Mikor egyszer a szállóban, a szobájából lejövet alig tudott a portáshoz
férni, hogy a kulcsát leadja, mert akkora vásárt csaptak ott utiruhás
hölgyek és urak, megkérdezte:
– Mi ez… ez a sok ember?
– Az István-napi vendégek utaznak haza – mondták neki súgva, lenézéssel.
Így tudta meg, hogy augusztus vége felé jár a naptár. „Csudálatos,
mennyire nem érdekelnek a számok, a hétfők, a keddek, a szerdák…“
Most már délután, mikor így lejött és elindult csavarogni, mindig egy
kicsit részeg volt. A részegség megint állapottá lett nála, mint
valamikor a szigeten. Állandó félkábulatban élt lefekvésig, s akkor,
mint a szultán a háremében, szétnézett a patikáján. Félkörbe rakta az
altatószereket és válogatott köztük, hogy melyikkel töltse az éjszakát.
A klorál-hidrát volt a megúnt hölgy, aki már nem nagyon hatott rá.
Medinál, adalin, veronál, szulfonál… meg még porok és üvegek, minden
este… Most a zsebében volt az egész hárem, mert nem szándékozott
hazajönni éjszakára. Elhatározta, hogy ma otthon alszik, a budai
lakásban, amelyet már hosszú hónapok óta nem is látott. Ott mindennek
úgy kellett lennie még most is, mint mikor az apja meghalt. Ez is valami
volt még, ami segíthette abban, hogy az életét tovább vonszolja. Volt
még egypár ilyen, egy-egy napra szóló tartalékja, most ezt fogyasztotta,
mint a megszorult ember a tőkét. A Julihoz is el lehetett egyszer még
menni, az is egy nap. És talán még lehetséges egyszer egy napot
megmenteni azzal, hogy megkeresi Rácz Miklóst.
Mikor a Margithídon ballagott Buda felé, lenézett a szigetre, amely már
színesedni kezdett az ősz közeledtétől. A csónakházon vörösödött a sűrű
vadszőlő és a fák zöldje meglágyult. A bokrok se voltak nyári-haragosak.
Mintha megokosodtak volna: engedtek a sötét burjánzásból, szelídültek,
ritkultak.
Le-fel mozgatta a fejét, mikor a sziget mellett elment a hídon. „Jövök,
jövök“ – mondta neki magában. Most is az volt az érzése, hogy ez a
kedves, de alapjában véve mérhetetlenül szomorú hely hívja őt. Elmúlni
hívja, mint ahogy ő is elmúlik majd most nemsokára, szeptemberben.
A lakásban nagy tisztaság volt. A lakástól Andor többet várt. Nem
érzékenyült el, mikor a meghitt, jóságos szobákon végigment. Csak
elkomolyodott nagyon. Az ebédlő nagy órája állott.
– Kérem, húzza fel – mondta a házmesternének, aki felkísérte. És
figyelmesen nézte az idős asszonyságot, amint az székre állt és felhúzta
az órát. Aztán megteríttette az ebédlőben a nagy asztalt és hideg
vacsorát hozatott. Igy egyedül maradt, leült, szembe az órával, s
türelmetlenül várta, hogy a mutató az első negyedhez érkezzék. Hallani
akarta a régi zengő-zúgó halk hangot. Mikor meghallotta, lehajtotta a
fejét és úgy maradt sokáig.
– Juliék hol laknak? – kérdezte a házmesternétől, mikor lefeküdt a régi
szobájában, az ággyá vetett kanapéra, amelyen annyi évig aludt.
– A Kender-utca elején, a számot nem tudom, de ki van téve az ura
táblája: Gubás János, asztalosmester.
– Jól élnek?
– Óh igen. A Juli nagy szerencsét csinált.
Veronált vett be, megnézte közelről a tapéta akantuszleveleit a sűrű
fekete vonalrács mögött, lassan és boldogan elbódult, elaludt. Mikor
másnap lement a lépcsőn, megállt a lakók táblája előtt, kereste a régi
neveket. Az ő lakásuk kis fehér céduláján az ő neve állott. Mielőtt a
kapun kiment, visszanézett a tiszta lépcsőházba. „Mért búcsúzom?“ –
kérdezte magában, szorongó mellel. A lépcsőház homályába meredt, s
emlékébe idézte a látványt, mikor itt tele volt emberrel a lépcsőház és
koporsót hoztak le fekete alakok. Kétszer is jött itt le koporsó. „Még
most is vendég vagyok ebben a házban“ – gondolta, és kereste magában, de
nem találta azt az érzést, ami az ifjú örököst elfogja az apai birtokon.
Lélekben nem vette birtokába ezt a nagy házat soha. A pénzügyeit, a
lakbéreket nem is ismerte. A bank kezelt mindent, ő idegen volt itt.
„Senki nem vagyok, semmi nem lett belőlem“ – érezte fanyar keserűséggel.
„Költöm az apám pénzét.“ Fájt most neki, hogy az apját olyan takarékos
embernek ismerte. Perfidia volt tőle, hűtlenség, hogy azt a keservesen
összerakott vagyont ilyen szédült-könnyelműen dobálja. „Az apám se volt
nagy ember“ – mondta aztán – „de legalább egy kőházat épített ezen a
világon… egy túrást csinált a földgömbön, valami nyomot hagyott, köveket
rakott össze… egy kőrakást csinált, mielőtt meghalt… de én?“
Másnap délután elindult a Kender-utca felé. Eddig még a nevét se
hallotta ennek az utcának. A hotelben magyarázták meg neki az
aranysapkások, hogy a Józsefvárosban van. Már esteledett, mire odaért és
meglátta a fehérbetűs világoskék táblán a nevet: Gubás János
asztalosmester. Földszintes ház volt, tágas udvarral, amelyben két igen
nagy akácfa kínlódott. Az udvar hátsó végében széles üvegablakok
jelezték, hogy ott a műhely. De ott már csend volt, mára vége volt a
munkának. A lakások udvarra nyiló ajtai nyitva voltak és a lépcsőiken
asszonyok ültek csöndesen beszélgetve. Az egyiktől megkérdezte, hogy hol
laknak Gubásék. Mint a Kender-utcában szokás, egész raj gyerek vezette
el Gubásék ajtajához. A kövér Julit a konyhában találta, a fazekak
mellett.
– Szent Isten, a fiatal úr!
Égnek emelte a két vastag kezét.
– Na Juli… mért ijed úgy meg tőlem?
– Nem ijedtem meg, kezit csókolom, az öröm…
Juli kezet csókolt neki. Aztán nézni kezdte. Andor mosolygott:
– Rosszul nézek ki?
– Bizony, kezit csókolom, otthon jobban tetszett…
A kövér Juli arcán, mint valami tükörben, meg lehetett látni, hogy
feltünően megsoványodott az ő arca. A Juli szemében szeretet és
csudálkozás volt.
– Fáradt vagyok, Julikám – mondta.
Juli bevezette a szobába, ahol Gubás mester ingujjban ült a fehérpitykés
fekete viaszkosvászon pamlagon és ujságot olvasott. Az asztal meg volt
terítve. Gubás bácsi fel akarta venni a kabátját.
– Ha kabátot húz, elmegyek – mondta a fiú. – Eljöttem megnézni, mit
csinálnak. A kis Mariska hol van?
– A pincében. Borért ment.
– Istenem, – mondta a kövér Juli siránkozó hangon – ha engem az a nagy
tisztesség érhetne, hogy a fiatalúr itt vacsorázna nálunk…
És mikor habozó mosolyt látott Andoron, kiabálni kezdett:
– Olyan pörköltöm van, fiatal úr, kezit csókolom, hogy olyat még…
– Jó – mondta. – Ha szívesen látnak…
Már rohant ki az asszony, már rohant vissza tányérral, késsel, villával,
pohárral, már tologatta a többi terítéket, boldog volt, ugrált és
rakosgatott, mind a bolond. Igy most hat teríték állott az asztalon. A
konyhában valami kis sütő-főző izgalom kezdett mozgolódni. Egy idegen
öregasszony került elő valahonnan és az is dolgozott, segített Julinak.
Valami új zsír kezdett recsegve sírni a tűzhelyen. És zuhogott a
vízvezeték.
Andor megtudta Gubás bácsitól, hogy boldogan és nyugodtan élnek. Gubás
bácsi meg volt elégedve Julival is, Mariskával is. Bár Mariska egy
kicsit sokat imádkozik.
– Gubás bácsi szocialista?
– Nem én.
De a sok imádkozást nem szereti. És a papokat, hát arról jobb, ha nem is
beszélünk. Két szobájuk van, ez itt és még egy másik. Abban a másikban
alszik Gubás bácsi, ebben itt a Juli meg a Mariska. A konyhán túl van
még egy szoba, azt kiadják. Most két nagyon derék fiatalember lakik
benne: az ő első segédje, a Kubényi Sándor, meg egy Ecker Miska nevű
ékszerészsegéd. Ezek itt is kosztolnak náluk. Azért van most a nagyságos
úréval együtt hat teríték az asztalon.
A konyhából behallatszott, amint Juli zsémbelt valakivel, aki valamit
nem csinált elég gyorsan. A vékonyhangú feleletekből Mariskára lehetett
következtetni.
– Még mindig olyan szép a Mariska?
– Szép kis lány – mondta Gubás mester.
– Hány éves lehet most?
– Tizenhét.
Vastag ősz bajusza alatt elmosolyodott:
– A Kubényi Sándor nagyon oda van érte.
– Elveszi?
– Venné, de ez mindig nyavalyog. Pedig az rendes fiú, nagyszerű fiú,
gazdag ember lesz még.
A két kosztos bejött a szobába. Látszott, hogy egy kicsit rendbeszedték
magukat a vendég kedvéért; Juli bizonyára lelkendezett nekik, hogy
micsoda nagy vendég van. Kubényi Sándor alacsony, nagyon izmos fiú volt.
Izommal rakott karján meg-megfeszült a fekete kabát, amivel a vendéget
megtisztelte. De gallért nem vett kék ingére. Vastag bikanyakán szép,
csontos fej nyugodott, de az arcszíne nem volt egészséges. Mélyen ülő
szemei valahogy nem illettek ehhez az erős, zömök megjelenéséhez. Az
egész testi képe brutális és józan volt, csak az arca sápadtsága és a
mély fészekből világoló sötét szem adott neki rajongó, a testi életnél
egyébbel is komolyan foglalkozó emberre valló kifejezést. Ecker Miska,
az ékszerész, sovány sárga fiú volt, ádámcsutkás, vékonynyakú legény,
inkább hatott szabónak, mint ékszerésznek. Nagyon udvariasak és komolyak
voltak, de némán ültek a helyükön, nem igen tudtak Andorral miről
beszélni. Aztán nyílott a konyhaajtó, magasra emelt cseréptál vonult be
rajta gőzölögve, mögötte Juli kerek-piros, boldog és csillogó arca. Juli
mögött, mint a macska, amely a nyitvahagyott ajtón somfordál be, jött
Mariska. Gubás bácsi az asztalfőre ült, Mariska az asztal végére, az
asztaloslegény és az ékszerész közé. Mariska megint kezet akart csókolni
Andornak, mikor bejött.
– Ejnye, – mondta ez – hagyd ezt már.
Gubás bácsi komoly és szigorú zabáló volt. Nagyokat evett, izzadt és
hallgatott. Julinak be nem állt a szája. A két fiatalember csak
nagy-lassan kezdett a beszélgetéshez, de akkor olyasmiről beszélt, ami
nem tartozott ide. Kubényi pártügyeket magyarázott az ékszerésznek, és
komoran villogtatta a szemét. Kemény és erélyes volt, mindenkire
haragudott, sok ismeretlen nevű embert gazemberezett le, akiknek nevét
Andor sohasem hallotta. Az ékszerész nagy tisztelettel figyelte, de nem
felejtett el enni. Kubényi Sándorra pedig rá kellett szólni, hogy egyék,
ne beszéljen annyit. Mariska egyikkel se törődött, úgylátszik, nagyon
sokszor hallott már ilyen beszélgetést, amiből láthatólag egy szót se
értett. Andor megérezte, hogy a fekete asztaloslegény vad beszédjében,
amely pártvezetőségről és a szakszervezetek egészen belső
kulisszaügyeiről pattogott, van valami, ami neki szól. Mindenekelőtt
neki szólt az, hogy ez a legény nem törődött vele. Aztán az a harcos
hév, amellyel nekirugaszkodott a dolgoknak, holott az ékszerész egyebet,
mint helyeslő szót, nem mondott, kifejezte azt a makacs gondolatot, hogy
„csak azért is, hadd hallja a kapitalista!“ És ahogy még egyetlenegyszer
se nézett rá a legény, még akkor se, mikor egészen eléje nyúlt a
vizeskancsóért, ebben határozott megvetés, sőt gyűlölködés volt, valami:
„minek jön ez ide közénk?“ – valami barátságtalanság, amiben a
közeledésnek semmi nyoma nincs, sőt távolodást éreztet. Ezt Andoron
kívül csak Juli vette észre, és a maga módján iparkodott ezért a fiút
kárpótolni, a kínálásoknak és a visszaemlékezéseknek olyan zuhatagával,
amely csak jobban vadította a mélyszemű szociálistát.
Andort ez nemcsak hogy nem bántotta, hanem egyenesen melegítette a
legény iránt. A modern és műveletlen „úri“ fiú áhitatával hallgatta a
nyers beszédet. Tisztelte a szocialistát, csodálta és szerette benne ezt
az új, szép világot, amelyért ilyen meszire kelett jönnie, ki a
Józsefváros végébe, a Kender-utcába. A mérges hangot nem érezte maga
ellen irányulónak, hanem azok ellen, akiket ő is megútált és meggyűlölt.
Nagy Ervinre értett minden dacos haragot, ami az asztaloslegény szeméből
lövelt. És jól esett neki ezzel a friss és goromba beszéddel elborítania
Pécsi fehér gentry-evezős megjelenését, gondolkodásmódját, Ella
romlottságát és fehérpongyolás bujkálását, mindent és mindenkit, az
uraknak hízelgő portásokat, a gukkerező főherceget, – ezt különösen –
még Rácz Miklóst is, akinek tanáros, polgári, kissé korlátolt keménysége
semmi volt ehhez a lángoló munkásbeszédhez képest, amit itt hallott, s
amely mintha őhelyette, sőt ő érette gazemberezte volna azt a
társadalmat, amely őt elrontotta és agyonkínozta. „A tiétek az élet“ –
gondolta izgatottan – „a tiétek a jövő. Nem fáj, ha útáltok engem,
igazatok van.“
A sok beszéd és a sok vacsora után rágyújtottak, s akkor csönd lett.
Juli kiment, halkan beszélt, csöndesen csörömpölt künn a konyhában, az
idegen öregasszony nyávogva felelgetett neki. Andor hallgatott. Sehogy
sem akart ez a Kubényi Sándor ránézni. És különös, hogy egész este
Mariskára se nézett, pedig Gubás olyan megbízhatónak látszott, mikor azt
mondta, hogy oda van érte. Mariska egyszer sokáig nézte Andort, aztán
komolyan és nyugodtan vette le róla a szemét. Mariska szebb volt, mint
mikor utoljára látta. Kissé megnyúlt, nemcsak a termete, az arca is. De
a túlságosan nagy kék szeme most is olyan volt, mint akkor. Andor
emlékezett arra a rajongó tekintetre, amellyel akkor reá nézett. Most
meglepetve vette észre, hogy másokra is ezzel a rajongó tekintettel néz,
nemcsak emberekre, de tárgyakra is, mintha álomban látna mindent, mintha
a gondolatai nem kísérnék a szeme mozdulatait. Szőke haja középen volt
elválasztva és szorosan a fejére fésülve; hátul rövid, de vastag copfban
végződött. Rendes, jó ruhája volt, mégis volt rajta valami jegye az
árvaságnak, a mostoha gyereknek. A hallgatagsága tette-e, vagy a
szomorún messzi-vágyó tekintete, de valahogy kikívánkozott a testi és
lelki egészségnek ebből a társaságából, ahol mintha csak átmenetileg
bánkódott volna. Andor úgy érezte, hogy ez az egy lény van itt közel az
ő nyomorúságához. Ránézett és az a gondolata támadt, hogy ez nem fog
sokáig élni. Gubás bácsi bort ivott és Andort is kínálta. Andor fogta a
palackot s előbb a két szocialista felé nyújtotta, udvariasan kínálva
őket. Az ékszerész szerényen megköszönte és engedte, hogy szinültig
töltse a poharát. Kubényi Sándor félrehúzta a poharát a palack elől, nem
szólt semmit és még most se nézett Andorra.
– Sándor nem iszik szeszt – mondta Gubás bácsi, a levegőben tartott
pohárral várva Andor koccintását. Most először bántotta egy csöppet
Andort az asztaloslegény viselkedése. Ez már nagyon feltűnő volt, ez a
néma visszautasítás, egy szó köszönet, egy pillantás nélkül. Andor
fenékig ürítette a poharat, úgy, mint Gubás bácsi. Jószagú kis újbor
volt, ami hígnak hat, de rögtön kipirosítja az arcot és nehézkedő ködöt
von a homlok mögé. Andor nem volt jó borivó. Mint sok pesti fiú, ő se
bírta a bort, bár voltak éjszakák, mikor egy egész üveg konyakot meg
tudott inni. Az az erősen városias alkoholizmus volt ez, amely nem az
ízéért szereti az italt, hanem a hatásáért. Ha poralakban lehetne szedni
a szeszt, legszívesebben így szedte volna. Andor mindig csak a
vérkeringésnek azért a kis lázadásáért ivott, amely az optimizmust
szabadítja fel a mindennapi jobbágyságából, s azért a szárnyakat bontó,
fellendülő kis szédületért, ami felemeli az idegrendszert a bajok sötét
tájképe fölé, a kellemesen lengő álomfelhőkbe. A pálinkák ezt töményen
és gyorsan végzik; úgy aránylanak a borhoz, mint a gépek a kézierő
munkájához. De ez az újbor hamis és erős volt, lassacskán ez is a
szárnyára vette és meg-megemelte.
– Jojcakát – mondta váratlanul Kubényi Sándor, fölkelt a székéről és
ahogy Gubás mesterre nézett, egy pillanatnyit villant Andor felé. De ez
elkapta ezt a rebbenést, szinte beleakaszkodott a szemével, és melegen,
hangosan, hirtelen felelt rá:
– Jojcakát kívánok.
– Jössz? – reccsent az ékszerészre Kubényi Sándor.
– Hogyne – mondta ez. Ő már szépen és szelíden köszönt, mint fényűzési
iparhoz illik. Ő gyöngébb ember lehetett, talán mert nem tanították
harcra a kis aranykarikák, amiket forrasztgatott, nem edzették a gazdag
hölgyek és a metresszek javítni küldött drágaságai, hanem puhították és
szelidítették. Ő szocialista volt, de inkább olvasó szocialista mint
beszélő szocialista, ő csak akkor fejlődött volna ki teljesen, ha
kovácslegénynek ment volna. Látszott, hogy erősen a hatása alatt áll
Kubényi Sándornak. „Olyanféle viszony lehet köztük, mint Rácz Miklós
közt és köztem.“
Most hárman maradtak az asztalnál. Gubás bácsi rövid pipáját szívta,
Andor a széken hátradőlve cigarettázott és Mariska összehúzott szemmel
nézte a borosüveget, amely sárgán csillogtatta a lámpafényt. Andornak
megérintette a lelkét ez a becsületes, egyszerű nyugalom, ez a távollét
az ő munkátlan és komplikált társadalmától. De nem nyugtatta meg, hanem
felizgatta, élesen kínozta, valami szörnyű „későn van“-érzéssel. Eszébe
jutott egy Zoltán nevű ember, az apja egy cimborája, akiről Budán
mindenki tudta, hogy szerelmes egy beteg ember feleségébe, aki
tisztességes asszony volt és sóhajtozva ápolta a beteget. Ez a Zoltán
agglegény maradt és nyolc évig várt az asszonyra, amikor is annak
meghalt a beteg ura és Zoltán előtt feltárult a mennyország. De rögtön a
beteg ember halála után Zoltánról megállapították, hogy gégerákja van és
nem él egy évig sem. Soha még olyan keservesen ember le nem maradt az
életről, mint Zoltán. Ahogy Andor a bortól kissé kábultan ezt a
tisztességes csöndet hallgatta, azt mondta magában: „Zoltán vagyok. Én
vagyok a második Zoltán.“ Mariskára nézett és most angyalnak látta. „Te
szép szűz angyal,“ – mondta neki némán, belül – „te szép árva szegény
angyal,“ és mikor arra gondolt, hogy az erős, barna Kubényi Sándor ezt
feleségül fogja venni, olyan boldogságot érzett, mintha mind a kettőnek
ő volna az apja. Ez a házasság oly szépnek, természetesnek és tisztának
tűnt fel előtte, hogy megszerette egy pillanatra önmagát: „Tudok nekik
örülni, jó vagyok, önzetlen vagyok… én szegény, piszkos, elgázolt állat,
belül én mégis tiszta és ártatlan vagyok… mert mért tudok ilyen nagyon
örülni a gyönyörű boldogságnak?“ Hirtelen a gyermeki védtelenségnek
olyan rohamos érzése fogta el, hogy meg-megvonaglott tőle a szájaszéle.
Dacosan és elkényeztetetten, mint kisgyerek korában, fogta el egy vágy,
amelyből nem engedett: itt maradni ezek közt, soha többé vissza nem
menni a vasalt nadrágok és a csipkés női ingek közé, a
megmérgezettekhez, a komiszakhoz, akik nem is tudják, hogy itt alattuk
egy új, vad és erős élet rügyezik, ellenállhatatlanul és elragadó tiszta
kemény szépségben. Nem bírt magával, úgy tolakodtak fel égőn a könnyek
benne.
– Julikám! – kiáltott remegő hangon, hirtelen felkelt és kiment a
konyhába. Künn meglátta az idegen vénasszonyt, aki edényt mosogatott.
Még valahogy egypár másodpercig, érezte, vissza tudja tartani a sírást.
– Julikám! – mondta künn akadozó-csukló torokkal – küldje ezt hamar el…
Julikám… beszélni akarok magával…
A vénasszony nagyot bámult és kiment. Juli csudálkozva csukta be utána
az ajtót és Andorra nézett. Ez lehúnyt szemmel jött feléje, megölelte,
nagy-vastag mellére tette ösztövérré soványodott fejét és
egészséges-keservesen, jó-bőven kezdett sírni rajta. Juli már abban a
pillanatban vele sírt, mikor a mellére borult. Símogatta sűrű-síma
fekete haját. Nem volt most már meglepve, szinte rendbenlevőnek találta,
hogy a fiú az elhalt szüleit, az elmult gyerekkorát siratja az öreg
cselédnél. Megértette az ilyen ellágyulást, részt is vett benne, ő is
szerette az öregeket és Juli szeretett sírni, nekik vannak ilyen félig
lelki, félig testi élvezeteik, az ő szegény cselédéletükben ezek ünnepi
pillanatok, nem szenvedések, hanem érzelem-kicsordulások és társadalmi
felemelkedések, ezek az úrfival- vagy kisasszonnyal-sírások,
nagyságosúrápolások és nagysága-vigasztalások.
– Fiatal úr, – mondogatta neki – édes jó Andor úrfi… ne tessék már, na…
Aztán neki elálltak a könnyei:
– Ejnye, – mondta – az egész testit rázza… ne tessék már… ejnye…
Valahogy megnyugodott a fiú. Mire mélyen lélekezve nagynehezen szárazra
tapogatta a szemét, oly fáradtságot és kiürültséget érzett, hogy nem
tudott a lábán megállni. Leült egy kis lócára a fal mellé. Ilyen testi
fáradtságot még soha életében nem érzett. Mikor szétnézett, látta, hogy
Mariska ott áll előtte, a kövér Juli mellett. Az anyja karját fogta és
merőn nézte a fiút, de semmi részvét nem látszott az arcán. Véghetetlen
komoly volt, mint a becsületes orvos, aki nagy bajt lát, de nem
komédiázik, hanem maga kínlódik a részvéttől. Még egy kis maradék hiúság
utolsó-gyengét lobbant Andorban. Önmagát gúnyolón mosolyódott el:
– Úgy-e, csúnya ez, te kis lány…
Mariska nem felelt. Az anyjára nézett. Juli ingatta a fejét:
– Szegény fiatalúrnak… eszibe jutott a papa meg a mama… bizony az jobb
volt, mikor ott voltunk… mind együtt…
Sóhajtott, most már nem őszintén:
– De hát mit csináljon az ember?
Közelebb lépett a fiúhoz és megint megsimogatta a fejét. Mariskához
fordult:
– Ilyen kicsikorában ismertem.
Letartotta a tenyerét maga mellé. Ezzel mentegetni akarta Andort, amiért
az így elsírta magát.
– Julikám, – mondta halkan a fiú, megfogva a kövér asszony kezét – én
legjobban szeretnék itt maradni maguknál. Én… én…
Elcsuklott. Nyelt egy nagyot, folytatta:
– Én nem találom a helyemet sehol. Én borzasztó dolgokon mentem
keresztül…
Teljesen össze volt törve. A lábait csonttalanoknak, végképp
erőtleneknek érezte:
– Julikám, alhatom itt maguknál?
– Hogyne, drága fiatalúr – villanyozódott fel Juli és nagyot lökött
Mariskán: – Eridj, én a Gubásnál alszom… és a fiatalúr az én ágyamban…
Már szaladt be és beszélt Gubással. Már cipekedtek benn, pamlagot
vittek, bútorok tologatását lehetett hallani. Mariska Andor előtt
állott, az ölén összefogott kézzel, nem reá nézett, hanem elébe, a
földre. Ahogy Andor lassacskán megpihent, mélyen elrestelte a
gyöngeségét. De testileg oly kimerült, oly halálra-fáradt volt, hogy itt
ültében majdnem elaludt, már bukkant egyet-kettőt a feje, véghetetlen
álmosságot érzett, minden altatószer nélkül. Szomorú, de tökéletes
altató a nagy sírás. Bódultságából az ébresztette, hogy Juli fogja a
kezét:
– Tessék, – mondta dajkás-kedvesen – tessék gyönni, szép puha friss
ágyat vetettem.
Bement, egészen erőtlenül, meglepetten érezve, hogy a térdének nincs
tartása, hol az egyik csuklik meg, hol a másik. Juli még magyarázott
neki valamit gyertyáról és papucsról, de ezt már nem nagyon hallotta. És
Mariskának is mondott valamit, hogy ő a konyhában aludjék. Már magára is
hagyták. Valahogy lehámozta magáról a ruhát, a cipőt, belefeküdt a
kényelmes-nagy ágyba, de égve hagyta a gyertyát. Elaludt, de öt perc
mulva felriadt. Mintha tíz órát aludt volna, teljesen ébernek érezte
magát. „Pfuj,“ – mondta – „ez rettenetes, amit itt csináltam, ez már a
feloszlás…“ Aztán, hogy nyomasztó-nagy csönd volt körülötte, amitől
teljesen elszokott, nyugtalan lett. „A bortól volt ez?“ Tépelődött:
„Mitől volt ez?“ Kétségbeesett, összetette a kezét: „Te jó Isten, segíts
rajtam, végy magadhoz“. Aztán: „Hol vagyok, miben fekszem, kik vannak
körülöttem, hogy’ kerülök ide?“
Mélyen elgondolkodva feküdt így sokáig. Akkor egyszerre nagyon halk
neszt hallott. A konyhaajtó nyílt és Mariska jött be. Komolyan ült le az
ágya mellé készített székre, a gyertya világába. Olyan halkan suttogott
feléje, hogy még a nyelve halk csattanását is lehetett hallani, amint
beszédközben elvált a szája-bélésétől:
– Mondja meg, ha szenved, – mondta váratlanul választékos nyelven –
mondja meg a bánatát, az én szívem nyitva van azoknak, akik sírnak.
Csudálkozva, de fáradtan nézett a lányra:
– Mariska… te nem alszol?
– Nem alszom. Virrasztok, mert nem akarom, hogy szenvedjen. Beszéljen el
mindent nekem, én tudom, hogy megkönnyebbül.
Azzal a rajongó, másfelé szóló tekintettel nézett rá, ami most
betegesnek hatott. Nem mozdult a széken, mereven ült és tiszta komolyság
volt az arcán.
– Jézus mindnyájunkat megvigasztal – mondta csudálatos-halkan – engem is
az ő kegyelme vigasztalt meg, mikor szenvedtem.
– Szenvedtél? – súgta a fiú és feléje fordult a párnán.
– Igen. De ő megvigasztalt.
– Bántottak?
– Nem.
Merőn nézett a szemébe. „Szörnyű volna,“ – gondolta Andor – „szörnyű
volna, ha ezt a lányt is én mérgeztem volna meg.“ Átrohant a memóriáján
az a néhány perc, amit ezzel a szép szomorú gyerekkel töltött az
életben, átfutólag, otthon, a konyhában, az előszobában, egyszer a
szanatóriumban… „Nem hiszem, hogy csalódnám“ – gondolta, mialatt
fáradtan nézte a megvilágosodott arcot.
– Miért szenvedtél? – súgta feléje.
– Szerettem valakit – jött lehellet-finoman a felelet, a lány nem
mozdította el róla a tekintetét, nyugodtan és merőn nézett rá, a szemét
a fiú szemébe tűzte, de mintha keresztülnézett volna rajta, nem a
testébe nézett, hanem valahova mögéje, vissza, a multba. Aztán felkelt,
némán és nesztelenül kiment, a konyhába. Ahogy Andor a szemével követte,
csudásnak találta a könnyűségét, amivel járt. A lány most hosszúnak és
vékonynak hatott, semmi testies nem volt rajta, mikor eltűnt az ajtónak
oly kicsiny kinyílásán, hogy szinte csuda volt, hogy kifért rajta. És a
nehéz ajtó oly lágyan csukódott utána, mintha paplanból lett volna.
– „Csudálatos este ez,“ – gondolta a fiú – „különös, csudálatos… mi van
velem?“
Elfujta a gyertyát, és az ágyat kimondhatatlanul kellemesnek, puhának
kezdte érezni. El tudta képzelni, hogy ő most kis gyerek, s azt a
nagyszerű testi érzést érezte, amit a kisgyerekek, mikor hosszú
könyörgésre a nagyok ágyába fektetik őket, s amitől rögtön el is
alszanak.