Harmadik napja ült le velük a vacsorához. A Kender-utca egyik emeletes
házában talált kiadó szobát, most ott lakott két nap óta. Több levegőt
érzett maga körül, hogy divatos nőket és elegáns férfiakat nem látott.
Ezeknek a szegény józsefvárosi házaknak az élete, amely alapjában véve
éppoly nyomorult és szennyes volt, mint azé a másik társaságé, amelynek
látása elől idemenekült, most tisztának és boldogítónak tűnt fel előtte.
A szegény emberek és az idegen emberek más világot ringattak körülötte.
„Nem gyógyulok meg itt“ – gondolta – „de talán egypár nappal tovább
bírom.“ Tegnap egész délután kis gyerekekkel játszott Gubásék udvarában.
„Ha örökre köztük maradhatnék“ – gondolta. Aztán, mikor a gyerekek
hazaszéledtek, azon töprengett, hogy ez mind nem egyéb, mint menekülés
az életből, idegenek közé, gyerekek közé, csupa olyan helyre, ahol
állandóan mégse maradhatott meg. Tegnap este már ránézett a vacsoránál
Kubényi Sándor, de még mindig nem szólt hozzá. Pedig említette az
asztalnál, hogy most egyidőre ő is Juli néni kosztosa lett. Már
kétszer-háromszor felmerült benne a gondolat: mindent otthagyni,
idejönni, munkásnak lenni, a Kubényi Sándorok nyilt, bátor és új életét
élni. De úgy össze volt törve benne minden, hogy ezt az eszmét
mindannyiszor, ahányszor felmerült, szomorú mosollyal végezte ki.
„Korábban kellett volna…“ Aztán: „Pfuj, micsoda gyűlöletes dolog lehet
ez az ő szemükben: egy gazdag úrfi, aki élet-undorában és bánatában úgy
megy közéjük, mintha kolostorba vonulna“.
Ezen a harmadik estén a két szocialistának nem terítettek a Gubásék
asztalán. Gyűlésen voltak, s ilyenkor kocsmában vacsoráztak. Andor
szabadabbnak és nyugodtabbnak érezte magát. És ezúttal különösen kedves
és nyugalmas volt az őszies este. Künn egy kis szél járt, s itt benn, a
petróleumlámpa alatt az egész napi erős munka után üldögélő emberek
szent csöndessége… Andor is pihenést érzett. Egész délután kóválygott a
Józsefváros külső részein, egészen a Kálváriáig járt, bekalandozta a
Koszorú-utca, a Szűz-utca vidékét, a hosszú Práter-utcán kiment végig,
minden udvarba hosszan benézve. Úgy állt meg a házak kapujában, mint a
kirakatok előtt szokás. Kétszer is megesett vele, hogy megszólították:
– Kit tetszik keresni?
– Senkit – mondta, és tovább ment.
Mikor a második helyen kérdezték tőle, hogy kit keres, ezt felelte egy
asszonynak:
– Magamat.
A nagy sétában elfáradt, de azért vacsora előtt még játszott a
gyerekekkel a nagy udvarban. De ma nem tudta mulattatni őket, mert
nagyon szomorú lett közöttük. Nem figyelt rájuk, nem felelt minden
kérdésükre, úgy, hogy cibálták és püfölték, mikor elgondolkozott. „Ezek
közt se birok“ – gondolta, megsimogatott egyet, de az ráütött a kezére.
„Jól van,“ – mondta neki – „igazad van“.
Vacsora után csöndben ültek és hallgatták a hegedűszót, amely az udvar
végéből hangzott. Egy jogász hegedült ilyenkor, s ki szokta nyitni az
ablakot, hogy a nagy udvar lakói jól hallják a zenéjét. Aztán Andor
meglátott egy ujságot a pamlagon.
– Istenem, – mondta – milyen régen nem olvastam már ujságot. Nem is
tudom, mi történik a világban.
Fölkelt, érte ment és leterítette a lámpa alá, az asztalra.
Boldog-szomorú öröm, ezeknek a kedves szegény embereknek este, vacsora
után, a családi lámpa fényében felolvasni az ujságot. A hegedű édesen
szólt a csukott ajtón keresztül. A jogász érzelemmel játszott. Mikor
abbahagyta, tapsoltak az udvarban.
Az ujságban meglátott egy cikket, amely alá a kis költő neve volt írva,
a kis költőé, akit a Moulinben úgy utált, akit a korzón hallott
vitatkozni, s akit most úgy üdvözölt a szeme az ujságpapiron, mint
valami régi ismerőst. Felolvasta a cikket. A kis költő a cikkben
szerelmet vallott Budapestnek, olyan különös apacs-módon, ahogy köztük
divat volt nőknek is szerelmet vallani. Lehordta, piszkos rablóvárosnak
nevezte, csalónak és tehetségesnek, komisznak és imádandónak, megszidta
és megcsókolta a lármáját, a piszkosságát, a nyers és kulturátlan
erejét, aztán dunai Hamburgnak, dunai Marseillenek nevezte, – a kis
költő kinyitotta a fantáziáját és elképzelte ezt a várost száz év mulva,
amikor a földrajzi helyzetéből kifolyólag okvetlenül Európa központja
lesz, túlszárnyalva népességben és forgalomban Párist és Londont, mint a
Nyugat nagy kereskedelmi világítótornya Kelet és Délkelet felé, a Duna
királya, őre, zsarnoka, – feldicsőítője a magyar erőnek, okosságnak és
szerencsének…
Mikor vége lett a felolvasásnak, hosszan hallgattak. A kis költő
cikkének volt egy kis beteges alaphangja, amely folyton azt muzsikálta a
sorok közt: „de ezt már mi nem érjük meg, ehhez új, erős, munkás
embereknek kell születniök“ – valami lemondásos szeretet volt benne a
város iránt; a kis költő, aki alig mult húszéves, mint az ifjú Budapest
nagypapája látszott a cikk mögött, aki csak megmutatja az ígéret
földjét, de ő, istenem, ő már nem megy oda… jöjjön az új erő… majd az…
Ez tetszett Andornak. Ő is alig mult húsz éves, mégis a régiekhez
számította magát, a fáradtakhoz, azok közé, akik nem mennek át a hegyen,
csak itt állnak a kis Mózes mögött és néznek, néznek, amerre az ő ujja
mutat, a harsogó és élettől kicsattanó jövendőbe… Ahogy így
elgondolkozva gépiesen még lapozott egyet-kettőt az ujságban, a
„Házasság“ rovatra nézett. Az első volt _Waldbaum Mór_ (Pércs), aki nőül
vette _Weisz Rezsinkét_ (Újdabas). A második _Somogyi Endre_ színművész,
aki házasságot kötött _Gyulai Olgával_ (Budapest). Behajtotta az
ujságot. Azt mondta magában: „Mi ez, ha nem üldözés, az élet részéről:
hetekig nem kerül ujság a kezembe, és mikor egyet találok egy pamlagon,
abban a vérpadra megy Gyulai Olga.“ Az egyetlen hatás, amit ez a két sor
reá tett, mélységes meggyűlölése volt ennek a színésznek, ennek a
bélyeges arcú hazugnak, ennek a félig magyar-hős, félig bócher-zsidó
testnek, ennek a kétfajú delfinnek, ennek a szörnyű lénynek, aki ezt a
büszke, és gőgös szűzességtől illatozó hallgatag királylányt most
belegyűri a maga szemét életébe, mint valami bűzös ragadozó a hattyút…
ezt az emeltfejű, tisztaságra vágyó lányt, ezt a szerencsétlen vértanut,
ezt a… ezt a… Szerette volna a legszebb dolgokat gondolni róla, miközben
a homlokáig elvörösödött, arra a gondolatra, hogy ő kergette a hattyút
ennek a nyomorultnak a horgas karmai közé.
Gubás bácsi aludni tért, s ő kiült a nagy udvarra, a lócára, amely a
hervadozó akácfa mellett állott. Itt korán csöndesedett el minden, alig
volt egy-két ablakban világosság. A jogász ablaka is be volt már csukva
és halvány gyertyafény szerénykedett mögötte. A jogász bizonyára olvas
az ágyban. Orosz regényeket olvas, ezt tudni lehetett róla, mert
Mariskának is ilyet adott kölcsön. Az ég halványan sugárzott, az
udvarban nem volt sötét. Nem lehetett tudni, a kelő hold enyhe világa
volt-e ez, vagy a város bűnösebbik részének az égre-sugárzása, amit néha
a vonatról lát az ember, egy órányira Pesttől… ezt a megvilágosított,
nyugtalan égfoltot, így őszi estéken…
– Egyedül?
Halk hang kérdezte ezt. Mariska állott előtte.
– Igen – mondta. – Oly szép az este.
Mióta az ágya mellé ült, könnyedén és eltűnően, mint egy jelenés, nem
beszélt vele néhány közömbös szónál egyebet. Most rámosolygott és
félrehúzódott a lócán.
– Ülj le – mondta neki. S mikor leült: – Nem is tudom, miért tegezlek…
már nem is illenék tegezni ilyen nagy lányt. Ilyen szép nagy lányt.
Ránézett:
– Maholnap férjhez mégy – mondta neki atyáskodó szeretettel. A lány
lassan ráemelte a tekintetét:
– Férjhez megyek, – mondta azon a meglepő halk hangon, ahogy Andor mást
sohse hallott beszélni – férjhez fogok menni és elviszlek a szívemben.
Zavar nélkül nézett a fiúra, szomorún, de nyugodtan, mint aki ezt már
rég elintézte, akit nem érhet meglepetés, aki nem akar semmit a világon.
Andor nem szólt, ez megrendítette, de örömtelenül. El volt erre
készülve, de ez a szó most úgy hatott rá, mintha azt jelentette volna:
„innen is el kell menned, azonnal, ide is bajt hoztál és fertőzést, mint
a szegény Csirkéhez, mint a szegény Olgához, menj innen, menj…“
– Elviszlek a szívemben, – hangzott mellette édesen, lágyan, szenvedés
nélkül, nem is emberien – elviszlek a szívemben, mint igazi férjemet
Isten és Jézus előtt, mert te vagy a menyasszonyi koszorú az én fejemen…
te vagy a virág az én aranyos koporsómon…
A derengő-sötétben fénylett nagy, elsötétült szeme, amint nem is Andorra
nézett, hanem melléje, el, messzire, a földszintes tető fölött a
fénytpárázó ég felé.
– Mariska, – suttogta a fiú – én neked barátod és testvéred vagyok… én
nem adtam okot arra, hogy így beszélj rólam… A te jó anyád a mi öreg
cselédünk… és a családunkhoz tartozik… én hozzád soha egy rossz szót nem
szóltam, hamis szót soha nem mondtam… hogyan… hogyan jutottál erre a
gondolatra?
A lány felemelte az ujját:
– Hallgass, – súgta – ez nem a te dolgod, ez az én dolgom… te ezt nem
tudhatod… ez az én dolgom és az én Jézusomé, vele én ezt sokszor
megbeszéltem, és ő megvigasztalt engem, mert neki csak mink vagyunk
kedvesek, mink szenvedők, nem pedig ti gazdagok, nem…
Felderült, éghezszóló mosollyal ingatta a fejét, ismételve: „nem… nem…“
– és Andor számára ijesztő volt e pillanatban, mintha az őrültséggel
járna jegyben, mikor ezt mondta:
– Tehetsz te róla, hogy imádtalak, mikor először láttalak? Te ártatlan
vagy, csak én voltam bűnös, mert megkívántalak, de most már tisztának
érzem magamat, mert nagyon szenvedtem és megöltem a lelkemet.
Andor nem mert szólni, maga elé nézett és mélyen elszomorodott. „El kell
mennem innen.“ Fájt neki, hogy kergetik, mindenünnen kergetik, még azt
sem engedik, hogy megsebzett életét vonszolja a sűrűben, mielőtt
elfolyik a vére. Kergetik, mint valami meglőtt vadat, a tüskén, bozóton
keresztül, ezt a pár utolsó napját is elveszik… Lopva a lányra emelte a
tekintetét, aki most a távolba mosolygott. Az ajka lassan megmozdult, s
a fiúra se nézve, suttogta:
– Mennyei szerelmesem vagy. Majd ott… odaát…
Sápadt és magasztos volt az enyhe éjszaka fényében. A vizionárius
parasztlány meggyőződött nyugalma derült az arcán, a szemében üdvözlet
ült, valami felé, amit csak ő látott. Talán, ha falun maradt volna,
búcsújáró-helyet csinált volna a falujából. Ezek, a hozzá hasonlók
látják meg alkonyatkor a kútban szelíden felmosolyogni Máriát, ezeknek a
felfelé rajongó, átszellemült arcára csöppen a Krisztus könnye az
útkeresztezésnél a bádogfeszületről, ezek borulnak le zokogva a kis
források mellett, amelyekben a gyermek Jézus édes arcvonásait ringatja a
hálózó-gyűrűző hegyi vizecske, hogy aztán sok-sok száz éven át sántákat
és folyós-szeműeket gyógyítson, azzal az isteni szerelemmel és
rettenetes hittel megtelve, amivel egykor egy mélyen a fenekére néző
boldog szempár sugárzása töltötte meg.
– Mennyei szerelmesem, – súgta alig hallhatón – oly szomorú nekem itt
veled találkoznom a földön.
Andor felkelt:
– Édes kis lányom, – mondta neki, megrendülten és tisztán – elmegyek az
utadból, felejts el engem, imádkozzál értem, elmegyek, már rég nem
vagyok itt… rég halott vagyok…
Szerette volna felfelé emelt kis gyönyörű arcát megsimogatni, de nem
mert hozzányúlni. Oldalt fordult, nézte egy kicsit a jogász alig-világos
ablakát, aztán elment, nagyon lassan, végig a nagy udvaron, ki a kapun,
a csöndes Kender-utcába. Már tíz óra volt. Sorra hangzottak a kapuk a
néma utcán, amint becsukódtak, különböző visszhangos döngéssel, egyik a
másik után. Mintha egy nagy, mély zongorán tompán kongó skálát játszott
volna az éjszaka láthatatlan ujja. Andor éjfélig sétált a kisvárosias
köveken, künn, a nyugalmas kocsiút közepén, amit lassanként elárasztott
világló-ködös derengéssel az őszi hold.