Az első emberi szó, ami a száján kijött, Veress doktornak a neve volt, a
kedves, komoly morfiumos varázslóé. Visszavitték a szanatóriumba, ahol
rövid ideig olyan boldog volt. Mikor a vörös Jolánt meglátta, amint az
ágya fölé hajolt és igazi rokonszenvvel nézett fehér arcába, a szemében
bús köszöntés jelent meg, s az a kérés, amit oly jól és rögtön
megértenek az ápolással foglalkozók.
– Igen, – felelt a vörös Jolán – itt maradok, én fogom ápolni.
Napokig nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul kellett feküdnie, s abból,
hogy mást, mint orvost és ápolónőt nem látott, arra következtetett, hogy
súlyos az állapota, nem eresztenek be hozzá senkit. Valóban, az ajtaján
künn függött a nyomtatott kartonlap, amely tiltotta a bemenetelt. Az
orvosok, mielőtt kimentek volna, mindig sokat beszéltek halkan a vörös
Jolánhoz. Látszott, hogy valamire tanítják. Komolyan suttogtak vele,
néha fel is emelték az ujjokat és Jolán minden hosszabb suttogó-strófára
fejbólintással felelt. A fehérkabátos szanatóriumi orvosok közt
megjelent egyszer egy feketekabátos úr is, ez valami idegen tanár volt.
Egyszer, álmodozó-kábult szemével látta, hogy gyűlés van az ágya körül.
És a vörös Jolán most órákig ült némán a fehér szobában, nem kérdezett
tőle semmit, sőt, ha az ágyához lépett, intett neki, hogy ne beszéljen ő
sem. Megint beleszokott abba a fáradt-álmos, fél-éber életbe, aminőt már
élt itt egyszer. Nem félt a haláltól, nem is gondolt rá. Furcsa ez:
kórházban az ember azt hiszi, hogy itt csak meggyógyulni lehet. A
gyógyulni-akarásnak ez a környezete áldott-puhán simogatta a szívét,
érezte, hogy nagy bajban van, de nem nyugtalankodott.
Egyszer egy feketeruhás kövér nő hivatta ki a vörös Jolánt a szobából.
– Nem lehet bemenni, – mondta ez – senkinek se lehet…
– De csak tetszik engem ismerni, én jártam hozzá, mikor először feküdt
itt. Mindennap itt voltam nála. Mondja meg neki, hogy Juli van itt,
Gubás Jánosné.
A főorvoshoz utasították.
– Hová gondol? – rivallt rá Veress doktor. – Meg van bolondulva? Inkább
vigyázott volna, hogy ne szúrják meg ott a kegyed tiszteletreméltó
családjában!
– Nálam, kezit csókolom?
Sírva fakadt és bő beszéddel mentegetőzött. Hogy ő? Hogy ha ő ezt csak
sejtette volna is!
– Menjen a fenébe – állt fel doktor Veress.
– Nagyságos uram…
– Takarodjék, mert kilököm – ment feléje a doktor, és ahogy most Julira
nézett, valószínűnek hangzott, amit mond. Juli elment. A nyers erőt
különben is tisztelte, de most annyival inkább hatott rá a testi
fenyegetés, mert azon az éjszakán, mikor Andort a mentők elvitték a
Kender-utcai házból, Gubás János azzal a természetes és józan ösztönnel,
amely az érettkorú parasztot jellemzi, úgy elverte a jó Julit, hogy még
hajnalban is vonított. Már igazán azt kezdte hinni, hogy ő a hibás ebben
a szerencsétlenségben.
Szeptember utolsó napján levették a táblát az ajtajáról, de Veress
doktor szigorúan meghagyta az ápolónőknek, hogy ha valaki be akar menni
hozzá, azt előbb küldjék be az irodájába. Így jelentkezett ott Rácz
Miklós.
– Csak arra kérem szerkesztő urat, – mondta neki az orvos – hogy ne
maradjon nála sokáig. Remélem, mondanom sem kell, hogy semmi olyasmit,
ami izgatná…
– De kérem…
– A nehezén már túl van. Most már megmarad, hála Istennek. Nem is tudom,
de úgy megszerettem ezt a szegény gyereket. Ön régi barátja?
– Igen.
– Nekem sok ember fordul meg a kezem alatt. És mindig, szinte minden
évben van egy vagy kettő, aki különösen érdekel. Pedig ez nem jó.
Sebésznek nem szabad szívének lenni, csak eszének és kezének. Ha a szíve
beiktatódik az esze és a keze közé, ez rossz. Sok örömem volt már emiatt
a prakszisomban, de sok rossz órám is. Mindegy, na. Tessék felmenni
hozzá.
– Szóval főorvos úr úgy gondolja, hogy meggyógyul.
– Úgy gondolom. De most másodszor van a kezem alatt, mint sebészi beteg,
és most másodszor látom, hogy az idegei sokkal betegebbek, mint a teste.
– Másodszor? Mint sebészi beteg?
– Igen. Ön talán…
Meglepődve nézett rá:
– Mindegy, – mondta – úriemberrel beszélek… én elszóltam magamat, pedig
akkor titoktartást fogadtam neki. Először azért volt itt, mert magába
lőtt.
Rácz Miklós zavartan nézett a vastag szemüveg mögül. Visszaemlékezett az
utolsó találkozásukra. Most szerette ezt a szamár fiút, aki akkor
eltitkolta előtte a baját. És némileg haragudott magára, amért akkor
olyan keményen viselkedett.
– Fődolog, – mondta – hogy meggyógyuljon.
Veress doktor az ajtóig kísérte:
– Az segítene rajta, ha legalább egy évre elmenne egy külföldi
szanatóriumba, a testét edzeni és kiszabadulni ebből a környezetből,
elfelejteni ezt az ő speciális esetét azzal a hölggyel…
– Önnek elmondta?
– Soha egy szót se szólt.
– Máshonnan méltóztatik tudni?
– Jó doktornak mindent kell tudni – mondta Veress, kényszeredetten
mosolygott, meghajtotta a fejét és becsukta Rácz mögött az ajtót. Rácz
felment az emeletre. A lépcsőnél a vörös Jolán várta.
– A főorvos úr megengedte – mondta Rácz.
– Tudom, épp most szólt fel a telefonon. Kérem a kabátot meg a kalapot.
Ne tessék kopogtatni.
Rácz elfogult lett ettől a ceremóniálétól. Nagyon megcsöndesedve és
alázatosan lépett be Andor szobájába, s mikor látta, hogy nem alszik,
lábujjhegyen ment az ágy felé. Ezen a rövid úton önvádat érzett. Úgy
gondolta, meg kellett volna mondania az orvosnak, hogy haragban van a
beteggel. Akkor talán fel se engedte volna hozzá.
Andor nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyban. A haja
hosszúra nőtt meg, az arca fehér és még inkább lesoványodott volt.
Hosszan elnyúló vékony teste alig emelte meg a síma fehér paplant. Rossz
hatást tett Ráczra a paplan végében az a kiemelkedés, amely a
hanyattfekvő fiú lábafejét jelezte. Ezek a hanyattfekvő ember
lábaujjától magasra emelt fehér paplanok valahogy a halál formáit
mutatják. Rácz megállt egy lépésnyire az ágytól. Andor fáradtan
fordította feléje a szemét, de az arcán semmi meglepetés nem
mutatkozott. Lassan megint visszafordult a tekintete a mennyezet felé,
amit eddig is nézett. Csönd volt. Se Rácz nem szólt, se Andor. Rácz
halkan és vigyázva ült le egy fehér karosszékbe, úgy, hogy szembefordult
a beteg arcával.
Andor mostanában napok óta nem beszélt. Gyógyulása jobb napjaiban már
halkan szólt néha Jolánnak egyet-mást, sőt Veress doktorral egész
mondatokat beszélt. De aztán minden látható külső ok nélkül egyszerre
csak elhallgatott, nem felelt az ápolónő kérdéseire, s mikor egyszer
meghallotta, hogy Veress doktor ezzel lép be:
– Na Jolán, hogy van a beteg?
És Jolán erre így válaszolt:
– Jobban van, de nem akar beszélni…
Akkor valami oktalan dac ébredt benne, amely azt tanácsolta neki, hogy a
doktornak se feleljen. A doktor hiába ült az ágya mellé, hiába fogta meg
a kezét, hiába nógatta, hogy szóljon hozzá, makacsul nézett a levegőbe
és nem felelt. Úgy érezte, hogy most valami rendkívüli új dolgot csinál,
büszke volt erre a némaságára, valami gonosz elégtételt érzett az egész
világ felett, amellyel szemben ilyen konokul hallgat.
– Ön intelligens ember, – mondta akkor neki az orvos – ne erőltesse
magára ezt a némaságot, mi ezt ismerjük, ennek tudományos neve is van,
ne essék ebbe bele, beszéljen, feleljen nekem.
Valami fájdalmas kajánság arra késztette, hogy most csak azért se
feleljen. Ettől fogva nem beszélt egy szót se. És ez a hisztériás
kajánság most új erőre kapott benne, mikor meglátta Rácz Miklóst, aki
szinte kapóra jött jó prédának: íme megint valaki, akinek a szemébe
lehet hallgatni…
– Andor, – mondta elfogultan Rácz – én vagyok. Ha fáraszt a beszéd, ne
szólj hozzám. Eljöttem megnézni, hogy vagy.
Azt akarta neki mondani: „édes fiam“, de nem jött ki a száján. Kínlódott
ezért egy pillanatig, s ettől az arca komor kifejezést nyert. És mikor
nagyon sokáig nem kapott még csak egy tekintetet se a fiútól,
megszólalt:
– Hallom, hogy már egészen jól vagy. Nagyon megnyugtatott az orvos.
Erre se jött semmi válasz, még csak egy szemrebbenés sem. Csöndesen
folytatta, miután várt egy kicsit:
– Csak megnyugtatásodra mondom, hogy az egész esetről a világon senki
nem tud semmit. Gondoskodtam róla, hogy ne kerüljön a lapokba.
Most a tekintet megmozdult. Rácz Miklós megörült ennek és sietve
folytatta:
– Mikor a rendőri riporter behozta a hírt este tizenegykor, azonnal a
telefonhoz ültem és az összes lapokhoz telefonáltam… mint személyes
kérést… kértem, hogy ne hozzák… A fiúk olyan kedvesek voltak, egyetlen
lapban se volt egy szó sem. Nehogy… emiatt… csak egy percig is
bánkódjál…
Elvörösödött, olyan vihart csinált a vérkeringésében ez az utolsó pár
meleg szó. De kinyomta magából, künn volt. Andor elmosolyodott, nem a
szájával vagy az arcával, csak a szemével. Ezt gondolta: „Szamár jó fiú,
mit bánom én a te világodat, a lapokat, a riportereket…“ Most először
tűnt fel előtte kicsinek Rácz Miklós, ahogy ide, erre a végső és szent
helyre behozta a praktikus élet kicsinyes szennyét, a kis baj kis
elhárítását, a kis sikert… „A fiúk kedvesek voltak.“ – Mit bánta ő a
fiúkat! Hol vannak ezek mind, valahol lenn, messze, ködben, ahogy a hegy
tetejéről lát az ember elmosódó városokat, falvakat… embereket alig…
Még mondott egyet-mást Rácz Miklós, de erre nem is figyelt. A szeme
sarkából látta, hogy óvatosan felemelkedik a székből. Most őt fogta el a
félelem egy szentimentális jelenettől. Megijedt attól, hogy Rácz Miklós
az ágya fölé hajol, a kezéhez nyúl, vagy mond valamit. Lassan lehúnyta a
szemét, tudta, hogy ez tökéletes védelmet ad. A betegnél ez olyan, mint
a királynál az, ha összeüti a sarkantyúját. Elég volt. El lehet menni.
Nem is látta, mikor kiment, csak hallotta lábhegyen való áhítatos kifelé
csikorgását, az ajtó halk neszét, a gyöngéd becsukódást, s akkor
fellélekzett. Nem volt meghatva attól, hogy Rácz Miklós eljött hozzá.
Valami szuverén gőgöt érzett, amit csak a császárok és a nagy betegek
ismernek az emberekkel szemben, valami felettük-lebegést,
közéjük-nem-tartozást, mélységes senkivel-nem-törődést. Egyedül lenni.
Hallgatni. És valahogy eszébe ne jusson valakinek meggyújtani a lámpát.