A szobáját felmondta az emeletes házban, a holmiját belecsomagolta a két
bőröndbe, amely a nyáron a Margitszigetről indult el vele, hogy
elkísérje a tengerhez, onnan a pesti szállodába, s most ide, a jobb és
egyszerű emberek világába. „Megyünk,“ – mondta nekik csomagolás közben –
„innen is megyünk, tudja Isten, hova megyünk, meddig megyünk…“
Még ma este náluk vacsorál, de már nem alszik a Kender-utcában,
visszamegy az aranysapkásokhoz, a dunaparti szállodába. Mikor estefelé
bement a földszintes házba, az udvaron keresztben ment el előtte Kubényi
Sándor az ékszerésszel. Elfordították a fejüket, nemcsak hogy nem
köszöntek neki, de még az ő köszöntése elől is elfordultak. „Mindegy,“ –
gondolta – „úgyis vége, nem láttok többé.“
Mariska a konyhaajtóban állt és látta ezt a jelenetet. Lejött a két
kopott lépcsőn, elébe ment Andornak:
– Mondja, – szólt – mért nem szereti maga Kubényi Sándort?
Így nappal józanul és egészségesen szólt a hangja.
– Nem szeretem? Dehogy nem szeretem.
– Olyan haragosan mennek el egymás mellett.
– Én? Hogy mondhat ilyet? Énnekem nagyon rokonszenves a Kubényi Sándor
is, meg az ékszerész-miska is, nem tudom, mi bajuk van velem. Azt mindig
éreztem, hogy a Kubényi Sándor gyűlöl, de eddig legalább az
ékszerész-miska volt kedves hozzám. Nem tudom, miért fordult el most ő
is, mikor meglátott…
Mariska mosolyogva nézett maga elé:
– Bolondok – mondta halkan.
– Nem leszek már sokáig terhükre, – vont vállat Andor – ma este utoljára
vacsorázom nálatok. Visszamegyek a hotelbe, sok dolgom van, annyit
mulasztottam.
A lány komoran nézett a szemébe:
– Elmegy?
– El.
– Nem jön többé hozzánk?
– Nem.
Egyre mélyült a komorsága:
– Kubényi Sándor miatt?
– Dehogy…
S hogy most meglátta a lány arcát, gyanú ébredt benne:
– Te Mariska, – mondta neki, közelebb lépve hozzá – talán mondott neked
rólam valamit ez a Sándor?
A lány nem felelt.
– Mért nem felelsz? Beszéltetek rólam?
– Igen.
– És mit beszéltetek?
– Oh, nem most. Már nagyon régen. Tavasszal beszéltünk egyszer, a
Kubényi akkor még magát nem is ismerte.
Andor kezdte megérteni a fiatal munkás viselkedését.
– Mit mondtál neki?
– Mikor a kezemet megkérte, megmondtam neki, hogy a felesége leszek,
mert szeretem, becsületes, jó fiú, szép, erős ember, de várni kell, míg
a szenvedésem meggyógyul.
– Engem említettél neki?
– Igen. Megmondtam, hogy a Jézus megvigasztalt és most még várnom kell
őszig, amíg tökéletesen meggyógyulok. A Kubényi Sándor akkor megcsókolta
az arcomat és azt mondta, hogy vár, ameddig akarok, mert ő szeret engem
és az uram akar lenni és szép gyerekeket akar és velem akar megöregedni
munkában és becsületben. Ezt mondta Kubényi Sándor. És mi akkor
eljegyeztük egymást és ő azóta az én földi vőlegényem, Kubényi Sándor.
Egy kicsit felforrott a fiúban a harag:
– Ugyan – mondta. – De neked nem volt jogod engem megnevezni előtte. Én
erre semmi okot nem adtam. Neked nem volt jogod.
A lány a szemébe nézett:
– Neked nincs jogod – mondta halkan. – Neked nincs jogod, semmihez sincs
jogod, mert tőled nem akarok semmit. Neked nincs jogod beszélni az én
életemről, ez az én dolgom és Kubényi Sándoré, az én uramé. Ne bánts te
engem.
– Én?… Téged?…
Végtelenül megsajnálta. Most hozzányúlt: megsimította dús szőke haját,
aztán megérintette az állát, aminél fogva gyöngéden felbillentette az
arcát, hogy rálátása legyen. Mint a bárány, úgy engedelmeskedett a lány
az ujja legkisebb mozdulatának is.
– Mondd meg édesanyádnak, – szólt Andor, és eleresztette – hogy már ma
este se vacsorázom itt. Mondd, hogy azért jöttem csak, hogy ezt
megmondjam. Mondd, hogy dolgom van.
– Hazudni? – mosolygott a lány.
– Nem te hazudol, én.
– Soha, – mondta, idegesen mozgatva jobbra-balra a fejét – soha, soha…
mindent megmondok, nem hazudunk, tudják meg, hogy jóságból maradsz el
innen… pedig mindegy, ha jösz, ha mégy, nekem akkor is itt vagy, ha
elmentél, te semmin nem változtatsz, de ők tudják meg, hogy milyen nemes
vagy.
– Az Istenért, – mondta a fiú – ne okozzál másoknak szenvedést… a
világért se tedd. Egy szót se szólj. Parancsolom.
Alázatosan hajtotta le a fejét a lány. Andor csöndesen szólt:
– Még ma itt vacsorázom, jó.
Megmozdult, hogy a konyha felé menjen.
– Imádlak – mondta neki tisztán, érthetően és nyugodtan a lány,
megfordult és bement előtte a konyhába. A két lépcsőn, ahogy felment az
ajtó felé, mintha szállott és suhant volna, oly könnyen lépett. Megint
hosszúnak és vékonynak látszott, csonttalannak és hústalannak, az
érzékekhez nem szólt rajta semmi. Kimondhatatlanul idegenszerű és nem
földi mozdulat volt ez a fellebbenése Andor szemében, úgy, hogy még
sokáig nézett utána, még akkor is, amikor már rég eltűnt a konyha esti
homályában. Nem akart rögtön utána menni, megfordult, hogy cigarettára
gyújtson és még üldögéljen egy kicsit a lócán, mielőtt enni hívják.
Ekkor meglátta Kubényi Sándort és az ékszerész-miskát, amint az udvar
túlsó oldalán, a házmester ajtaja előtt állottak és őt nézték. Most
megnézte őt Kubényi Sándor és ő megértette a pillantását. Nyugodtan ment
a lócához és leült. Felborult az a kis nyugalma, ami rácsöndesedett itt
néhány nap óta. „Most ez azt gondolja rólam,“ – mondta magában – „hogy
úri csábító vagyok, azért járok ide, hogy elcsábítsam ezt a szép kis
bolond lányt, undorító!“ Szívta a cigarettáját, s nem nézett a két
munkásra, de a fülével érezte, hogy mozdulatlanul áll mind a kettő,
némán, gondolkozva. A néma ottállásukban az volt a nyomasztó, hogy most
Ecker Miska is úgy viselkedett, mint a sápadt Sándor. Bizonyos, hogy
beszéltek róla, megtárgyalták az ittlétét és mind a ketten egy
véleményen vannak. Dacosan tette egyik lábát a másikra, bensejében fel
volt háborodva az igazságtalanságuk miatt. Aztán ezt gondolta: „Nem
csuda, ha gyanusítanak, hogyan értsék meg, hogy itt kóválygok közöttük,
honnan tudhassák, hogy vergődni jöttem ide, utolsót lélekzeni jöttem
ide?…“ Nagyon elkeseredett. „Ha tudná ez a Kubényi Sándor, hogy mennyire
szeretem.“ Keserves dolognak érezte ezt a helyzetet. Tíz lépésnyire tőle
áll egy ember, akit szeret, akinek a boldogságát kívánja, aki az ő
szemében férfi-ideál és irígylendő, de nem irígyelt, boldog ember… Itt
áll, tíz lépésnyire tőle és nemcsak, hogy nem tudja ezt, de az
ellenkezőjét hiszi. Mért van olyan nyomorultul megcsinálva a világ, hogy
ő most nem mehet oda megmondani: „Sándor, én szeretem önt és már megyek
is innen, mert az ön menyaszonya bolondokat ábrándozik.“ Mért van az,
hogy ennek a derék fiúnak a keze soha sem fogja melegen megszorítani az
övét? Mi az a fal, ami közöttük van? És mi az az erő, ami még most is
visszatartja őt attól, hogy odamenjen hozzá, mi az, ami ideszegezi a
lócára? Ez volna az, amit önérzetnek neveznek? Vagy szeméremérzés ez?
Vagy félelem attól, hogy Kubényi Sándor nem fog neki hinni, mert angol
ruhája van és betétes lakkcipője, s mert egy rothadt, gazdag, gyűlölt
társadalomból jött ide? „Mért nem fogadtok be magatok közé?“ – sírt fel
benne a kérdés – „mért fordítjátok el a fejeteket tőlem?“ Aztán, mikor a
konyhaajtó megint nyilt, és Juli mosolya jelent meg, vacsorához híva
mindenkit, ezt gondolta, mikor felkelt: „Elvesztettem az irányomat.
Irányom nincs, ez a halálom.“ Nem értette, de ösztönével érezte ezt a
mondatot. Irány alatt a célt, erőt, jövőt, egészséget, életkedvet,
mindezek összességét értette. „Utolsó vacsora“ – mondta magában, mikor a
kedves szobába benyitott, amelyet már majdnem megszeretett.
A vacsoránál ma nagy feszültséget érzett a levegőben. Ma még vita sem
volt Miska és Sándor között. És Mariska sápadtabb volt, mint tegnap.
Kubényi Sándor hosszan nézte Mariskát, s a lány a tányérra menekült a
tekintetével a szeme elől. „Fertőzök, mint egy járvány,“ – gondolta
Andor – „Révész úr életét is megfertőztem, most szegény idegen Kubényi
Sándor életét rontom, elmegyek, elfutok tőletek, nem akarom, hogy ti is
kínlódjatok.“ S mikor egy kis bort ivott s megint érezte, hogy emelkedik
benne a világ, egészségesebb gondolatok jártak a fejében: „Ebből is férj
lesz, ebből a derék Kubényi Sándorból“. És utálni kezdte egy kicsit
Mariskát. „Akárhogy nevezitek, akármilyen szépre cifrázzátok, egykutya:
nem bírtok egy férfi mellett maradni, nem elég nektek egy férfi, állatok
vagytok, csalók vagytok, nők vagytok, erkölcstelenek vagytok,
tisztátalanok vagytok.“ Ahogy Kubényi Sándorra nézett, szép
emberpéldánynak találta: izmos férfinak, fiatalnak, munkásnak, eszesnek,
lelkesnek. „A legszebb, ami férfi lehet, a tökély.“ Sajnálni kezdte.
Vele érzett, Mariska ellen. „Ezt a szép, erős életet fogja rontani ez a
holdkóros macska.“ Elgondolta, mennyi baja lesz még Kubényi Sándornak
ezzel a beteges rajongóval az életben. „Miért nem lehet félreülnöm vele
egy órára, egy egész éjszakára, a nőkről beszélni, elmondani neki az
életemet, hogy okuljon belőle.“ Most már nem bánta, hogy nem néz rá a
legény, sajnálta, mélyen, mint valami makacs gyereket, akinek hiába is
beszélne az ember, aki szenvedélyesen rohan a vesztébe. „Olyanformán
szeretem,“ – gondolta magában – „mint szegény Pécsit.“ Ránézett: „Te is
egy Pécsi vagy, izzadni, dolgozni, utazni, kínlódni fogsz, és ő majd
átrajong valakihez, nem hozzám, de bizonyos, hogy átmegy egyszer
valakihez…“
Úgy tervezte, hogy holnap levelet ír Juli néninek, szép pénzt küld neki
a kosztért és megírja, hogy nem jöhet többet, dolga van. Nem akart vele
beszélni erről, el akarta kerülni a nagy magyarázgatást, búcsúzkodást.
Vacsora után még ültek egy kicsit az asztalnál. Kubényi és az ékszerész
már korábban elment, mint rendesen. És Mariska, aki eddig csak lopva
nézegetett rá, most mintha igazolni akarná a ma este támadt
nőgyűlöletét, a két fiatalember távozása óta nyiltan és állandóan nézte.
Most már elpárolgott a pillantásából az a földöntúli elem, ami eddig
távoltartotta Andortól, ami szinte eltaszító hatást gyakorolt rá. Úgy
látszik, ezt a viziós rajongást az éltette, hogy Andor távol volt tőle,
elmult az életéből, s csak tűnő-múló képe éldegélt benne, soványan
táplálva a pubertás első fojtott viharait. Most, hogy itt élt mellette,
a rajongásába – Andor ezt ma este vette észre először – valami praktikum
vegyült, ez vette el a szemének azt a látnoki, baljóslatú merengését.
„És ez nemcsak őrá nézve rossz,“ – gondolta a fiú – „de hozzám is
közelebb hozza… földivé változtatja…“ Felkelt az asztaltól: „Igen, el
innen, el“ – gondolta, mikor kiment. Még kapuzárás előtt mehet ki, úgy
tervezte, gyalog megy ki a körútig a József-utcán, a körúton villamosra
ül és visszarobog a zajba, az éjjeli fénybe, száműzi magát a tiszta
csöndből, visszakeveredik a ragyogó piszokba, amelyből idejött, s amely,
úgy látszik, a végzete.
Befordult a hosszú, alacsony kapualjába és az utca felé igyekezett. A
kapu alatt zöld bádoglámpában gyertya égett, ennek az imbolygó-gyenge
fényében meglátta, hogy két ember áll az utcán, a kapu nyitott szárnya
előtt. Még mielőtt a küszöbig ért volna, a két ember gyorsan bejött a
kapu alá és egyenesen feléje tartott. Már akkor, mikor háttal álltak
neki, megismerte őket. Kubényi Sándor volt és az ékszerész-miska. Most
megdobbant a szíve, mikor komoly arcukat meglátta. „Leszámolás“ –
gondolta villámgyorsan és megállt.
Kubényi előbbre lépett és felemelte az ujját a levegőbe. Halálosan
sápadt volt. A szeme nagy és fekete.
– Megálljunk – mondta csöndesen.
Andor nyugodtan nézett rá.
– Csak annyit mondok, – szólt Kubényi Sándor fojtottan-halk hangon – ha
még egyszer meglátom, hogy a menyasszonyommal beszél, leütöm.
Andorban, mint a napsugár, ömlött el a lelkiismerete tisztasága, a
nagyszerű, bizonyítható ártatlanság érzése, és valami véghetetlen,
sajnálkozó szeretet ez iránt a remegő ember iránt:
– Sándor, – mondta neki – maga téved.
– Nem vagyok Sándor – mondta ez keményen. – Én Kubényi úr vagyok, nem
vagyok neked Sándor.
– Téved – ismételte nyugodtan Andor. – Énnekem semmi közöm a
menyasszonyához, én tisztességes ember vagyok, én…
Tompán ordított rá a fekete legény:
– Akkor mit mászkálsz itt nálunk?
Még mindig hullámzott benne a jóság és a szeretet:
– Meg tudnám magyarázni… meg is tudom… de az nagyon hosszadalmas. Ha
türelme van, jöjjön velem, mindent elmondok. De ez félreértés, szegény
jó Sándor…
Ennek már elhidegült az arca:
– Ne sajnálj! – ordított rá, s a földre nézett, elébe. – Ide ne merj
jönni többet. Pusztulj innen.
Még utolsót lobbant Andorban a fájdalmas szeretet, a megbocsátás, a
részvét, a saját tisztasága érzete:
– Kérem, – mondta – én magát szeretem, én a maga testvérének érzem
magamat, mért nem akar megérteni, mért nem akar meghallgatni?
Most közelebb lépett hozzá Kubényi:
– Svindler – mondta egészen közelről, az arcába. És a szemébe nézett. –
Lator!
Andor felemelte a fejét. Dac lövelt fel benne. „Le akar ütni,“ –
gondolta hirtelen – „belém akar kötni, szamár, szamár, szamár…“
Összeszorította a fogát. Elkeserítette az érzés, hogy vérző, vonszolódó,
haldokló testét még ezek a véletlen idegenek se hagyják békén, ezek is
kinézték maguknak, hogy beleharapjanak.
– Micsoda beszéd ez? – szólt felrohanó haraggal. – Mi jogon beszél velem
így?
Kubényi egyre nézte:
– Svindler vagy, úri gazember vagy. Ide többet nem jössz.
Andor zsebredugta a kezét. A kabátzsebén át megtapintotta a revolvert,
amit a nadrágzsebében hordott. Keserű mosoly ment át a lelkén. „Nem
miattatok viselem. Ha tudnátok, ki számára van nálam.“
És mikor Kubényi szeméből meglátta, hogy a legény mozdulni akar feléje,
hirtelen kirántotta a kezét a kabátzsebéből és a nadrágzsebébe nyúlt.
– Revolver? – súgta az arcába Kubényi Sándor, hátrahúzódott egy
pillanatra, s mint a villám, ököllel az arca közepébe csapott.
– Te… – sóhajtotta Andor, elborult benne az élet, a nadrágzsebéből
kifelé rándult a keze, görcsösen fogva a kis revolver markolatát.
Akkor hirtelen nagyrameredt szemmel nézett Kubényi Sándorra, mert annak
nagy rémületet látott az arcán. A pillanat ezredrészén ez villant át az
agyán: „Mért rémül ez így meg?“ De rögtön gyöngeséget érzett, valami
nagyon kis fájdalmat az oldalában, s valami meleget, ami folyt a ruhája
alatt. Megszúrták. Zavarosan hallotta ezeket a szavakat:
– Tisztességes ember… menyasszonyát… csábítani…
A falhoz támaszkodott. Aztán leült a földre. Nagyon gyönge lett. Azt
akarta nekik mondani, hogy menjenek segítségért, csináljanak valamit, ne
álljanak itt, de nem tudott mondani semmit, csak fájdalmasan mosolygott
rájuk, a száját nyitotta és ernyedten csukta, a szemét félig lehúnyta.
Még rémlett neki, hogy Ecker Miska hozzáhajol és Kubényi Sándor mond
valamit, elmegy. Akkor lecsukta a szemét, azzal a gondolattal, hogy
végtelenül álmos. Majd halkan, mint valami sűrű anyagon át szűrődve,
hangokat kezdett hallani. Érezte, hogy nehéz a szemhéja, erről tudta
meg, hogy a szeme kinyitásával kínlódik. Mikor valamennyire kinyitotta a
szemét, sok embert látott. Az az érzése volt, hogy ezer meg ezer ember
áll körülötte. Érezte, hogy emelik. Már akkor be volt kötözve. Nagyon
sokan emelték, azt világosan érezte, hogy nem kínlódnak vele, hanem
könnyen viszik, mint a pelyhet. Levegőt érzett, sok összevissza hangot
hallott, érezte, hogy az utcán van, a hangok szabadabbak voltak, nem
kongottak, mint az elsők, ott a kapu alatt. Valami piros fényt látott,
lámpa lehetett. Motor zúgott a fülébe. „Automobil?“ Aranygombos-sapkás
fiatal arcot látott. Könnyek szivárogtak a szemhéja alá. Lassan küzködő,
fél-éber gondolkodásában ez szállongott határozatlanul: „A mentők,
áldott jó, szegény orvosnövendékek… ilyen későn este… ilyen messze
künn.“ Már csönd volt körülötte, érezte, hogy megy, viszik. Zökkent és
zúgott alatta valami. „Mégis csak automobil…“ Még mindig nem tudta
összekapcsolni agyában a két fogalmat: a mentőket és az automobilt. A
mentők, ez az ébredő, homályos valóság volt. De az automobil, ez
álomszerű volt, utazás, országút, boldogság… Csak nagykésőn olvadtak
össze benne a mentők az automobillal. Most már kezdte megállapítani,
hogy hanyatt fekszik egy nagy automobilban és rajta kívül mások is
vannak a kocsiban. Halvány fény pislogott, lobogott, egy arc hajolt
föléje, kérdeztek is tőle valamit. Ő érezte, hogy nem tud felelni, de
azt akarta, hogy lássák, hogy hallotta a beszédet, hát erőltetetten
elmosolyodott. Erre megint forró nedvességet érzett gyülekezni a
szemében. Összeszorította a szemhéját, hogy kipréselje alóla a forró
nedvet. Most hirtelen meglátta csukott szemével azt a színes
cseréptörpét, ami ott a tengerparti szálloda előtt állott a gyep
közepén, undokul vigyorogva. Soha életében igazán nem haragudott
senkire, csak erre a majolika-törpére, akinek fénylő hegyes sapkája
volt, olyan arca, mint egy öreg gimnáziumi igazgatónak, kisgyerek-teste,
rövid nadrágja, nagy facipő-féle a lábán. Szívtelen vigyorgása volt. Mit
keres ez most itt? „Mit akarsz tőlem,“ – gondolta – „hisz én olyan
tiszta vagyok, mint egy bárány… mit nevetsz rajtam?“ Aztán szédülni
kezdett, de erőltette az ébrenlétet, gondolkozott tovább: „Tiszta
vagyok… szomorú vagyok… nagyon szomorú vagyok…“ És váratlanul
felszakadva felsírt benne a tehetetlen nagy szerelem az asszony iránt,
aki most pezsgőt iszik a terraszon, az illatozó tenger mellett, ott
messze…
„Vagy ölelkezik?“ – indult meg benne a régi gépezet. „Ölel valakit…
Pécsit?… A másikat?“
Aljasnak érezte, idáig hallotta a könnyelmű nevetését. „Engem visznek,
megszúrva, egy sikátorból… és te nevetsz?“
Felordított benne valami, olyan fájdalmasan, hogy talán a torkán is
hangot adott, erre lehetett következtetni abból, hogy megint az arca
fölé hajolt egy fej. Valamit mondtak neki, nyugtatták.
– „Igen,“ – gondolta – „hogyne.“
Könyörgő kifejezést öltött az arca. Mondani akart valamit, nyögött benne
az akarat, tehetetlenül. Azt akarta mondani, hogy az Istenért, ne legyen
itt félreértés, ha ő most meghalna, mielőtt beszélni tud, nem ezek
szúrták meg ott a sötét kapu alatt, ezek a szegény ártatlan emberek,
ezek csak áldozatok… „Te szúrtál meg,“ – zokogott fel benne – „te
szúrtál meg, nem, nem, nem fogom elhallgatni, te szúrtál meg, igen, te
szúrtál meg, hiába nézel úgy rám…“ És valahonnan messziről az asszony
arca nézett rá csudálkozva, meglepetten, mintha azt mondaná: „Én? Én??“
– nagyra nyitva a szemét, fel-felrezzentve babvirág-piros szép
felsőajkát és mentegetőzőn a keblére téve rövidujjú, rövidkörmű kis
kezét.