Harmadnap délelőtt mély álmából ébresztették fel. Veress doktor állt az
ágya előtt.
– Már tíz óra – mondta. – Itt vannak.
Hamarosan rendbehozta magát, hideg vízzel dörzsölte ki szeméből az
álmot, megivott egy pohár tejet, szétnézett a szobában, hogy rend van-e,
aztán hátradőlt a párnákra, amiket a háta mögé egyengetett a vörös
Jolán. Furcsa-szögletes fejű, vörösarcú kis ember jött be a szobájába
egy hosszú barna fiúval. Bemutatkozott, hogy ő vizsgálóbíró.
– A jegyzőm – mutatott a hosszú fiúra.
Andor cigarettát tett eléjük.
– Köszönöm, nem dohányzom – mondta a kis ember, s erre a jegyző is
tagadólag intett, szerény mosollyal.
– Doktor úr elég jól érzi magát ahhoz, hogy itt most egy kicsit
faggassuk?
– Oh igen, csak tessék.
Még kóválygott-bujkált a fejében az álom ködje, s nagy fáradtságot
érzett, mint utóbbi időben mindig, mikor felébredt. És ma különösen
rossz kedvvel ébredt. Már az imént, mikor Veress doktort meglátta,
pillanatnyi ok nélkül megint az a gyalázatos sírni-vágyás fogta el.
Teljesen összetörtnek érezte magát, mintha hajnalban, mialatt aludt,
fakalapáccsal verdesték volna össze a csontjait, ahogy a nyers húst
szokták a konyhában.
– Neve?
– Aradi Andor.
És végig, mind ezt a sok semmit, ami fárasztotta és felizgatta. A
nacionáléját elmondani, ez a szellemének ugyanolyan kín volt, mint a
testének az a meztelenül kiállás, mikor sorozták. Csakhogy ez után nem
küldték el azzal, hogy gyönge. Sőt most kellett erősnek lenni. „Mit
bánom én őket“ – gondolta, lehúnyta a szemét. Így válaszolt a
kérdésekre.
– Sötét volt a kapu alatt?
– Igen.
– Ecker Mihály nem bántalmazta?
– Nem.
– Nem is közelített ön felé?
– Nem.
– Láthatta Ecker Mihály, mikor Kubényi Sándor önt megszúrta?
– Lehet.
Kinyitotta a szemét. „Nagyon tisztességesnek kell lenni“ – gondolta:
– Kérem, – mondta – lehet, hogy ő semmit se látott, mert én se láttam
semmit, se kést, se mozdulatot, én csak a… a Kubényi arcától ijedtem
meg, mikor megszúrt, és csak aztán éreztem egy kis fájdalmat az
oldalamban.
Ez a hosszabb mondat kimerítette. Nem is hitte volna, hogy igy
felizgatja ez, mikor idegen emberek előtt kell beszélni róla.
– Ön udvarolt Kubényi menyasszonyának?
Felült az ágyban. Egy kicsit szédült. De nagy erővel kiabált benne
valami: „Jóvátenni! Jóvátenni!… Ezt a nyomorult életedet… Jóvátenni!
Mindent!“
A szögletesfejű halkan ismételte:
– Udvarolt ön Kubényi menyasszonyának?
– Igen! – mondta bátran. Forrón pirult el a hazugságtól és a vad-fiatal
örömtől, hogy jót tesz, egy hanggal embereket éltet, börtönt nyit,
boldogságot okoz. „Csak ne sírjam el magam, én rongy“ – gondolta.
Összeszorította a fogát.
– Olyan módon udvarolt ön Kubényi menyasszonyának, Gubás Mariskának,
hogy joggal kelthette fel a féltékenységet Kubényi Sándorban?
– Olyan módon – mondta, és belül mosolygott. „Pártos bíró,“ – gondolta –
„te Kubényi pártján vagy, de nem bánom, én is veled vagyok, de mégse
szép tőled.“
– Ön gazdag ember?
– Igen.
– Pazarló életmódot folytatott?
Lehúnyta a szemét. A „folytatott“ szó kínosan mulattatta.
– Folytattam – felelt.
– Pénzt költött nőkre… éjjeli mulatóhelyeket látogatott…
– Látogattam.
– Általában, olyan életmódot élt, amely joggal kelthette Kubényi
Sándorban a gyanút, hogy ön azért telepedett meg az ő környezetükben,
hogy Gubás Mariskát elcsábítsa?
– Igen! – felelt erősen, a mondat elejére nem emlékezve, azért mondva
igent, hogy magát terhelje. – Igen!
– Ön nyíltan fogdosta Gubás Mariskát?
Kitört belőle a felháborodás:
– Én?
A szögletesfejű az írásba nézett. Most vette csak észre Andor, hogy
mindezeket a dolgokat papirosról kérdezi tőle a kis ember. Az írásból
olvasta:
– Szeptember tizenkettedikén este hét órakor az udvarban ön megfogta
Gubás Mariska állát a vőlegénye jelenlétében.
Visszaemlékezett erre a pillanatra:
– Hogyne! – mondta. – Ez igaz.
A szögletesfejű a jegyzőjére nézett, aki serényen írt. Aztán lapozott az
írásban és nem is nézve Andorra, onnan kérdezte:
– Ön revolvert rántott Kubényi Sándorra, ugyancsak szeptember
tizenkettedikén, mikor Kubényi önt a kapu alatt felelősségre akarta
vonni a menyasszonya elcsábítását célzó kísérleteiért.
Most az forrongott benne, hogy micsoda gyávaság ez: végleg komisz
csábítónak vallani itt magát, miért? miért?
– Revolvert rántott ön? – hangzott szárazon.
– Igen – mondta.
– Meg volt töltve a revolver?
– Igen.
– Hány töltény volt benne?
Szinte elmosolyodott kínjában, a keserű emlékektől, amelyek
felkergetőztek benne. Félrevonagló szájmozdulattal felelt:
– Egy töltény hiányzott.
– Szóval öt volt benne.
– Szóval… öt… mert egy hiányzott.
Ránézett a kis bírócskára, várta, hogy azt kérdezze tőle, hogy hova lett
az az egy, ami hiányzott, mert akkor ránevetett volna és megmondta volna
neki, hogy azt az egyet magába lőtte. De a kis bíró nem kérdezett semmit
a hiányzó töltény ügyében. Neki öt is elég volt ahhoz, amit ő akart.
– Kérem, – mondta, a vállát felhúzva – a terhelt itt van a folyosón az
ügyvédjével. Kötelességem volt teljesíteni azt a kívánságát, hogy
szembesíttessék önnel. Emel ön kifogást, egészségi állapotára való
tekintettel, ez ellen?
– Nem.
A bíró a fejével intett a hosszú fiúnak. Ez kiment a szobából. Andor,
aki eddig ült, most hátradőlt a párnákon. Rövid ideig csönd volt, aztán
nyílt az ajtó. Kubényi Sándor lépett be elsőnek, mögötte egy egyenruhás
ember, aki rögtön megállt az ajtó mellett. Az egyenruhás után egy
borotválatlan, cvikkeres fiatalember jött, felszaglászó orral, meghajolt
a bíró előtt és azonnal leült egy székre. A jegyző jött vissza
utolsónak, ő csukta be az ajtót. Andor nem fordította a fejét Kubényi
Sándor felé, de látta őt. Nem változott semmit. Még abban se, hogy nem
nézett rá. A bíróra nézett, de ebben volt valami erőltetettség: nem
akart a fehér ágyra nézni, ahol az az ember feküdt, akit az ő bicskája
juttatott ide. A rövid csöndben, amely ezt a bevonulást követte, Andor
azt gondolta, hogy itt minden rendben van, itt mindenkinek igaza van,
itt mindenki derék ember, csak egy utálatos ember van itt: az a
cvikkeres fiatal ügyvéd, aki neki nem köszönt, aki dacosan és
neveletlenül ült le, akinek mozdulata és arckifejezése ellene irányult,
ok nélkül, pusztán ügyvédi ösztönből, aki máris úgy tett, mintha évek
óta haragban volnának, aki nem nézett rá és támadólag csillogtatva
cvikkerét, várta, hogy megszólaljon a bíró és ő mondhasson valami
szemtelenséget, valami éleset, amiből kitűnik, hogy neki nem imponál a
kórházi ágy és a benne fekvő sápadt fiatalember. „És ilyen akartam én
lenni“ – gondolta Andor, lassan megmozgatta a fejét, a szemét félig
kinyitva.
– Maga azt mondta, – szólt a bíró Kubényi Sándorhoz – hogy Aradi Andor
úr el akarta csábítani az ön menyasszonyát.
Kubényi mondani akart valamit, de a bíró felemelte az ujját:
– Aradi úr ezt beismeri.
A legény lassan ráemelte a szemét Andorra. Andor most egészen lehúnyt
szemmel feküdt hanyatt a párnán.
– Maga azt mondta, – folytatta a bíró – hogy tanuja volt annak, saját
szemével látta, mikor Aradi Andor úr Gubás Mariskát megérintette,…
mondjuk: illetlenül érintette, ahogy maga kifejezte: megfogdosta.
Kubényi Andort nézte. A lehúnytszemű arcon könnyű mosoly derengett.
– Aradi úr ezt is beismeri – mondta a bíró. – És végül megerősíti
magának azt a vallomását, hogy mikor maga felelősségre akarta őt vonni a
menyasszonya elcsábítására irányuló kísérletei miatt, ő revolvert
rántott elő, amelyben saját kijelentése szerint öt töltény volt.
Andor lassan kinyitotta a szemét és a tekintete találkozott Kubényi
Sándoréval. Oly világosan olvasott most benne, mint a nyomtatott
szövegben. Kubényi Sándor csudálkozva és megindultan nézett rá. Nem
értette, de sejtette, hogy itt mi történik. Ettől, – „nem bánom, ha
tévedek is, de nem, nem, én látom, hogy ő ért engem“ – ettől megint
forró mozdulások kezdtek verni a fiú mellében. Mintha megint sírás
jönne, de nem, nem az jött, hanem valami elmagyarázhatatlan, felfelé
emelő érzés: tovább, tovább, most hamar: mindent, amit lehet…
– Bíró úr, – mondta nem egészen biztos hangon – nem érdemes sokat
keresgélni itten. Ez az úr a kapu alatt megszólított engem és felkért,
hogy ne jelenjek meg többé a menyasszonya közelében. Most belátom ennek
a kérésének a jogosultságát. De akkor bolond voltam és felbőszültem,
megharagudtam…
Kubényi most egészen sápadt volt és a szeme átszegezte Andort, most úgy
látszott, hogy haraggal. Mintha ezt mondaná: „Mi az? Magadra veszel
mindent?“
– Megharagudtam – folytatta Andor, isteni nyugalmat és derűt érezve a
tagjaiban – és beismerem, hogy erre a derék és tisztességes emberre
revolvert rántottam. Ő megütött, hogy ellökjön magától…
Kubényi a földre nézett.
– De én fogtam és emeltem a revolvert, s akkor ő megszúrt engem.
A bíró:
– Ön rá akart lőni?
– Igen.
– Pusztán… csak azért, mert kérte, hogy ne látogassa a menyasszonyát?
„Pártos bíró“, – gondolta Andor – „most az én pártomon vagy… de
megállj…“ Fájó-kaján érzéssel felelt:
– Pusztán csak azért. Akkor nagyon heves voltam és be kell vallanom,
megkívántam… az illető lányt… úgy érzem, kötelességem a bíró előtt
őszintén beszélni…
A bíró bólintott.
– … hát őszintén megmondom, pillanatnyilag felháborodtam, most már
restellem, de akkor így volt, dühbe jöttem, rá akartam lőni… nem csuda,
hogy védte magát, ahogy tudta…
Elfáradt ebbe. Visszafeküdt a párnatömegre. De még megnézte Kubényi
Sándort. Ez elborultan nézte őt, most először volt alul, amióta ők
ketten ismerték egymást. Ami dac és becsület benne volt, az a száján
vonaglott, alig-láthatóan. De a megütött fejű állat tétova pillantásával
megadta magát ennek a percnek, amely kinyitotta előtte az egész világot,
elébe vezette a rajongó lányt, felmutatta előtte a gyermekét és egész
jövő életét. Ahogy Andor fáradtan nézte a küzködő és lassan megalázkodó
arcot, büszke lett és fiatal, fensőbbséget érzett, s ezt érezte: „Na…
hát most ki az ember?“
A bíró megszólalt. Nem az írásból beszélt, de az írásba nézett, ahogy
mondta:
– Szóval maga a sértett, maga doktor Aradi Andor úr azt a színezetet
adja az egész dolognak, hogy Kubényi Sándor jogos védelemben
cselekedett, mikor őt megszúrta.
A fiú felháborodott az ágyban. „De komisz minden ember!“ – forrt végig
rajta. Merőn nézett a bíróra, hangosan mondta neki, mintha a szájába
akarná rágni:
– Nem színezetet adok, én vallok, kikérem magamnak.
– Kérem! – nézett fel rá szigorúan a bíró.
– Nem tűröm! – mondta a fiú, érezve, hogy ami kis vére van, lemegy az
arcából. – Kubényi úrra rá akartam lőni, rá is lőttem volna, ha ebben a
szúrással meg nem akadályoz. Ezt méltóztassék szóról-szóra jegyzőkönyvbe
venni.
A bíró a jegyzőre nézett. Az gyorsan írt. Világos volt, hogy a bíró
haragszik. Andor még mindig a bírót nézte „Majd megmutatom én neked“ –
gondolta. Össze voltak szorítva a fogai, most engedett ezen a
szorításon, mert szinte megfájdult belé az állkapcsa. A cvikkeres
zsidólegény gőgösen nézett a jegyzőre. Neki ez mind nagyon tetszett, de
a világért se adott volna semmi elégtételt a „sértettnek“. Ő mindhalálig
a terhelt ügyvédje volt, tőle összedőlhetett a világ. Andor a bíró feje
fölött Kubényira nézett. Lágy és fájdalmas tekintettel találkozott. Most
ő maradt szigorú: „Nem mutatok neki semmit.“
A bíró kellemetlenkedett:
– Ön agyon akarta lőni Kubényi Sándort?
„Velem kezdesz?“ – érezte Andor. Élesen felelt:
– Én mind az öt golyót bele akartam ereszteni Kubényi Sándorba. Mind az
ötöt.
És most ő nézett felhúzott szemöldökkel a jegyzőre, hogy az írja-e. A
jegyző mohón írt, s aztán kérdőleg nézett Andorra, mintha ezt mondaná:
„Nos, még, még!“
– Köszönöm – mondta a bíró, felkelt és összeszedte az írásait.
Kubényinak csak a szemével intett. Andor aláírt valamit, ezalatt Kubényi
némán ment ki az egyenruhás ember előtt. Most a cvikkeres is felkelt,
összecsapta a sarkát és meghajolt Andor felé. Andor elkapta róla a
tekintetét, úgy utálta. A bíró most nem volt olyan kedves, mint mikor
jött. Ceremóniásan köszönt, úgy vonult ki. Csak a hosszú jegyző nézett
szeretettel Andorra. „Ez derék ember“ – gondolta a fiú, szeretettel
mondta neki:
– Jónapot kívánok.
Egyedül maradt. Sokáig nem jött be hozzá senki. Aztán benyitott a vörös
Jolán. Körülszaglászott a szobában:
– Micsoda szagot hagytak itt.
– Menjen – mondta idegesen Andor. – Magának mindig a szaggal van baja.
Hagyjon most.
Jolán kiment.
„Nagyszerű érzés, embernek lenni“ – gondolta a fiú, fáradtan nyújtva el
testét a takaró alatt. „Mit szólna ehhez Fischer úr?“ Sokáig mosolygott
felfelé, ahogy elálmosodón, az izgalomtól elfárasztottan feküdt. „Te
szegény kis gyerek“ – gondolta lágy-furcsa érzéssel, s elképzelt egy
maszatos, mezítlábos kis lányt, aki Mariska kék szoknyáját görcsösen
fogja és sír. „Mért éppen lány?“ – kérdezte magától. „És mért sír?“ De a
kis lány szeme ugyanolyan volt, mint Kubényi Sándoré. Fáradt testében
megint mozgolódni kezdett az az oknélküli sírás-vágy, amit most haraggal
érzett. „Nem mégy?“ – kiáltott rá némán – „hagyj most békén.“ Mindig
nagyon szerette a kis gyerekeket. „A magamét borzalmasan tudtam volna
szeretni.“ A szívét most megint Ella puha kis keze kezdte pofozni. „Ne
bánts“ – mosolyodott rá lehúnyt szemmel, de már viharzó-gyorsan jött fel
benne minden mondat, amit valamikor Turnovszky kisasszonnyal a leendő
gyerekről beszélt. A hangját hallotta: „a gyerekünk…“ „a mi kis
gyerekünk…“ de nem érzelmesedett el. Hirtelen és ügyesen kormányozta
magát. Elképzelte Ellát, amint a csipkés-kivágott fehér lepelben
megdőlve áll Nagy Ervin előtt, úgy, hogy a fejét nem is látni, csak a
balkarját, amely a fehér lepelből kibontakozva könyökig fedetlenül mered
el tőle, amint eltartja magától, szétnyitott ujjakkal, a vad rabló-csók
alatt édesen kínlódva, hogy nem is látni mást, mint Ervin nyírott fejét,
ahogy felülről rátapad az asszony arcára és csak a meg-megmozduló
koponyáról látni, hogy csókokat szív belőle, vadul, erőt-mutatón,
komiszan, meg-megújítva a szája-mozdulatát.
– „Így kellett volna élni,“ – mozgott némán az ajka – „vagy úgy, mint
Kubényi Sándor… akárhogy, csak úgy nem, ahogy én éltem… és az „ilyenek“…
mint én…“
Ha az „ilyenek“ szónál Fischer úrra nem gondolt volna, erre az
izzadt-kövér, kupecforma, kerekfejű, kártyás ügynökre, megint elsírta
volna magát, „ez már undorító lett volna, rettenetes, gyalázatos,
utolsó… te jó Isten, mikor szabadítasz meg?“