„Sajnálom“ – gondolta. – „Szeretem. Nem különös ez? Ha most meggondolom,
hogy kit szeretek ezen a világon tisztán, önzetlenül… apa meghalt, mama
meghalt… Rácz Miklós egy más világ… a Csirke, szegény, megható, de van
esze a saját életéhez… kit szeretek?“
Megállt a kocsik előtt, mielőtt a Fürdő-utca egyik oldalára átment volna
a másikra:
– „Pécsi az egyetlen ember, akivel őszintén és önzetlenül
rokonszenvezem“ – mondta.
– „Ennyire elrothadtam“ – tette hozzá gondolatban. – „Ennyire
elrothadtam, így, élve, elevenen, pedig még lélekzem és eszem és alszom…
Alszom?“
A klorál-hidrátra gondolt, amely most napok óta álomhoz segítette
esténként. „Meddig tart ez még?“
Sokáig várt a kocsiút szélén, mégis majdnem elütötte egy magánfogat,
mikor átment a tulsó gyalogjáróra. Ott arra gondolt, hogy milyen ügyesen
ugrott el a lovak elől. Kajánul nevetett benne valami: „A testem élni
akar, tovább akar élni, ez mulatságos.“