– Ott, aki most leült…
– A katona?
– Nem. Mellette a civil. A fehérruhás.
Az égő déli órán kevesen voltak a fürdőben, de mind arra néztek. A part
sziklái mögött, a „Strandweg“-en volt egy fehér pad. Arra most leült a
főherceg egy öreg tábornokkal. A főherceg fehér vászonruhában volt.
Rögtön a szeméhez emelte nagy gukkerét és a fürdőzőket kezdte nézni.
Aztán nagyokat nevetett azon, amit a tábornoknak mondott. Andor kijött a
vízből és szemügyre vette a főherceget. A főherceg ránézett a gukkerrel
és megint odanevetett valamit az öreg generálisnak. „Csak nem Ellát
várja?“ Azóta már háromszor hallotta Ellától, hogy programmszerűen ül
oda a padra, mikor ő fürdik, és valósággal fixirozza a katonai látcsövön
keresztül. „Ez furcsa volna, ha Ella ma ilyenkor jönne fürödni.“ Még
eddig mindig szerencsésen elkerülte. Elláék korán reggel fürödtek, ő
pedig tizenkettő után szokott, épp ebéd előtt, mikor legkevesebben
vannak. Visszament a vízbe és nyakig merült bele. Onnan nézte azokat,
akik a kabinokból felöltözötten jöttek ki és elindultak a napos úton a
villák felé. Alig maradt a vízben négy-öt ember. Csupa férfi volt. Mit
gukkerez ezeken a fenség? Kiúszott a móló végéig, ott kikapaszkodott és
ráült a naptól meleg kőre. A vízbe lógatta a lábát. Ahogy így nézi a
hosszú parti faházat, ahol a kabinok vannak, egyszerre csak látja, hogy
az egyik kabinból egy nő jön ki, fehér fürdőköpenyben. Egyideig a
korlátra támaszkodik, úgy nézi a tengert, aztán leveti magáról a fehér
köpenyt és jön a homokon a víz felé. Feszes fekete trikó van rajta.
Innen messziről alacsony nőnek hat. Nem lehet, Ella magasabb.
Nézte ezt a nőt, de nem ismerte meg. Belecuppant a vízbe, a part felé
úszott, s ahol földet érzett a lába alatt, megállt. Bizony ez Ella volt.
Amióta ismerte, mindig magassarkú cipőn állva látta. Most, hogy fehér,
sarkatlan fürdőcipőjében a talpán állt, sokkal kisebbnek hatott. De a
formái meglepték. Arányos, romlatlan szűzi termet volt, szebb, mint
aminőnek képzelte. Bántotta, hogy a fürdőruhája egy kicsit
tisztességtelen. Olyan mutogatós trikó volt, ujjatlan, nyakatlan, mint a
nagyon kivágott báli derék. A két vállán csak egy-egy gomb tartotta. És
a nadrágrésze túlrövid volt. „Hogy engedheti ezt Pécsi?“ A fején sárga
viaszkosvászon-főkötő, fodros karimáján piros szegéllyel. Kedves és új
volt az arcában az, hogy semmi hajat nem mutatott. Minden haja a főkötő
alá volt szorítva. Magas homloka, magas halántéka van így. Az arcának
gyermekes, ártatlan lett ettől a kifejezése. Szimpatikus és jóságos volt
így az arca, hajtincsek és homlokzavaró fürtök nélkül. A nők nem is
tudják, milyen szépek és ártatlanok így. Pedig hány férfi simít el
ölelésközben a homlokukról és a halántékukról minden hajat, hogy kezével
eltakarva a keretet, egy szelíd arcocskát láthasson. Milyen
fájdalmas-komolyan nézi meg így a férfi a gyerekké lett asszonyarcot,
amelyben csak a szemek uralkodnak ilyenkor, és szűzzé válik a homlok, a
halánték.
Ella hirtelen beleszaladt a vízbe, nagy föcsköléssel taposott benne,
megmerítette magát, aztán felállt. Most szárközépig állt a vízben. Így
sudárnak hatott, még hosszabbnak, mint ruhában. De a feketén fénylő,
vizesen tapadó trikó még tisztességtelenebbé vált. Meglátta Andort.
Andor a vállát nézte, amely fényes-gömbölyűn csillogott a napon. Olyan
volt a színe és a fénye, mint az új tajtékpipáé. Ahogy Andorra
mosolygott gyerekes arcával, fel-felrezzenő felsőajkával, elragadó
látvány volt. „Nem szabadulok meg tőled soha“ – gondolta a fiú, mikor
feléje lábolt a vízben. És arra gondolt, hogy az a nagy és halálos
kötelék, ami ehhez a nőhöz húzza, tulajdonképpen be nem vallott, de
végzetesen makacs testi szerelem.
– Hogy van az, – kérdezte tőle elfogódott hangon – hogy ma ilyen későn
fürdik?
Igyekezett az arcába nézni, nem akarta, hogy az asszony lássa a szeme
önkéntelen kutatásait.
– Az uramnak be kellett mennie Fiuméba, – felelt minden zavar nélkül –
egész délelőtt dolgozott valami íráson és azt most fel kell telefonálnia
Pestre. Elkísértem a hajóhoz. Csak este jön vissza. Szegény a postán fog
ülni egész nap… ebben a melegben…
A csípőjére tette a jobbkezét és kissé balra dűlt. Szinte szemérmetlen
volt, ahogy ott állt, megmutatva magát egy fiatal férfinak, akiről
tudta, hogy szerelmes belé. Időt adott neki arra, hogy mustrálja, sőt
élvezte a fiú látható zavartságát. Nehezen megy az ember fejébe ez a
magától-értetődés, amivel a legtisztességesebb nők is oly természetesen
viselkednek a tengervízben. „Olyan könnyű ez a meztelen kiállás?“ –
kérdezte magában Andor. Szinte ő restelte magát.
– Ne nézzen oda – mondta Ella mosolyogva, megmutatva kékes-fehér,
gyertyaszínű fogait – ne nézzen semerre, mondani akarok valamit.
Idenézzen, rám.
Ránézett.
– Most is engem néz – mondta az asszony.
– Én?
– Dehogy. A főherceg, a parton.
És hogy Andornak önkéntelenül is arra moccant a feje, rákiáltott,
nevetve:
– Ne nézzen oda.
Andor most titkolás nélkül, nyiltan nézett végig rajta:
– Nem csoda – mondta halkan.
– De most már feltűnő. Minden nap. Máskor reggel kilenckor fürdünk,
akkor reggel kilenckor ül ott. Most fél egy van, és megint ott ül. Most
már bizonyos, hogy miattam jön.
Andor egy kicsit elszomorodva mosolygott. Nem volt rokonszenves, hogy
így örült a főhercegnek. Ella elindult, magasra emelgetve fehér térdeit
a sekély vízben.
– Jöjjön beljebb, – mondta – itt megszáradunk és akkor rossz megint a
vízbe merülni.
Beljebb mentek. Ella úgy állt meg, hogy csak a mellképe volt künn a
vízből. A hajatlan arc nem hagyta nyugton Andort. Tizenkét-tizenhárom
éves korában lehetett ilyen Ella. Nem bírt magával, meg kellett
mondania:
– Milyen jól áll magának ez a főkötő.
– Lajos azt mondja, hogy olyan vagyok benne, mint egy kis fiú.
– Van benne valami…
Nézte az arcát, szerelmesen:
– Szép – mondta.
Az asszony lejebb merült a vízbe, az álláig. Felemelte az állát, hogy
csak a feje úszott a sötétzöld vizen:
– Hízeleg?
Andor azt akarta neki mondani, hogy „szeretlek“, de sikerült
elhallgatnia. Azt mondta:
– Óh, nem.
Most kiemelkedett az asszony a vízből vállig. A karjával
úszó-mozdulatokat téve ment arrébb, ahol megint derékig látszott.
Tökéletes volt így a felsőteste a rátapadó fekete ragyogásban. Nevetett,
de kissé idegesen:
– Baráti szívesség! – mondta.
Andor nem értette:
– Hogyan…
– Baráti szívességet kérek.
– Parancsoljon velem.
– Lajosnak… nem megmondani, hogy ez a fürdőruha volt rajtam.
Becsületszó.
Andor zavart lett:
– De hát… hogy gondolja… mért mondanám?
– Nem azért, csak úgy beszédközben, hogy ne említse. Ezt én Pestről
hoztam és mikor ő itt meglátta, mikor kipakoltam, megtiltotta. Tudja, ez
szárazon semmit se mutat, olyan kicsi, mint egy mellény. De hiába
magyaráztam neki. Itt muszáj volt újat vennem a bazárban, tudja, olyan
bő, fodros bugyogót, ami térden alul ér, és hosszú szalonkabátot,
térdigérőt, nyakkal és ujjal. Pedig láthatja, a többi nők is mind ilyet
viselnek. Csak öreg hölgyek jönnek olyan egész ruhában.
– És ha megtudja?
– Ki mondja meg neki? A főherceg?
Nevetett és lemerült, nyakig. Andor a partra nézett. A fehérruhás fenség
szétvetett lábbal állt az úton, egészen a szélén és szeméhez
forrasztotta a nagy fekete gukkert. A tábornok néhány lépéssel mögötte
állt. Az asszonyfej a vizen lebegve nevetett:
– Ne nézzen oda.
Most érezte csak meg, hogy ezek a vízből-kiemelkedések, lemerülések,
csípőretett kézzel való kiállások nem voltak természetesek, sőt még csak
nem is neki szóltak, mint egy pillanatra hitte. Ő már elfelejtette a
főherceget, de az asszony annak játszott és még most is annak játszik.
Annak vette fel a tiltott trikót. Gyűlöletes érzés volt ez. És a
főhercegnek fordult meg, mikor az imént azt mondta, hogy menjenek
beljebb, mert megszáradnak. Ő itt csak statisztált egy útálatos
némajátékhoz, ami másnak szólt. És ez a gonoszság, hogy az első nap,
mikor az ura benn kinlódik a melegben, a fiumei postán, ő felveszi a
szemérmetlen trikót. Ebben a pillanatban szerette meg Pécsit. Örök,
nyomorú testvéri érzése a visszautasított szerelmesnek a kínlódó férj
iránt. És az a lesujtó szégyen, hogy ő senki és semmi, ő! És ez a
nevető, ostoba kis csinos fej a vizen, ez az imádandó csinos fej a
felhúzott felsőajkával, ez a most eget szaglászó, feltartott fitos orr,
és a gyerekarc, amin meglátszik a hűsen enyhe tengervíz-okozta testi
öröm… Különös érzés: agyoncsókolni, vagy a vízbefojtani, valami vad vágy
a kettő közt… „Csak meg ne lássa rajtam.“
Az asszony elúszott tőle. Kifelé úszott, a messzeség felé, csak a sárga
főkötőjét lehetett látni. Aztán visszafelé kanyarodott, az asszonyok
lassú és nyugodt úszásával, azzal az elkomolyodott arccal, amit a testi
munka okoz náluk. Egyszerre felderült, felállt a sekélyben:
– A Samu!
És locskolva-föcskölve szaladni kezdett a part felé. A parton egy kövér
hölgy állt tetőtől-talpig vörös fürdőruhába öltözve, fodros-buggyos,
bőráncos, tisztességes jelmezben. Mellette egy úszónadrágos, barnára
sült kis fiú, két-három éves lehetett. Abban az irányban állottak,
ahonnan a főherceg nézett.
– Samu! Samu! – kiáltott Ella a gyerek felé. Andor önkéntelenül is
követte. A gyerek és kövér anyja oly közel állott a főherceghez, hogy az
levette a szeme elől a gukkert, mikor Ellát közeledni látta. „Nem a
Samunak szól ez, a főhercegnek szól ez“ – gondolta Andor, egészen
elkeseredve.
Mikor a Samu meglátta Ellát, keservesen kezdett bőgni. El akart
szaladni, de az anyja megfogta. Szegény meztelen kis Samu rugdalódzott
és visított az anyja kezében. Félt Ellától. Ella visszafordult Andor
felé, hangosan és erőltetetten nevetett, a mellére téve a kezét:
– Nézze, hogy fél tőlem… Én szoktam bevinni a vízbe. Minden nap én
viszem a vízbe.
A kövér zsidóasszony mosolyogva köszönt Ellának:
– Jónapot nagysád!
Ella kilépett a partra. Az iszapos lejtőn túl tíz-tizenkét lépésnyire
volt a magasan épített parti út. A főherceg egészen a szélén állott, s a
vaskorlátra hajolva, mint valami erkélyről nézte a jelenetet. Most már a
tábornok is melléje könyökölt, tiszteletteljesen. Ella túlhangosan
beszélt Samuhoz:
– Samukám, gyere a vízbe a nénivel.
– Nem megyek! – bőgte Samu. Barnára sült, egészséges, kövérke gyerek
volt; domború, olajbarna kis melle volt, mint egy hegedűnek. Az egész
Samu olyan volt, mint egy hegedű. Andor a főherceget nézte.
– Nem jössz? – kiáltott rá nevetve Ella. – Nem jössz, Samuka? Akkor
viszlek, Samuka!
Most Samu, akinek az anyja fogta a kezét, visítva kezdett forgolódni a
vörös kövérség körül, belemarkolászva a bő, vörös ruhába. Aztán sikerült
magát kiszabadítania, és két kezével balanszirozva, mint a kötéltáncos,
totyogott a homokon, el a víztől, egyenesen a főherceg felé. Ella utána
szaladt:
– Megfoglak!
Andor végtelenül haragos lett. „Most utána ugrani, elkapni azt a puha,
karcsú derekát, becipelni a vízbe, beledobni, belevágni, belefojtani.“
Ahogy elfogta a visító Samut, ahogy lehajolgatott, leguggolt hozzá,
ahogy hangosan nevetve forgolódott körülötte feketén csillogó formáival,
ott, közvetlenül a fehérruhás férfi szeme előtt, tűrhetetlen látvány
volt, tűrhetetlenül gonosz és tűrhetetlenül szép. Andor megfordult,
besietett a hűvös vízbe, néhány lépés után mellrevágta magát és úszni
kezdett kifelé, az egyre hidegebb és sötétebb hullámok felé. Nem akarta,
nem bírta ezt nézni. A háta mögött nagy sivalkodás volt: Ella ölébe
kapta Samut és bement vele együtt a tengerbe. A vörösruhás kövér hölgy
megtisztelve, mosolygósan ment utánuk. Andor kikapaszkodott a móló
végére, onnan még látta őket, amint meg-megmerültek a vízben, nevették a
rémüldöző Samut, akit aztán kivittek a partra. Visszafelé indult a
mólón. Egyszerre érkeztek a homokra. Samuval beszaladt a vörösruhás nő a
kabinba. Ella rászólt Andorra:
– Megyünk, ebédelni?
– Egy óra mult – mondta Andor.
– Velünk ebédel? – kérdezte Ella, csak hogy még állhasson ott egy percig
a főherceg előtt.
– Köszönöm… ha megengedi…
Bementek a kabinjaikba. A főherceg mondott valamit a tábornoknak.
Bizonyára azt, hogy „mehetünk, mára vége az előadásnak.“ És elmentek, a
szálloda felé. Andor bágyadtan és fáradtan ült a kabinja kis fapadján.
„Üres, gyalázatos nő“ – mondta magában. „Rossz, hamis, szemérmetlen,
csaló, komisz.“ De oly boldogan zengett benne a kérdés: „velünk ebédel?“
Ki az a „velünk?“ Pécsi Fiuméban van. Csak Iván lehet, meg ő. És
merészel így hármasban ebédelni, mint ahogy annyiszor ültek így hárman
az asztalnál, otthon, mikor az öreg Turnovszkyék színházba mentek.
„Ennyire nem törődik velem?“ – „Vagy talán…“
Felöltözött és várt künn a nyilt folyosó fahídján. A fürdő teljesen üres
volt. Egy lélek se volt benne. Valahol igen messze egy tengerparti
gyártelep szirénája búgta az egy órát. A nap gyilkosan sugárzott, csuda,
hogy fel nem forralta a tengert itt a sekélyebb partokon. Andor kellemes
hűvösséget érzett a tagjaiban. „Ella is ilyen hűvös most“ – gondolta. És
Pécsi jutott eszébe, amint a fiumei főpostán izzad egy párnázott-bélelt,
viaszkos-büdös szűk telefonfülkében, és erőlködve olvas bele a telefonba
nagy-hangosan egy hosszú írást. „Érdemes megházasodni?“
Ella kijött a kabinból:
– Megvárt?
– Hogyne.
Fehérbabos kék kartonruha volt rajta. Nagy szalmakalap a fején.
Napernyőt nyitott ki.
– Hárman leszünk az asztalnál, Ivánnal – mondta, mikor a lépcsőn
felmentek a parti útra. – Végre rávettem tegnap Lajost, hogy asztalt
foglaltasson az étteremben. Unalmas volt mindig a szobában étkezni.
Andor egészen közel ment mellette. Kétségbeesetten nézte fehér nyakát, a
profilját. Most már szőke csigák selymeztek a halántékán és a kalap alól
a homlokára tódult a dús, fényes szőke haja. Most meg így volt szebb,
mert most asszonyos és kihívó volt. Ahogy mellette ment, érezte új
ruhájának az illatát. A festett nyári kartonnak orrszúró, éles illata
volt ez, örök kísérője az ifjú és nyári szerelmeknek. Keserves, fészkelő
emlék, tisztesség-parfümje… Budai majálisok jöttek vissza vele,
kuglizó-délutánok, vasárnapok, égő ölelések a kertben, régen. Ahogy
némán ment mellette a napon, egyre mondta magában: „Nem szabadulok
tőled.“ És mikor az asszony felszaladt előtte a széles lépcsőn a hotel
árnyéktalan parkjába, szédülten meredt a gyors-kapkodva emelgetett
karcsú fehér cipősarokra: „Elveszem tőle.“ Szegény Pécsi, a forró
telefonfülkében.
Iván már várt az asztalnál. Ebédelni kezdtek, ott egy kicsit nyomott
volt a hangulat, mert most már ketten voltak Ivánnal, akik erősen
érezték a régi hármas együttlét emlékét. Hogy van, hogy a férfiak
érzékenyebbek az ilyesmi iránt?
Mikor a leves után csöndben várakoztak a table d’hôte folytatására,
Andor mögött nagy robajjal állt fel az egész publikum. Hátranézett. A
főherceg jött be a generálissal az étterembe és mosolyogva biccentett a
fejével az ebédtől felállók felé, akik minden nap így üdvözölték. Már
közeledett feléjük. El kellett haladnia az asztaluk előtt. Előbb Iván
állt fel, aztán mosolyogva Ella. „Nem állok fel“ – gondolta Andor makacs
haraggal. Nem is állt fel. A főherceg elment mellettük és szép főhajtást
csinált Ella felé. De a szeme sarkából volt egy komor villanása Andor
számára. Ezt Andor észrevette. A szalvétával törülgetni kezdte a kését
és a villáját. A főherceg az utolsó asztalhoz ült le, a sarokban,
szemben Andorral. Amint leült, cvikkert vett fel és megnézte Andort. A
fiú ezt is látta, bár úgy tett, mintha nem nézne oda. „Haragszik rám“ –
gondolta izgatottan. Egy kicsit, egy csöppet feldúlta ez az első
forradalom, amit életében csinált. Lázadás egy igazi főherceg ellen, még
pedig úgy, hogy az észre is vette.
– Mit csinált? – kérdezte Ella, mikor leült, nevető arccal.
– Semmit.
– Miért nem állt fel?
– Csak.
Ella érdeklődve nézte Andor elkomolyodott arcát. Látszott rajta, hogy
ugyanakkor, amikor bántja ez, tetszik is neki a dolog.
– Haragszik rá?
Pillanatnyi habozás után szerelmesen nézett az asszonyra. A szemébe
nézett:
– Óh igen – mondta.
Hozták az újabb fogást. Az ügy be volt fejezve.
Mikor a feketekávénál tartottak, Ella felágaskodott ültében. Vele
szemben volt az étterem bejárata, amelynek Andor háttal ült.
– Ervin – mondta Ella.
Andor nem fordult hátra.
– Micsoda Ervin?
– Nagy Ervin – szólt Iván, fölkelt és elébe ment.
„Nyomorult dolog az ilyen“ – mondta Andor magában, erőltetve a meg nem
fordulást. „Nyomorult dolog, hogy ez most bosszant, mintha én volnék a
férj. Mit csinál itt Nagy Ervin? Honnan jön ide Nagy Ervin?“
Már ott állt az asztalnál Nagy Ervin, frissen vasalt hófehérben,
cigánybarnára égett arccal, egészségesen, a barnaság alatt
kicsattanó-pirosan, a naptól és a tengertől fehérített szőke hajjal és
még fehérebb szőke bajusszal.
– Szervusz – mondta neki Andor, kelletlenül.
Már le is ült Ervin, már rendelt is feketét. Már Ella csak vele beszélt,
csak feléje fordult, csak őt kérdezte:
– Itt a motoros?
– Azzal jöttem.
– Honnan? – kérdezte Andor.
– Porto-Malleból. Nagyszerűen jöttünk. Felséges tutaj.
– Ott nyaralsz?
– Ott. De most a nyakatokra jöttem, pár napra.
Ella érdeklődve, mosolyogva nézte a monoklis arcot:
– Van szobája?
– Kétszáznegyvenhat.
Nagyszerű, életrevaló fiú volt ez. Cigarettával kínálta Ellát.
– Ne abból vegyen. Ebből a parafavégűből.
Mutatta az ezüsttárcájában, hogy melyikből.
– Nem árultok el? – nevetett Ella.
– Soha – mondta Ervin, égő gyufát tartva oda.
Andor ideges volt. Úgy tett, mintha mosolyogna:
– Ezt is eltiltotta Lajos?
– Hogyne! – mondta Ervin Ella helyett, ellenőrizte Ella első
szippantásán, hogy ég-e a cigaretta, és csak akkor oltotta el a gyufát.
Andor felé fordult:
– Te mióta vagy itt?
– Régóta. Már elutazófélben vagyok.
Aztán megint Ella felé beszélt Ervin:
– Nagyszerű viziélet van odaát. Sajnálhatják, hogy nem oda jöttek. Lajos
mikor jön vissza?
– Este.
(„Hogyan, hát ez tudja, hogy Lajos Fiuméban van?“)
– Tegnap jött vissza gróf Schannigen a jottjával. Nagyszerű tutaj az is.
Albániáig volt vele. Henningsen is vitorlázik.
Ella az asztalra könyökölve fujta a füstöt:
– Szilkey ott van?
– Hogyne. Ő ne legyen ott? Van neki egy vén bárkája, öreg tíztonnás
kisztni, de megy vele. Rózenberg is vett egy kuttert. És három
motorosunk van: Stein, Vizlendvay és Kartali-Kiss Pali, amit elhoztam.
– Meddig a magáé?
– Ameddig akarom.
Ella Andorhoz fordult.
– Ervin kölcsönkapott egy motorost Kartali-Kiss Palitól, holnapra nagy
kirándulást beszéltünk meg. Akar velünk jönni?
Még mielőtt felelhetett volna, Ervin biztatóan szólt:
– Gyere. Nagyszerű lesz.
Ez bántotta, Ervinnek ez a házigazdai hangja, meg az, hogy Ella
hívásához ilyen hirtelen csatlakozott. Valahogy úgy érezte, hogy ezek
együvé tartoznak. Minden érzése arra késztette, hogy ne menjen velük, ne
lásson ebből még többet, ne jöjjön rá itt semmire, ami még jobban
bántaná.
– Köszönöm, – mondta – kedves vagy.
– Jön? – kérdezte Ella.
– Hogyne! – mondta egészen elgyengülve.
– Na, ez nagyon kedves – szólt Ervin – és még ott van két
Széchenyi-komtesz, egy izmaelita bárókisasszony, de nagyon rendes lány,
aztán Árközy Fodri, Stoll Feri, Szabó Dönci, az egész Zakariás-család,
van egy Haggenmacher, egy Dréher, van ott minden. És a Jettl-lányok,
természetesen.
– Bán Luli?
– Még kérdezi?
– A tanárral?
– Noná! – mondta szellemesen Ervin. Szeretett zsidóskodni, ezt nagyon
gentrysnek találta. – Nüná – tette hozzá, hogy még jobb legyen.
Jó ruha volt rajta. És csúnyául egészséges volt. És nagyszerű, víg
társaságból jött. És motoros-csónakot hozott. És ő, Andor, valahogy
lemaradt, árnyékba került ebben a társalgásban. De nemcsak ő, Pécsi is.
És ez a váratlanság. Ez a gyorsaság. Már szobája is van.
Kétszáznegyvenhat. Tehát a második emeleten lakik, ugyanott, ahol
Elláék. Ő a harmadikon lakott, a háromszáztizenötösben.
Ahogy így elgondolkozott, mialatt Nagy Ervin újabb grófokat sorolt fel,
kirándulásokat és fürdéseket mesélt pattogva, frissen, üresen, de nem
kellemetlenül, teljesen lefoglalva Ella érdeklődését, Andor megint
hallotta az egyszerre felálló vendégek robaját. Felkapta a fejét, s
látta, hogy a főherceg elindul az asztalától, udvariasan bólintva a
szomszédai felé. Nagy Ervin rugalmasan ugrott fel, és közben meglepetten
kérdezte:
– Mi az? Főhercegetek van?
Akkor már Ella és Iván is állott.
– Igen – mondta Andor és elvörösödve emelkedett fel a székéről. Mikor a
főherceg elhaladt előttük, nekik is bólintott a fejével és a szeme egy
pillanatra Andorra mosolyodott, mintha azt mondta volna: „Na látod,
mégis csak felálltál“.