Pesten egy dunaparti szállóban szállt meg és napokig úgy élt, mint aki
beteg, de nem fekszik kórházba, mert halogatja az operációt. A holmiját
se hozatta el hazulról. A két bőröndjéből ruházkodott, mintha külföldön
volna. Lankadt, s mostanában semmire sem kíváncsi tekintetét egyszer a
szálló ablakából végigküldte a Dunán, s akkor a távolban meglátta a
Margithidat a sziget néhány facsoportjával. Erre a látványra rémület
fogta el, leült az ablak mellett álló nagy karosszékre, s érezte, hogy
hideget izzad a homloka. „Ebből látszik,“ – mondta magában – „hogy
végleg ki vagyok merülve… az idegeknek végük.“ A Margitsziget látása
olyan erővel hívta fel benne az öngyilkosság gondolatát, hogy megrettent
tőle, bár a bágyadt-kódorgó napok a Pestre való érkezése óta sűrűn
keltegették benne ezt az emléket. De a sziget most mintha hívta volna,
vissza, oda, ahol egyszer már megcsókolta a fegyvercső a meztelen
testét. „Pedig azóta már laktam ott, és akkor nyugodt voltam…“
Próbált az apja emlékéből valami támaszt csinálni, amely megtartsa,
mikor dülöng és dülöngeni érez magával együtt mindent. De ez nem
sikerült. Kettőjük közt soha barátság nem volt. Az apai szigor és apai
szeretet az öreg Aradinál nem alakult át azzá az öreguras barátsággá,
amely szerencsés családoknál jócimborákat csinál apából és fiúból, a
mama elől bujdosó két lumpot, két kedves összeesküvőt. „Talán most lett
volna ez, ha meg nem hal… most vissza akart vonulni, és akkor ráért
volna velem foglalkozni.“
Elindult, azzal, hogy megkeresi ebben a nagy városban a Csirkét. A nevét
már nem látta a városligeti mulató hirdetésében. Oda különben se tudott
volna kimenni. „Nem bírok, zavar minden izgalom.“ Ha a szálló folyosóján
lárma volt, olyan izgatottság fogta el, hogy revolverrel akart
kirohanni. De azért vizsgálta magát, ijedten csudálkozott ezen a nagy
ingerlékenységen. Elment a Csirke Dohány-utcai lakására. „Az egyetlen
ember ennyi ember közt“ – mondta az ajtaja előtt és lehúnyt szemmel
mosolygott.
Egy asszony dugta ki a fejét az ajtó mögül.
– Bárány kisasszony…
– Vadász-utca negyven – kiáltott ki és csapta be az ajtót az orra előtt
a nő, azzal a sértő mérgességgel, amivel csak szoba-kiadó nők tudnak
haragudni az elköltözött lakó utólagos vendégeire.
Elment a Vadász-utcába, a negyvenedik szám alá. A házmester a harmadik
emeletre irányította, özvegy Breitner Adolfnéhoz. Özvegy Breitner
Adolfné beszólt egy szobába:
– Nagysád, – mondta – keresik önt.
– Kicsoda? – jött ki a Csirke az előszobába. Özvegy Breitnerné előkelően
mutatott rá Andorra, s méltóságteljes, öreg-grófnős fejbiccentéssel ment
vissza a konyhába, mindezzel jelezve, hogy nem professzionátus
szobauzsorás, hanem jobb napokat látott agg úrhölgy, aki anyagi
kényszerűségből, büszke szenvedéssel ad ki szobákat.
A Csirke, mint egy ötéves gyerek, a meglepetéstől kezét-lábát
szétterpesztve állt meg Andor előtt.
– Andor – mondta halk-csudálkozón.
Bementek a szobába. Szép, nagy kétablakos szoba volt, s a nyitott ajtón
át egy másik szobát lehetett belőle látni, egyablakosat. Mind a kettőben
elég rendes bútor volt.
– Két szobád van?
– Végre – mondta a Csirke. – Mindig egy szobában kínlódtam.
Andor leült, a kalapját a kezében tartva. A Csirke szembeült vele és nem
titkolt kíváncsisággal nézte, igen figyelmesen, örvendő kis mosollyal, a
fejét néha félrehajtva, mint a madár, mikor jól meg akar nézni valamit.
– Már nem táncolsz künn a ligetben?
– Nem.
– Miből élsz?
– Ejnye, – mondta a Csirke – de csúnyán kérdezted ezt.
Andor idegesen nézett körül. El szeretett volna menni, most mindjárt,
kíméletből ez iránt a kedves teremtés iránt. „Nem való vagyok emberek
közé“ – gondolta ingerülten – „durva vagyok, ideges vagyok, őrült
vagyok.“
– A nyáron sokat kerestem, – beszélt a lány – jó fizetésem is volt és a
szeparéban sokat táncoltam, ott sok pénzt kaptam.
– Grófoktól?
– Azoktól keveset. Azok csak finomak. De az idén sokat jártak ki a zsidó
bárók, azok adnak. A szeretőikkel jöttek, hölgyeknek táncoltam.
Az asztalon porcellán hamutartó volt, abban félig elszívott szivar.
Andor rámutatott és kérdőleg intett a fejével. A Csirke lenézett a
földre.
– Szeretőd van?
– Nincs – és felkapta a fejét. Rózsaszínű lett az arca.
– Talán te szivarozol?
– Nem.
– Hát akkor… kié ez a szivar?
– Bocsáss meg, – mondta nagyra nyitva szemét a lány, nagyon nyugodtan –
de nem értem, hogy mért kérdezed ezt ilyen idegesen?
„Én se értem“ – gondolta Andor. – „Minek jöttem ide?“ Bosszankodott
magára ezért a gépies féltékenykedésért, aminek semmi alapja nem volt.
„Nem vagyok normális“ – ment át rajta. Borzasztó, hogy így, szinte csak
szokásból ilyen durva volt, hiszen semmi joga nem volt itt semmihez.
– Csak kérdeztem – mondta. – Igazán, csak érdeklődésből. Szeretném, ha
jól menne neked.
A Csirke nagyon komoly lett:
– Te azzal ne törődj, – mondta – majd gondoskodom én magamról.
– Most meg vagy bántva?
– Dehogy vagyok!
Fölkelt, az ablakhoz ment, visszajött. Ahogy megint ránézett Andorra, ez
úgy tett, mintha fel akarna állni:
– Elmenjek?
– Ugyan…
– Mert ha terhedre vagyok, csak szólj, megyek rögtön. Talán vársz
valakit?
– Te bolond vagy – mondta a Csirke. – Te egészen bolond vagy, éppen
olyan vagy, mint voltál.
– Mint voltam?
Elgondolkozva mosolygott. Most ő kelt fel, sétálni kezdett a szobában. A
tükörasztalkán hosszú férfinyakkendőt látott:
– Ez kié?
– Az enyém.
– Ez? Ez a férfinyakkendő?
Felemelte a sétabotjával, feléje mutatta, mint egy döglött kígyót.
– Igenis, férfinyakkendő. Ajándékba kaptam, galléros blúzhoz viselem.
Mit kutatsz a lakásomban?
Haragosan, de nem sértőn mondta ezt.
– Bocsánat, – szólt gúnyosan Andor – és gyöngéden tette vissza a bottal
a nyakkendőt. Aztán közel ment a lányhoz:
– Mért titkolod, megmondhatod, most már igazán senkid és semmid nem
vagyok… mért nem mondod meg, hogy együtt lakol valakivel?
– Én?
– Persze, hogy te. Új szeretőd van?
– Nincs.
– Hát kivel lakol itt?
– Senkivel.
– Révész úrral se?
– Azzal se.
– Nem is szeretsz senkit?
Mint régen, a vérszegény gyereklány haldokló arcával mondta:
– Nem.
Azok közé tartozott, akiket az érzéki elszerelmesedés nem gyújt
élénkre-pirosra, hanem félholttá fáraszt. Megernyedtek az arca vonásai,
a szája elhalaványodott, a szeme gyerekes-betegen, más világba fordulva
nézett ilyenkor, rögtön kihült és elfáradt a belső izgalomtól. Ezzel az
ébrenájulással mindig elárulta magát szegény. Úgy meglepte ez a hatás,
amit a fiú rá tett, hogy minden vér elment a kezéből. Olyan fehér volt a
keze, mint a bakfisoké, mikor elkötik a vért a csuklójukon és
kézfehérségi versenyt rendeznek az iskolában.
– Te ördög, – mondta szomorú-fáradt kis mosollyal – te sovány fekete
ördög… visszajöttél engem kínozni?
És vékony kezecskéjét nyújtotta feléje.
– Én? Téged kínozni? Te csacsi. Nem akarok én tőled semmit. Semmit ezen
a világon.
– Akkor mért jöttél ide?
– Búcsúlátogatás – mondta keserűen.
A Csirke nagyot nézett:
– Búcsú? Elutazol?
– El.
– Hová?
– Nagyon messzire.
A torkán fulladt egy sóhajtás, itt most majdnem elsírta magát. De
lenyelte ezt a szorongató érzést és kínosan formálgatta a száját, hogy
valami mosolyfélét produkáljon.
– Na látod, – mondta, mikor a mosoly úgy-ahogy megvolt – nekem már
megmondhatod, ha új szeretőd van, ha szerelmes vagy valakibe, ha együtt
lakol valakivel…
– Nem, nem, nem! – kiáltotta a lány. – Nem lakom, nincs, nem kell, ne
kínozz… nincs senkim!
S ahogy a mosolygó, de majdnem ijesztő arcra nézett, megint előjött
benne valahonnan az az okosság és önvédelem, amely már annyi fájdalmat
okozott neki. Ez mint valami hatalmas életösztön, uralkodott a
csirkecsontú, madárbőrű kis testén, cérna-idegein, kis tyúk-eszén,
hányatott kis moslék-exisztenciáján. Ez őrizte és védte, mint az
alsóbbrendű állatokat a héjjuk vagy a színük, a természet odalökött
alamizsnája, amivel azt mondja: „nesztek, hadd éljetek meg“ – s ami az
állatnál a természet bölcseségének hat, de embernél mint az ő okossága
jelentkezik. Érezte, hogy mindhalálig szereti ezt a nyugtalan és
veszedelmes fiút, jobban, mint valaha bárkit a világon, de megsejtette,
hogy ez az életébe kerül, hogy ennél csak tönkre lehet menni, ennél csak
bele lehet pusztulni a szerelembe és a kutyaságba. Nem, nem! Halálra
rémült attól, hogy ennek most megint kedve támad rá, int neki a
szeszélyével, s ő, ha nem vigyáz, megy feléje, mint a holdkóros a hold
felé, a háztetőn, a mélység fölött… nem, nem! Soha!
A fiú látta az arcát, ráismert erre az erotikus haldoklásra. Most
kegyetlennek érezte magát, de valami vad fájdalom fogta el. „Ha meg kell
halnom,“ – mondta magában – „miért sajnáljak másokat?“ Eszébe jutottak
az éhező sarkutazók, akikről olvasta, hogy síró szívvel néztek a hű
kutyára, mielőtt levágták, hogy végső kínjukban megegyék. És furcsa
volt: ahogy most a lány egy kis mély fotelről felnézett rá, az olyan
volt, mint aminőnek a sarkutazók a kutya utolsó, fájdalmas,
mindent-sejtő tekintetét írták le. Kínlódó, éhező, búcsúzó férfiéletének
kegyetlenül kellett most ez a gyönge martalék, amely tehetetlenül
vergődött itt előtte.
– Senkid nincs? – nézett le rá.
– Senkim – súgta az elfehéredett arc, a fájdalomtól szinte vigyorogva.
És megint a fiú felé nyúlt a sovány kéz.
Andor az asztalra mutatott:
– Kinek a szivarja ez?
A kéz türelmetlenül kereste, hívta a levegőben:
– Senkié, senkié…
Ez azt jelentette: „Akárkié volt, az most már senki, csak te vagy, senki
más nincs, csak te.“
– Hazudsz – mondta Andor. A szekrényhez ment és kinyitotta. Két szekrény
volt, de ezt eltalálta. Férfiruhák függöttek benne, gondosan akasztóra
függesztett kabátok, és csiptetőbe szorított, fejjel lefelé lógó
nadrágok. Alul egy cilinderes skatulya. A fiú hangosan felnevetett. Most
visszaérkezett a vér a lány arcába. Felugrott, ellökte Andort a
szekrénytől, bevágta az ajtót, ráfordította és levette róla a kulcsot.
Dacosan és komoran nézett Andorra:
– Menjen el – mondta neki hangosan.
Ez nevetett:
– Kidobsz?
– Ki.
– Bevallod, hogy együtt lakol valakivel?
– Igen.
Ezt emelt fővel, bátran a szemébe nézve mondta, ahogy a forradalmárokat
írják le, akik a vésztörvényszék előtt bátran vallanak. Andor meg akarta
simogatni a fejét, de elkapta.
– Na… – mondta a fiú, elkomolyodott, erősen fogta meg a kezét. – Te…
A szemébe nézett. Még egyszer feltörekedett benne a fiatal férfi, a
rabló:
– Te – mondta neki, erősen megmarkolta a kezét. – Figyelj ide. Nem
kérdezem, kinek a ruhája ez, kinek a szivarja ez… nem kérdezek semmit…
és a szavamat adom neked, hogy soha nem fogom kérdezni… de… hagyd itt,
hagyd el, gyere velem, hagyd el, gyere velem…
Rázta a kezét, olyan erélyesen beszélt. Most már mind a két kezét fogta,
egészen közel-szorult hozzá, egy arasznyiról nézett a szemébe. A Csirke
nem felelt, mélyen és gyorsan lélekzett, merőn nézte a szemét.
– Gyere velem, – mondta a fiú – ments meg engem, én egy halott vagyok…
gyere egy halottal… gyere velem, megpróbálunk élni… ha nem tudunk,
meghalunk.
– Nem megyek – mondta fogát összeszorítva a Csirke és rémülten nézve a
komor arcot. Viaskodva akarta kiszabadítani a kezét.
– Velem jösz!
– Nem megyek – mondta hangosabban a lány, most olyan volt, mint egy
szegény cseléd, aki rendőrrel birkózik. – Eresszen el…
– Szereted… azt, akié ez a ruha… meg a szivar.
– Nem.
– Nem szereted? És engem?
– Igen.
Viaskodott, mialatt mondta:
– Téged… igen… csak téged…
Nagy gyerek-könnyek folytak az arcán:
– Téged… mindig téged… csak téged…
Hogy nem bírta kiszabadítani magát, lehajtotta az arcát a
markoló-csontos kézre és remegőn, sírva megcsókolta. Most eleresztette a
fiú. Megsimogatta a fejét:
– Csirke, – mondta neki – Csirke… te csacsi… mért sírsz? Mért sírsz, ha
szeretsz?
– Azért sírok – mondta a lány. Most ő fogta a fiú kezét görcsösen, két
kézzel, le se véve róla lázmeleg száját. Rábeszélt, rálehelt, rásírt
erre a megvékonyult kézre, amely olyan volt, mint aminőket kórházi
paplanokon látni.
– És mégse jösz velem?
– Mégse.
A fiú érezte, hogy miért nem jön. Igazat adott neki. Nagyon, nagyon
igazat adott neki. Most már semmi kegyetlenség nem volt benne. Ez is
csak olyan hamis hangulat-fellángolás volt, mint minden. Tele lett
sajnálattal és valamivel, ami olyan volt, mint a testvériség.
– Révésszel lakol?
Kiengesztelve, most már emberi mosollyal nézett le a szőke fejre, amely
a kezére hajolt.
– Igen – csókolta forrón-könnyesen a szót a kezére a lány.
– Na látod, fiam. Ezt igazán mindjárt megmondhattad volna. Ebben igazán
nincs semmi. Jó fiú a Révész. Téged igazán nagyon szeret a Révész. Nem
is láttam még… nőt így szeretni.
„Hát én?“ – kérdezte hirtelen magában. – „Az más,“ – felelt gondolatban
– „én nem szeretek, én megdöglöm.“
Hogy a lány lassan megnyugodott, megint az asztal mellé ültek. Nem
beszéltek. A Csirke lehúnyta a szemét és pihent a nagy fáradalom után.
Andor az asztalra nézett és már rég nem törődött a Csirkével. Csak azért
nem ment még el, mert tudta, hogy a kapu előtt olyan vihara fog
fellármázni benne a szemrehányásoknak, úgy meg fogja utálni magát azért,
amit itt most csinált, hogy meg fogja érteni azokat, akik állítólag már
a falhoz verték a fejüket önbüntetésből.
– Te, – mondta szelíden a lány – most hét óra, én csak figyelmeztetlek,
hogy hét órakor a Révész haza szokott jönni.
– Nem bánom.
– Jó – mondta a lány, és vállat vont. Oly jól esett most neki az, hogy
Andor még itt van, hogy vállalta magában a kellemetlenséget, a
veszekedést Révésszel. Utálatos lesz, de megéri.
Ültek és hallgattak, aztán a Csirke ezt mondta:
– Oroszországba megyünk a Révésszel.
– Okos – szólt Andor, maga elé bámulva.
Mind a ketten cigarettáztak és a Csirke asszonyos-anyásan nézte a fiút,
mint valami idősebb hölgy, aki restelli, hogy szerelmes egy gyerekbe.
„Az anyja lehetnék“ – gondolta magában, tizennyolc évével annyira
okosabbnak, emberebbnek, komolyabbnak érezte magát nála. De imádta a
szép fekete haját és a fehér homlokát, a szomorú szemét, amit most mind
sorra szemügyre vett, az asztalra könyökölve: „Ez mind az enyém lehetne…
ha el akarnék pusztulni… valahol a szeméten…“
Révész úr egyszerre csak kinyitotta az ajtót és bejött.
– Na, csakhogy itt vagy! – kiabálta túl meglepett arca kifejezését a
lány. – Andor már egy félórája vár, nem akart elmenni, amíg nem jösz.
Andor kezelt vele, kérdezősködött a dolgai után. Révész úr
kínos-udvarias volt. Lehetett érezni, hogy Andor távozása után rögtön
ordináré lesz.
– Csak átutazom Pesten, – mondta Andor – akartam látni, hogy mit
csináltok…
Aztán elbúcsúzott és elment. Révész úr kísérte ki a lépcsőházig.
„Szegény kis lány“ – gondolta Andor, mialatt a régies, vörösmárvány
csigalépcsőn lefelé ment – „most még veszekszel egy kicsit miattam,
aztán, mielőtt elalszol, sokáig gondolkodol az ágyban…“
Ahogy a szállodája felé gyalogolt, egyszerre csak megállt. „Különös,“ –
gondolta – „azok a fiúk, akik hasonló körülmények közt születtek, mint
én, egészen más társaságban forognak: családokhoz járnak, egészséges
férfiakkal és tisztességes nőkkel vannak mindig együtt… nekem az volt a
bajom, hogy ezek közé a rongyok közé kerültem…“
Hangos fiatalemberek mentek el előtte. „Ha külföldre mentem volna,“ –
gondolta – „az nagyszerű lett volna.“ Az apja nagy németbarát volt,
folyton azt kívánta, hogy egy évre menjen Heidelbergbe vagy Jénába. Ezek
az egyetemek szent helyek voltak az öreg diplomás ember szemében. De
hiába beszélt, nem volt elég erélyes, engedett Andor anyjának, aki oda
volt arra a gondolatra, hogy az egyetlen gyermek egy évig idegenek közt
éljen. „És mégis, hogy itthagytatok mind a ketten az idegenek közt.“
Elképzelte a nagykezű, nagylábú, szőke-piros német bursokat, akik közt
megemberesedett volna, a sörtől meghízott, megvállasodott volna, – csupa
egészség, erő, éneklés, röhögés… Istenem, német diákélet! Azok a
kedveskövér, vörös, vízszemű, forradásos német diák-arcok. Pécsi is ott
kapta az arcára a vágást, Németországban, ahol egy szemesztert
hallgatott. Liszt tanítványa volt, ezt sokszor említette. Pécsi… Most
már bizonyosan visszautazott a tenger mellé. Nyolc óra. Most mennek le
vacsorázni a terraszra. Felállnak a főhercegnek. Ott van még Nagy Ervin?
Tulajdonképpen a főherceget irígyelte: ennek mozgolódott Ella, ez
érdekelte, ennek mutogatta magát a fürdőben. Rettenetes volt az a
pillanat, amikor kiszaladt a vízből és úgy tett, mintha azt a kis Samut
békítgetné, aki félt a víztől, s közben egészen közel ment a főherceghez
s ott épp előtte, a szeme előtt lehajolt a Samuhoz, – ez undorító és
aljas volt. Istenem, istenem, mi lett ebből a tiszta szent lányból, aki
olyan volt, mint egy ital friss víz, mi lett ebből? Azt mondta magában:
„Tiszta volt? Mért mondom még most is, hogy tiszta volt? Ervinnel
bújkált Kornély Margitnál, már akkor megcsalt, már akkor bugyborékolt
benne a rossz vér, Ervin elvitte egyszer kocsin a Népligetbe… de már
régebben, a tánciskolában is kacér volt, ezt látni kellett volna már
akkor… ez nem született tisztességes feleségnek, az anyjáról is mi
mindent beszéltek, és az apja svihák és az öccse kész kis gazember…
szegény Pécsi megjárta.“