Néhány nappal ezután, mikor reggel felébredt, a rendesnél nagyobb
éhséget érzett. Türelmetlenül várta a reggelit, amit a vörös Jolán
szokott a rövidlábú asztalon az ágyára tenni. Megszólította a lányt:
– Milyen idő van kint?
– Na végre – mondta ez. – Csakhogy végre beszél.
Reggeli után egy kis testi elégedettséggel dőlt vissza a párnájára. Jól
esett neki a víz, amellyel Jolán megmosta a kezét meg az arcát. Lehúnyta
a szemét, mikor Jolán gyöngéden fésülte. Suttogva mondta:
– Adjon egy tükröt.
– Nincs – mondta Jolán.
Fáradtan mosolygott:
– Képzelem, milyen az arcom… ha nem adnak tükröt…
Jolán kedveskedve rázta a fejét:
– Nincs… Azért nem adunk, mert nincs…
– Jó, jó.
Betakarták nyakig, pokrócot tettek a paplanjára, ablakot nyitottak,
takarítottak a szobájában. Enyhe, szabadillatú levegő jött be az
ablakon.
– Jolán, – mondta – mért nem mondja meg, milyen idő van?
– Gyönyörű szép, napos. Szép őszi idő.
– Még nincs tél?
– Dehogy van. Meleg őszi idő van. Gyönyörű.
– Köszönöm – mondta és bágyadtan húnyta le a szemét a friss
levegő-illatra, beletartotta az arcát, örült, hogy lengedezik körülötte
a lágy októberi délelőtt hervadt langyossága. Olyasmit érzett, ami
feltűnően hasonlított az élethez. „Csalódás“ – gondolta.
Mikor megint becsukták az ablakot, magára maradt, felkönyökölt az
ágyban. Belső mosollyal egy kicsit kinevette magát. „Haldokolni akarok“
– gondolta – „és most mintha jól esett volna élni…“ Sokáig visszatartott
gondolatok most berohantak a fejébe, mint a tolongó karzatjegyesek a
színházba, mikor ajtót nyitnak. „Na, na, na“ – mondta nekik – „csak ne
olyan hevesen… sor kerül mindenikre…“ Az első gondolat, amit beeresztett
a fejébe, az volt, hogy vajjon tiszta-e ő? Azt mondta magában: „igen.“ –
„Tettem valaha valami rosszat?“ – „Soha.“ – „Semmit.“ – „Nem csaltam,
nem hazudtam, senkit soha szándékosan meg nem bántottam…“ Valami
kérdezte benne: „Igazán?“ – Dacosan felelt: „Igazán.“ – „Minden bűntől
irtóztam…“ – „A másét nem kívántad?“ – „Igen, de… nem, nem, az nem volt
a másé, az az enyém volt.“ – Kereste a tisztességes momentumokat az
életében: „Csinos, gazdag, fiatal gyerek voltam, soha házasságot nem
törtem…“ Itt megakadt. Való igaz, hogy soha asszonyhoz hozzá nem nyúlt,
de – szent Isten – milyen nagyon hozzányúlt volna valakihez, ahhoz a
valakihez, milyen vadul, rettenetesen, milyen megveszetten nyúlt volna
hozzá, ha… ha…“
– „Mért csinosítom úgy az életemet?“ – kérdezte magától. – „Véletlen
alibi ez mind… csupa véletlen, hogy nem követtem el semmit… azért én
mégis gazember voltam.“
Délután elhivatta doktor Vadász Imrét, aki az apja ügyvédi irodáját
átvette és most vezette. Ez kezelte az apjáról rámaradt értékpapirokat
és ez vigyázott a svábhegyi telekre. Megbízta, hogy a legrövidebb idő
alatt adja el az értékpapirokat és tegye pénzzé a svábhegyi telket. Ha
lehet, még ma. Vagy holnap. És rögtön jelentse.
Este magához kérette Veress doktort és altatószert kért tőle.
– Hogyne – mondta ez. – Még csak az kéne. Mikor az a sok piszok fehér
por vette le a lábáról.
Altatópor helyett hideg borogatást csavartak a gyomrára és a lábára. Azt
mondták, hogy ennek nagyszerű hatása van, nincs jobb és ártalmatlanabb
altató, mint ez az éjszakára való priznicrendszer. Kínlódott ebben a
hamar felmelegedő nedves-hűvös bilincsben, de elaludt.
Reggel bejött hozzá a vörös Jolán:
– Kérem, – mondta – az este is itt volt az a kövér nő, az a Juli néni,
aki idejárt, mikor először tetszett nálunk lenni. Már ötször volt itt,
de a főorvos úr sohse eresztette be. Most megengedte a főorvos úr, hogy
az üzenetét átadjam.
– Mit üzent?
– Hogy délután ide akar jönni a lánya.
Sokáig nem kapott feleletet.
– Valami Mariska – mondta halkan.
Andor vállat vont az ágyban:
– Jöjjön – mondta.
A vörös Jolán kifelé indult. Andor utánaszólt:
– Itt van?
– Kicsoda?
– Az a kövér… Juli…
– Itt vár kint, a válaszra.
– Jó – mondta. – Ne bocsássa be. De a lánya eljöhet, ezt megmondhatja
neki.
Mikor Jolán visszajött, idegesen szólt rá:
– Ne beszéljen, nem vagyok kíváncsi semmire. Ha délután jön a lány,
eresszék be. Most menjen ki, Jolán. Hagyjon, hagyjon… egyedül akarok
maradni…
Feltápászkodott az ágyban, a párnáit a háta mögé gyűrte, hogy ülni
tudjon. Felült, törökösen húzta maga alá a lábát és nyugtalanul kezdett
gondolkozni. „Te jó Isten,“ – mondta – „úgy látszik, te azt akarod, hogy
éljek. Én nem bánom.“ Hullámozni kezdett benne valami, s bár rögtön
érezte, hogy rajongások és világtól elrugaszkodott képzetek szállnak fel
benne, mohó örömmel ült a szárnyukra és vitette magát velük. Lehúnyta a
szemét és olyasmit érzett, amit akkor szokott érezni, mikor nyolc-tíz
pohár konyak volt benne: a fantázia és az életkedv nagy szabadságát. Azt
mondta belül magának: „A szép szűz idejön.“ Hátrahajtotta a fejét a
párnacsomón. „Isten báránya idejön hozzám, mit akarhat tőlem?“ Kevélység
fogta el, a kényeztetett, nagyon-ápolt beteg szuverénitása: „A
nagybeteget csak úgy lehet megmenteni, ha egy szűzlány vérét ömlesztik
át beléje.“ Elmosolyodott ezen a szamárságon. Aztán a mosolyból lassan
komolyra változott át az arca, merőn gondolkozva szegezte maga elé a
tekintetét: „Szerelmes belém, idejön, meg fog menteni engem, az enyém
akar lenni, te nagy Isten, te küldöd hozzám ezt a tisztaságot, te fel
akarsz emelni engem…“
Nagy mohóság fogta el, belemarkolt kétoldalt a lepedőbe: „Élni fogok…“
Kiáltani szeretett volna, énekelve kiáltani, felzengeni az égig: „Élni
fogok, repülni fogok, fel, fel, minden szenvedésnek vége!“ Édes-mohó
gondolatok jártak benne: „Szerelmes belém egy tiszta szűz gyermek, egy
romlatlan parasztszűz, messziről jön felém, int felém, hozzám akarja
csatolni magát, meg akar váltani, meg akar menteni, fel akarja áldozni
magát értem!“
Az ebédet visszaküldte, hirtelen rámérgesedett Jolánra, aki megpróbálta
rábeszélni, hogy egyék. Izgatott volt, nem akarta, hogy bármi is zavarja
lelkének ezt a meginduló, egyre lendülőbben ringó hullámzását, ami
folyton feljebb vitte, boldogabbá lengette.
– „Megvan,“ – kiáltotta benne a fiatal életerő utolsó maradványa –
„megvan a megoldás.“ És összeráncolt homlokkal töprengett maga elé. A
szegény szűz, a rajongó parasztcseléd el fog jönni. És ő, aki lelkében
millió mérföldnyire szakadt mindentől, amiben eddig élt, magához fogja
szorítani a kis szentet. Friss és ártatlan lelkét felszívja, mint a
száraz föld a langyos esőt. Nem lesz itt sok beszéd. Itt fogja, el se
ereszti, menyasszonyává, feleségévé teszi. Telefon, szolga, minden
rohanjon: jöjjön Vadász Imre, szaladjon rögtön a hivatalokba, a
polgármesterhez, mindenhová, intézze el rögtön, hogy megnősülhessen. A
lány el se mozduljon innen, amíg a papirosok meg nem jönnek. Látta
képzeletében Vadász Imrét loholva visszaérkezni: „Megvan minden, bejöhet
az anyakönyvvezető?“ – És aztán különös, szinte perverz öröm: a
cselédsorban felnőtt szűz megdicsőülése… Ami pénze csak van, azon mind
selyemruha, dísz, fény, ragyogás, szédítő pompa, szépség és boldogság…
Egy feltápászkodott élet megőrült hálája a tiszta gyermek iránt, aki
megmentette. Cselédlányból királykisasszony… elszédíteni, felcifrázni,
trónraültetni, menybemenetelt énekelni neki, ennek a gyönyörű-szerelmes
gyermeknek, ennek az elragadtatott paraszt-angyalnak, amért érte jön és
leborul az ő nyomorúsága előtt… „Milyen jó, hogy tele vagyok pénzzel…
elboríthatom boldogsággal… mindent ráaggathatok és a lábához önthetek.“
Aranyakat és selymeket látott lecsukott szeme mögött, bíbor-bársony
trónt, amelyen egy sápadt-rajongó lánygyermek ül… meztelen fehér
lábacskái alatt dús, sötét bársony… szűzi kezei feléje remegnek, a szeme
majdnem egészen le van húnyva… szép halvány szája idegesen mosolyog,
meg-megrándul… sokat szenvedett és most égi derűben fel-boldogított arca
fölött tompafényű régi arany korona a parasztos-szőke, vastag
hajfonadékon…
Négy órakor hőmérőt tett a hóna alá. Harminchét és háromtized fok láza
volt. Lerázta a higanyt az üvegcsőben, föltette magában, hogy ezt
titokban tartja. Minden tudatlansága mellett érezte, hogy ez a lázacska
nem testi bajtól származik, hanem a belső izgalomtól. Emlékezett rá,
hogy egyszer hallotta, mikor a doktorok azt mondták, hogy azért reagál
rögtön és könnyen lázzal, mert sok szeszt ivott az utóbbi hónapokban.
Aztán türelmetlen lett, mikor az alkonyati nap rézsútos-sárga sugarait
látta végigvetődni a szobán. Idegeskedni kezdett, igen rossz érzést
érzett a mellében, már percről-percre halogatta azt az elhatározását,
hogy csönget és a doktort hivatja egy kis megnyugvásért, mikor a vörös
Jolán benyitott:
– Itt van az a kislány.
Sokáig nem felelt. Jolán engedelmesen várt, amíg megszólalt:
– Jó. Jöjjön be.
Jolán kinyitotta az ajtót és Mariska bejött, már a küszöbön
figyelő-csudáló szemmel, a beteghez belépő világi lény elfogódott
áhitatával. Jolán kiment. Mariska megállt a szoba közepén. Andor nem
szólt neki semmit, csak ránézett. Úgy képzelte, hogy most magától,
minden hívás nélkül hozzája vonzódik ez a légies, szinte átlátszón finom
tünemény, az ágy fölé hajol, az arca fölé sugárzik. S akkor ő
elsoványodott karjaival felnyúl a halálból, s minden feltörekvő
életerejével magához öleli, a melléhez roppantja – nem is a testét – a
lelkét, a lényét, az akaratát ennek a tiszta gyermeknek. Magához
kapcsolja forrasztó erővel, beszívja magába az életét, és a fülébe lehel
mindent, amit az imént elgondolt: bíbort és bársonyt és aranyat és
lehetetlen menyországot, végtelen jövőt, együtt-repesést az ájúlt
boldogságba… magával együtt szédíti fel az égig, valahogy úgy, ahogy ez
a rajongó szokta képzelni, ahogy most róla átragadt őreá is…
Feléje rezzent a jobbkeze, az átlátszó-sovány keze, kérő-hívón nyúlt ki
a levegőbe. A szeme sötéten élt, erősebben élt, mint a teste, most a
szemében ült minden ereje, ezt érezte. A lány odament az ágyhoz,
elfogadta kinyújtott kezét, lehajolt a kézhez és megcsókolta.
– Ülj le – mondta Andor erőtlenül, s felszívta a szemével a
szomorú-komoly csudálkozást és ájtatosságot az arcáról. A lány, mintha
csak a fele lett volna annak, ami azelőtt volt. De a szeme nem
változott, ez az övé maradt, e fölött ő rendelkezett, nem mint a teste
fölött, amit felfal az izgatott bánkódás, ez a láthatatlan húsevő.
Sokáig néztek így egymásra. Andor bűntelennek és könnyűnek érezte magát.
Érezte, amint lassan kinyílik benne valami, ami most olyan tiszta és
érzékeny, hogy minden szentség befogadására képes. Földi gondolatoktól –
úgy érezte – megtisztultan, kitisztítottan nézett a gyermek arcába.
– Jobban van? – kérdezte a lány.
Ez bántotta. „Mi az?“ – kérdezte magában – „rajongóbb volnék, mint ő?“
Prózai és sáros-nehéz volt ez a „jobban van?“ – mint a könnyű cipőre
ragadt agyagcsomó.
– Te drága gyönyörű, – mondta neki halkan – milyen jó vagy, milyen édes
vagy, hogy eljöttél hozzám…
A lány komolyan szólt újra:
– Jobban van?
Mintha visszahúzta volna a földre. A földön-kínlódás ragadós-agyagos,
esős, borús, végtelen országútjára.
– Jobban vagyok – húzta ki magát belőle.
– Meggyógyult?
– Meg.
– Egészen?
– Egészen.
Derültebb lett a lány arca. Most úgy gondolta Andor, hogy túlzón
gondolkozott előbb. „Hát persze, hogy ez az első gondja.“ Hisz kívülről
jön, az ép emberek közül, a szabad levegőről… Rámosolygott és úgy
érezte, hogy ez a mosoly most át-napsugárzik a lányon, felderíti és
felszabadítja, ideszabadítja hozzá.
– Beszélj – súgta neki boldogan.
A lány komolyan nézte őt, földien és vizsgálódva, nem úgy, mint akkor
este az udvarban. Andor úgy gondolta, hogy ez még mindig az a különbség,
ami a beteg és az egészséges közt van.
– Boldogság, – mondta a lány – boldogság, hogy meggyógyult. Jézus akarta
így, az én jó Jézusom.
Most végre ő is elmosolyodott, átvilágosult arccal. Közelebb húzta a
széket a fiú arcához.
– Imádkoztam érted, – mondta – olyan erősen imádkoztam, hogy mindig
majdnem elájultam, mikor a végére értem. De meghallgatta. És most azért
jöttem, hogy megmondjam neked a bűnömet. Mikor imádkoztam, nemcsak
teéretted imádkoztam, hanem őérette is.
– Őérette?
– Érette, aki most a börtönben van.
Andor hátrább húzódott a párnán.
– Börtönben?
– Nem szaladt el, – mondta halk-egyenletes beszéddel a lány – nem bujt
el, nem futott el… Rögtön a kapitányhoz ment és feladta magát, de azok
visszaküldték… felírták, visszaküldték… tudták, hogy becsületes…
Hazajött és megölelt és sírt a vállamon. De aztán érte jöttek három nap
múlva.
– Elvitték?
– El. Most a börtönben van miattam.
– Miattad?
Némán, lassan bólintott a lány. Most elszállt minden Andorból. Keserű
lett a szájaíze:
– Miattad?
Megint bólintott, merőn nézve a semmibe. A fiú feldacosodott:
– Mit akarsz tőlem? Mért jöttél ide?
Nem felelt. Idegesen szólt rá megint:
– Mit akarsz tőlem?
– Őt akarom – mondta csöndesen.
– Tőlem?
– Tőled.
Hanyattdobta magát a párnán. Hosszan hallgatott, tudta, hogy minden
összeesett benne, amit ma képzelt. Egyszerre gyűlölködni kezdett
magában, megsajnálta a képzelgéseit, végtelenül szomorú lett. Nem
beszélt. Hallotta, hogy a lány mond valamit, lassan kapcsolódott be a
füle a figyelésbe:
– … és ha te meghalnál, akkor őt ott tartanák örökre… akkor ő gyilkos
volna… érettem gyilkolt volna… de a Jézus nem akarta… és te ezért
gyógyultál meg… és így lehet ő az én uram ezen a földön és az emberek
előtt… felemelheti a fejét és jöhet énhozzám… mert ő nem bűnös… ő csak
nagyon szeretett…
Hirtelen, felháborodottan ült fel az ágyban:
– Mit akarsz? – kiáltott rá keservesen. – Mit akarsz tőlem? Minek jöttél
ide?
Nyugodtan felelt a lány:
– Hogy lássam… hogy élsz… hogy meggyógyultál… hogy megmentetted Sándort…
Keserűn vigyorodott rá:
– Igen?
A lány birta a tekintetét. Csak nézte, egyre.
– Igen? – mondta izgatottan. – Azért jöttél, hogy megnyugtasd magad…
hogy nem gyilkos a vőlegényed?
A lány le-fel mozgatta a fejét: „igen“.
– Na, menj innen – mondta neki. – Menj szépen.
Visszafeküdt megint a párnára. A lány felállt, hozzálépett és
rámosolygott:
– Mindegy, – mondta – mindegy, hogy te mit mondasz… imádlak téged,
imádlak a halálomon túl, ott várok rád, ott kitárom feléd a karomat, ott
várok rád, amíg utánam nem jösz… Ővele végigszenvedem a földi életet, ez
az övé… De az igazi a tied, az a másik…
Hittel mondta, rémült-szerelmesen nézett le a fiú arcába.
– Na menj – mondta ez.
A lány lehajtotta a fejét:
– Gyerekem lesz – mondta egyszerűen.
Most felfigyelt Andor. Nem szólt semmit. Várta, hogy magától folytassa
ezt a vallomást. A lány elvette a tekintetét róla. Az ablak sötétülő
négyszögébe nézett, valahova messzire beszélt:
– Másnap, – mondta tisztán, de alig hallható halkan – másnap megölelt és
megcsókolt. Azt mondta, hogy az akasztófáját csinálják. Énérettem.
Hallgatott. Aztán tovább mondta:
– Elviszik, eljönnek érte. Gyilkos lett… miattam… Az én Sándorom. Az én
szép, szegény Sándorom. Az utolsó éjszakáján bementem hozzá és
átkaroltam. És most ő a börtönben ül és én a testemben viselem az ő
gyermekét.
Ahogy Andor felnézett rá, rettenetesnek találta a tekintetét, amely
átszállt fölötte, mint sugáregyenes, végtelenbe-vesző híd ment át az
ágya fölött, ki az ablakon, a sötét égbolt messzeségébe. Már nem
foglalkozott vele magában. Mint valami idegent nézte, már elkívánta
innen, hogy ne lássa, hogy ne is gondoljon rá többé.
– Mi ez? – kérdezte távolba-szegzett pillantással a lány. – Mi ez? Mi ez
a földi élet? Ott messze, ott te vársz rám, ott túl, messze… ott te
vársz rám, te édes, te boldog…
Mélyen, fájdalmasan sóhajtott:
– Meddig kell még szenvednem érted?
Andor lassan, fáradtan nyújtotta ki a kezét, megkereste az
éjjeli-szekrényen a csengőt. Megnyomta. A vörös Jolán jött be az ajtón,
nesztelenül.
– Gyújtsa meg a lámpát – mondta neki. Lehúnyta a szemét, mikor a fény
rácsapott. Lezárt szemmel feküdt.
– Maradjon itt – mondta Jolánnak.
Sokáig nyugodott így. Halk neszeket hallott, nem akart figyelni rájuk,
sejtette, hogy Mariska megy el, Jolán kikíséri, visszajön. Csak feküdt,
mozdulatlanul. Mikor az ápolónő megérintette, – bizonyára a vacsora
miatt, vagy talán másvalamit akart kérdezni tőle – még mindig lecsukott
szemmel, idegesen kapta vissza a kezét, dacos-tagadón rázta meg a fejét
és felemelte az ujját, fenyegetve intett, hogy ne szóljon, ne beszéljen
senki, hagyják most, egy szó se legyen, hagyják békén, csönd legyen,
csönd, csönd… egy szót se.