A motoros gyönyörű egyenes vonalban közeledett egy zöld hegyfok felé,
amely a kirándulás végpontja volt. A gyeppel borított síma „Zöld Hegy“,
mint valami külön kis félsziget, egymaga ugrott ki a tenger felé a
sötétebb erdős hegyek közül, s annak a kis öbölnek, amelyet a nyilt
tenger felé elzárt, fjordszerű képet adott. Több nyáron át az Abbaziában
nyaraló Terézváros ezt az öblöt Vázsonyi-fjordnak nevezte, s ez a név
rajta ragadt, bár az odavaló horvátok nem vettek róla tudomást. Az így
elpestiesített természeti szépségnek tulajdonképp nem is volt egyebe,
mint ez a neve. Köves-kavicsos partjain se ház, se bokor nem volt. A
pesti sarkutazók, akik néha bérelt motoroson ide kirándultak, egymás
zsíros papirosait és szalámihéjait találták itt, és a gyűrött Pester
Lloydok dátumából állapították meg, hogy mikor jártak itt előttük más
emberek. Nem is volt egyébre jó, mint hogy kirándulás végpontja legyen:
igen messziről látszott, és pontosan egy óráig tartott az út oda és egy
óráig vissza, ami nagyszerű volt, mert ebéd és vacsora közt meg lehetett
járni az útját és uzsonnát lehetett oda vinni.
Nagy Ervin a soffőr mellett ült s egyrészt a hajóparancsnok, másrészt a
házigazda szerepét játszotta. Valamivel távolabb Ella ült Andor mellett
az oldalpadon, szembe velük Pécsi. Pécsi a lassan tűnő partot nézte,
elég rosszkedvű tekintettel. Ella a legszárazföldibb dolgot csinálta,
amit csak tengeren csinálni lehet: a gyorsan futó csónakból belelógatta
a kezét a vízbe.
– Ne csináld ezt – mondta Pécsi.
– Mindjárt – mondta Ella és addig tartotta a kezét a vízben, amíg Pécsi
idegesen fel nem állt és el nem ment Nagy Ervin mellé. Akkor kihúzta a
kezét a tengerből és lerázta róla a vizet. Andor zsebkendőt adott neki,
ebbe törülközött meg. A zsebkendőt megszagolta és kérdőleg nézett
Andorra.
– Otkolon – mondta ez.
– És? – kérdezte az asszony, újra az orrához emelve a kendőt.
– Semmi más.
Még mindig a kendővel az orránál, halkan mondta:
– Chypret szoktál belekeverni.
Hirtelen vette el az arcától a kendőt és fehér fogával belekapott az
alsóajkába. Andorra nézett. Elszólta magát ezzel a tegezéssel. Az arcán
oly bizonyosnak látszott, hogy a tegezés véletlen volt, hogy Andor úgy
tett, mintha ez nem tűnnék fel neki.
– Nincs rajta semmi, csak Farina, Jülichsplatz négy – mondta
erőltetett-egyhangúan, miközben átvette a feléje nyújtott kendőt. De
aztán hallgattak egyideig.
Itt volt valami a levegőben. Miért ült Nagy Ervin már az elindulás óta
külön, a soffőr mellett, mintha semmi más nem érdekelné, csak a motor és
a kis hajó egyenletes futása a síma vizen? Mikor a beszálláshoz
gyülekeztek a fürdő mólóján, s Andor megérkezett, Pécsi kényszerű
mosollyal szervuszolt vele. Pécsi Fiumában volt, mikor az asszony Andort
meghívta. És most ez az erőltetett, ál-udvarias vigyorgás… Egészen
bizonyos, hogy ezek közt tárgyalások voltak a meghívás miatt. De miért
ül külön Nagy Ervin? Most úgy látszott, mintha az asszonyra mind a
ketten haragudnának valamiért. Andornak az a furcsa érzése volt, hogy
mind a kettő azért kedvetlen, mert Ella őt meghívta. „Lerongyolt
életem,“ – gondolta most – „óh, lerongyolt életem, hogy én ennek ilyen
rettenetesen örülök.“ Ahogy némán ült az asszony mellett és a két
előregörnyedő férfira nézett a soffőr mellett, úgy érezte magát, mint
egy király. És hogy az övé a hajó, az övé és Elláé, a kettőjüké. Az övék
az együttlét és a gyors futás, és az a másik kettő ott külön, amint
háttal ül nekik és bosszankodását motor-műszavakba fojtja, két
fölösleges, kínlódó alak, két idegen. Oly közel ült Ellához, hogy nagyon
gyöngéden bár, de érintette a felsőkarját. És ez az érintkezés, amely
nem is a testeké, hanem csak a ruháké volt, úgy egybeforrasztotta az
asszonnyal, hogy közös áramnak érezte a gondolatát, amely két testen át
kering, mint összenőtt ikrekben a vér. Ezért nem beszélt semmit, ettől
az elképzeléstől hallgatott, úgy érezve, hogy az asszony úgyis pontosan
ugyanazt gondolja, mint ő.
Pécsi megmozdult. Visszanézett rájuk, felállt, és visszajött a helyére.
Szembeült velük. Ella rámosolygott:
– Haragszik, Pécsi bácsi?
– Dehogy haragszom – mondta ez, egészen komoly arccal. – Én magára sohse
haragszom.
Ahogy ezt élesen, minden kedvesség nélkül mondta, ez bántotta az
asszonyt Andor előtt.
– Mert ha haragszik, – szólt – azt se bánom.
Olyan pillanat volt ez, amikor a harmadik – ha nem Andor lett volna –
azt mondta volna: „De gyerekek, ugyan, ugyan, gyerekek!“ Igy nem mondta
senki, és a pillanat éles maradt, mint a kés. Most mind a hárman
kitünően hallották a motor taktusát. A feszültségben csak ő, a motor
volt jókedvű és szorgalmas, sietve dohogott, mint valami rendes kis
munkás, aki komolyan veszi a dolgát és nem törődik gyerekségekkel.
Vízrongyok loccsantak meg a csónak oldalán. Kellemes szelet csinált a
nyugodt levegőben a csónak futása. Ellának a bodros-szőke hajcsomó
félrefúvódott a homlokából. „Most megint tizenhárom éves“ – gondolta
Andor. Viharosan boldognak és szerelmesnek érezte magát. Pécsi keményen
nézett Ellára és látszott a szemén és száján, hogy mindenféle mondatokat
hallgat el, amik gyors egymásutánban jutnak eszébe. Aztán felkelt, s
kissé megtántorodva, és meghimbálva ezzel a mozdulatával a csónakot,
visszalépkedett, lekuporodott Nagy Ervin mellé. Hallatszott a halk
kérdése:
– Ez négytaktusos motor?
– Igen.
– A hangja után kéttaktusos.
– Nem.
Nagy Ervin feleletei ilyen elharapottak voltak. A Zöld Hegy egyre
közelebbről látszott. A nap sütött a hátuk mögött, de kissé sáppadt lett
most az aranya. A Zöld Hegy gyepére nagy felhőárnyék borult. A fele
világoszöld volt, mint a fiatal fű, a fele sötét, mint a fenyőlomb.
Andorban feltrombitált a szó, amit Ella az imént elejtett, a „szoktál“…
ami úgy röppent le róla, mint a kalap a szélben, hogy rögtön
utánakapott… mikor az ajkát hirtelen becsípte a foga alá…
… „Szoktál“…
Ránézett, előbb csak a szeme sarkából, aztán lassan a fejét is feléje
fordította. Az asszony rögtön visszanézett rá. Most elvesztette az
eszét. Súgva mondta neki:
– Szeretlek.
Az asszony elnézett róla és Pécsi felé fordította a fejét. Andor is
odanézett, de közelebb hajolt a füléhez és még egyszer mondta:
– Szeretlek.
Ahogy Ella még mindig Pécsi és Ervin hátát nézte, lassan felemelte egy
kicsit az ujját a levegőbe, mintha azt mondaná: „vigyázz“. Ebben a
pillanatban a két előregörbülő hátú ember azt a benyomást tette Andorra,
hogy ez két halott, aki nem is tud megfordulni. Most vér rohant fel a
nyakán, mintha a fülébe akarna tódulni. Ha Ella lassan le nem ereszti a
fölemelt ujjú kezét, nem tudta volna magát visszatartani: elkapta volna,
és aztán mindegy… minden. Az asszony nem nézett rá, a két hátat
figyelte, meg se mozdulva. Ebben volt valami, ami ezt mondta: „na
beszélj, beszélj, én figyelek, én vigyázok addig“.
Ültében a füléhez hajolt, a nagyon vékony, arany-selyem karikás
hajacskák mellett, és forrón mondta – nem is mondta, inkább lélekzette –
halkan-kínlódón:
– Nem is tudod. Magamba lőttem miattad. Hónapokig feküdtem.
„Hazudom“ – gondolta a beszéddel párhuzamosan. Az asszony nem mozdult, a
görbült hátakat figyelte, ezzel bátorította. Andor csak a halántékát
látta és szabályos kis fülét:
– Kint voltam a pályaudvaron, mikor nászútra mentél – lélekzette feléje,
olyan közelről, hogy a kis hajak a füle előtt megmozdultak a
lehelletétől. Vágtattak a homloka mögött a gondolatok: „Mi ez?
Meghallgat? Vagy nem is hallja? De tűri… Hallja? Akarja? Mondjam
tovább?“
– Ide is miattad jöttem…
Tűrhetetlen volt ez a mozdulatlansága. Kérdezni kell tőle valamit. Adjon
valami jelet… mutasson valamit, mozduljon… Értelmesen, világosan súgta a
fülébe:
– Megtűrsz magad mellett?
Most azok is hallgattak ott a soffőrnél. A motor hangosabban dohogott,
mint valaha. „Dudududu… dudududu…“ – sietett előre, mintha szívességből
lármázott volna, hogy Andor suttogását eltakarja. A kérdésre Ella nem
mozdult, nem felelt, de a balkezét, amely az ölében nyugodott, lassan
megmozdította és lebocsátotta maga mellé, a padnak arra a kis szabad
részére, ami közte és Andor közt volt. A karjaik már érintkeztek, de itt
elől, a térdeknél még volt éppen annyi kis hely, ahová a keze elfért.
Most Andor is a két férfira vigyázott a szemével és a tenyerét
lassú-gyöngéden ráborította az Ella kezére. Ebben a pillanatban nézett
hátra Pécsi. Andor a tenyere alatt igen finom kis rezzenést érzett. De
Pécsi nem láthatta a kezeket.
– Jó csónak – szólt hátra.
– Nagyszerűen szalad! – mondta víg-hangosan Andor, erősen rányomva a
tenyerét az asszony kezére.
– Már itt a zsidó-öböl – szólt Pécsi. Nagy Ervin hangosan felnevetett.
Nem fordult hátra. „Ez nekem szól“ – gondolta Andor. Ella lassan kihúzta
a kezét a keze alól és felállt. Ügyetlenül lépkedett a két férfi felé a
csónak fenékdeszkáján.
– Mondja, – szólt idegesen, kissé nagyot ütve Nagy Ervin vállára – maga
mit fordít nekem hátat az egész úton?
Pécsi mögött állt meg, két kezével átfogta hátulról a fejét, lehajolt
hozzá, és az arcát az arcához szorította. „Imádandó, imádandó… bestia!“
– mondta magában Andor, győzelmesen, diadalos szívvel, boldog-felrepülő
szívvel. „Mit csinál ilyenkor az ember?“ – kérdezte magában féktelen
vígsággal. – „Az ember rágyújt“ – felelt magának, cigarettát vett elő,
hátat fordított a szélnek és az egész jelenetnek, rágyújtott vagy öt-hat
gyufával egyszerre, aztán füstöt fújva, jóllakottan nézett vissza a
három emberre. Ella most az ura és Nagy Ervin közt állt és a két kezét a
két ember vállára tette. „Ez baj“ – vágott végig Andoron a féltékenység,
és az asszonynak arra a kezére meredt, amely a Nagy Ervin fehér
vászonruhájának a vállán volt. És akkor – erősen figyelve – észrevette,
hogy a fehér vászon a váll alatt, a lapockán, ráncot kezd vetni, mintha
fenn a vállon összemarkolnák. A kézre nézett és látta a hüvelykujjat
begörbülni és a kézfejet feldomborodni. A másik kéz lustán nyugodott a
férj vállán. De ez belemarkolt, szinte belekarmolt Nagy Ervin vállába,
haragosan, bosszúálló-némán, jeladóan, türelmetlenül, mintha ezt
jelezné: „mi az, mért bántasz, mért kínozol, mért hallgatsz, mit akarsz,
mit gyötörsz, gazember…“
– „Képzelődöm?“ – gondolta, mikor ez az ijedt-fájó féltékeny hideg
végigfutott rajta. De nem volt kétség. Nagy Ervin leeresztette a
megmarkolt vállát, elhúzta az asszony keze alól, óvatosan, de dacosan,
mintha felelt volna neki: „eridj, hagyj békén, eridj csak vissza
sugdosódni“.
A csónak nagy ívben a part felé fordult. Előttük volt a Zöld Hegy,
egyenletes gyeptakarójával. A kőhegyet üdezöld bársonyköpeny borította,
amely itt-ott lyukas volt, mintha kikopott volna a bütykein, egyes
darabkákon láttatta a fehér-szürke sziklakönyököt, kőtérdeket. A csónak
befordult a sötétvizű öbölbe, amelyen apró hullámok fodrozódtak, mint
valami mély tavon. Csak a Zöld Hegy volt füves és síma, az öböl többi
hegyfalai erdősen sötétlettek a csöndes tó körül. Elsőnek Nagy Ervin
ugrott ki a partra, utána Pécsi, aztán mind a ketten a kezüket
nyújtották Ellának, mikor kiszállt a csónakból. Andor utolsónak maradt.
A csónakból nézte, ahogy a fehérruhás asszony a két kézre támaszkodva
partraugrik a csónak padjáról. Ella visszafordult feléje:
– Andor! – mondta. – A pad alatt van a kosár az uzsonnával. Hozza ki.
Andor kivitte a kosarat. Üvegek nyakai álltak ki, kandikálva a kendő
alól, amely az uzsonnát takarta.
– Még korán van enni – mondta Pécsi, de hirtelen az égre nézett, mert
valahonnan igen messziről dörgés hallatszott.
– Hopp! – mondta Nagy Ervin, az ujját felemelve és nagyra nyitva a
szemeit. – Figyeljünk csak?
Füleltek mind. Elhalkuló mennydörgés gurult valahonnan messziről
valahová még messzibbre. Hűvös kis szél szállt át az öblön. Pécsi
lekiáltott a csónakra a soffőrnek:
– Mi az? Eső lesz?
A soffőr szétnézett, felnézett, elnézett, – aztán feléjük fordult:
– Lehet.
A láthatár végén, ahol a nyilt tenger egy darabkája látszott a messzi
szigetfoltok közt, az ég színe erősen elvált a tenger színétől. Az ég
szürke volt és a tengerdarabka komor-zöld. És mintha magasabban állt
volna ez a haragos vízvonal, mint máskor.
– Ez hirtelen jött – mondta Nagy Ervin, kémlelve az eget.
– Jó lesz rögtön visszafordulni – szólt Pécsi.
A hegyek mögött a sápadó égboltra sötétgalambszínű felhők tolták fel a
gyapjukat. Amint feljebb tolakodtak, a belsejük egyre kékes-feketébb
lett. A Vázsonyi-öbölről eltűntek a fodrok. Sötét vize gyanúsan
nyugodott, hallgatott. A Zöld Hegy elvesztette a fényét.
– Pech – mondta Nagy Ervin. – Egyszer kapunk egy jó tutajt.
Beborult. Pécsi a csónak felé ment. Andor követte.
– Hoztál kabátokat? – szólt vissza Pécsi Ellának.
– A pad alatt vannak – mondta az asszony. És mialatt Pécsi a soffőrrel
tárgyalt, ő gyorsan és halkan beszélt valamit Nagy Ervinnel, de ez a
végén hátat fordított neki és Pécsi felé nézett. Ellának haragos volt az
arca. „Együtt vannak“ – mondta Andor. A hasában érezte a rémületet és a
kijózanodást. „Hát akkor velem… miért?… vagy talán éppen ezért?“ Most ők
ketten voltak a halottak: ő és Pécsi, ahogy a csónak mellett álltak és a
kabátokra hajoltak. És a királyi pár künn volt a parton, kényeskedett és
dacoskodott egymással, – „vagy képzelődöm?“ Ahogy egy pillantással Ervin
sértődötten megemelt orrát és Ella haragosra sötétült szemét meglátta,
nem volt kétsége.
– Tessék? – kérdezte Pécsitől, aki mondott neki valamit.
– A soffőr azt mondja, induljunk rögtön.
Andor kikiáltott a két fehérruhás felé:
– Halló!
De fátyolt érzett a hangján. Köszörülte a torkát, újra szólt:
– Halló! Megyünk vissza!
Pécsi már a csónakban volt és a kabátokat szedegette szét. Ervin és az
asszony túlságos-lassan jött a part felé. Ervin nem nézett az asszonyra,
de Andor észrevette rajta, hogy mozdulatlant mutató szája mögött beszél,
titokban gyorsan beszél, mond valamit. Olyan ügyesen csinálta, hogy az
ajkain nem látszott a beszéd, csak az Ella arcán és szemén, amint
figyelve nézett rá, úgy jött mellette. Azt a pillanatot is lehetett
látni, mikor Nagy Ervin bevégezte a beszédet, ezt is az Ella arcáról, a
feje előre-fordulásáról és egy ránduló-gúnyos mosolyáról. „Hogy van,
hogy Pécsi ezt nem látja?“ Egy percig azt hitte, hogy ez csak az ő
rémlátása. De mikor látta, hogy Pécsi a csónakban háttal áll a
közeledőknek, akkor megértette: a fogai közt sugdosó Ervin csak Pécsit
figyelte onnan, s addig beszélt, amíg ez háttal állt. Vele nem is
törődtek. Ella azért ült vele külön az előbb, hogy Ervint féltékennyé
tegye… „Te szegény Pécsi,“ – mondta magában, a mellőzött szerelmes
halhatatlan férj-pártiságával, – „te szegény Pécsi… itten téged
megcsalnak.“ Aztán azok is odaértek a csónak mellé és Ella mosolyogva
mondta neki:
– Szép kis kirándulás…
Akkor az égre nézett, hogy valahova nézzen, de az asszony rászólt:
– Nem segít?
Hirtelen szolgálatkészen nyújtotta a kezét, felsegítette az asszonyt a
csónak peremére. Az erősen rátámaszkodó kéz végigkergetett valami
meleget az egész testén. De már el is eresztette. Kicsit szórakozottan
ugrott be utána a csónakba, belülről még a kezét nyújtotta Nagy Ervin
felé és hallotta ennek a hangját:
– Köszönöm… csak hagyd.
Fejbekólintottan ült, mikor a motor megint puffogni és dudorogni kezdett
és az indulás pillanatai remegtették alattuk a kis hajótestet. És már
futásba siklott a csónak, mikor megint Pécsire gondolt: „Téged itt
megcsalnak, te becsületes Lajos,“… de mély lélekzettel gondolta utána:
„engem pedig megölnek.“ Így volt ez természetes, – gondolta – a férjet
megcsalják, de a szerelmest szivenszúrják. „Hol van az a gyönyörű világ,
ami még tíz perccel ezelőtt volt?“
– Pardon – mondta a soffőr, mikor melléje lépett a padra. A ponyvát
feszítette fel a csónak fölé. Nagy Ervin ült a motornál.
– Mi az? Esik?
– Már kezd – szólt a soffőr, keményen kifeszítve, meg-meghúzva a
ponyvát. Árnyék borult a csónakba, fedél alatt voltak. Ahogy ez alól
kinézett, a tengernek haragos színét látta. Mint az olvadt palacküveg,
olyan sötét, feketén-zöld és sűrű volt a víz. Hullámokat még nem
lehetett látni, csak szakadozott, habfehér kis fodrokat a mély-zöld
messzeségben, amint egyre közelebb sodródtak. A tenger fénytelen és
sötétszínű lett, mintha a világos-derült felszíne lefordult volna a
fenekére, s alulról felkerült volna a mély komor-zöld hidegebbje. Nagy
Ervin visszaadta a motort a gépésznek. A ponyva feldagadt és lelohadt a
fejük fölött. Hűvös áramlat ment el az arcuk előtt a levegőben és a
csónak himbálódni kezdett. Hullámot még mindig nem láttak, de valami
meg-megemelte őket, lassan és könnyedén, mintha méregetné, milyen nehéz
is ez a csónak. Pécsi összegombolta a kabátot Ella mellén és az asszony
most Ervin és Pécsi közt ült. Ezek szorosan húzódtak melléje, védőleg,
hogy elfogják előle a szelet és a közeledő esőt. Andor szemben ült velük
és Ella cipőjének az orrát nézte. Csöppek koppantak a ponyván, aztán
egy-két koppanás után abbahagyták.
Ella felkelt a két férfi közül. „Ez Ervinnek szól“ – gondolta Andor. –
„Ugratja.“
Az asszony előrement, kimászott a csónak orrára. Megkapaszkodott a
vékony vaspóznában, ami a ponyva végét tartotta és nekidűtötte a mellét,
az arcát a szélnek. Csattogott és repkedett mögötte a kemény fehér
szoknya, amint ott elől állt, a szélben.
– Gyere onnan – mondta Pécsi.
Nem is felelt. A szél, mintha azt mondta volna, hogy Pécsinek igaza van,
durván megrántotta a szoknyáját, oldalt lebbentette, úgy, hogy
hozzákapott és össze akarta fogni. Fehér-feszes harisnyája térdig
meglátszott egy pillanatra, s ahogy lehajolt, kapkodott, a harisnyakötő
sárgaréz csatja csillant meg dús fodor közt.
– Gyere onnan – reccsent végig Pécsi hangja három pár szem mohó-egyenes
sugarán.
A motor gyorsan kotyogott a csöndben, ami ezt követte. Aztán hosszan
suhogott a széltől a ponyva. Feldudorodott, lelappadt megint. Aztán
megrázta a szél, akkor ropogott, kemény zászlócsattogással. Kívül
végigvágott rajta a kezdődő zápor egy suhintása.
– Gyere, hiszen esik!
– Hagyj, ez oly nagyszerű! – kiáltott hátra az asszony, és hátrahajtott
fejjel ívelődött neki a szembefujó vizes szélnek, mint a nagy tengeri
hajók orrára faragott arany-asszonyok. Valami lánykori
viharért-rajongással, bakfis-vadsággal állt a hajócska orrán. Most már a
szoknyája versenyt csattogott-ropogott a ponyvával. Nem látszott törődni
azzal, hogy a hátul kuporgó három férfi a finoman-húzott izmú lábait
nézi, vagy, mikor oldalt kapta a szél, a derekától a sarkáig élesre
rajzolt formáját.
– Ejnye – mondta Pécsi, fölkelt, hosszú lábaival hozzábotlott és
megfogta: – Egy-kettő, lejönni!
Visszafordult, szélfésülte szabad homlokkal:
– Nem. Nem!
A férj elrestelte magát a két másik előtt.
– Jó – mondta, visszalábolt a helyére és az ülésre zökkent. Mialatt az
asszonynál állt, nekik kettőjüknek háttal, Andor Nagy Ervinre nézett. És
észrevette, hogy a férj háta mögött Ervin jelt int a megfordult
asszonynak, összehúzott szemmel megrázza a fejét, mint aki azt mondja:
„ne izélj, ne bosszantsd“. És Ella, aki egy pillanattal azelőtt kétszer
egymásután élesen mondta, hogy „nem!“ – most megjuhászodva, zavart
mosollyal lépett be a ponyva alá, s hozzájuk botorkálva leült a két
ember közé. A zápor felsóhajtott körülöttük, rézsút dőlt és sűrű
pergéssel söpörte a ponyvát. A csónak mélyen leszállt, aztán magasra
emelkedett fel. A motorhang egyenetlenkedett, hol nekiszaladt, hol
visszarendesedett, aszerint, amint a csónak propellerje hátul a vízbe
merült, vagy levegőre jutva nekiperdült a szabadságnak. Mindnyájan
hallgattak, az asszony most összehúzta magát és félősen gubbaszkodott
közöttük. Rohantak, himbálva futottak a megmozdult vízháton, érezték,
hogy kínnal és küzködve jutnak csak előre. Mindnyájan előrenéztek. De
ebben az erőlködő előretörekvésben, ahogy marsot dobolt a sűrű tengeri
zápor a fejük fölött repeső ponyván, a sötétülő alkonyatban valami
élet-halál feszültség volt köztük, valami szótlan gyűlölködése a három
fiatal kannak e körül a didergő, puha-fehér madár körül, aki ravaszul
sunyítva bujt közöttük melegét féltő testecskéjével, a komoran
előreszegzett, de neki szóló és érte gyötrött tekintetek közt. A
nagy-csöndes hallgatás mintha a zápornak és a haragos-sötét tengernek
lett volna felajánlva, de alapjában véve a nőstényért való küzdésnek a
konok némasága volt, amely házasságot, elmult vőlegénységet és
kíméletlen udvarlást, mindent nivellált, – itt a tengeren a szélben és
esőben oly primitívvé lett, mint az őshímek egymásra morduló
harckészsége valami ős-nőstényért, kulturátlan, hazugságmentes és
tisztán állati, hogy jobb is volt nem szólni, mert akárki akármit
mondott volna, – úgy érezte Andor – egyszerre horkant volna össze mind a
három, felvillanó szemmel, fogmutogatva, –
– „Vagy csak én képzelem így?“
Szakadatlan, de egyenletessé csöndesedő eső és sötét este volt, mikor a
fürdő mólójánál kikötöttek és szaladva menekültek fel a szálló
terraszának nagy ponyvája alá.
– Most átöltözünk, – mondta Ella – aztán az uzsonna helyett is
vacsorázunk. De nem a szobában, Lajos, az étteremben, jó?
– Ahogy akarod, fiam.
– Hát menjetek, – nézett az asszony Andorról Nagy Ervinre – most fél
nyolc… nyolckor legyetek itt, együtt vacsorázunk.
– Köszönöm, – mondta Andor – azt hiszem, én megfáztam. Iszom egy teát és
ágyba bujok.
Ella kegyetlenül hirtelen szólt Ervinnek:
– De maga jön.
– Hogyne.
Búcsúztak, mosolyogtak, szétváltak. Mikor Andor a folyosó szőnyegén
végigment, oly nehéznek érezte a járást, mint aki bő csizmában
agyagsárban tapod. A hallban leült. Maga elé bámult vagy egy félóráig,
amíg észre nem vette a nyitott kapun át, hogy elállt az eső. Még akkor
se ment fel a szobájába. Kisétált a szálló elé, s fellélekzett a
felfrissült, jószagú estében. Elment, keresztülballagott a csöpögős,
lombtól sötét, nehéz-illatú babéros parkon, kábítgatta magát az eső után
meleg és sűrű levegővel, ami ott megrekedt a kövér bokrok és hízlalt
babérfák közt. Aztán megint kiment a tengerpartra, szórakozottan nézte a
holdat, amint fekete felhők mögött bujdosik az üveges égen,
sugárzó-fehérrel szegi a gyorsan úszó felhők foszló széleit. Majd
felment a szobájába, lámpát gyújtott, eloltotta, csöngetett, megint
fényt gyújtott, sonkát rendelt. Otthagyta, nem tudott enni. „Kezdődik,
megint“ – mondta. És átadva magát a rajta eluralkodó gyalázatos
gyöngeségnek, egy üveg konyakot hozatott. „Elkábulni, elfelejteni,
elaludni.“ Remegett, mikor levetkőzött és a páradús levegőtől
átnedvesedett hálóingét magára vette. „Lefeküdni, álomba dögleni…“ Az
ablaka nyitva volt. Átlátszó égbolt világolt be, szinte olvasni lehetett
volna a derült kékségben. Most megnyugodva söpörgetett lenn a tenger. Az
eső elől elbujt madarak csipogtak egyet-kettőt, elhallgattak. „A halálom
vagy“ – mondta magában. A Nagy Ervin néma beszédjére gondolt, meg arra,
mikor az asszony oly engedelmesen lépett le a csónak orráról a
szem-intésre. „Ringyó lettél“ – mondta felszakadó fájdalommal. Némán
nevetett a párnán, hanyattfekve. „Régi önző gazember“ – mondta magának –
„hát én mit akartam tőle? Hogy az legyen. Az enyém. De ő ott az, ahol ő
akar.“ A saját formulája, az „ő akar“ élesen vágódott a hiúságába. A
Nagy Ervin erőszakos száját képzelte el az Ella felszimatoló ajkán.
„Éljetek jól, mulassatok, ahogy akartok.“
Felült az ágyban.
„Te jó Isten,“ – mondta, halálra rémülve – „ha akkor nem írom meg azt az
öt sort, amit Rácz Miklós diktált a szerkesztőségben, akkor életben
maradtam volna.“ Ez agyonvágta az utolsó okosságát is, ez az elképzelése
annak, hogy milyen kis dolgon mult az élete. „Az életem?“ Ahogy megint
leereszkedett a párnára, semmi fiatalságot nem érzett magában. „Rossz
nevelés,“ – mondta zavaros-kábultan – „jómód, túl-engedékeny szülők,
gyönge jellem… semmi munka…“ Majd hosszasan bámult ki az üvegkék
semmibe, gondolat nélkül. És mikor megint megrohanták a gondolatok:
„Terhelt vagyok… ki tudja, mit kaptam a családomtól.“ Melegedni kezdett
a szeme. „Nem sírok, ez rettenetes volna.“ Aztán a dagadozó, fájó
mellében felordított valami: „Ne hagyjatok megdögleni… apa! mama!“
Legörbült a szája a szégyentől, hogy ilyen férfiatlan. „Pfuj“ – mondta –
„undorító.“ Majd próbálta cinikus hűvösséggel vizsgálni magát: „Egészen
jól kínlódom, nem is lehet jobban.“
Ivott és elszenderedett. Arra riadt, hogy kopogtatnak az ajtaján. A hold
magasra szállt fel és belátszott az ablakon. „Mi az?“ – mondta hangosan.
Az ajtó felé rándult, felült. Megint kopogtattak.
– Szabad! – kiáltotta. Meggyújtotta az éjjeli-szekrényen a zöldernyős
kis lámpát.
A félignyitott ajtón Nagy Ervin szólt be:
– Még nem alszol?
– Nem.
Bejött. Ránevetett a konyakos üvegre:
– Snapsz?
– Parancsolj – mondta neki, magához térve. Nagy Ervin nagyot húzott az
üvegből. Cigarettát vett elő, neki is adott egyet. Leült az ágy mellé, a
székre, ráült Andor levetett ruhájára.
– Bejöttem egy kicsit diskurálni – mondta.
Andor meglátta rajta, hogy rosszkedvű. Egetszagoló fitos orra most
előreállt, a polgári életbe. Levette szeméről a monoklit és a
mellényzsebébe dugta. Felbiggyesztette az ajkát, sárga kis bálibajusza
szétfeszült, az egész arca savanyú-ravasz kifejezést öltött.
– Neked könnyű, – mondta – te kimásztál belőle, irígyellek. De én egy
kicsit beleestem.
Andor hallgatott. Néma izgalom lelkendezett benne. „Ez beszélni fog.
Mindent megtudok.“ Nem mert szólni, hogy el ne riassza.
– Nem nagyon, de beleestem – mondta Ervin és megint húzott egyet az
üvegből. És most ő is hallgatott. Andor nyugodt közömbösséget
erőltetett:
– Már lefeküdtek?
– Igen.
Keserűen vigyorodott el Nagy Ervin:
– Pécsi úr nagyon sietett. Egy kicsit meg volt ijedve tőlem. Ilyenkor
sietnek. Viszik a nőt. Azóta már talán…
Andor elnézett róla. „Te is így vagy?“ – gondolta, s valami reményét
érezte a megkönnyebbülésnek.
– De hiába – mondta Ervin. – Itt hiába siet.
Ez röhögősen-kárörvendőn szólt. Ervin keresztbedobta a lábát a másikon.
– Te, – mondta, az ágyra csapva a tenyerét – ez az asszony olyan
szerelmes belém, mint egy… egy…
Nem jutott eszébe a többi. Mélyet húzott a cigarettából és a plafonra
célzott a füsttel.
– Ne mondd – szólt Andor, most végső erővel mimelve a közömböst. – Ezt
nem tudtam.
– Mint egy kutya – jutott eszébe Ervinnek a találó hasonlat. – Mint egy
kis beteg kutya.
Andor ültéből lassan hanyatt-ereszkedett a párnára:
– Nem csudálom – mondta félholt hangon, de vigyázva, hogy gyanút ne
keltsen, remegve a folytatásért.
– Kérlek, – szólt Nagy Ervin, mint aki nagy elbeszélésbe fog – ez az
asszony már akkor is szerelmes volt belém, mikor ezzel a svábbal az
anyakönyvvezetőhöz ment. Nem mondom, hogy bolondult értem, de jobban
érdekeltem, mint Pécsi úr. Azt mondod, hogy mért nem vettem el. Jött
volna. De ha én pénz nélkül nősülök, akkor primo: sírba viszem az
apámat, secundo, öregem, hiába születtem erre a világra. Ilyen tragikus
volt a helyzet, mikor a sváb ott erőlködött.
„Tragikus“ – ezen mosolyogni kellett.
– De ezt nem bánom, – folytatta csöndesebben Ervin – mert nem rendes
asszony.
– Ezt hogy érted?
– Nem rendes asszony. Nem jó állás nála férjnek lenni.
– Gondolod?
– Ha nem gondolnám, nem volnék itt.
Andor megint feltápászkodott az ágyban, felült, átölelte a térdeit.
Mintha most már nem is fájt volna semmi. Az az érzése volt, hogy
meghalt, és csak szórakozottságból beszél tovább:
– Régi dolog? – kérdezte.
– Pardon, – mondta Ervin – nem akarok többet sejtetni, mint amennyi van.
Még semmi sincs. Csak ígéretem van. De nagyon kell szorítanom, hogy
beváltsa. Ugrat, kérlek. Ma például veled ugratott.
– Igen – nézett maga elé, a felhúzott térdére.
– Észrevetted?
– Nem, nem – riadt fel.
– Velem azonban megjárja, mert én visszaugratom. Most könyörgött, hogy
maradjunk még együtt, igyunk pezsgőt, és Pécsi már maradt volna, de én
elmentem.
– És… mit akarsz tőle?
– Micsoda kérdés ez?
– Hogy komoly-e ez… hogy szereted-e…
– Meg vagyok pörkölve egy kicsit, az bizonyos. Ezt nem tagadom. De nem
annyira, hogy el ne ugorhatnám tőle. De nem akarok. Semmit nem szabad
kihagyni. Nem szabad elmenni egy jóformájú asszony mellett, ha ő
hajlandó egy kicsit megállni. Mindent, amit lehet. Mindent, amit az élet
nyújt. Elvenni mindent.
Hallgattak.
– Egy folyosón lakol velük? – kérdezte Andor.
– Igen. Szembe. Ők a kétszáztizennégyben, én a kétszáznegyvenhatban.
– És az ígéreten kívül… soha… semmi?…
– Mióta asszony, semmi.
Most nagyon úgy kellett tenni, mintha érdeklődés nélkül kérdezné:
– És azelőtt?
– Semmi. Flört.
Magától folytatta Ervin, kérdezés nélkül:
– Annál a csúnya Margitnál találkoztunk egy párszor. Nem tudom már a
másik nevét.
– Kornély.
– Igen. De ennek már több, mint egy éve. Te akkor jártál hozzájuk.
Biztos, hogy megcsalt veled.
– Téged?
– Biztos. Különben… az volt az impresszióm, hogy veled el akarta magát
vétetni.
– Lehet.
– De ez se volt sok… lanyha flört volt, egy kis csókolózás, aztán
egyszer elvittem fiákeren a Népligetbe, semmi.
Ásítást nyomott el.
– Megyek, – mondta – aludj jól.
Kinézett a holdtól ragyogó tengerre:
– Nem melegek ezek a parti szobák?
– Nem.
– Az enyém előre nyílik, a térre. De az elég hűvös.
Kiment.
Andor eloltotta a lámpát. A szoba megtelt holdfénnyel és a tenger
éjszakai illatával. Hanyatt feküdt az ágyon. Annyi idegereje se volt,
hogy a konyak után nyúljon. És egészen üresnek érezte magát belül,
mintha semmi se lett volna a mellében, a hasában. A kitisztított fehér
bornyú jutott eszébe, ahogy a mészárosnál a fogason függ, tiszta kis
fadarabbal szétpeckelve.