II.

Mikor reggel rozoga horvát fiákerén megérkezett a fürdő egyetlen nagy

szállodája elé, az arany napsütésben színek fogadták. Osztrák és magyar

zászlók függöttek az erkélyekről, a kapu körül monogrammos pajzsok

csillogtak és sötétzöld lombból font füzérek csavarodtak fehér póznákra,

amelyek címereket és zászlókat viseltek. A kapu fölött sűrű

lombdíszítmény volt, a királyi pár arcképe körül. Szép sárga homokkal

volt felhintve a szálloda előtt levő kis kerek térség, amelynek szélein

emberek tolongtak néhány szerény-egyenruhás rendőr mögött. A hotel

kapujában frakkos és cilinderes urak várakoztak, köztük néhány

aranygalléros tiszt és egy ismeretlen-egyenruhás fonnyadt ember, valami

magasabb osztrák hivatalnok. Odább, a gyepen réztrombiták csillogtak:

falusi zenekar várta az ő pillanatát. „Mi ez? A királyt várják?“

A kocsisa nem törődött ezzel az egésszel. Nyugodtan hajtott a kapu elé,

sértőn szántotta fel friss keréknyommal a símára söpört sárga porondot.

A frakkos urak mögül egy rémült portás ugrott elő két pribékkel,

lekapkodták a bakról Andor két bőröndjét, egy rendőr már fogta is a

lovak száját, már el is húzták a kocsit alóla, épp csak, hogy

kiléphetett belőle. Szemrehányó nyers parancsszavak közepett tűnt el a

kocsi a tömeg mögött, fehér keztyűk mutatták, hogy hova bújjon gyorsan,

és mikor Andor zavartan ment be a frakkosok közé, úgy érezte, mintha

tolnák is egy kicsit, hogy siessen. Egy gereblyés ember a keréknyomot

tűntette el. Benn hölgyek álltak sorfalat a hűvös hallban, mind fehér

ruhában voltak és mindeniknek kis bokréta volt a kezében. A vastag vörös

szőnyeg, amely a kapuból kinyúlt a sárga porondra, mintha a lojális

hotel a nyelvét nyújtotta volna a magas vendég elé, itt benn

folytatódott, rézrudak alatt húzódott fel a széles lépcsőház torkába, s

oly tiszta volt ünnepélyes bíborszínében, hogy Andor lelépett róla.

Mellette ment, a kövön. A portások idegeskedtek vele, azt mondták:

„sofort“ és „moment“, szinte dugdosták, mint valami kellemetlen

vendéget, szégyelték, mint a szegény rokont. Végül is „verzeihen“ és

„moment“ szavak kíséretében leültették a hölgyek sorfala mögött egy nagy

fonott székbe. Nem mondták meg neki, hogy főherceget várnak, ezt tudni

kellett mindenkinek, az egész világnak. Andor bosszankodott, de aztán

felállt és a hölgyek mögül kitekintett a kapu elé. Künn megszólalt a

rezesbanda, és nagyokat reccsentett a ragyogó nyári világba. A kerek

térség túlsó végében megállt a villamosvasút egy piros kocsija, amelyet

egy cilinderes, fehérkeztyűs, szalonkabátos úr vezetett. A villamosvasút

főmérnöke volt, a fenség azt az óhaját fejezvén ki tavaly, hogy az idén

majd villamoson akar a vasútállomásról a hotelig utazni. A kocsiban

egyesegyedül volt a főherceg, a meleg dacára barna katonaköpenyben.

Őszülő, ötven év körüli férfi volt, de csinos és délceg tartású katona,

olyan, akit az osztrákok „fescher General“-nak neveznek. Mosolyogva,

szalutálva jött át a sárga porondon, a kiabáló emberek és a recsegő

rezek zajában, aztán megállt a kapu előtt. Egy pillanat alatt

elhallgatott minden, halotti csönd lett. Andor a fejektől nem látta, mi

történik, csak rémlett neki, hogy a templomi csöndben egy szúnyogszerű

hangocska beszél. Mindenki hallgatott és figyelt, s ekkor Andor

észrevette, hogy szabályos időközökben valami erőteljes zuhogás

hallatszik bele az ájtatos szúnyogénekbe. Különös, hogy a többiek ezzel

nem törődtek. A szúnyog egyre énekelt, néha éppenséggel semmit nem

lehetett hallani a beszédjéből, de az a valami rendületlenül zuhant

bele, szinte másodpercenként. A portás egyik legénye állt mellette

ágaskodva. Ezt megkérdezte, hogy mi ez a rengő-zuhogó hang. Mosolyogva

felelt, maga mögé mutatva a hüvelykujjával:

– A tenger.

Andor felment a szobájába és kinyitotta az ablak zöld fatábláját.

Felragyogott rá a tenger. Végtelen-kék mosolyával összeszorította a

szívét, és mikor a látványtól egy kicsit feldúltan elfordult az

ablaktól, a tenger kis fényhullámokkal öntötte tele a szobáját; a falon

és a mennyezeten fátyolos aranykígyókat táncoltatott, és ide fel

szelíden küldte a hullámzuhanás muzsikáját, amellyel lustán söpörte a

parti sziklákat. Forró, de szabad levegő jött be az ablakon, beszállt

vele az Adria parfűmje, ez a különös, délvidéki keveréke a sűrű

babérszagnak a sziklák közt hervadó víz pocsolyás-halas lehelletével, ez

a bágyasztó-lustító nehéz illat, amiből semmi sincs Európa nyugati

partjain vagy az Északi-tengeren. Most, ezen a nyugodt és felhőtlen

nyári délelőttön tüzes-kék volt a színe a távolban, de ott messze olyan

sűrűnek hatott, mintha színes tej lett volna. Álmos és álmosító volt ez

a nagy nyugalma, tunya napon-sütkérezése. Szundikáló óriási fenevad

benyomását tette, amely félálomba lustulva terül el és csak a farka

bojtjával csapkod néha a bogarak felé. Alig észrevehető kis meleg szellő

járt be az ablakon, a könnyű függönyt alig, hogy meg-megmoccantotta.

Andor az ágy szélére ült és félig behúnyt szemmel az eget nézte, amely

még jobban sugárzott, mint a tenger. Aztán ledőlt a párnára és a kis

levegőmozgással simogattatta az arcát. Ide nem hallatszott semmi a

főherceg fogadtatásából. Csönd volt, itt még a partot söpörgető hullám

is belesímult a nyugalomba. Néha szerény madárcsipogást hallott. Aztán

ezt se. Elaludt a hosszú utazás után, mélyen, édesen, ahogy csak a déli

óra előtt lehet aludni, nyáron, nyitott ablaknál, a tenger első

lélekzetétől elkábultan.

Másnap reggel frissen ébredt, sóhajtás nélkül. Semmi dolga nem volt,

mégis, mikor az órára nézett, azt mondta: „hű, már kilenc!“ és sietett

az öltözéssel. Az ablakot kinyitotta és félig-felöltözötten kihajolt a

tengerre. A szemnek az igazi reggelije ez a nagy-messzeségbe nézés.

Mintha a pilla mögé sokáig elzárt tekintet így reggel nyújtózni

szeretne, akár a test. Szereti a messzi párás távolt, felfrissül tőle.

Andor fiatalnak és jókedvűnek érezte magát, mikor leszaladt a lépcsőn

reggelizni. Ez a virgonc érzése megint olyan volt, mint a szesztől

eltiltott emberé, aki végre borhoz jutott. A hosszú időn át megtartott,

s aztán megszegett tilalom beteges élénksége ez: a vízivó részeges

vergődik, szomorkodik, ráfogja magára, hogy jobban van, de mint a

halálból az életbe, úgy repül fel a kedélye, mikor visszazökken a testi

bűnbe. A mániába, az izgatott és izgató foglalkozásba való visszaesés

csinált megint élénk embert a bágyadt lábbadozóból. Nagy étvággyal

evett, s aztán rögtön munkához látott. Mikor érkeznek Pécsiék? És hol

fognak lakni?

Szinte természetes volt, hogy idejönnek, az egyetlen nagyobb szállóba.

Alig nyolchónapos házasok, ilyenkor még nagy szerepük van a díszleteknek

a házaséletben. De lehet, hogy a sok penzió egyikében vettek lakást.

Mindegy, elég idő van, hat nap, ezalatt mindent ki lehet tudni.

Megállt a portás fülkéjénél, megvárta, míg az aranysapkás német végez

két hölggyel, akik vagy húsz kérdést intéztek hozzá, aztán, mint aki

unalmában nézeget, odaállt a nagy fekete tábla elé, amelyen a lakók

nevei voltak olvashatók keskeny kartonszeleteken. Sok magyar nevet

látott, a magyar cédulák mind „Herr Graf“, vagy „Herr von“ szavakkal

kezdődtek. De volt még sok üres szoba is. Hirtelen megnézte a maga két

szomszéd számát, – nem szerette volna, ha ezek üres szobák lettek volna.

Mind a kettőben laktak, mind a kettőben idegenek. Egy olasznevű „Herr

Graf“ és egy horvátnevű „Herr von“. A tábla mellett magas pulpituson

nyitott vastag könyv feküdt. Nevek voltak beleírva. Szerénytelen, gyors

beszéddel kérdezte a portástól:

– Ezek az előjegyzések?

– Igen.

De abban a pillanatban fenn, a könyv felső szélén már meglátta a második

sorban a nevet, amit keresett: „Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär

u. Frau, Budapest.“ Mellette a dátum, amikor érkezniök kell. Kornély

Margitnak pontos volt az értesülése. Csak most jutott eszébe, hogy

hirtelenében milyen bolondságot csinált, mikor a lány egyetlen

megjegyzésére rögtön ideutazott. Margit tévedhetett volna. De most már

mindegy.

Sétálni ment, messzire vándorolt el délelőtt a kanyargó, sziklás

tengerparti úton, és elfelejtette, hogy ebédelni is kell. Most már

megint feledékeny volt, apró dolgait sorra elfelejtette, amióta megint

beeresztette elméjébe a nagy gondolatanyagot, ami legjobban érdekelte.

Mintha a memóriája szakmát választott volna, elhanyagolt mindent, ami

nem Ellára vonatkozott. Specializálta magát erre a nőre és mindenre, ami

valaha ezzel összefüggött. Este és másnap egész nap az első találkozás

esetlegességeit számította és minden esethez külön tervet csinált. Mit

fog csinálni, ha a hotelben, ha az úton, ha a fürdőben, ha az

étteremben, ha a kertben találkozik velük. Mi a teendő, ha Ella van

egyedül, ha Pécsi van egyedül, és mi a teendő, ha együtt vannak, mikor

először találkozik velük. Ezeket a terveket pontosan megcsinálta és

minden eshetőségre külön, élesen emlékezett. A tervek egész építménye

pedig oly maniákus aprólékossággal volt kidolgozva, mint azok a

kenyérbélből készült templomok és tájképek, amiket fegyházi rabok

csinálnak évek hosszú során át.

A hotel a magas tengerparton állott. Vendéglőjének a tenger felé

terrasza volt a földszinten. A terraszról széles lépcső vezetett le a

lejtős parkba, amelyet még csak most fásítottak. A vékonyka facsemeték

közt szerpentinút ereszkedett le a tengerhez: ezen az úton járt lassan

le és fel Andor minden nap, vacsora után, megvizsgálva az aznapi újabb

terveket. Néha éjfélig sétált, vagy ült lenn a kőpadon, a holdködbe

borult távoli szigetek ezüstporos sötét foltjait nézve elgondolkodó

tekintettel.

Nagy melegek jártak. Egész nap égett a köves tengerpart, és éjszaka,

mint a jó kályha, kiadta magából a lassú meleget, amit napközben

felszívott. Csak a szikláktól távol, a babéros kertekben volt egy kis

enyhülés, vagy egészen lenn, a vizen. Ez a meleg fontos szerepet

játszott a számításokban. Ilyen melegben semmi esetre sem jönnek a

nappali vonattal, hanem éjszaka utaznak. Azzal a vonattal jönnek,

amellyel ő érkezett. De vajjon Pesten is ilyen meleg van-e? Minden nap

megnézte az ujságok időjárási rovatát. Tulajdonképpen mindegy volt neki,

hogy melyik vonattal jönnek. A fontos az volt, hogy ő pontosan tudhassa,

mikor érkeznek. A hőség arra volt jó, hogy egy bizonyos vonatra

kényszerítse őket, s akkor percre lehet tudni, mikor jönnek. A lapok

szerint Pesten is nagy meleg volt. Valóságos komoly örömet okozott

Andornak a napihírek között egy ritkított betűvel nyomtatott tréfás

elmefuttatás a rettenetes hőségről. „Úgy látszik, ott még melegebb van,

mint itt.“ Ilyenkor nem lehet nappal tizenhat órát utazni. Az időjárási

rovat hátul van, a hirdetések határán. Ott van Ősbudavár nyári

programmja is. Ebben meglátta a Moulin nyári helyiségének a műsorát:

„Éjféltől kezdve nemzetközi táncok.“ Alatta vagy tizenöt táncosnő neve,

apró betűvel. Köztük: Bárány M. Leeresztette a térdére az ujságot.

Szegény Csirke ebben a hőségben nemzetközi táncokat táncol. A matróztánc

nem rossz, elég hűvös tánc. A francia táncok is jó nyári táncok:

kivágott ruha, rövid szoknya. De az orosz tánc, a nagymazur, amit

egyszer látott tőle, a prémsapkával, a prémes sötétzöld orosz

posztó-kabátkával, csizmában, fiúnak öltözve…

Az érkezés napján korán reggelizett, s mintha ő volna a hotel

tulajdonosa, kiállt a kapuba, szétnézett az üde reggeli képen, és az

eget vizsgálgatta. Nyugodtnak érezte magát. Mikor körülbelül elérkezett

az idő, bement a hallba, amelyben most alig néhány ember lézengett, és

egy csomó ujsággal leült egy fonott székbe, úgy, hogy szemmel tarthatta

a nyitott kaput. Olyan széket választott, amely előtt el kell haladnia

annak, aki a lépcső felé megy. De türelmetlen lett, fölkelt és a

portáshoz ment. Megállt az üvegfülke nyílásában és kedélyességet

erőltetve kérdezte:

– Tele van már a hotel?

– Oh igen – felelt a portás, nem emelve fel tekintetét egy üzleti

könyvből, amibe belemélázott. – Minden szoba le van foglalva.

Andor rágyújtott, egy kis szünet kedvéért. Aztán hanyagul kérdezte:

– Jön ma valaki?

– Igen – mondta a portás, a könyvet nézve.

– Most reggel?

– Igen.

– Sokan jönnek?

– Lehet.

„Érdekes, milyen szűkszavú lett a gazember, mikor olyasmit kérdezek, ami

izgat.“ Mintha megérezte volna rajta. Szünetet tartott, aztán ő is

másfelé nézett, mikor kérdezte:

– Pestről?

– Igen.

Idegessé tette ez a nemtörődömség. Hangosan szólt:

– Kicsoda jön Pestről?

A portás a nagy könyvhöz ment. Cvikkert tett fel. Benézett a könyvbe és

kulcsokat csörgetett a nadrágzsebében. Hangosan sillabizálva olvasta:

– Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär…

A fiú megijedt, mikor ezt a nevet hangosan hallotta kimondani. Majdnem

azt mondta: „Pszszszt!“ Szétnézett. Zavartan szólt:

– Más nem jön?

– Nem. Kit tetszik várni?

Kínjában ezt mondta:

– Doktor… doktor Máté… ügyvéd.

A portás a könyvbe nézett:

– Nem rendelt szobát.

– Úgy? – mondta Andor, kissé megizzadva. – Akkor talán valami penzióba

jön.

– Az lehet – szólt a portás, levette a cvikkert és kiment a kapu elé.

Andor visszaült a helyére. Épp az óráját akarta megnézni, mikor árnyék

suhant a kapu elé. A puha homokon nesztelenül jött a hotel elé a fiáker.

Az első szó, ami behallatszott, Ella világos hangja volt. Magyaros

németséggel mondta a portásnak, hogy egy nagy kosár már nem fért erre a

kocsira, azt a villamos teherkocsiján hozza a hordár. Aztán rögtön

megjelent a kapu ragyogó négyszögében, okkersárga vászon útiruhában,

barnafátyolos kalapban, kezében kis táskával. Pécsi a kocsinál maradt.

Ella hátraszólt neki:

– Itt megvárlak a hűvösön.

Az arcát nem lehetett jól látni, mert mögötte volt a napsütés. Bejött,

megállt a vendégek fekete táblája előtt, de csak egy pillanatig nézte,

megint visszament a kapuhoz. Künn kofferekkel és skatulyákkal bajlódtak.

Eljött a kaputól és lassan a lépcső felé sétált. Mikor Andor közelébe

ért, ránézett. Andor felállt és köszönt. Az asszony elmosolyodott és

minden zavar nélkül ment feléje. Kezét nyújtotta, már messziről:

– Maga itt van?

– Oh, már régen.

Ügyesnek érezte magát, mikor hozzátette:

– Micsoda meglepetés… hogy maguk idejöttek.

Ella a kapu felé nézett:

– Még tegnapelőtt úgy volt, – mondta – hogy a Balatonhoz megyünk. De

aztán mégis idejöttünk.

Ijedt izgalom rohant végig Andoron: „nem is tudtam, milyen veszélyben

volt ez az egész“. A portás és a két legény behozta a holmit. Mögöttük

jött Pécsi, erszénnyel a kezében, a hóna alatt két tennisz-ütővel.

Hosszabb, csontosabb és soványabb volt, mint valaha. Az arcán a forradás

meg vörösebb. Valami fanyarság volt az arckifejezésében, még mielőtt

Andort meglátta. De lehet, hogy ez csak a melegtől és a hosszú utazástól

volt.

– Nézd, Lajos, – szólt feléje az asszony, – Aradi van itt.

Pécsi arca a fanyarságból hirtelen kisímult, és éppoly hirtelen udvarias

mosolyba rándult:

– Szervusz – mondta. – Itt nyaralsz?

– Nyaraltam – felelt Andor, a „tam“ szótagot hangsúlyozva. – Már rég

vagyok itt, alighanem a jövő hét elején utazom.

– Hova? – kérdezte Pécsi, a koffereket cipelő embert követve

tekintetével.

– A Tátrába.

Ella nevetett:

– Ott legalább hűvös van. A kocsit kifizetted, fiam?

– Ki.

– Na gyerünk.

Andor felé biccentett a fejével:

– A viszontlátásra. Remélem, látjuk.

– Hogyne. Kezét csókolom.

– Szervusz – mondta Pécsi, kezet fogott vele és a felesége után ment.

Pécsinek hűvös és nyirkos keze volt. A legalsó lépcsőn megint

szembekerült Ella a lent álló Andorral:

– Itt is olyan nagy hőség van? – kérdezte fölfelé menet, szenvedést

jelző arccal.

– Óh igen.

– Mert Pesten borzasztó. Tűrhetetlen.

Fölmentek. Andor visszaült a székbe. Pécsi megcsúnyult, Ella megszépült.

Megint hízott egy kicsit, most már bizonyos, hogy valamikor olyan lesz,

mint az anyja. Az apja csupa csont és koponya. De ő az anyja lágy

teltségét örökölte. Csodálatos, milyen üdék a fogai. Mintha az egész

fogsora egy darabból volna és a fogak csak rovátkolva volnának ebbe az

enyhefényű anyagba. Kékesfehér, szép fogai vannak. Vagy talán csak a

szájának a dús pirossága teszi? „Érdekes, azt hittem, izgatottabb

leszek.“ Az ujságba nézett. Kipróbálta, hogy érti-e, amit olvas.

Értette, egészen jól. „Nem szeretem már?“ Elmosolyodott. Aztán komoly

lett, mintha rendreutasítaná magát: „nem kell ezen nevetni… lehet, hogy

már nem őt szeretem, hanem a magam szenvedését, az egész történetet, a

haldokló emléket…“ Kiment sétálni a ház elé. „Annyi bizonyos, – mondta

magában – hogy érzéki hatást nem tett rám, abszolute semmi érzéki hatást

nem tett.“ Ami legjobban meglepte, az volt, hogy Pécsivel szemben semmi

haragot, féltékenységet vagy irígységet nem érzett. Pécsi annyira férj

volt már, hogy nem zavarta. Sőt az a pillanat, mikor az asszony előtt

azt hazudta neki, hogy rég itt van és hogy a jövő hét elején a Tátrába

utazik, ez a pillanat őt Pécsi fölé emelte és valami közösségbe vonta az

asszonnyal, szinte a szegény Pécsi háta mögött. „Olyan biztos, mint a

szentírás, Ella tudja, hogy miatta jöttem ide.“ És nem mutatta, hogy

tudja. Sőt azt mutatta, hogy nem tudja. És az, ahogy a lépcsőn felmenet

leszólt, hogy itt is olyan meleg van-e, – ez a közömbös, de állandó

érintkezést igérő megszólítás az elbúcsúzás után, amely azt jelentette,

hogy az előbbi beszélgetés nem volt formális, a „remélem, látjuk“ nem

volt udvariassági szólam… „Mert az lehetetlen, hogy ily tökéletesen

közömbös legyen irántam, amilyen közömbösnek mutatta magát. Ennél vagy

jobban szeret, vagy jobban gyűlöl.“ Aztán dühösen szüntette be ezt a

töprengést: „Marhaságok ezek.“ A fő az, hogy itt van, beszélt vele és

egy házban fognak lakni. „Pfuj,“ – mondta hirtelen – „ilyen egyszerű ez?

Ilyen síma ez?“ A pillanatra gondolt, mikor a kis revolvercsövet olyan

erősen nyomta a bordái közé, mintha nem is lőni, hanem szúrni akart

volna vele. És most: „itt is olyan hőség van? Mert Pesten borzasztó.“

Este nem látta őket. Vagy korábban vacsoráztak, mint ő, vagy későbben.

Mikor lefeküdt, megvolt elégedve magával. Főként azt tartotta helyesnek,

hogy sehol nem kereste őket, de nem is bujt előlük. Véletlenül történt,

hogy a reggeli találkozás óta nem kerültek egymás szeme elé. Föltette

magában, hogy ez ezentúl is így lesz. Úgy fog élni, mint ha nem is

volnának itt. A természetes esetlegekre kell bízni a találkozást. „Egy

födél alatt alszom velük“ – gondolta, és ez, csudálkozására, valami

megnyugtató, biztonság-féle érzést adott neki. Az, hogy a hitvesi élet

ezen az éjszakai órán milyen viszonylatba hozza őket, most nem bántotta,

pedig gondolt rá. „Valami megfoghatatlan varázsa van a házassági állapot

tényének a szerelmesekre“ – gondolta. „Az ember belenyugszik, a férjre

nem féltékeny.“ De a következő pillanatban, épp, mert foglalkozott vele,

hirtelen összeomlott ez a bölcselkedés. Éles és fiatal írigység ment

végig a testén. Nagyranyilt szemmel nézett a sötétbe. „Elveszem tőle“ –

mondta magában, és nem is tudta, miért, a győzelem érzete fogta el. A

fanyar és csúnya arcra gondolt, a nyirkos tenyérre, a neki oly

kellemetlen, zengzetesség nélkül való hangra, Pécsi egész megjelenésének

arra a dísztelen ösztövérségére, amiben semmi csinos, diadalmas,

fiatalos nem volt. Úgy gondolt most Pécsire, ahogy egészen

tapasztalatlan kis lányok ítélnek meg férfiakat: csinosság és

teatralitás szempontjából. Nem volt érzéke az igazi kan-dísztelenség

iránt, amihez a nőknek is csak öntudatlan érzékük van, mert a tudatuk a

dekorativ hímséget keresi. És a maga díszességének érzetében jól esett

neki az ellenfélt ilyennek látni. És ez még a váratlanul felébredt testi

irigységet is enyhítette. Az asszonyt áldozatnak érezte, akinek

gyötrelem az ilyen férfi ölelése. „Szegény kis szőke babám“ – gondolta,

mielőtt elaludt.

Másnap, mikor dél felé a fürdőbe ment, találkozott velük az úton. A

fürdőből jöttek. Köszönt nekik és tovább ment. Ella visszaszólt utána:

– Iván jön holnap!

– Igen? – mondta, mosolyt ragyogtatva. – Nagyszerű!

És fürödni ment. Este megint nem látta őket. Úgy látszik, a szobájukban

szoktak vacsorálni. Furcsa volt, hogy nem is nagyon kívánkozott a velük

való együttlét után. Az a tudat, hogy egy házban laknak, még mindig

kielégítette. Nagy ereje van még az ilyen kis bizonyosságnak is. Ha

semmi egyebet nem enyhített, csak azt a bizonytalanságot, hogy hol

vannak, hol járnak, hogy élnek – ez is nagy megnyugvás volt. És nem is

akarta siettetni a dolgokat. Ez az állapot oly tűrhető és oly

reményekbe-ringató volt, hogy szinte félt a beszélgetéstől, amely

kizökkentheti ebből a kellemes várakozásból.

Harmadnap egész nap nem látta őket, de lenn, a portás fekete tábláján

megjelent az Iván neve. „Herr Ivan von Turnovsky“ a negyedik emelet egy

olcsó padlásszobájában lakott a cédula szerint. De ő sem volt látható

egész nap. Este, mikor Andor egyedül ült a vacsorájánál a hotel

tengerparti nyilt terraszán, egyszerre csak megállt az asztalánál Iván.

– Szervusz Ivánkám! – mondta neki nagy melegséggel – hát megjöttél?

– Meg – mondta Iván. – És szeretnék veled beszélni. Nekünk még van egy

elintézetlen ügyünk.

Leült hozzá.

– Vacsoráltál már? – kérdezte Andor.

– Igen.

– Akkor… iszol velem egy pohár pezsgőt?

– Köszönöm, hogyne.

Pezsgőt hozatott. Ez volt az első komolyabb szesz a nagy, búbánatos

konyakok óta. Kis asztalnál ültek, köztük üvegburában gyertyaláng

repkedett és sárga bogarak koccantgatták az üveget. Kellemes, nagyon kis

szellővel frissített este volt, egyike azoknak az estéknek, amelyek

hűvösség nélkül is enyhülést hoznak a nappali hőség után. Mintha a

testnek és a tüdőnek valamelyes szomjúságát oltanák a levegő

megkönnyebbült hígságával, a sűrű-nehéz nappali lélekzet után. Ilyenkor

van az, hogy a nyaralók késő éjszakáig a szabadban maradnak, s aki

lefekszik, az mélyen és nyugodtan alszik.

– Én tartozom neked ezer koronával – mondta Iván – és bár most nem

vagyok abban a helyzetben…

– Hagyd fiam – mondta Andor zavartan.

– Nem, nem, ezt el kell intézni. Akkor nem tudtalak értesíteni. Ötször

is felszólítottalak telefonon, de nem tudtalak megtalálni. A pénzt

hónapokig a tárcámban őriztem, de egyszer szükségem volt kétszáznyolcvan

koronára…

Andor a pezsgőspoharat nyújtotta feléje:

– Az Istenért, fiam, hagyd ezt abba. Természetes, ha lesz pénzed,

megadod. Most hagyjuk. Jó?

– Jó – mondta Iván.

Koccintottak, ittak. Lassan elfogyott mellőlük a közönség. Az emberek

lementek a parti útra, a tenger mellett sétálni. A tenger csöndes volt,

alig-alig surrantott a sziklák közt. Indigókék égen aranysárgák voltak a

csillagok, egészen mások, mint aminőknek a városi levegőn keresztül

látja őket az ember. És mintha nagyobbak, kövérebbek lettek volna itt,

szinte látni lehetett, hogy nem fénypontok, hanem sugárzó kis

aranygolyók.

– Jó lakásod van ott fönt?

– Jó, de meleg.

– Mert a háztető alatt van.

– Igen. Egész nap odasüt a nap, melegíti a tetőt. Éjjel olyan, mint egy

ólomkamra. Lajos már nem kapott mást.

Itták a jeges pezsgőt, Andor nagyszerűen érezte magát az első kis

kábulatban. És olyan jó szag jött a babérkertek felől. És a tenger is

illatozott, azzal az átható, hervadt lehelletével. És a gyertya oly

kedvesen nyugtalankodott az üveg mögött. Hol elfeküdt a lángja, úgy,

hogy ferdére olvasztotta a gyertya végét, hol meg mintha figyelt volna:

mozdulatlan maradt egy másodpercig, aztán hirtelen felnyúlt a magasba,

kormos füstöcske szállt fel a hegyéből, hogy rögtön megint

meghunyászkodjék. Kellemes volt ezt nézni, és hallgatni a diák halk

beszédét, egy nőről, aki nincs elválva, de nem él együtt az urával,

akivel a színházban ismerkedett meg, szép lakása van, de pénzt kért

tőle.

Tíz óra lett. Rajtuk kívül már senki nem ült a terraszon. A pincérek már

az abroszokat is leszedték, de őket nem bántották. A pezsgős vendég

iránt érzett halhatatlan osztrák áhitat szent hellyé avatta az asztalt,

ahol Herr Doktor és Herr von Turnovsky már a harmadik üveg francia

pezsgőt húzták ki a jegesvödörből. Iván az óráját nézte:

– Megbeszéltem Elláékkal, hogy megvárom őket.

Andor azt hitte, már rég otthon vannak. De nem kérdezett semmit.

– Meg vannak híva vacsorára Radnayékhoz – mondta Iván.

Hogy ezzel el ne végződjék az Elláról való beszéd, Andor érdeklődést

színlelve kérdezte:

– Radnayék? Melyik Radnayék?

– Radnay bíróék. Radnay Sebestyén, aki az Ullerits-lányt vette el

tavaly. Lajosnak a barátja. Az öreg Ulleritséknek van itt egy villájuk,

ott vannak Radnayék is, ezek itt háztartást visznek és ma meghívták

Lajosékat vacsorára. Azt mondták, értem jönnek ide a vendéglőbe és még

megyünk egyet sétálni.

Andor valami kis féktelenséget érzett magában a pezsgőtől.

– Szereted Lajost? – kérdezte vidáman, minden átmenet nélkül a fiútól.

Ez vállára döntötte a fejét, kavargatta a pezsgőt a pohárban:

– Jó fiú – mondta hidegen.

„Részeg vagyok“ – mosolygott magában Andor. A szemébe mosolygott

Ivánnak:

– Engem jobban szerettél volna?

– Még kérdezed? – mondta Iván és ránézett, hideg és komisz mosollyal.

Sokkal nyugodtabb, eszesebb, életrevalóbb férfinak látszott most ez a

gyerek, mint ő, a gyerekességével, a szamárúl kifakadó

szentimentálizmusával.

– Én jó barátod lettem volna.

– Így is annak tekintelek.

– Szervusz.

Koccintott vele. Iván még az italt is jobban bírta, mint ő. Ő már boldog

és könnyű volt, neki már szállongott az esze, már valami kis kéjes

szédülés rajongott ki a fejéből a csillagok felé, a tengeren át, fel

ebbe a töméntelen kék, arómás levegőbe, tárgytalanul és ok nélkül,

beleolvadva ebbe a szép éjszakába, a felhőtlen szabad végtelenbe.

– Isteni éjszaka van – mondta, mikor felnézett, egészen hátraszegve a

fejét, úgy, hogy rengeteg sok csillagot láthasson egyszerre.

Hallgattak egy kicsit, aztán Iván megszólalt:

– Jönnek.

Lenéztek a terraszról, a tenger felé. A kopár parkban, a facsemeték közt

a sötétben két fehér alakot lehetett látni, amint a szerpentinúton

felfelé jött. Iván leszólt:

– Most jöttök?

– Halló! – kiáltott Ella alulról vígan, s rögtön ezután halkan mormoló

férfihangot lehetett hallani, amely mintha rendreutasította volna ezért

a túlhangos kiáltásért.

– Halló! – kiáltott vissza Iván.

Andor nem nézett most oda, de valami ellenállhatatlannak érződő vágy

sarkalta, hogy ő is kiáltson le egy „hallót“, erőset, diadalmasat,

részeget. Csak azért, mert Pécsinek nem tetszik.

– Halló! – jött alulról, de már közelebbről, Ella jókedvű hangja,

kihívóan, mintha Pécsit akarná bosszantani. És utána megint az erélyes,

mély mormolás.

– Be van csipve – mondta Iván.

– Kicsoda?

– Ella.

– Hogyan… hisz soha nem ivott semmit…

– Most nagyon szereti a pezsgőt. Biztosan ittak Radnayéknál. Halló!

Halló!

Most egészen közélről, dallamosan és valóban kissé becsípetten szólt az

Ella hangja:

– Halló! Iván!

Megjelent fehérruhás alakja a lépcsőn. Széles szalmakalap volt rajta.

Mögötte tiszta fehérben Pécsi, mint valami fehér ördög,

görcsös-csontosan, pesti evezősegyletének fehér sapkájával rézbarna

fején. Hallani lehetett, amint mondta:

– Ella! Itt már alszik mindenki!

Andor felállt, üdvözölte őket.

– Mi az? – mondta Ella, hunyorgatva a gyertyafénytől. – Ti itt

részegeskedtek?

– Egy kicsit – mondta Andor.

Pincér állt az asztalhoz.

– Gyönyörű este van – mondta Ella, lenézve a sötét tengerre.

– Éjszaka van már, nem este – szólt fanyarul Pécsi, az órájára nézve. –

Mindjárt fél tizenegy.

– Siet az órád – mondta Iván.

Ella Pécsihez fordult:

– Egy kicsit még üljünk…

Már le is ült. Pécsi állva maradt. Andor halkan mondta a pincérnek:

– Poharakat.

– Nem, nem – mondta Pécsi, mialatt a pincér elszaladt. – Épp eleget

ittunk.

– Ittunk? – mondta Ella. – Ittunk?

És hátrahajtotta a fejét, hogy a mögötte álló Pécsi arcát lássa:

– Nem „ittunk“, hanem „ittam“. Te nem ittál.

Andor széket tett Pécsi mellé:

– Foglalj helyet.

– Nem, fiam, megyünk – mondta ez Ella felé.

Ella tréfásan zsarnoki mozdulattal mutatott a székre:

– Azonnal üljön le.

Pécsi leült és a saját nyakába akasztotta Ella fehér tollboáját. Most

nem hatott férjnek. Olyan volt, mint nyári regattabálokon valami híres

öreg táncos, a nyakában a tollboával, karján Ella fehér rétiküljével. A

pincér poharakat hozott és Andor töltött. Huncutul nagyszerű érzés volt

ez, hogy ők ketten be voltak csípve és ez a bosszankodó, kelletlen vén

fiú itt ül köztük, figyelgető apró szemével, józan aggodalmaskodással.

Ella ivott egy kis kortyot. Hátradőlt a fehér kertiszéken:

– Nagyszerűen érzem magamat.

És kipirult arcát az égnek fordította, mintha süttetni akarná magát a

csillagokkal.

Andor Pécsihez fordult:

– Jó vacsora volt?

– Kitünő.

– Mit ittatok? – kérdezte Iván.

Ella most a székkel együtt dőlt egyre hátrább, úgy, hogy Pécsi rászólt:

– Az istenért… hanyattesel.

Az asszony nevetett és előrehajolt. Az asztalra könyökölt, kedves,

lányos-becsípetten:

– Refoszkót ittunk… olyan édes vöröset…

És megint a szájához emelte a pezsgőt. Pécsi odanyúlt és kivette a

kezéből a poharat:

– Elég volt.

Maga elé állította a poharat. Ella gyerekesen könyörgő arcot vágott:

– Csak egy csöppecskét.

Összetette a kezét, mint a kisgyerekek, mikor kérnek:

– Egy csöppet… Pécsi úr kérem…

Andor erőltetetten mosolygott.

– Egy csöppet se – mondta Pécsi, és messze eltolta mind a két poharat.

Ella Andorra nézett:

– Látja? Így bánik velem.

– Eleget ittál – mondta zavartan Pécsi. – Igyál inkább egy feketét.

Pincér!

Feketét rendelt.

– Haragszik rám – mondta Ella Andornak – mert féltékeny a főhercegre.

– Ella! – mondta komolyan Pécsi.

– Pszt! – szólt rá az asszony és fölemelte az ujját. – Egy szót se

halljak! Nézd csak!

Megint Andorhoz fordult:

– A főherceg tegnap fixirozott az ebédnél. És ma, mikor a fürdőben

voltunk, gukkerrel nézett.

Nevetni kezdett, nagyon nevetett, alig tudta abbahagyni.

– Gukkerrel nézett… gukkerrel…

– Na igya meg ezt a kis kávét – tolta elébe komolyan a csészét Pécsi.

Andor csöndesen szólt:

– Az nagy megtiszteltetés… itt Ausztriában.

– Gukkerrel! – nevetett Ella. – Képzelje, gukkerrel, a partról… tíz

méternyire se voltam tőle!

Két kézre fogta a csészét, mint egy kis óvodásgyerek, szürcsölve itta

meg a feketét. A csészéből kinézett Pécsi komoly arcára:

– Ne tessék haragudni, Pécsi bácsi.

„Nem,“ – repült fel Andorban a boldog káröröm – „ez nem szereti Pécsi

bácsit.“ Nevetett a lelkében valami. Nagyot ivott a pezsgőjéből, Ella

pártján volt, szerette volna most megcsókolni, nem vágyból, csak Pécsi

miatt, hogy mit szólna hozzá, és hogy Ella azután is nevetne-e, és akkor

is mondaná-e: „ne tessék haragudni, Pécsi bácsi!“

Pécsi kifizette a feketéket és felállt:

– Na gyerünk, angyalom.

– Drága Pécsi bácsi, – mondta az asszony, megint veszedelmesen billenve

hátrafelé a székkel együtt – még egy percig maradjunk… csak egy percig…

olyan szép este van… olyan jól érzem magamat…

És megint a csillagok felé tartotta csinos kis arcát. A szalmakalap

hátrabillent a fején, csak a tű tartotta meg. Pécsi a kalaphoz nyúlt,

aztán megfogta a kezét:

– Gyere, – mondta – holnap is van nap.

Az asszony felmosolygott rá, ügyetlen kacérsággal, kissé fátyolosan az

italtól:

– Nem szép tőled. Nem szép tőled.

De ez a hang már egy kicsit duruzsoló, hízelkedő, búgva-szemrehányó

volt, mézeshetes-hang, fiatal-házas hang…

Pécsi atyáskodva mondta:

– Na kelj fel, fiacskám.

Egyszerre megbicsakolta magát az asszony:

– Nem megyek.

Most egy pillanatra kínos csönd lett. Valahogy megmutatkozott a kettőjük

igazi viszonya.

– Nem megyek, és pont.

Pécsinek elharagosodott az arca:

– Na, most már elég volt.

– Igenis, elég volt – mondta Ella, értelem nélkül, de hangosan.

Andor cigarettát vett elő, megkínálta Ivánt, meggyújtotta Iván

cigarettáját, aztán a magáét, hogy a feszült percben foglalkozzék

valamivel, és megkérdezte Ivántól:

– Ég?

– Köszönöm, ég – mondta Iván.

Ella dacosan mondta:

– Most itt ülök reggelig.

– Jó, – mondta Pécsi, ügyetlenül szedve le magáról a tollboát – én nem

bánom. Tessék, ahogy tetszik.

Tanácstalanul állt:

– Jössz, vagy nem jössz?

Andor tele volt boldog diadallal. Oly nyugodtnak érezte magát, hogy

beleavatkozott:

– Ellácska… hát menjen, ha Lajos kéri.

Ella sötéten nézett rá, minden jelentőség nélkül, csak a becsípett

asszony mérgességével:

– Mi az? Maga is az ő pártján van?

– Hogyne! – mosolygott a fiú.

– Maga is küld?

– Ha Lajos kéri…

Lajos egészen halavány volt. Szárazon és halkan mondta:

– Azonnal felkel és jön. Egy-kettő.

Az asszony ránevetett, félig lecsukott szemmel:

– Ha enged még egy kortyot inni.

– Nem – mondta Pécsi, és erőteljesen kapta meg a kezét, amely a pohár

után nyúlt.

– Fáj! – kiáltott Ella. Nevetett. – Fáj, – mondta gyerekes-kérlelőn –

eressze el…

– Ha rögtön jön.

Eleresztette.

– Most juszt se megyek – mondta Ella, felkelt, átült egy másik székre és

átölelte Iván nyakát. – Te megvédesz engem.

Pécsinek az ajka remegett a haragtól.

– Kérem, – mondta halott hangon – csináljon, amit akar. Én fölmegyek. Az

ajtó nyitva lesz.

Némán fogott kezet Andorral, aki igyekezett ideillő zavart-kínos arcot

vágni, és elment. Egyenletes léptei ropogtak a kavicson. Megkerülte a

szállót. Iván lefejtette magáról Ella karját:

– Na, eridj, – mondta neki – ez már nem tréfa.

– Adjatok egy kortyot, akkor megyek – szólt kedves-komolyan, csökönyösen

az asszony.

Andor friss pezsgőt öntött a poharába és elébe tolta. Találkozott a

pillantásuk. Ella elmosolyodott:

– Nem vagyok részeg, – mondta Andornak – abszolute nem vagyok részeg.

Abszolute.

Ivott egy kis kortyot.

– Abszolute hazamegyek – mondta és fölkelt. Iván karonfogta.

– Kezét csókolom – mondta Andor.

Az asszony már tett néhány lépést. Visszafordult:

– Volt szerencsém – mondta tréfásan túlzott fejbólintással. – Abszolute

volt szerencsém.

Andor társadalmilag mosolygott rá.

– Szervusz! – mondta Ivánnak.

Egyedül maradt. Most ő dőlt hátra a székkel együtt, úgy hogy majdnem

hanyattesett. Teljesen józannak érezte magát, de részeg boldogság

énekelt és ujjongott a szívében. „Te szép élet!“ – mondta magában. – „Te

abszolute szép élet!“

Sokáig ült így, egyedül. Hűvöskés szellő jött a tengerről. „Te nagyszerű

szép élet,“ – mondta – „téged akartalak itthagyni?“

Fizetett és felment a szobájába. Az ablakból kinevetett a holdfényben

fürdő tengerre. „Jojcakát, te szép ezüst tenger!“ – mondta neki halkan,

vígan. Levetkőzött, lefeküdt. A hűs ágy először ízlett neki, mióta itt

volt. Még elszívott egy cigarettát a holdfényben, ami a nyitott ablakon

át fehérlett be. Ez is ízlett neki. Minden ízlett neki. Édes álmosság

szálldogált a fejében. Eszébe jutott ez a szó: „holnap“. És ez a szó,

amely már idestova egy éve mindig sóhajtást húzott fel maga után belőle,

most ringató-kedves, megnyugtató és reményteljes volt. „Holnap,“ –

mondta félhangosan magában – „holnap… holnapután…“ Mintha csak most

kezdett volna hatni rá a pezsgő. Lehúnyt szemmel mosolygott az

optimizmustól. A párna puha, rugalmas és hűvös volt. A takaró könnyű és

kellemes. A félhomály enyhe, nyugalmas, őrködő, otthonos… És lenn

halkan, nagyon halkan söpörgetett a tenger, mintha csak valami

tessék-lássék éjjeli inspekciót tartana, hogy mutassa, hogy nem alszik…

Vajjon veszekszik-e most Pécsi Ellával? Vagy már kibékültek? Valami nagy

bizonyossága áradt el rajta annak, hogy duzzogva alusznak el, hátat

fordítva egymásnak, szót se szólva. Ez egészen bizonyos. „Abszolute“ –

mint Ella mondta. Milyen kedves volt, milyen kedvesen viselte magát a

részegségében. Nevetett a párnába. „Milyen részeg volt!“ – mondta

félhangosan, és még sokáig mosolygott nyitott szájjal, könnyű-boldogan

szédülve az első jó és ízletes álomba annyi, annyi idő után.