni
öltönyeit, a mi arra mutat, hogy sokat tart gyűrűi szépségéről és
frakkja finom posztójáról; a mellett magas, kemény nyakravalója sokat
látszik könnyíteni álla büszke tartásának, keményített inggallérjai
pedig simaság és törhetlenség tekintetében senkinek át nem engedik az
elsőbbséget, s egyúttal igen jó mulatságot szereznek neki az által, hogy
állkapczái rángatásával azokat igazgassa, szüntelen azt a gondolatot
gerjesztve a ránézőben, mennyire kényelmetlen lehet azokra az
inggallérokra nézve fejének ottléte.
János úr bejön a szobába, senkire rá sem néz, végig sétál hátratett
kezekkel, akkor észreveszi az apját, annak kezet csókol s megint sétál
nagyot. Látszik rajta, hogy valami nagy mondani valója volna, csak
valaki kérdezné meg tőle, hogy mi baja? Tudniillik az apja, vagy a
testvére.
A helyett azonban Clementine kisasszonyt viszi rá a bűne, hogy
megszólítsa édes, vékony, nyájas hangon:
– Nagyságos úr.
Ezt először nem hallja.
– Nagyságos úr…
– No, mi baj? szól vissza most, még magasabbra emelve fejét.
– Elkészítettem az ingre való himzést, a hogy parancsolni tetszett.
A nagyságos úr büszke ajkpittyesztéssel ereszkedik le, megtekinteni az
ajánlott himzést. Oh be rossz emberismerete van Clementine
kisasszonynak.
János úr most nagyon elégületlen. Láthatná az arczán. Oda tekint, még
jobban összehúzva szemeit; száját elgörbíti nagyon.
– Nem ér ez semmit. Mondtam már, hogy ezek a virágok igen nagyok, ilyet
csak az oláh parasztok ingeire stikkolnak; mit gondol?
Azzal veszi az ollót Clementine varróasztaláról s az egész nagy
fáradságos munkát, mivel a jámbor társalkodóné egy hétig kínlódott,
diribről-darabra aprítja s odaveti elé nagy dölyfösen, hogy az csak
hüledezve néz rá.
– Ugyan János, János! szól erre hozzá az öreg úr.
– Mikor mérges vagyok! mikor haragszom! mikor magamon kívül vagyok.
– Hát miért haragszol? kire?
János úgy tesz, mintha nem akarná elmondani haragja okát, levágja magát
egy karszékbe, lábait egymásra veti, kezeit zsebeibe dugja, azután
megint felugrik, megint sétálni kezd.
– Dühös vagyok.
– Ki bántott? kérdi aggódva az öreg.
János megint levágja magát egy pamlagra, s egyik lábát keresztülveti a
pamlag karján; egész fitymálással vetve oda, mintha tulajdonképen inkább
megvetés volna az, mint harag:
– Hát az a semmirevaló Hátszegi. Az a semmi ember. Az a betyár. Az a
csavargó.
– No de mit vétett?
– Mit vétett? kiált felugorva János, hát tudod, hogy tegnap ide izent a
sensáljától, hogy szeretné megvenni a Széchenyi-téren levő házunkat,
hogy adom? Én meg akartam a sensáliát takarítani magunknak s ezért magam
mentem el hozzá ma délelőtt fél tizenkettőkor. No, ez a legillendőbb idő
látogatást tenni, így gondolom. Én csak tudom, hogy mi az illendő.
Megyek az előszobájába; ott áll egy inas. Azt mondja, hogy várjak. Én
várjak? én előszobázzak? Egy Lapussa János! és kinél? Egy nyomorú
semmiházi Hátszeginél a vendégfogadóban! Jól van. Vártam. Jelents be
nála. Azalatt le sem ülhettem, mert a gazember az előszobában minden
széket telerakott suviczkos kefével, meg csizmával. Én! egy Lapussa
János! Akkor visszajön az a másik gazember s azt mondja, hogy azt izeni
az ura, most nem beszélhet velem, jőjjek délután. Én! Egy Lapussa János!
velem nem beszélhet valaki, hanem jőjjek máskor! Te kutya, te
semmirevaló gazember! No megállj!
Erre az öreg úr maga is lelkesedni kezdett.
– De miért nem ütötted pofon?
(Csakugyan eredeti egy gondolat, valakit két ajtón keresztül pofon
ütni.)
– Azt fogom tenni! de azt meg fogom tenni! Ezt nem viszi el szárazon.
Ezt nem hagyom magamon! Egy Lapussát elküldeni! Rögtön megyek két
tanúért, kihívom párbajra.
– Nem János, ne azt tedd. Üsd pofon az utczán, vagy ne azt tedd, adj egy
trágernak tíz forintot s páholtasd el, mikor a szinházból jön. Az lesz
legjobb.
– Nem! Én meg akarom ölni, én meg akarok vele verekedni, a ki engem,
mint gavallért megsért, annak én meg akarom mutatni, hogy gavallér
vagyok; azzal pisztolylyal fogok számolni, pisztolylyal.
E hetvenkedés a család öregét és nőnemen levő tagjait illően megrettenté
már. Clementine épen azon kezdett töprenkedni, hogy nem jó lenne-e neki
elmenni a szobából a gouvernanteal együtt, hogy azon esetre, ha János
meg talál valakit ölni, a szántszándékosságról ne tanuskodhassanak, mint
idegenek. Csak Lángainét nem zavarta meg a nagy zaj, ő készült a
szinházba, brochejai közül válogatott, míg János, kit boszantott a
közöny, egyenesen őt nem apostrophálta.
– Meg kell ilyen bántalom után verekednem: ugy-e Matild? Mit szólsz
hozzá?
Lángainé hideg gúnynyal felelt a ki nem kerülhető kérdésre:
– Azt mondom hozzá, hogy máskor, ha valaki délelőtt haragít meg, ebéd
előtt mérgelődjél rajta, mert ha ebéd utánra hagyod a haragot, az árt az
egészségnek.
János találva érezte magát s elhallgatott; azután megint hátra tette
kezeit s járt-kelt, nagyokat fujva alá s fel, utoljára kapta a kalapját
s futott.
Az öreg úr utána kiáltott engesztelő hangon:
– János, de mit akarsz?
– Azt majd meglátjátok!
Azzal becsapta maga után az ajtót.
Az öreg úr szemrehányólag szólt Lángainéhoz:
– Még te is ingerelted, még jobban uszítottad, mikor úgy is dühben van.
Pedig hát mit nyernél vele, ha megölnék? fia van, mindenét az örökli. A
kis Makszié lesz minden.
Lángainé a kalapja csokrát kötötte meg.
Az öreg úr még egyre dörmögött.
– Én ismerem a tüzes vérét; képes volna neki menni egy ármádiának, ha
megharagítják, olyankor nem hallgat semmire. Valahogy meg kellene
akadályozni ezt a párbajt. Mit gondolsz? Vagy te ma is szinházba
készülsz? el tudsz menni ilyen állapotban? Elmégy komédiát nézni?
Lángainé keserűen felelt:
– László épen ilyen szerepeket szokott adni a szinpadon, mint János. A
milyen kevéssé féltem a szinészeket mikor párbajt vínak, épen annyit
adok János rodomontádjaira. Nem lesz neki semmi baja, ne féltsd.
Az inas jött jelenteni, hogy a kocsi előállt, Lángainé felvette
mantilleját s ment abba a komédiába, a hol legalább mulatságosat
játszanak.