Vadász Imre eladta az értékpapirokat és a svábhegyi telket. Büszke
lehetett arra, hogy mily sok pénzt csinált ezekből a dolgokból, mert
mindenáron magyarázatokat akart fűzni a hosszú papiroshoz, amire az
elszámolást írta fel. De Andor türelmetlen volt, a pénzcsomó borítékját
fel se szakította, úgy dobta bele az éjjeliszekrény fiókjába. Aztán
néhány szóval elintézte Vadász Imrét és egyedül maradt. Vacsora után
nyugtalanul aludt néhány órát, s éjfél körül már megint ébren volt.
Minden lámpát meggyújtott a fehér szobában, nagy világosságot akart.
Félegy körül kopogtatás nélkül óvatosan benyitott valaki az ajtaján.
Fáradt öröm futotta el, mikor meglátta Veress doktor arcát.
– Még nem alszik?
– Nem. Jöjjön be, kedves doktor úr… üljön egy kicsit nálam…
Veress doktor lefelé jövet nézett be hozzá. Már elaltatta a betegeket
mind a három emeleten. Fáradt volt és álmosan fészkelte bele magát a
karosszékbe:
– Nem bánom – mondta. – Úgyis kell magával beszélnem.
– Szidni akar?
– Nem. De mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy a sebe maholnap
meggyógyul. Hála Istennek, könyv szerint gyógyul. Ettől elmehetne
nemsokára. Maholnap a kötését is leveszem, ha addig jól viseli magát és
nem mozog sokat. De az egyebek most sokkal rosszabbak, mint tavaly
voltak.
– Az egyebek…
– Bizony, azok nagyon rosszak. Az én tanácsom az, hogy itt szedjen
magára egy kis húst, fürödjön ki magából annyi rosszaságot, amennyit
csak tud, és akkor menjen el nagyon messzire, de egy évig haza se
jöjjön.
A fiú szerényen, a konok betegek szemérmességével mosolygott maga elé.
Az orvos iránt való szeretetből nem nevetett hangosan.
Egy kicsit magyarázgatta még neki a doktor a dolgot, de aztán
abbahagyta. Tudta, hogy az ilyesmihez több idő kell. Mára elég volt neki
ez az első figyelmeztetés, hadd gondolkozzék majd rajta a fiú néhány
napig. Akkor majd lehet folytatni. Mielőtt kiment, ezt mondta:
– És még egyet. A napokban egy kis izgalmon kell keresztülmennie. Azt
tudja, úgy-e, hogy az a fiatalember, akivel ez a kellemetlensége volt,
le van tartóztatva.
– Tudom.
– Hát most magát ki akarják hallgatni. Az állapotára való tekintettel
eddig még azt sem engedtem meg, hogy szóljanak magának erről. De most
már bátran jöhetnek, egy kicsit összeszedi magát, nem fogják kínozni,
tudják, hogy beteg.
– De mért tartóztatták le? Én föl se jelentettem.
– Én tanítsam magát, a jogászt?
Leintett a levegőben:
– Az én jogászi tudományom…
– Sokáig nem tudtuk, hogy mi lesz magával, hogy egyáltalán megmarad-e.
És ha nem maradt volna meg, akkor az a temperamentumos fiatalember
emberölési vádat kapott volna, vagy tudom is én, minek híjják: halált
okozó súlyos testi sértésnek, vagy egyébnek…
– És így?
– Súlyos testi sértés, azt hiszem… vagy emberölés kísérlete… én igazán
nem vagyok jogász. De ha lecsukták, hát biztosan valami szép komoly
dolog. A fiatalember ügyvédje azt követelte, hogy a terhelt is jelen
legyen az ön kihallgatásánál. És hozzám eljött, hogy ne halasszuk a
dolgot, mert ez az ember addig a fogházban ül… és én úgy gondoltam, hogy
maga se akarja kínozni…
– A világért sem.
– Igy hát… idejönnek egyszer.
– Mikor?
– A napokban. Holnap megtudom.
Elment. Andor felült az ágyban. „Kubényi Sándor“ – mondta ki a nevét
félhangosan. Csudálatos, milyen idegen ember volt ez. Nemcsak, hogy nem
haragudott rá, de mikor a maga sorsáról gondolkozott, folyton
elfelejtette. Mindenki szerepelt ebben az ő ügyében, csak ez nem. Mit
akar tőle a törvény? Szegény Kubényi Sándor. Tisztelni lehet Kubényi
Sándort. Ez egy hétig se tűrte, hogy a menyasszonya olvadozzék valakinek
a melegénél. Alaposan és férfiasan cselekedett. Ez kiállt és megvédte a
nőstényét. És rögtön azután, hogy kést szúrt érette valakibe, megfogta
és anyává tette. Gyorsan és bátran cselekedett: bélyeget ütött rá, hogy
az övé. Aztán, – most már vihetik a rendőrök. Mint valami semleges
harmadik személy, oly becsületesen csudálkozott ezen a szép férfiui
életen. „Nem is lehet másként,“ – gondolta – „a férfi élete a harc és a
cselekvés, nem valami olyan bágyadt úszás egy nagy folyó sodrában,
lefelé, mint az enyém…“ De nem érezte hibásnak magát. Olyasmi járt a
fejében, hogy erre születni és nevelődni kell. Ha ő ilyet csinált volna
valaha, az balul ütött volna ki, mert ő nem való erre, mert ő… vagy
talán épp az a baj, hogy ő ezen így el tud gondolkozni, és hogy törődik
azzal, mi üt ki balul és mi nem?
Később eszébe jutott: „elutazni messzire, egy évig haza se jönni…“
Megint mosolygott. Csudálta Veress doktort, hogy ilyet mondott neki.
Mostanában, különösen, ha éjjel felébredt és sokáig nem tudott elaludni,
gyakran kellett egy furcsa, újszerű sírási vággyal küzdenie. Az a
borzasztó perc, mikor a Kender-utcában a kövér Juli mellén kisírta
magát, mintha felszabadította volna benne azt a szeméremérzést, ami
eddig sokszor visszatartotta a sírástól. Rémesen restelte önmaga előtt a
sírást, mindig meg tudta állapítani, hogy ez csak testi szükséglet,
amelyről az embernek le kell szoknia, mint sok másról, nevelés útján. De
mióta egyszer szabad utat engedett ennek a rázkódásnak, azóta az
gyakrabban jelentkezett, szemrehányón, hogy: ha egyszer igen, akkor
többé mért nem? Ilyenkor úgy erőltette vissza magába a feltörekvő
rohamot, hogy közömbös dolgokra erőszakolta a figyelmét. De néha
megjárta ezzel is. Egyszer mérnöki dolgokra gondolt, nagy hidak
konstrukciójára. Ezt erőltette a fejében, ezt a száraz számtani és
fizikai képet, de a Margithíd kedves-megszokott, terpeszkedő szerkezete
jelent meg előtte, s ez a híd, amely rá nézve oly sokáig a szomorú élet
országútja volt, olyan érzékeny emlékeket vérzett fel benne, mint a
faluról származott emberben egy-egy akácfa, régi kis földszintes ház,
templomtorony… Ez volt az ő fiatalsága, ez a nagy kőlábú vasszerkezet.
Tud ez úgy fájni, mint egy akáclombos alföldi templomtér.
Ma a kaszinóra gondolt és a bakkara-kártyára, az esélyekre, a bankár
előnyeire, a valószínűségi számításokra. De az első percben meglátta
emlékei közt Fischer urat, akit alig ismert, de aki sok pénzét nyerte
el, s akinek most éles emlékezéssel jutott eszébe egy megjegyzése. Egy
nagyon rossz éjszakáján, mikor csak úgy tudta valamiképpen kábítani
magát, hogy nagy pénzeket tartott valakinek a kártyájára, hallotta,
amint mögötte egy ember beszélget Fischer úrral. Az ember ezt mondta:
– Ez a fiatal gyerek milyen nagy pénzbe játszik.
Ez őreá vonatkozott. Hallotta, mikor Fischer úr erre súgva felelt:
– Az ilyeneket fel se volna szabad venni a klubba.
Akkor is ez bántotta, ez az: „ilyeneket“ szó. Most, hogy felkavarodott
megint benne, szúróan fájt neki, úgy kínozta a szívét, mint az éles
homok a szemet. Ő egy egész, fájó világot viselt magában, és Fischer
úrnak mégis igaza volt: ő csak egy olyan „ilyen“, ő csak tagja, része,
egy példánya az „ilyeneknek“, csak egység a sok ezer közt, és
égigsikoltó kínjával együtt ő csak egy a sok közül, nagyon sok olyan
van, mint ő. „Nem, édesem,“ – mondta keserű szájmozdulattal magának –
„ön nem viseli az egész emberiség fájdalmát, ön egy eltűnő rongy, egy
rothadó falevél, amin egészséges talpak nem-törődve gázolnak, ön nem
csinált soha semmit, csak a beteg életét kímélgette és a szennyes kis
fájdalmait csitítgatta, ön egy rongy, doktor úr, egy marék véres szemét,
nincs az a leölt csirke, ami több ne lett volna, mint ön, mert avval
legalább egyszer jóllakott valaki, de ki lakott jól önnel, ön szemét, ön
szemét, szemét…“
Mégis csak ráborította az arcát a párnára és vigasztalanul fulladozott
bele, igen keserves sírással. Aztán feltápászkodott, a homlokára
csapzott haját félresimította, meredten nézett a lámpába. „De kutyamód
kínlódom“ – mondta.
A sebe még be volt kötve. És nem lett volna szabad magát így végigvágni
az ágyon. Most érezte, hogy túlnagyot mozdult. Rátette a kezét a
kötésre. „Nagy vergődés ez“ – mondta magában. Most igazán hasonlított –
úgy érezte – valami meglőtt fiatal szarvashoz, aki sebbel az oldalában
vonszolódik a sűrűbe. Egy pillanat alatt ment át az agyán, hogy ha most
leszakítja ezt a kötést és durván belekarmol a sebbe, egy ütéssel
felmarcangolja és elpiszkolja – akkor mindennek milyen könnyen és milyen
hamar vége… Ültében kinyúlt és felegyenesedett a felsőteste, úgy, hogy
lazulni érezte magán a fehér pólya-kötést. „Na most,“ – mondta hangosan
– „na most… most az egyszer.“
A keze már ott volt a kötésen és a hüvelykujja alája feszült. Akkor igen
komoly lett, a keze mozdulása megállt, s ahogy a vaságy lábára meredt a
tekintete, lassan eleresztette a kötést. „Nem“ – mondta – „én nem
küldhetem a börtönbe Kubényi Sándort.“ Lassan visszaereszkedett a
párnájára és érezte, amint a forró jóság elömlik benne, a jóság és
emelkedett emberség, amit soha senki a világon nem fog megtudni róla.
„Én vittem oda a fertőzést“ – jött vissza a régi gondolata – „én öltem
meg Gyulai Olgát, a szegény Csirkét, a Mariskát… én öljem meg Kubényi
Sándort is… és az ő gyerekét a Mariska testében?“ És felbőszült benne
egy eddig soha nem érzett harag, mikor Ellára gondolt: „Teéretted?
Temiattad?“ De nem bírta a képét. Az agya-gépezete ontani kezdte most
olyan képeit az asszonynak, amiket erősen tartott meg, élesen
megrajzolva tett el a memória-raktárába. Megint a csinosságai, az
elérhetetlen üdeségei, a kínzó testi csintalanságai szállták meg, a
hangjai, amiken a neki-szólt szavak csengettek, a ruhák alá titkolt
gyötrő-kívánt formái, nyomorult, aljas, átkozott emlékbe-vésettségei
olcsó ruharongyoknak: egy harisnyának, egy rézcsatnak, ami a
szélviharban kivillogott a fodrai közül, azok a fodrok a maguk
puceráj-tisztaságával, és a válla, a vizes válla a fürdőben, mikor
viaszosan csillogott, a két gyermek-szép keble a vízfényes fekete selyem
tapadása alatt, és ami már egyszer, sokszor, az övé volt: a dús-piros
szája, azzal a kínba-kergető, felrezzenő felsőajakkal, annak a rugalmas
érintése, a mandulatej-íze, a szeme közelről-kutató, aztán bágyadó
tekintete… mindezek mögött Kubényi Sándor sápadt munkásarca és mély,
gyűlölő szeme… a Mariska rajongó halványsága és a halk szó, amivel a
gyerekéről beszélt…
– „Hohó!“ – mondta magában oly hangosan, hogy nem tudta: gondolta-e,
vagy valóban kiáltott – „hohó, nem lehet!“
Most jól esett neki a sírás újabb rohama. De ez olyan erővel jött, hogy
ahogy féloldalt fordulva feküdt, a fél párnát át kellett karolnia, hogy
az arcára szorítsa, belefojtsa a csukló-fuldokló hangot. „Nem vagyok én
„ilyenek“ – sírta belsejében a szöveget a rettenetes hanghoz – „nem
vagyok én rongy… nem vagyok én szemét… én mégis, mégis csak egy egész
nagy világ vagyok…“
Vonított a párnába, hosszan, már nem is sírva, csak panaszosan-jajdulva
valami hatalom felé, amely értse és lássa őt. „Le kell ütni az ilyen
állatot“ – gondolta – „ártalmas állatot… piszkos, önző állatot… De azért
ő is valami… ő is minden… ő mégis csak az egész világ, istenem… mért
nézem le magamat olyan nagyon… mikor így tudok sírni… és mikor egy ember
így sír… az mégis csak az egész világ… ez az egész, nagy világ… –
mindenki…“