Ahogy a forró délutáni időben, úgy három óra körül kilépett az
étteremből a tenger felé nyíló ajtón, a rekkenő meleg álmos csöndjében
beszélgetést hallott valahol a feje fölött. A félemeleten volt az
olvasóterem, annak a tengerre szolgáló nagy erkélyén beszélgettek. Ők
voltak, halkan mondtak egymásnak hosszú mondatokat. Az asszony is sokat
mondott, Ervin is sokat felelt. Hogy mit beszéltek, nem lehetett érteni.
De azokat a hosszú beszédeket gyorsan mondták. Néha hirtelen felelt
egyik a másiknak, aztán nagy szünetet tartottak. És megint gyorsan és
egymásnak rögtön felelve beszéltek.
Őt nem láthatták. Az erkély alá húzódott, s ahogy erőltetve fülelt, néha
fel-felnézett a kőbalkon fenekére. Fájdalmas-irígy, kíváncsi figyelme,
mint a spirituszláng a forraló alatt, settenkedve nyaldosta alulról ezt
a nagy kőedényt. Mint a szeszláng, ami hol alattomosan bujkál, hol
fellobog oldalt magasra sárga-irígyen, majd megint sunyikéken szelidül
átlátszóvá és mozdulatlanná. Pécsi aludni szokott ebéd után, s ők most
ezt az időt használják ki, hogy ott fenn, a nagy vörös ernyő alatt
kibeszélgessék magukat. A kirándulás napja óta nem látta őket. Ez
tegnapelőtt volt. Tegnap reggel a hajóval bement Fiuméba és a pállott
melegben az átfűlt kövek közt töltötte a napot; egy kis Pestet csinált
magának Fiuméból. Lapokat olvasott a kávéházban, vendéglőben ebédelt, s
délután elkóborolt a piszkos és görbe utcákba, ahol a lányok laknak. A
nyomorult testi fájdalom kergette arrafelé. De az első utca, amelybe
betévedt, oly fülledt és bűzös volt, hogy mikor egy csíkos ponyva
árnyékában egy földszintes ház előtt meglátott három lányt kártyázni,
piros papucsban, az egyiknek a derekáról hátul lefüggő madzaggal,
felfordult a gyomra. A lányok magyarul beszéltek, az egyik visítva
nevetett, ki akarta venni a kártyát a másiknak a kezéből. Megfordult és
lebotorkált a büdös sikátoron, kiment a mólók felé, a napverte nagy
kőkockákra. „Iszonyú dolog,“ – mondta magában – „ilyen forró nyáron,
ilyen égő nyáron szenvedni.“ Valahogy jobban bírja az ember ezt a
keserves-mély kínlódást a téli hidegben. Vagy ősszel, mikor ráfoghatja
egy hervadó kis erdőre, hogy vele búsúl. Egy parti kávéház előtt, a
meleg árnyékban várta meg a hatórai hajót, azzal jött vissza. Már nem is
nagyon bírta volna tovább a mozdulatlanul álló hő levegőt. A hajó
fedélzetén tért magához. És már este hétkor az ágyában feküdt. Mégis, ma
délelőtt, mikor felkelt, úgy gondolt erre a vakító-napos, forró
kő-Fiuméra, mint valami megváltásra. Mert itt lenni…
Hazautazni, erre még csak gondolni is, nem volt ereje. „Voltam már
gyengén,“ – mondta magában – „de ilyen gyengén még nem voltam.“ Úgy
érezte, hogy nincs az a megalázkodás és aljasság, amire ne volna képes,
csak azért, hogy mint egy haldokló kutya, ott vonszolhassa magát az
asszony levegőjében. Látni nem akarta, ettől most már rettegett. De
elmenni a közeléből…?
Ahogy az erkély alatt állt, várt és ijedezett, mert már percek óta nem
hallotta fönn a hangjukat, valami csúnya megkönnyebbülést érzett magán.
Mint aki felmentődött a világ minden törvénye alól, csak az utolsó
életösztönének dobta oda magát, s ennek a szolgálatában most már
mindenre képes. „Mi rosszabb történhetik velem?“ Mintha önmagát
siralomházban őrizné, megkérdezte magától: „mi az utolsó kívánságod?“
És érezte, hogy mindent teljesít, amit a vergődő kis életfoszlány, ami
még lábon tartotta, követelni fog tőle. Már nem is elszántság volt ez,
hanem teljes felszabadulás minden kötelékből. Aludni, enni, fürödni… hol
volt már mindez? A testre, a modorra vigyázni, a gondolatok tisztaságát,
a cselekvések korrektségét ellenőrizni… Hiúság, tisztességérzet, a mások
véleménye, a jövő, akár csak a holnapi nap is… hol volt már mindez!
Oldalt, a szálló mellett, a napon égő parkban ropogott a sárga kavics.
Meglátta őket, amint lassan sétálva jöttek elő a szálló mögül és most
nem is a szerpentinúton, hanem a lejtős, aszú gyepen átvágva mentek le a
tenger felé. Fehérben voltak mind a ketten. Ella nagy fehér napernyőt
tartott a vállán, ez mind a kettőnek a fejét elfedte Andor elől. Fáradt
szeme előtt valami furcsa négylábú állattá egyesültek, amelynek a
napernyő fehér félgömbje volt az óriási feje, s ez alól karok és lábak
nyúlkáltak ki, ahogy elég szorosan símulva egymáshoz lépkedtek,
gesztikuláltak. Mikor leértek a parti útra, s elindultak a tenger
mentén, Ella hangosan nevetett. A fiú nem bírta tovább, utánuk osont.
Miért? Restelte egy pillanatig. De menni, menni utánuk, bujva, lopózva,
hogy észre ne vegyék, a sarkukban lenni… A keskeny tengerparti út
bolondosan kanyarog és a magas kertek terraszai alatt megy, falak és
sziklák tövében, ott jól lehet rejtőzve-követni őket. Furcsa volt, ahogy
megint hallotta a sűrű beszédjüket, anélkül hogy értette volna. S mikor
egy falkiugrás, vagy kidülledő sziklatömb mögött a kis öblöcskék mentén
kanyarogtak előtte, egyszerre semmi se hallatszott. És odább megint a
víg, asszonyi hang. Most már majdnem folyton az asszony beszélt.
Egy idősebb úr jött szembe velük, fehér nadrágban, sötétkék kabátban,
hajóskapitányi sapkával a fején. Ez megfordult utánuk, sokáig nézte őket
hátulról, s mikor tovább indult és Andor szembetalálta magát vele,
különös, gúnyolódó kifejezést látott az arcán. Talán hallott valamit?
Biztos, hogy magyar volt. Most Andor állt meg és nézett utána, mintha
azon tünődnék, hogy megszólítsa-e, kikérdezze-e? „Egészen bolond vagyok“
– mondta, mialatt tovább loholt a négylábú, négykarú, gömbfejű fehér
polip után, amely előtte mozgott tova, a sziklák árnyékából ki-kilépve a
rekkenő-tüzes napra. Lázban főtt a feje, s mikor a kezefejével tapogatta
az orcáját, az szinte tüzelt.
Egy helyen lassítottak, megálltak. Andor érezte a mozdulatukról, hogy
vissza fognak nézni. A sziklafal kiugrása mögé húzódott. Ahol megálltak,
ott a kerti terraszról sűrű bokorlomb dőlt ki a fejük fölé a keskeny
útra, mint sötét mennyezet. És előttük két oszlopon kőerkély szögellett
ki a terraszról a tenger felé, úgy, hogy az út az erkély alatt vezetett
tovább. Hátranéztek, aztán álltak ott egy kicsit a mély árnyékban. Mikor
Andor a fél-fejével kimerészkedett a szikla mögül, a napernyő a hátuk
közepéig eltakarta őket. Nem látta sehol a kezeiket. „Ölelkeznek?“ Ervin
az asszony felé fordult. A négy láb mozdulatlanul állott. Aztán az
asszony két fehér cipője megmoccant, mintha egyhelyben lépne; tán csak
egy centimétert közeledett a férfi felé, tán nem is lépett, csak
igazította az egyensúlyát, s aztán megint állt, mozdulatlanul.
Csókolóztak. De lehet, hogy csak megálltak, egymás szemébe nézni, valami
nagyon komoly mondatnál…
Este ő kopogtatott be Nagy Ervin szobájába. Tíz órakor még nem volt
otthon. Felment a saját szobájába, várt egy félórát, megint lement. Ezt
kétszer csinálta, hiába. Harmadszorra találta csak ott, ahogy ingujjban
rendezkedett: az ágyán szétnyitva fekvő sárga bőröndbe szennyes színes
ingeket gyömöszölt.
– Mi az, utazol?
– Holnap reggel. Hol voltál? Két napja nem láttunk.
– Fiuméban volt dolgom.
Meg volt lepve ettől a csomagolástól:
– Hát mi az? Mért utazol?
– Csak pár napra jöttem… nem is hoztam magammal holmit… mindenem odaát
van Porto-Malleban. Reggel elbúcsúzom Pécsiéktől és délelőtt megyek,
úgy, ahogy jöttem, a motoroson. Azt is vissza kell már vinni
Kartali-Kissnek.
Andor valami nyomorult, de kellemes gyanút érzett:
– Talán… történt köztetek valami?
– Semmi.
De nagyon röviden mondta.
– Öregem, – tette hozzá, valami halványkék ingfélével a kezében – most
egy kicsit éheztetni fogom őnagyságát. Majd figyeld meg.
– Haragban vagytok?
– Körülbelül. Nem is mondtam neki, hogy elmegyek. Ezt majd csak holnap
reggel, indulás előtt egy órával tudja meg. Őnagysága nagyon biztos a
dolgában. Azt hiszi, engem lehet kínozni. De engem nem lehet. Majd aztán
ír és sürgönyöz utánam Porto-Malleba, mint egy őrült. De most várni fog.
Nem rohanok az első sürgönyre, mint most…
Gondosan csavarta keskeny hengerré a kék inget és belegyömöszölte a
bőrönd sarkába, a ruhák mellé. Mosolygott, de nem valami vígan.
– Szervusz – mondta Andor. – Viszontlátásra.
Alig bírta viszonozni nagy kezének a kemény szorítását. Elpuhultnak,
hidegnek, halottra-lesoványodottnak érezte a kezét az ő
evezős-tenyerében. „Nektek való az élet“ – gondolta, mikor kiment, s
behúnyta a szemét Pécsiék szobája előtt. Felszaladt a harmadik emeletre,
a szobájába. Ma volt annyi ereje, hogy az ágyban leigya magát a
bódultságig. Halkan dúdolt, a párnába, mielőtt elaludt, olyan részeg
volt.
Reggel erősen késztette valami, hogy lemenjen a reggelihez a terraszra.
Élesen kínozta a vágy: látni az asszonyt, hallani a kérdését: „hol volt
két napig?“, látni a búcsúzását Ervintől.
Hárman ültek a reggeliző-asztalnál: az asszony, Pécsi és Iván. Pécsi
ujságot olvasott. Mikor köszönt nekik, Pécsi fanyalogva nézett rá.
„Szegény Lajos“, – ment át az agyán – „rám haragszol?“ De azért Lajos
kérdezte tőle:
– Hol voltál két napig?
Az asszonynak egy kicsit fáradt volt az arca. Mikor Andor ránézett,
megszólalt:
– Nem tudok aludni ebben a nagy hőségben – mondta. – Már azt hittük,
elutazott.
– Fiuméban voltam.
Pécsi bólogatott a fejével:
– Szép mulatság, ebben a melegben.
Ella rátette a kezét az ura kezére:
– Szegény Lajosnak ma Pestre kell utaznia.
Andornak megállt valami a torkában. „Hát mégis van élet, mégis mozog az
élet bennem?“
– Pestre? – kérdezte.
– Rettenetes, – mondta Ella, a Lajos kezét simogatva – szegény öregem,
de legalább este utazol.
– Még csak az kéne, – mondta Pécsi, kedvetlenül nézve a fehéren tündöklő
tenger-tükröt – hogy nappal utazzam. Ez már igazán állatnak való…
– És muszáj, – mondta Ella, szomorkodó gyöngédséggel – muszáj
szegénykének, az örökség miatt, személyesen muszáj, mert a közjegyző
előtt kell aláírnia az okmányt… megpróbáltunk mindent, de hiába, muszáj…
– És mikor mégy? – kérdezte Andor.
– Ma délután. Hatkor megy a vonat. Innen már négykor indulok.
– Súlyos – mondta Andor. – És mikor jösz vissza?
– Azonnal. Holnapután este.
A pincér Andor kávéját hozta. Ugyanakkor lépett ki az étteremből a
ponyva alá Nagy Ervin.
– Üdv az egész társaságnak! – köszönt jókedvűen.
Ella ráemelte a szemét. Kissé félremozdult az ajka, mikor tréfásan
mondta neki:
– Mi az? Már fel tetszett kelni?
– Hogyne! – vágta frissen a szót Ervin. – Már kilenc óra.
A pincérhez fordult, a vállára tette a kezét:
– Hát kérem – mondta. – Mit hoz nekem?
– Amit tetszik.
– Igen – mondta, szórakozottan. – Igen. Hát hoz egy teát, egy sonkát,
két lágy tojást, vajat és egy üveg giesshüblit. Még pedig máris.
Egy kicsit meglódította. A pincér elszaladt.
– Szabad? – kérdezte Ervin, és leült a nagy, kerek asztalhoz. – Ma
megint nagyon meleg lesz…
Friss otkolon-szaga volt. Megint újon vasalt fehér ruha volt rajta. És a
szőke haja vizes kefével csillogóra fésülve. És a kis stréberbajusza, a
puszi-szőke közhely az egészséges piros szája fölött… oly ápolt és
kicsiny, oly utálatos a maga köznapi csinosságában…
– Te meddig maradsz itt? – kérdezte tőle Pécsi.
– Még három napig – mondta nyugodtan Ervin. – Csütörtökön megyek.
Maradnék, de nincs itt semmi holmim. Mindenem Porto-Malleban van.
Andor a kávéscsészéjébe nézett. „Hogy van ez? Hiszen éjjel már
csomagolt, ma délelőtt akart elmenni. Vagy talán csak hazudik, ugratja
Ellát, és mindjárt megmondja, hogy egy óra mulva indul?“
– Képzelje, – mondta neki Ella nyugodtan – szegény Lajos ma hajnalban
sürgönyt kapott, délután utazik Pestre.
Ervin az asztalra ütött, de egészen világos volt, hogy csak játssza a
meglepetést:
– Ne mondja. Hát ez borzasztó.
– Bizony borzasztó – sóhajtott Ella.
Andor egy kiflidarabbal játszott a rózsaszínű abroszon. „Korán reggel
értesítette,“ – gondolta rohanó indulattal – „ez már tudta, hogy Pécsi
elutazik, azért marad itt. De hogyan értesítette? Benn volt nála?
Cédulát írt neki?“
Felkelt, köszönt és elment. Most úgy fájt benne minden szó, amit itt
hallott, mint ha mind égett seb lett volna. „Ezt én nem bírom“ – mondta
lenn a tengernél. „Ma éjszaka egyedül marad, és ez itt lakik, szemben
vele.“ Aztán, hogy messzire elment, gondolatok nélkül, s leült egy
padra: „De hát ez a Pécsi ilyen… ilyen… ilyen buta? És Nagy Ervin milyen
jól játszott. Velem nem is törődött.“ – „Gazember, gazember,“ – mondta
magában, de nem Ervinre értette, hanem önmagára – „gazember, te ezt itt
végig akarod kínlódni?“
Ebédután felment a negyedik emeletre, Iván szobájába. Iván a forró
kamrában meztelenül feküdt egy kanapén, amelyre lepedőt terített.
– Te, – mondta neki egészen zavarosan, mintha a nagy melegtől forrott
volna fel az agya – megint hozzád fordulok. Te tisztességes fiú vagy. A
te nénéd megcsalja ezt a szegény Pécsit.
Leült melléje a kanapéra. Úgy kezdett neki magyarázni, hevesen, égő
szemmel, mint ahogy a sokat szenvedett, visszautasított feltalálók
magyarázzák valakinek már ezredszer a találmányukat, a sikertelenségbe
egy kicsit belebolondulva:
– A te kötelességed… és én segítek neked… és ma délután… és ma este, ha
már elutazott… és őrködni… és ma éjszaka…
S ahogy a romlott pesti gyerek egykedvűségét látta, amint az lustán
fekve, az ő cigarettáját szíva nem nagyon bánta az egészet, inkább csak
az ő láz-fűtött beszédjén szórakozott álmos-tunyán, rácsudálkozott:
– Téged ez nem is érdekel?
– Nem nagyon.
A nyomorult gyöngéknek azzal az örök ragaszkodásával, amivel mindig
visszatérnek ahhoz, aki őket becsapta, tíz perc mulva már egészen
kapkodó, szinte nem is normális hévvel pénzről beszélt neki, megint
megvesztegette. Érezte, hogy céltalan, buta, gyalázatos és nyomorúságos,
amit csinál, de mert ez cselekvés volt, valamit enyhített a sajgó
nyugtalanságán. Mikor kiment tőle, rajtakapta magát, hogy idegesen
nyulkál az arcába, minden ok nélkül.
Délután leskelődött a lépcsőházban. Látta Pécsit lemenni Ellával. A
szolga bőröndöt vitt utánuk. Aztán félóra mulva látta Ellát egyedül
visszajönni, s bemenni az olvasóterembe. A szobájába ment, kinézett az
ablakon, erősen kihajolt, látta messzi a fehér hajót, amely Fiume felé
vitte Pécsit. Vastag fekete füst göndörödött a kéményből és a hajó,
mintha állt volna a vízen, csak épp, hogy egyre kisebb lett. Semmi
kétség, Pécsi elment és Ella egyedül maradt itt. „Te nagy Isten,“ –
mondta feldúltan – „egyedül vagyok a drága szőke babámmal a tenger
mellett egy házban, végre, végre… és mégis…“ Arccal vágta magát végig az
ágyán és belefojtogatta a fejét a párnába. A kínlódása olyan égető volt,
annyira ment minden érzelmességtől, hogy nem tudott sírni. Ahogy
fáradtan-csapzottan kiült az ágy szélére, próbált ön-megfigyelő, mint ő
hitte: „cinikus“ lenni. Keserű szájjal mondta magában: „Ez rosszabb,
mint az az éjszaka volt, mikor a revolvert magamba szúrtam.“ Az az
éjszaka most valami simogatón-édes, ábrándos bánatnak tűnt fel előtte,
valami áldott-bús, ártatlan fájdalomnak, ami… „istenem, mi volt az ehhez
képest?“
Estefelé Iván kopogtatott be hozzá.
– Te, – mondta neki – te, Andor, Ella kéret, hogy vacsorázzál velünk.
Nem felelt, meredten nézett fölfelé az ágyról, amelyen órák óta
mozdulatlan-ébren feküdt. Iván a pénzért mutatni akart valami
vele-érzést:
– Biztosan azért kéri ezt, – mondta – mert nem akarja, hogy feltűnő
legyen, mikor Nagy Ervinnel vacsorázik. Én nem számítok.
Hozzátette:
– Pezsgőzés lesz, képzelem.
– Jó – mondta Andor. – Hány órakor?
– Pont fél kilenckor. A terraszon.
Iván elment. Andor tetőtől-talpig megmosakodott hideg vízben. Csak annyi
erőt és frisseséget akart, hogy tudjon a széken ülni velük. De ezt nem
találta elég frissítőnek. Hét órakor lement a fürdőbe és megfürdött a
tengerben az öreg urakkal, akik ilyenkor fürödtek, álmatlanság ellen. De
ettől meg elbágyadt, úgy hogy vacsora előtt két nagy csésze feketekávét
ivott meg, mindenikbe beleloccsantva egyet a konyakos üvegből. Most
megint érezte azt a kétségbeesetten kellemes érzést, amit az okozott
neki, mikor szenvedő fiatal testét rontotta, mérgezte, kínozta, hogy
jobban bírja a keserves órákat. Félkilenc után öt perccel halaványan és
kissé szédülten ment a terraszra, a kerek asztalhoz, ahol már ott ültek
hárman.
– Ejnye, de sápadt vagy – mondta neki Ervin.
– Azt hiszem, – felelt halkan – hogy elrontottam Fiuméban a gyomromat.
Halat ettem.
Ezt azért mondta, mert érezte, hogy egy falat se fog lemenni a torkán.
– Most majd koplalok egy kicsit – mondta szomorú mosollyal.
– De remélem, ebből iszol…
És pezsgőt töltött neki Ervin. Már most kezdték a pezsgőt, a vacsora
elején. Mikor koccintottak, Ellára nézett. Ella elfogult volt, az ő
arcán is volt valami kis bágyadtság, lehet, hogy a nagy melegtől, lehet,
hogy a helyzettől: először volt egyedül, mióta férjhez ment. Meg is
mondta, hogy ez furcsa, sőt nyugtalanítja egy kicsit, nem is hitte
volna… Andor arra a percre gondolt, mikor a motoros-csónakon a fülébe
súgta neki a vallomást. Se akkor, se azóta, soha, egy pillanatra se tett
úgy, mintha azzal a legkevesebbet is törődött volna. Pedig a kezét
melléje tette akkor és eltűrte a szorítását. „Ringyó vagy“ – mondta neki
magában, a szemén át gyűlölködve vele, haldoklón-szerelmesen nézve a
kissé zavart mosolyát.
Nem lett a vacsorából nagy pezsgőzés, bár Ervin mindent megpróbált. Ella
konokul megmaradt amellett, hogy pont fél tízkor aludni megy. Nem
maradhat lenn, ha az ura nincs itt. Még csak az kéne. A hotel tele van
pestiekkel. De ideges volt. Pont fél tízkor felkelt, búcsúzott és
felment a szobájába. Csöndesen-kínosan maradtak együtt hárman az
asztalnál. Tízkor Nagy Ervin ásított.
– Borzasztóan lenyomja az embert ez a meleg – mondta.
Negyed tizenegykor azt mondta, hogy aludni megy és ő is otthagyta őket.
Andor nem beszélt Ivánnal. Csak ültek ott, míg a vendégek egyre fogytak
mellőlük. Aki nem ment aludni, az lesétált a tengerhez. Közvetlenül a
víz mellett enyhülés volt, némelyek hangosan ajánlottak egyes kisebb
öbölzugokat, ahol „halszag van, de direkt hűvös“. Vagy tíz perccel Ervin
távozása után Iván felkelt:
– Kérlek, – mondta – ha szükséged van rám, a szobámban vagyok. Állok
rendelkezésedre.
Elment. Andor csak azt várta, hogy elmenjen. Dehogy volt szüksége rá.
Senkire se volt szüksége. Felsietett a lépcsőn és halkan kopogtatott
Ervin szobája ajtaján. Ervin kidugta a fejét. Még teljesen fel volt
öltözve.
– Gyere be – mondta Andornak. Ez érezte, hogy azért hívja, hogy mutassa:
nincs nála senki.
– Köszönöm fiam – mondta. – Álmos vagyok, megyek aludni. Csak jójcakát
akartam mondani.
Nem tartóztatta egy pillanatig sem. Egy „aludj jól“-lal becsukta az orra
előtt az ajtót. Most már bizonyos volt, hogy találkozni fognak. Várja.
Vagy Ella várja őt. Vagy lenn fognak sétálni, éjjel. Elindult a
lépcsőház felé, hogy felmenjen a harmadik emeletre, de még mielőtt a
lépcsőhöz érkezett volna, nyitott ajtó előtt ment el, amelynek nyílásán
világos kis szobába látott. Az ajtó tejüvegére ez volt írva: „Office“. A
szobácskában vaságy és mosdó volt, az asztalon cipőtisztítószerek:
skatulyák és kefék, s a földön, a fal mellett, sorbaállítva vagy húsz
pár cipő. A hotelszolga szobája volt. Az ember valahol lenn hűsölhetett
a parkban a cselédekkel, vagy cipőket járt összeszedni valamerre…
„Mindegy,“ – gondolta – „ide bemegyek. Ha hazajön, pénzt kap.“ Bement,
kissé behúzta az ajtót, azzal, hogy innen fog lesni. Ha kell, reggelig
itt marad. „Mit mondok, ha visszajön a szolga?“ Nagyon egyszerűnek
találta: megmondja neki, hogy szerelmes egy asszonyba és azt lesi. És
pénzt ad neki. Sőt jobbszerette volna, ha már jön, mert akkor eloltották
volna a lámpát itt a szobában, úgy jobban lehet kilesni a gyéren
világított, éjjelre-homályosított hosszú folyosóra. De nem jött. Leült
egy fakofferre és rágyújtott. A csöndes folyosóra jól lehetett
kifigyelni innen. Hallott álmosan beszélgető embereket lassan feljönni a
lépcsőn, ezek aztán a folyosón búcsúztak egymástól és aludni mentek. Még
a kulcs fordulását is lehetett hallani, ahogy magukra zárták az
ajtajukat. Egy-egy cipőpár koppant, ahogy kitették az ajtó elé. A
behúzott üvegajtó nem érintette egészen az ajtófélfát, Andor hasadékot
hagyott, ezen pontosan rá lehetett látni a kétszáztizennégyesre, a
Pécsiék ajtajára. Most itt állt, ennél a hasadéknál, és hosszan
meresztette a szemét a néma fehér ajtóra. Fárasztó volt ez. A szeme
könnyezett az erős nézéstől. Egyik lábáról a másikra állongott,
felváltva pihentette teste két oldalát, gyötrődve a kényszerű-görnyedt
merevségben. Már az óráját is megnézte, abban a hitben, hogy legalább
egy órája les. De még tizenegy óra sem volt, mindössze húsz-huszonöt
perce állt itt a lesen. Akkor egyszerre némán megmozdult a
kétszáztizennégyes ajtó és Ella feje látszott, amint kihajol rajta és
szétnéz. Aztán kilépett az asszony az ajtó elé és figyelve állt egy
másodpercig. Földigérő fehér ruhalepel volt rajta, csipkegalléros,
kivágott pongyolaféle. Alig látta meg Andor az egész alakját, már
eltűnt, beosont a szembenlevő ajtón, ami nem zörrent, úgy látszik,
nyitva volt egy kicsit, vagy már akkor kinyilt, mikor Ella ajtajának a
nesze odahallatszott. Ott is bizonyára állt valaki így lélekzet nélkül,
az ajtóhasadéknál… A fiú hallása most oly éber volt, hogy azt is
meghallotta, hogy Ervin ajtaja nem csukódik, csak koccan egy kicsit,
mintha csak éppen behajtanák. Most minden gyakorlati gondolat eltűnt
belőle. Nyugodtan lépett ki a folyosóra, nem is ment lábujjhegyen, úgy
közeledett Nagy Ervin szobája felé. Nem tudta, hogy mit akar. Csak ment.
Az ajtó mellett megállott, a falhoz lapult. Vékony-hosszú fényvonal
jelezte, hogy az ajtó nincs becsukva.
– Nem engedem – ezt hallotta a szobából. Ella hangja volt. – Nem engedem
becsukni.
Mély-halk mormolás. Ervin beszélt. Aztán az asszony:
– Nem, nem. Csak mert megígértem… mert kínozott… most itt vagyok… és már
megyek is…
Árnyék jelezte, hogy az asszony hozzányúlt az ajtóhoz. Andor szinte
beleolvadt a falba, úgy lapult hozzá. De nem mozdult onnan. „Ha meglát?“
Nem bánta. Semmit se bánt. Most csönd volt, másodpercekig.
– Nem, – hangzott fojtottan az asszony hangja – nem, nem…
És megrándult az ajtó, mintha a kilincset fogó asszonyt benn átkarolták
volna, de ő nem ereszti el a kilincset.
Andor előrelépett, a szívére tette a kezét. Nagyon mélyen lélekzett. A
halál nyugalmával ment az ajtó elé és minden lapulás nélkül, nyugodtan
és elszántan nézett be a vékony hasadékon a szobába. Ha kinyitják az
ajtót, ha rányitják… meghal valaki. Valakinek a torkára rámerevülnek a
csontos ujjai. Ez tökéletes nyugalmat adott neki. Izgalom nélkül – úgy
érezte – jéghideggé kihülten áll ott, szemöldökével érintve az
ajtóhasadék szélét. A lélekzetét most nem hallotta, mintha egyszerűen
megszűnt volna.
Az ajtó közelében, a villanylámpa túlerős sárga fényében állt Ella,
földetsöprő könnyű fehér selyemben. És előtte, szemben vele, szinte
érintve őt, Ervin. Ervin a két kezét fogta.
– Bocsásson, – mondta Ella – amit ígértem, megtettem… hogy ne menjen el…
maradjon itt még nálam… de most bocsásson…
Ervin némán kapta el a fejét. Megcsókolta. Nagyon erős csók volt. Ervin
a csók közben furcsa mozdulattal szinte ráágaskodott az asszony ajkára,
ránehezedett a szájával, majd, még mindig ebben az egy csókban,
tenyerébe vette a szőke koponyát, megtámasztotta. Az asszony egyik keze
szabadon maradt, – a másikat fogta a férfi – ezt a kezét eltartotta a
testétől messzire, szétnyitott ujjakkal. A csók közben, mintha szabaduló
szót akart volna mondani, valami fulladt búgásféle nyögött az orrán
keresztül.
Andor egész testében hideg nyugalommal ment el az ajtótól, visszament a
szolga szobájába és leült a kofferre. Ugyanabban a pillanatban zajt
hallott. Kinézett, s látta Ellát visszaugrani a saját szobájába,
amelynek most már hangosan csapódott az ajtaja. És kettősen csattant
benne a kulcs. Aztán csönd lett.
Mikor a látványról ott a hasadéknál levette a szemét, a lelkében érezte
azt az érzést, amit az ember a testében érez, mikor sötét lépcsőházban
egygyel többet lép, mint ahány lépcső van. Valami lerogyása volt ez az
életének. Nem ütéstől, hanem valahogyan önmagától. Kábultan kódorgott ki
a cselédszobából, lement, elballagott a kis sétatér felé. De a sűrű,
tüntetően babéros kertben fulladozott. Az éji szélcsendben a meleg-édes
babérszag megállott, megrekedt itt a tömött zöldben, leülepedett, mint a
cukrosvíz édesebbje a pohár fenekére. Kiszaladt ebből a kínzón-fűszeres
émelygésből. A tengerhez nem mert lemenni. Nem tudta, miért, de úgy félt
most tőle, hogy a térde remegni kezdett, mikor a nagysötét víztömegre
gondolt. Az utcán egyhelyben állt sokáig, amíg a fáradtságtól meg nem
lódult álltában. Akkor visszament a szállóba, becsöngetett. A portásnak
azt mondta, nagyon csöndesen:
– A számlámat, reggel négykor. Kocsit fél ötkor. A hat órai vonattal
Pestre kell utaznom.
– Jawohl – mondta a német, az elutazás hírére felbuzdult
portás-élénkséggel vágva le és fel a levegőben az aranyos sapkát.
„Elég nyugodt vagyok“ – mondta fenn a szobájában, mikor kinyitotta a
nagy, kétszárnyú szekrényt és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy
hol kezdje a csomagolást.