I.

A dús nyári zöldbe borult szigeten cél nélkül élt. Mikor reggel fölkelt,

nem tudta, mivel fogja eltölteni a napot. Mikor este lefeküdt, nehezen

tudott volna számot adni arról, mit csinált egész nap. Mégis telt az

idő, bár nem egyenletesen, hanem úgy, hogy néha vonszolta magát, néha

meg nekifutamodott. Ilyenkor három-négy nap is eltelt úgy, hogy azt se

tudta, hányadika van, s nem tudott volna pontosan visszaemlékezni a

tegnap és a tegnapelőtt kis eseményeire. Ezek a futó időszakaszok

egybeolvadtak a napnál nagyobb egységekké és ilyenféle neveket kaptak a

fiútól: „azok a meleg napok“, vagy: „amikor napokig olyan esős idő

volt“. Mint a falutornyok a síkságból, csak a vasárnapok emelkedtek ki

az idő egyhangúságából. Azt, hogy vasárnap van, mindig észre kellett

venni, s ez arra volt jó neki, hogy az idő telését méricskélje vele.

„Megint elmult egy hét.“ Vagy: „Ez már a harmadik vasárnap, mióta

kijöttem.“ A szigeten való ezt a létezést még hozzászámította a testi és

lelki lábbadozásához. Folytatta a félfürdőket és az alkonyati langyos

zuhanyokat, s mikor így fürdő után lepedőbe burkolva ült a fürdő

termében, egész testén érezve a kellemes és nyugodt hűvösséget, az ősz

jelent meg előtte, mint a régi élet új határa. A krízist, amelyen

átment, egészen ki kell heverni, nyáron a testet kell megedzeni, ősszel

majd bemegy lakni a szülői lakásba és akkor minden másképpen lesz. Az

ivástól, virrasztástól, izgalmaktól és gyötrődésektől felborzolt

idegrendszere fokonként gyógyult; a nyugalommal együtt vigasztalás

szállt belé és minden nappal érezhetőbbé vált a bánatának a megenyhülése

is. „Nem hittem volna, sohse hittem volna“ – mondta magában este, mikor

jóízű álmossággal feküdt az ágyában az utolsó cigarettát szíva. –

„Nyomorult dolog,“ – gondolta – „hogy a lelkem a bőrön és a belekben

gyógyul… a sok hidegvíz, fürdő, a diéta, a hashajtók…“ Megalázó öröm.

Szégyelte magát a saját bánata emléke előtt. Mintha megcsalta volna azt,

ami benne nemesebb volt: a fájdalmát, azzal, hogy orvul, szinte a háta

mögött gyógyítgatta a testét, ennek a fájdalomnak a szennyes földi

tokját, a léleknek ezt az önző, ostoba, zsarnok feleségét.

Egyszer lármás fiatal fiúk és lányok közé keveredett délután, a szigeti

romok környékén. Valami kiránduló-társaság volt ez, és a gyerekek oly

szépek, mozgékonyak, barnák, csillogók és hangosak voltak, hogy hirtelen

az az érzése támadt: ő megtört öreg ember közöttük. „Annyi bizonyos,

hogy a hangomnak volt valami fényes csengése, ami most nincs meg.“

Eleinte azt hitte, hogy a sok cigarettázástól van ez a szordina a

hangján. De aztán rájött, hogy önkéntelenül is halkabban beszél, mint

azelőtt. A pincérek néha kétszer is megkérdezték, hogy mit mondott,

mikor a vendéglőben ebédet rendelt. És egyszer, mikor kocsin jött ki a

szigetre, a kocsis visszafordult a bakon: „Hova tetszett mondani?“ A

kiránduló fiataloknak a száját figyelte, mert otthon, a tükörben

észrevette, hogy a szája vonala a két sarkában egy gondolatnyit lefelé

húzódott. Azonkívül a szemhéja valahogyan egy hajszálnyival még

mélyebbre ereszkedett, nem ugrott fel rugalmasan. Olyan volt, mint a

megromlott kis ablakredőny, amelyet nem lehet egészen felhúzni. És

ezeknek a tizenhat-tizennyolc éves fiataloknak mind nyitott szemük volt,

némelyiknek olyan, mint a madaraké: nagy fekete csillag. Mikor ezek

közül visszafelé sétált, találkozott Kornély Margittal. Margit nagy

társasággal jött feléje a széles főúton. Andor lekerült egy mellékútra,

még mielőtt köszöntő-távolba jutott volna. Ott az az érzése volt, hogy

Kornély Margit látta őt, sőt azt is észrevehette, hogy elkanyarodott

előle. „Huszonöt éves leszek,“ – mondta magában, mikor a fiatalok énekét

hallotta a távolból – „nem volna szabad fáradtnak és öregnek hatnom ezek

közt“. Az alkonyatban ez a vidáman távolodó ének elkísérte a vendéglőig.

Közben egyszer megállt a magas bokrok közt és utánuk figyelt.

„Csúfoltok?“ – kérdezte elszomorodva. Akkor napokig csöndeskén élt és

már reggel sóhajtott, rögtön a felébredés után. Ezek voltak „azok a

napok, mikor olyan esős idő volt“.

Egyszer, mikor „azok a meleg napok“ voltak, délelőtt egy túlhevített

hordár lépett be hozzá. Gyöngyös homlokkal, méla-irígyen nézett szét a

hűvös szobában és átadott egy selyempapirba takart fehér rózsát. A rózsa

mellett sötétkék levél volt, lilatintás írással. „Istenem… Olga…“ Furcsa

ez: ő új életet él, és a régi élet erről nem akar tudomást venni. A régi

élet folytatja magamagát: Kornély Margit sétál a szigeten a négy csengő

aranykarikával, Olga fehér rózsát küld… és egy skatulyából, az ötvenes

csomagból, megint jön egy sötétkék levél. A szöveg rövid volt: fojtott,

tragikus, affektált, olgás. „_Egy szót. Utoljára. Holnap._“ Ez alatt még

az O. betű sem volt ott.

– Választ vár?

– Csak szóbelit: igen, vagy nem.

Ránézett a fáradt hordárra, aki vörös homlokát törülte. Talán ha hetyke

legény lett volna ez a hordár, már meg is kapta volna azt, hogy „nem“.

De így eszébe jutott, hogy ő más ember lett és a mások szenvedését

ezentúl már tudomásul veszi.

– Igen – mondta neki.

Másnap, csak úgy találomra, kiment a déli hajóhoz, amellyel tavaly Olga

érkezni szokott. A nagy hőségben igen kevesen jöttek a hajón, de Olga

köztük volt. Fehérbe volt öltözve, megint a régi, hintázó-hosszú

lépéseivel jött végig a fahídon és megint kinézett oldalt a sárga

folyóra, amelyen az égő déli órában brilliántok és apró naptányérok

karikáztak vakítóan. Olga szép volt és méltóságteljes. Úgy viselkedett,

mintha tegnap is találkoztak volna. Vörös napernyő alatt jött, ez alatt

nem látszott, hogy elpirult volna, mikor Andort meglátta.

– Kedves, hogy gondolt rám – mondta a fiú, miközben nagy fák alá

vezette, a hűvös árnyékba. Egy padra ültek. A lány itt becsukta a vörös

napernyőt és ettől elvesztette egészséges arcszínét. Halavány volt, a

szeme törődött. A füle furcsa, áttetszőn-sárgás a szénfekete, dús haj-ív

alatt. A márványos formássága mintha meglágyult volna. Az arca, a nyaka

sohse volt kövér, épp csak hogy tökéletesen titkolta a csontjait. Most –

anélkül, hogy soványabbnak hatott volna – a két arccsont és a két

nyakcsont elárulta a helyét. Ő kezdett beszélni és beszédközben azon

igyekezett, hogy ne nézzen a fiúra. Ebből az lett, hogy mikor

találkozott vele a szeme, a pillantása lopottnak és mohónak hatott.

– Azt írtam, – mondta – hogy utoljára akarok magával beszélni. Ennek

nagy oka van.

A fiú fáradtan hallgatta. Az ő feje az új életen járt. Ez az arc, ez a

hang csúnya fájdalmakra emlékeztette, türelmetlenné tette.

– Somogyi megkérte a kezemet.

– Tudom.

– Azt sejtettem, hogy tudja.

Ennek a „tudom“-nak a hangja rosszul esett a lánynak, úgy hogy rajzolni

akart a vörös napernyővel a kavicsba. De rögtön abbahagyta, mert ezt

nagyon is ismerte, ezt a látványt: egy fiút és egy lányt a padon, amint

az egyik a kavicsba rajzol.

– Ez minden megjegyzése?

– Ez.

Most fel kellett volna állni, kinyitni a napernyőt és elmenni. De nem

bírta megtenni.

– Nézze, – mondta keserves-hetykén – maga nagyon jól ismeri az én

helyzetemet. Én nem bírom ezt az életet Irmánál. Én asszony akarok

lenni, én azt akarom, hogy gyermekeim legyenek, hogy valaki szeressen…

én nem születtem színházra, én azt útálom… és maholnap megöregszem… és

miért éljek így tovább? Kire várjak?

Andor hallgatott.

– Ez megkért – folytatta a lány – és Irma ad nekem egy kis hozományt.

– Talán Rodics – mondta kegyetlenül a fiú, de abban a pillanatban

megbánta. – Különben… hisz az mindegy.

A lány, mintha nem is hallotta volna:

– Én Somogyit nem szeretem.

A régi, kényeztetett rosszaság mondta a fiúból:

– Csak becsüli.

– Nem is becsülöm.

– Tiszteli.

– Azt se. Semmit se.

– Hát… csak feleségül megy hozzá.

A lány ránézett, most komolyan és hosszan:

– Miért kínoz?

És hosszú hallgatás után megint, őszintén, szinte kérlelve:

– Miért kínoz?

Ez a megcsukló hangocska, ez a második, ez hirtelen mélyen szaladt

Andorba. „A más ember szenvedése“, – érezte rögtön – „ez az, ez az.“

Kíváncsian nézett a lányra, most először érezve az igazi nagy részvétet

a pillanatnyi heves sajnálkozás helyett. „Amíg magam nem tudtam, mi ez…“

Megfogta a lány kezét. Forró volt a fehér cérnakeztyű és a szép hosszú

kéz soványabb, mint azelőtt. De az első érintésre átfogta a lány keze az

övét, szorosan, mint a madár ujjai az ágat.

– Magát szeretem, – mondta kiszáradt torokkal, a fiú kezét nézve a

magáéban – jobban szeretem, mint valaha… és soha, soha nem fogok mást

szeretni…

A mondat után egy kicsit nyitva maradt a szája. Ez nagyon fájdalmas

volt. A szeme lecsukódott. Most úgy látszott, hogy nem vigyáz a

méltóságára, mert nem tud rá vigyázni. Andor tisztán és tökéletesen

érezte, hogy nem szereti ezt a szép lányt. De ébredő gyöngédség áradt el

rajta. Simogatni kezdte a kezét. Lassan éledt fel a lány arca a

lankadtságból.

– Olga, – mondta a fiú – magának férjhez kell mennie. Én romlott vagyok,

fáradt vagyok, az én életem nem ér semmit… és én olyan jó barátja

vagyok, hogy megmondom, csak szerencsétlenné tenném… el nem venném soha…

maradjunk barátok…

Ez oly közönséges volt, hogy elszégyelte:

– Nagyon, nagyon jó barátok, – próbálta megmelegíteni a buta szót –

olyan jó, kedves barátok… olyan barátság, amilyen százezer között egy

sincs…

– Milyen jó hozzám – mondta a lány, aki még így nem hallotta beszélni. –

Milyen kár, hogy sohse beszélt velem… amióta ismerem, alig mondott

valamit… mindig máshol járt az esze… csak… mikor megcsókolt, akkor volt

az enyém…

Andor lehámozta a cérnakeztyű felét és megcsókolta a kezét. A tenyerén

akarta, de mégis a kezefejét csókolta meg. „Minek ez most már? Csak mert

nekem pillanatnyilag jól esnék? Miért kínozzam?“

Még hallgattak egy kicsit. Aztán a lány fölkelt. A csípőjén simítgatta a

fehér pikészoknyát.

– Milyen szép lett – mondta mosolyogva a fiú a padról. A lány komoly

maradt:

– Isten áldja meg, Andor. Köszönöm, hogy ilyen jó volt hozzám.

A hajó felé mentek. Nem tudott neki mit mondani. A hajónál ezt kérdezte:

– Nem akar itt ebédelni?

– Nem.

A vörös napernyő megint felcsattant a napon és a halvány arc egészséges

életszínt kapott. A lány úgy tartotta a napernyőt, hogy Andort is védje.

A rózsaszín fényben az ernyő alatt egymásra néztek, nevettek.

– Irjon nekem, – mondta a fiú – ha asszony lesz, írjon sokat, hosszú

levelet.

– Fog rá válaszolni?

– Hogy kérdezhet ilyet?

A hajó kikötött.

– Na, megyek – mondta a lány.

– Várjon. Még van öt perce.

„Csak eddig az öt percig bírjam“, – rohant át Andoron – „hogy ne legyek

önző, és elbocsássam.“ Mint valami vizsga, mint nagy próbáltatás, úgy

állt előtte még ez az öt perc.

– És… mikor akarnak esküdni?

– Nem tudom – felelt földreszegzett szemmel.

Aztán hirtelen elhatározással kezet nyujtott:

– Isten vele.

És elindult a hídon, mint aki tudja, hogy nézik. Csillogott a fehér

ruhája a napon. A hajóban eltűnt. Aztán fenn a fedélzeten, a ponyva

alatt felvirított a napernyője. De rögtön elbujt, lement a túlsó

lépcsőn, nem akart visszanézni. Úgy, hogy Andor is elment a kikötőtől,

mielőtt még a hajó elindult volna. Már a vendéglőnél járt, mikor az

indulás füttyét hallotta. „Dilettáns vagyok“ – mondta magában – „ha

goromba lettem volna, nem szenvedne annyit. Mikor fogom megtanulni az

igazi okos jóságot?“

Megint meleg, lankasztó napok jöttek és most nem tudott aludni. Ez nem

volt jó, mert az volt jó, mikor lefekvés után öt perccel már jött az

álom. A hanyattfekvő ember hevesen és rohamosan gondolkozik – vette

észre – és másfél órát hanyatt feküdni elalvás előtt, vagy éjjel

felriadni és órákig feküdni, ez nem jó. Minden elintézetlen ügye a

fejébe tódul az embernek és az elodázott tervek sürgetve jönnek,

összegyülemlik minden. Az álmatlan ember fejében gyűlést tart a multja,

a jövője, összevissza beszél benne minden, rég leülepedett dolgok

kavarognak fel újabb elintézést követelve. A legrosszabb az volt, hogy

félt ettől az álmatlanságtól, és már vetkőzés közben ideges lett tőle.

Ettől aztán még kevesebbet aludt. Kornély Margitot azóta már kétszer

látta és mind a kétszer köszönt neki. Valahogy csak be kellett

rendezkedni a jövőre nézve a régi ismerősökkel. Ostoba hánykolódási

gondolatok a meleg nyári éjszakákon… Máté már biztosan letette az

ügyvédi vizsgát, ez talán elvenné Kornély Margitot. „De mért jut ez

egyáltalán eszembe?“ És Somogyi mikor veszi el Olgát? „Azt hiszem,

soha.“ Képtelenség, hogy ez a lány hozzámenjen. Vagy ha hozzámegy, ez is

olyan eset lesz, mint Dombauer Laciéknál: az első éjszakán hazaszökik a

nő. Most sok ilyen eset van. Turnovszky Ella nem szökött haza. „Nem,

ősszel nem tanulok, be kell látnom, hogy az idegeim képtelenek a

tanulást elbírni, nem leszek ügyvéd.“ A doktorátusa megvan, állás után

fog nézni. A minisztériumba… oda jó lesz. Ez pozició és munka is, ha az

ember akar dolgozni. Pécsi is a minisztériumban van. „Majd más

minisztériumban próbálok.“ És kedvesnek kell lenni minden emberhez,

érdeklődni kell a dolgaik iránt. „Én egészen meg voltam részegedve

magamtól.“ Ez undorítónak tűnt fel előtte, ilyen önzőnek lenni. „Hogy

nem ütöttek le az emberek, mint egy kutyát. Megérdemeltem volna.“ –

„Megszólítsam Kornély Margitot?“ Most a nyitott ablak sötét-ibolyaszín

négyszöge felé figyelt az éjszakában. Hajókürt búgott a Dunán, egy

teherhúzó gőzös nagy fröcsköléssel ment el a sziget mellett. Az éjjeli

csöndben vontatott hang kiáltott a víz fölött az egyik hajóról a

másikra. Csak ezt az egy szót lehetett érteni: „a kötelet…“ Aztán

elzúgott a menet, csönd lett. Ilyenkor hallott a fák közt a nagy, alvó

hallgatásban hirtelen felvisítani egy-egy madarat. Rekedt csattogás,

visongás küzködése volt ez, aztán elhaló madársírás, egyre halkabban,

aztán megint csönd. Valami éjjeli ragadozó ölt meg egy madarat rémes

zajjal. A többi elbujva hallgatott, pedig ettől ugyan felébredhetett

mind, de moccanni se mert, az ember szinte látta őket remegni-bujni a

fészkükben, némán, hogy el ne árulják magukat. És ilyen gyilkosság után

milyen nagy volt a csönd… még az az egy-két kis pittyentő hang se

hallatszott a sűrűből, ami máskor oly kedves a nyári éjben, mintha a

madár kérdezne valamit a mellette szundikáló feleségétől, s aztán

aludnának tovább. „A tengerparton nyaralnak, de melyik fürdőn?“ Behunyta

a szemét, mikor messziről megint búgott a távolodó hajókürt, és azt

erőltette magára, hogy a tengerparton van, és ez tengeri hajó. Reggel a

hálószekrény fehér márványa tele volt piszkítva odanyomott

cigarettavégekkel. Megolvasta: tizenhat cigaretta volt. „Sok.“

– „Ejnye“ – mondta egyszer, mikor Kornély Margitot már vagy negyedszer

látta a szigeten, mindig egy csomó lány társaságában, akik még

csúnyábbak voltak, mint ő. – „Ez addig jár itt, amíg megszólítom.“

Mikor elhaladt mellettük, köszönt. De nem úgy mint eddig, a köszönésbe

beletéve a továbbhaladás mozdulatát, hanem rámosolyogva Margitra, és

meglassítva a járását. Olyan megállító köszönés ez, amit nem is lehet

félreérteni. Kornély Margit kivált a csomóból és megállt vele. Ahogy

szokta, férfiasan előrevágott karral nyújtott neki kezet:

– Azt hittem, haragszik.

– Miért?

– Olyan szertartásosan köszönt mindig.

– Bocsánat, – mondta Andor – azt kellett feltételeznem, hogy maga

haragszik rám.

– Én? Dehogy.

Hangosan nevetett, ok nélkül, a többi lányok számára, akik odább vártak

rá. Aztán idegesen mondta a fiúnak:

– Maga megszépült.

– Ejnye, – mondta a fiú – még elpirulok.

– Épp ellenkezőleg – szólt Margit, s egy kicsit összehúzta a szemét,

mialatt nézte.

– Meghalaványodott – mondta.

– Beteg voltam.

– Igazán? Nem is tudtam.

– Sokáig feküdtem.

Észrevette, hogy ezt azért mondta, hogy Ella megtudja. De mikor

észrevette, már ki volt mondva.

– Margit! – kiáltott az egyik csúnya lány.

– Jövök – mondta Kornély Margit és kezet nyújtott. Andor a csuklójára

nézett:

– Hol vannak az aranykarikák?

– Hogyan? Maga emlékszik rájuk?

– Hogyne.

– A zálogházban vannak. – Megint nevetett a lányok számára. Aztán ezt

mondta:

– Elláék a tengerpartra mennek.

– Nem érdekel – szólt Andor, de ugyanakkor Margit megnevezte a

tengerparti fürdőt és Andor arra gondolt, hogy ő eddig azt hitte, már

ott is vannak.

– Mához egy hétre utaznak – mondta Margit. – Isten vele.

A lányok felé indult, de hirtelen megállt:

– Ez érdekelni fogja: beszéltem velük magáról. Pécsi azt mondta, hogy

nem érti, miért nem köszön maga neki. Őneki maga mindig rokonszenves

volt, azt mondta, maga egy nett fiú, sajnálná, ha itt valami félreértés

volna.

Andor keserűen kérdezte:

– És Ella nem nevetett?

– Nem. Azt mondta: „mindegy“.

– Mindegy?

– Igen. És később azt mondta: „Aradi nekem gyerekkori barátom, ez az

egész.“

Elszaladt, aztán ment tovább a három csúnyával. „Ez az egész“ – ez nem

volt rossz. Igazán nem volt rossz. Mosolyogva ismételgette a fiú

gondolatban: „Ez az egész“. Nem rossz. Lassan ment a szálló felé.

„Különös,“ – mondta magában, kínos mosollyal az arcán – „mint valami

bizonyosságot érzem, hogy oda fogok utazni“. Kinevette magát ezért a

gondolatért, de valami olyan torz volt ebben a belső nevetésben, mintha

legbelül meg valami ezt az erőltetett nevetést nevette volna ki. „Nem

szabad ezen gondolkozni“ – mondta aztán és behúnyt szemmel megrázta a

fejét, mintha ki akarná rázni belőle ezt az őrültséget. A vacsora ideje

még nem volt itt. Felment a szobájába, levetette a kabátját és

végigfeküdt a pamlagon. A tücskök ma mintha megbolondultak volna. Az

egész alkonyat rezgett a cirpelésüktől. „Külföldre kellett volna utazni

rögtön, mikor a szanatóriumból kijöttem.“ Komoran nézte a plafont.

„Akartam,“ – mondta – „akartam, nem is tudom, mért nem mentem.“

Türelmetlenséget érzett a lábában. Felkelt, az ablakhoz ment, aztán

megint visszavetette magát a pamlagra. „Rettenetes“ – mondta. –

„Felszakadt bennem. Felszakadt bennem“. Most érezte csak, milyen

nyomorult-vékony kis hártya volt az, amit erre az ügyre rágyógyított a

nyugalom és a hidegvíz. „Felszakadt bennem“ – és mintha friss, melegebb

vér futott volna szét az ereiben. Nagy érzelmesség öntötte el, valami

rajongó és tiszta fájdalom, ami meglepően jól esett. „Milyen isteni

dolog egy ilyen szomorú szerelem“ – gondolta, és hozzátette: „Halálos

szerelem“. Ez az, amit így neveznek? „Halálos szerelem – milyen szép

összetétel“. Ahogy indulni kezdett benne a régóta álló ideg-gépezet,

szinte érezte, hogy a kerekek boldogan kapcsolódnak egymásba, mozdul,

indul, járni kezd ez a bonyolult nagy mindenség az egész testében és

lelkében. Átadta magát ennek a rettenetes gyönyörnek, mint az

absztinens, aki hosszú okosság után először részegszik le. Szabadon

rajongott fel benne az a gondolat, amit az utóbbi hónapokban annyiszor

fojtott le: van-e csodásabban fájó-édes szerelem, mint az, mikor a

vágóhídra hurcolt lányt újra meglátjuk a megkínoztatása után, s az

rettegő boldogsággal néz a szabadítóra… és az az első pillantás… és az

az első kézfogás… és az a halálosan szomorú, de görcsös és örökre szóló

első ölelés…

Frissen pattant fel a pamlagról. Járni kezdett a szobában. Most acélból

volt megint, erősnek és fiatalnak érezte magát és a szabadságnak oly

nagy boldogsága fogta el, hogy énekelni kezdett. Ha csak mához egy hétre

utaznak, akkor oda lehet menni. Ez a legközönségesebb fürdőhelyek

egyike, ahol ezer meg ezer pesti ember fordul meg nyáron. „Miért ne

lehetnék én már ott, mikor ők megérkeznek?“ A jövő hét elején kell

utazni. „Négyszer alszom még itthon.“ Megint énekelt. Ilyen szabadságot

és bátorságot még soha életében nem érzett. „Előbb utazom. Minek várjak?

Holnapután megyek.“ Aztán rögtön ezt mondta: „Holnap megyek“. Megállt,

kinyitotta a szekrényét, megnézte, hogy van-e itthon elég fehérneműje. A

szekrény tele volt. „Holnap reggel utazom.“

Lement a portáshoz és elkérte a menetrendet. Reggel hat órakor indul a

vonat a keleti pályaudvarról. És este nyolckor a déli vasútról. A

portásfülkében ránézett a nagy órára. Hat óra mult öt perccel. „Hogy

megyek be innen hajnalban? Négy órakor kellene fölkelnem“.

Elgondolkozott. „Le se kellene feküdni. Úgyse tudnék aludni egy percet

sem.“

– Portás, – mondta hirtelen, boldogan érezve, hogy megint fényes és

bátor a hangja – azonnal hozza fel a számlámat, mert ma este nyolckor

utaznom kell.

Kettesével szedte a lépcsőt, egykettőre a szobájában volt. Az ajtó

nagyot csapódott utána. Csöngetett a szobalánynak.

– A szekrény tetejéről… azt a két koffert!

Énekelt.

– Szent Isten, – kiáltott a szobalány, mikor Andor eleresztette az

állát, amit éneklés közben vad erővel fogott a két ujja közé – a

nagyságos úr azt hiszi, hogy ez nem fáj?