Utolsó napjának történetét Rácz Miklós a naplója, de a maga szíve
számára is pontosan meg akarta állapítani, s mint jó ujságíró, gondosan
utánajárt mindennek, ami a szanatóriumból való távozásától kezdve a
másnapi szomorú reggelig történt. A következőket sikerült megtudnia és
feljegyeznie.
Aradi Andor két nappal a kihallgatás után délelőtt tíz órakor ébredt
fel, rögtön csöngetett és jóízűen reggelizett. Reggeli után benn volt
nála Veress doktor, aki saját előadása szerint még soha nem látta olyan
nyugodtnak és derültnek, mint ekkor. Igaz, hogy gyönyörű idő volt,
egyike azoknak a Pesten oly gyakori októberi napoknak, amelyek a nyár
világítását meglepetésnek hozzák vissza az ősz színeihez. Veress doktor
azt ajánlta neki, hogy utazzék el a Riviérára és maradjon ott jövő
nyárig. Erre azt felelte, hogy a Riviérától fél, mert ott erős kártyázás
folyik és ő annak nehezen tudna ellentállni. Ekkor Veress doktor Párist
ajánlta neki, azzal a megokolással, hogy neki kellemes és felületes
szórakozásra van szüksége, ez fontosabb rá nézve, mint a levegő és a
fürdés. Azt felelte, hogy erről inkább lehet beszélni, ezen gondolkozni
fog. Aztán azt kérdezte az orvostól, hogy ebben a szép időben
kikocsizhatik-e. Veress doktor ezt megengedte neki és tréfásan
figyelmeztette, hogy ne menjen lumpolni, estére jöjjön haza. Mikor az
orvos kiment tőle, ápolónőjét, Gergyó Jolánt hivatta és arra kérte,
készítsen ki neki a szekrényből fehérneműt, cipőt és ruhát. Jolán azt
mondja, hogy ő maga is elfelejtette, hogy a betegnek itt nincs más
ruhája, mint amelyben a mentők idehozták, tehát a szekrényhez ment és
kinyitotta. A szekrényben a véres inge függött, s világos ruhája,
amelynek mellényén, kabátján és nadrágja felső részén nagy barna,
száradt vérfoltok látszottak. Jolán, mint mondja, hamar becsapta a
szekrényajtót, de már későn volt, mert a beteg az ágyból meglátta ezeket
a ruhadarabokat. Akkor hosszan hallgatott, szomorúan nézett maga elé és
Jolán kérdéseire csak hosszas unszolás után felelt. De később
visszanyerte derült arckifejezését, felhivatott egy hordárt, cédulát írt
valami asszonynak a Kender-utcába, ahol utoljára lakott, s a hordárt
megbízta, hogy két sárga bőrkoffert, ami becsomagolva és lezárva maradt
ennél az asszonynál, hozzon el. Az ebédjét úgy ette meg, ahogy az utóbbi
időben szokta: kevés levest evett, a húsból csak egy falatot és a két
szelet sült tésztából az egyiket. Ebéd után megjött a hordár, elhozta a
két bőröndöt, amelyekből Jolán kiszedte és a szekrénybe aggatta a
holmit. Három órakor felöltözött, tréfás megjegyzéseket tett arra, hogy
a sok fekvéstől elgyengülten bizonytalanná lett a járása, s néhány
perccel négy óra előtt gummikerekű fiákerért küldött. A fiákert a közeli
állomásról hozta a portás, ahonnan mindig szokta, ha a betegek kocsizni
mennek. Mikor a beteg lement és beült a kocsiba, a portás gondosan
betakarta a lábát és megmondta a kocsisnak, hogy vigyázzon a nagyságos
úrra. A fiáker száma kétszáztizenhat volt, ismerős kocsis ült rajta,
Bauer nevezetű. Ennek Andor azt mondta, hogy a Lánchídon át hajtson fel
a Várba. A Várban újra szólt a kocsishoz, azt mondta neki, hogy hajtson
a gőzsikló felső állomásához. Ott a nagy téren kiszállt a kocsiból.
Bauer kocsis segíteni akart neki, de ő visszautasította, bár gyöngén
járt és egyszer meg is kellett támaszkodnia a pályaház sarkába. Az
alacsony kőfalhoz ment, amely a pályaház mellett mint valami erkély
mellvédje szögellik ki a Duna és a város fölé. Rákönyökölt erre a
kőfalra és hosszan nézte Pestet, a Dunát, lehetett egy félóra idő, amit
itt így töltött. Közben egyszer fölegyenesedett, cigarettát vett elő, és
amikor Bauer kocsis odaugrott hozzá, hogy gyufával szolgáljon neki, őt
is megkínálta cigarettával. Megkérte a kocsist, hogy maradjon ott néhány
percig vele a kőfalnál és várjon, amíg megint előkerülnek a Lánchíd alól
azok a különös madarak, amelyek az előbb ott röpködtek, s amelyekről nem
tudja, hogy miféle madarak lehetnek, mert nagyobbak, mint a galambok, de
a repülésük idegenszerű, olyan, mintha sirályok volnának. Bauer kocsis
vele együtt megvárta, míg a madarak ismét felrepültek a híd alól, s
akkor megerősítette azt a véleményét, hogy ezek sirályok. Ő azt mondta,
lehetetlennek tartja, hogy Pesten sirályok legyenek, de Bauer kocsis
megjegyezte, hogy ő már igen sokszor látott sirályokat a hidak
környékén, amint magasra felrepülnek, majd a Dunára ereszkedve a vízre
ülnek és vitetik magukat egy darabon a folyóval. Ezután ő azt mondta,
hogy korán alkonyodik, mert mikor feljöttek, még erősen sütött a nap, és
most már gyújtják a lámpákat a pesti oldalon a partra néző ablakokban.
Akkor visszaült a kocsiba és a Fő-utcába hajtatott, az apja házához. Itt
is követni lehetett majdnem minden lépését és cselekedetét. Első útja a
házmesterhez vezetett, akitől afelől kérdezősködött, hogy mi ujság a
házban, hogy vannak a lakók, rendben megy-e minden. Aztán megdícsérte a
házmesteréket a tisztaságért, amit a lépcsőházban és az udvaron
tapasztalt, s váratlanul kétezer korona ajándékot adott nekik azzal a
megjegyzéssel, hogy ő hosszú időre külföldre utazik és tovább is ilyen
szépen vigyázzanak a házra. Akkor a házmesternével felkísértette magát
boldogult szülei lakásába, s útközben, a lépcsőn megkérdezte, hogy
minden rendesen úgy van-e még a lakásban, ahogy legutóbbi ittléte
alkalmával volt. De nem ment be azonnal a lakásba. A házmesternének azt
mondta, hogy csak nyissa ki és várjon, ő egy kicsit bemegy az irodába
doktor Vadász Imréhez. Vadász Imrénél egy negyedóráig időzött. A
kérdezősködésre azt mondta, hogy egészen jól érzi magát, s aziránt
érdeklődött, hogy Kubényi Sándort szabadlábra bocsátották-e. Mikor
megtudta, hogy igen, azt mondta: „na ennek nagyon örülök.“ Akkor
elővette azt a borítékot, amelyben Vadász Imre annak idején elvitte neki
az értékpapirjai és a telke eladásából származott összeget, kivette
belőle az ezresbankókat, s megolvasta. Aztán a csomóból elvett hármat és
ezt visszatette a zsebébe. A többit pontosan két részre osztotta és
megbízta Vadász Imrét, hogy az egyik felét, hatvanháromezer koronát, még
ma délután küldje el Gubás Jánosnénak, a kövér Julinak, azzal, hogy ő
ezt hozományul adja a lányának, Mariskának. Vadász Imre azt mondja, hogy
ő erre, az összeg szokatlan nagysága miatt megjegyzést akart tenni, de
aztán meggondolta magát és nem szólt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagy
összeggel a fiatal Aradi a lány vőlegényét akarja megfizetni. Vadász
Imre biztosra vette, hogy a fiatal Aradi anyává tette Mariskát és gazdag
urak szokása szerint most nagy hozománnyal segíti abban, hogy
férjhezmenjen valaki máshoz. Az összeg másik felét, tehát szintén
hatvanháromezer koronát pénzeslevélben kellett Vadásznak feladnia,
ugyancsak még aznap délután, a következő címre: „Mademoiselle Mariska
Bárány-Brenner, Moscou, Russie“ – és itt odaadott Vadász Imrének egy
cédulát, amelyre orosz betűkkel fel volt írva egy utca neve. A
pénzeslevélbe, intézkedése szerint csupán egy cédula volt a pénz mellé
teendő, s ezen a cédulán ez a szöveg legyen: „Hatvanháromezer korona
ajándék Brenner-Bárány Mariska számára, küldi dr. Aradi Andor úr
megbízásából dr. Vadász Imre ügyvédi irodája.“ Ezt szintén feltűnőnek
találta Vadász Imre, de nem tartotta illendőnek, hogy erre nézve
bármiféle megjegyzést is tegyen. Mikor ezek után Vadász Imre a ház
kezelésére és a befolyt házbérekre vonatkozó beszélgetést akart vele
kezdeni, ezt elhárította, azt mondván, hogy ez majd ráér akkor, ha ő
Párisból visszaérkezik. De megkérte Vadász Imrét, hogy szanatóriumi
számláját a napokban fizesse ki ebből az összegből, és doktor Veress
főorvosnak adjon hatezer korona külön tiszteletdíjat. Megjegyezte, hogy
ezt azért nem adja át ő személyesen neki, mert doktor Veress tőle ezt
nem fogadná el. Az orvos, már a multkor, mikor elsőízben kezelte a
szanatóriumban, egyezer korona külön tiszteletdíjat sokallott, és
valóságos kínlódásba került ezt az összeget elfogadtatni vele. Ezek után
azt mondta Vadász Imrének, hogy most bemegy egy kicsit a lakásba
szétnézni, és kéri Vadász Imrét, hogy az irodából való távozásakor
szóljon be érte, ő fiákerrel van itt és szívesen átviszi őt Pestre.
Ekkor átment a lakásba, ahol a házmesternével együtt végigjárt a
szobákon, majd hosszasan nézett ki az ebédlő ablakán az utcára. Innen
boldogult apja dolgozószobájába ment és leült a könyvtárszekrény elé egy
fotelbe. Akkor a házmesterné kiment az előszobába, hogy ott várjon
addig, amíg hívják, vagy amíg a fiatal gazda elmegy. Ez sokáig időzött
egyedül az öreg Aradi szobájában; még akkor is ott volt, mikor Vadász
Imre az irodából jövet bement hozzá a lakásba. Vadász őt az íróasztalnál
találta, amint a Pallas-Lexikon Simor-kódex-Tea-rózsa kötetében
olvasott. Arra a kérdésre, hogy mit olvas, azt felelte, hogy sirályokat
látott a Lánchídnál, és most tudta csak meg, a lexikonból, hogy ezek
valóban sirályok lehettek, ő eddig azt hitte, hogy sirályok csak a
tengeren vannak. Csudálkozott, hogy hazánkban nem is egy, de tizenöt
sirályfajta él és megjegyezte, hogy milyen szép neveik vannak a
sirályoknak: rablósirály, ezüstsirály, törpesirály, angolsirály, és a
legszebb: a kacagó sirály, pedig ez az, amit a tudomány közönséges
sirálynak nevez. Ugyanekkor azt mondta, hogy milyen különös az, hogy ha
az ember a lexikonban egy szót keres, lapozás-közben mindig egy csomó
más szót is végigolvas, mert senki sem elég erős ahhoz, hogy mindent
mellőzve csak éppen a keresett szó iránt érdeklődjék. Igy ő most a
_Sirály_-t keresve megtalálta az angol _Sir_ szót és megtanulta belőle,
hogy az angol ember, ha valakit Sir-nek címez, elhagyhatja a
megszólított vezetéknevét, de a keresztnevét soha. És gúnyolódva hívta
fel Vadász Imre figyelmét a _Sírás_ címszóra, amely rögtön a
_Sirályfélék_ után következik, s amelynél a lexikon azt mondja, hogy „a
sírás nem gáncsolandó addig, amíg a tragikus célnak megfelel“, majd ezt:
„a sírás magában véve, ha érdemes tárgyaknak szól, megkönnyít és
felemel“. Vadász Imre ama megjegyzésére, hogy ez valóban így van, nem
felelt semmit. Ezután együtt lementek a fiákerhez és ő megkérdezte, hogy
hová vigye Vadász Imrét. Mikor ez egy lipótkörúti vendéglő címét mondta,
odairányította a kocsist. Mikor a kocsi a Margithídon haladt át,
dícsérte a szép estét és felhívta Vadász figyelmét arra, hogy nyugaton
még tűzzel-szegett felhők látszanak, de az égbolt másik része már
éjszakásan sötét. A hídról lenézett és azt mondta, hogy a Duna olyan,
mint egy fekete tükör, és a parton látszó sok kis lámpafényre mutatva
ezt mondta: „nézze ezt az ezer kis gyertyát.“ Vadász Imre a Lipótkörúton
leszállt és ama kérdésre, hogy a pénzeket elküldte-e, igennel felelt.
Azóta Vadász Imre nem látta.
A szanatóriumba fáradtan érkezett meg, azonnal levetkőzött, az ágyába
feküdt és oda kérte a vacsoráját. Megint keveset evett és ápolónőjének
arra a kérdésére, hogy hogy’ mulatott a kiránduláson, egykedvűen azt
felelte, hogy: „sehogy“. Vacsora után azt mondta Jolánnak, hogy talán
már holnap elhagyja a szanatóriumot, s azt a háromezer koronát, amit
otthon a bankó-csomóból levett, neki adta. Jolán kezet akart neki
csókolni nagy megindultságában, s mikor hozzáhajolt, Aradi megfogta a
fejét, s amit eddig soha sem tett, megcsókolta az arcát, s azután a
száját, hosszasan, de tisztességesen, minden mohóság nélkül. Tizenegy
órakor bement a szobájába doktor Veress. Akkor elgondolkozva feküdt
hanyatt az ágyon, s arra a kérdésre, hogy hogyan érzi magát a kocsikázás
után, azt felelte, hogy fáradt. Veress doktor megkérdezte tőle, hogy hol
járt. Erre pontosan és őszintén felelt, azt mondta, hogy a Várban volt
és gyönyörködött a szép kilátásban, mert mielőtt külföldre utazik, el
akart búcsúzni Pesttől, ahol annyit szenvedett. Azt mondta, hogy a
Várhegyről lenézve keresgélte, de csak nagyon nehezen találta meg azokat
az utcákat, ahol sokat járt azelőtt, ahol nők után leskelődött, ahol
szerelmes-korában izgatottan várt vagy nézegetett. Kereste azokat a
házakat, amelyekben boldog és boldogtalan volt, de ezek közül egyet sem
talált meg, mert valami őszi párázás borult a városra, széthúzódott
fölötte valami áttetszően elnyúló ködfelhő, ami por és füst is lehetett,
de valószínűleg az őszi alkonyat párája volt, bár ő inkább azt hiszi,
hogy szélcsendes időben a napközben felvert könnyű por képezi ezt a
vöröslő-fénylő alkonyati fátyolt a háztető-rengeteg fölött, amelyből
csak a tornyok és kupolák emelkednek ki a tisztább levegőbe. Felhívta a
főorvos figyelmét az alkonyatkor kigyulladó fényreklámokra, amelyek a
budai hegyről nézve csodálatos fényvonalakat rajzolnak a háztetőkre, és
megjegyezte, hogy milyen különös, sugaras beosztást adnak a város
látképének az estefelé felgyulladó gázlámpák, mert a budai magasságból
csak amaz utcák lámpasorai látszanak, amelyek a tekintet sugarába esnek,
mintha minden utca csak kifelé vezetne a városból és más utca nem is
volna. Doktor Veress ama megjegyzésére, hogy reméli: ma ezek után jól
fog aludni, idegesen felelt, s azt mondta, hogy egyáltalán nem fog
aludni, mert bár a friss levegő, amelytől elszokott, elbágyasztotta, de
a világban való szétnézés és különösen az elhúnyt szülei lakásában való
hosszasabb időzés annyira felizgatta, hogy semmi reménye nincs még csak
arra sem, hogy ma egyáltalán lehúnyja a szemét. Bizonyos
türelmetlenséggel, amit az okozhatott, hogy ilyen kéréseit állandóan
megtagadták, morfiumot, vagy más hatékony altatószert kért. Ezt doktor
Veress határozottan megtagadta, s újra figyelmeztette arra, hogy nagy
depressziója, lelkének demoralizált erőtlensége nagyrészt attól
származik, hogy az utóbbi időben az altatóporokkal, főként a veronállal
csúnyául visszaélt. Ismét a gyomortájra és a lábszárakra alkalmazandó
priznic-borogatásokat ajánlotta neki altatóporok helyett. Erre előbb
néma dacossággal reagált, de aztán felsóhajtva mondta, hogy ha mást nem
enged meg a főorvos, nem bánja, pólyálják be ezekbe a vizesrongyokba.
Veress doktor felügyelete mellett alkalmazta rá a nedves borogatást
Gergyó Jolán, sőt Veress főorvos segített is a flanel felcsavarásánál.
Aztán a főorvos szokása szerint azt mondta neki, hogy „megyek
Csipkerózsa-várkastélyt csinálni a szanatóriumból“ – ami rendes éjszakai
injekcióskörútjára vonatkozott, s egyszerű kézfogással búcsúzva tőle,
kiment a szobájából.
Hajnali négy órakor Gergyó Jolánt, mint mondja, csöngetéssel költötte
fel egy beteg, aki ugyanazon a folyosón feküdt, mint Aradi. Mikor az
ápolónő ettől a betegtől kijött és a szobája felé ment a folyosón, Aradi
ajtaja alatt, a hasadékon világosságot látott. Szívességből és
érdeklődésből óvatosan benyitott Aradi szobájába, s látta, hogy Aradi
nyugodtan alszik, hanyattfekve az ágyában. Akkor lábujjhegyen az ágy
felé közeledett, hogy eloltsa az éjjeli szekrényen égő villanylámpát,
amelyet, úgy vélte, égve felejtett az álommal küzdő és végre mégis
elaludt beteg. Mikor az ágyhoz ért, ijedten látta, hogy vérfolt van
Aradi fehér hálóingén, a melle balfelén. Ugyanekkor nagyon megrémült,
mert Aradinak a fehér paplanon nyugvó kezében meglátott egy kis
revolvert, s akkor észrevette a revolvert markoló kéz feltűnő
sárgaságát. Föléje hajolt, de Aradi akkor már nem lélekzett, s az arca,
amelyet az ápolónő első ijedtségében megérintett, már egészen hideg
volt. Azonnal leszaladt a földszintre és felköltötte doktor Veress
főorvost, aki papucsban és hálóingben szaladt fel a lépcsőn az emeletre.
Rögtön megállapította, hogy a beteg egy-két órával ezelőtt azzal a kis
revolverrel szivenlőtte magát, valóságos anatómiai pontossággal. A
szívét telibe találta, s valószínű, hogy abban a szempillantásban halt
meg, amikor a golyó keresztülment a szívén. A főorvos izgatottan
rántotta le róla a fehér paplant, a beteg lábai már hidegek voltak, csak
a priznic-borogatás nedves vászna volt még meleg, ahogy
álomra-kötözötten, elnyúlva feküdt ott a főorvos szerint meglepően
lesoványodott és most egészen halavány, jól ápolt és tiszta, nem izmos,
de szépen formázott hideg fiatal teste. Az ápolónő megfigyelése szerint
a főorvos rendkívül izgatott volt, mikor a halált jelentő jeleket
kereste és megtalálta Aradi testén, s azután leült az ágy mellé és
hosszan hallgatott, úgy hogy az ápolónőnek kellett őt tiszteletteljesen
figyelmeztetni a további teendőkre. Doktor Veress főorvos ezt a hosszas
töprengését azzal magyarázta meg, hogy eszébe jutott az a kérés, amit a
beteg tizenegy órakor hozzá intézett, mikor morfiumot, vagy más erősen
ható altatószert kért tőle. Nyilatkozata szerint orvosi lelkiismerete
teljesen nyugodt volt, amiért az erős altatószert megtagadta, ez
vitathatatlanul kötelessége volt. De emberi lelkiismeretét végtelenül
bántotta az a gondolat, hogy ha brutális altatót adott volna neki, akkor
nem követhette volna el azt, amit elkövetett. Arra a vigasztaló
megjegyzésre, hogy a beteg akkor ezt más alkalommal követte volna el,
előbb némán tagadó fejmozdulattal felelt, aztán azt mondta, hogy ez nem
idő és elhatározás, hanem pillanatnyi ötlet és alkalom kérdése, és hogy
a megakadályozott öngyilkosság néha, sőt igen gyakran, sőt a legtöbb
esetben végleg elmarad. Arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett az,
hogy a revolver pukkanását senki nem hallotta, azt felelte a főorvos,
hogy az ápolónők szobái a hosszú folyosó legvégében vannak, Aradi Andor
szomszédai pedig újon operált és morfium-befecskendezéssel elaltatott
betegek voltak. Egyébként is a revolver, amellyel szívébe lőtt, oly
kicsiny kaliberű volt, hogy minden valószínűség szerint kicsit pukkant,
pláne úgy, ahogy Aradi sütötte el: egészen erősen a mellére szorítva,
amit a golyó behatolási helyének ismert jellegzetes formája bizonyít.
Veress doktor, miután a köteles intézkedéseket megtette, a kora reggeli
órákban ismét felment Aradi szobájába, és megilletődötten, hosszan
időzött ott. Elbeszélése szerint Aradi Andor nem-változott arccal feküdt
a fehér ágyon, sőt vonásain határozottan a nyugvás és a derű kifejezése
volt látható. Doktor Veressre azt a hatást tette, mint a nagy fáradalom
után elgyengülten nyugvó ifjú. Nem volt olyan, mintha aludnék, hanem
inkább olyan, mintha lehúnyt szemmel ébren pihenne. Tökéletesen
hasonlított a sebészi osztály ama betegeihez, akik súlyos operáció után
vértelenül-elbágyadva lecsukott szemmel, elsárgultan és elgyötörten
nyugosznak ágyukon, ahová visszafektették őket.
Rácz Miklós körülbelül egy félévvel ezelőtt olvasta Saint-Simon
emlékiratait, s ez a könyv oly mély hatással volt rá, hogy azóta naplót
vezetett, amelybe minden őszinteséggel, amelyre képes volt, napról-napra
beleírta az élete és a gondolkozása eseményeit. Fiatal barátja ez utolsó
napjának a történetét ebben a hosszú fejezetben így írta le. Nagyon
rövid, s hirtelen véget ért, önmagával való belső küzdelem után
hozzáírta azt is, hogy egy részlet különös erővel és mélyebben
rendítette meg, mint maga a nap története. Ez az volt, hogy a
kétszáztizenhatos fiákeres, Bauer kocsis vallomása szerint Aradi Andor,
miután Vadász Imrét a lipótkörúti vendéglőnél letette, a kocsisnak azt
mondta, hogy hajtson Andrássy-út negyvenharmadik szám alá, ahol az ő, a
Rácz Miklós lapjának a szerkesztősége volt. Mikor a kocsis az
Andrássy-út negyvenharmadik számú háza előtt megállította a lovakat,
sokáig várt, de Aradi Andor nem szállt ki a kocsiból, hanem hosszas
hallgatás után ezt mondta a kocsisnak: „Különben… csak menjen a
szanatóriumba, vissza, ahonnan jöttünk.“
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: