– Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy én bolond
vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te oly derék, okos
gyerek vagy…
Sokáig hallgattak. Aztán Andor ezt kérdezte:
– Mondd… úgy-e most téged lenn vár a Révész?
A Csirke nyiltan nézett rá:
– Igen.
– Esküszöl?
– Esküszöm. Ha akarod… felhívhatom.
– Isten ments. Csókolj meg, és menj.
Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindennek a
világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette, ezt a
fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikor a nő
okosabb tud lenni, mint a férfi.
– Megyek – mondta, legyilkolva magában minden gyöngeséget, megrettenve
új, hosszú szenvedésektől. – Megyek.
– Csókolj meg.
Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnába nyomta, két
kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. A szemébe nézett, de
összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyon jól megnéznek valakit; a
feje megmozdult lassan, jobbra-balra, mintha szeliden tagadna valamit,
mintha mondaná: „nem… nem… hát soha… soha…“, aztán elgyöngülten
bocsátotta le az arcát a fiú arcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve
Andor orrát, hogy a szájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan,
búcsúzóan, minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába
szorítva minden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztán
felegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcához szorította,
kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából.
Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondta magában:
„Igazad van.“
Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta a lámpát,
de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele. Ide-oda fordult a
párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá, hiába. Másfél órai
küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett.
– Veress főorvos urat kérem – mondta az ápolónőnek.
Háromnegyedórát várt így, míg a főorvos bejött hozzá:
– Na mi az? Mi baj?
– Nem tudok aludni. Morfiumot kérek…
A főorvos gyöngéden a homlokára tette a kezét:
– Mi az? Fölizgatta valami?
– Nem. De…
– Nem, de igen. Mi?
Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esett
Andornak.
– Nyugodjunk meg – mondta és aludjunk szépen.
A fiú szégyenkezve nézett rá:
– Nem lehetne… egy csöpp morfiumot?…
A goromba doktor megsimogatta a kezet, amit a kezében tartott:
– Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna, akkor én
már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog maga aludni morfium
nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik itt maga körül?
A fiú szomorún nézett rá.
– Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyik nem tud
elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat… Ilyenkor kezdek én
végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikor végzek… Ezeknek adom én
a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak, akik nem tudnak aludni… Itt
most ez az egész ház csupa sírás és nyögés, fiam. Csak egyszer jönne így
velem este… vacsora után…
A kezébe vette a Pravaz-fecskendőt, szeretettel nézte:
– Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön, fiam,
hogy elalszik enélkül is…
Megsimogatta a fejét, elment.
A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az a néhány
ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, aki véletlenül valamelyik
ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletes embermészárszék most a
fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt, így este, az éjszaka
közeledtével. Álom helyett sajgások és fájások ébredtek és lüktettek a
sok betegben, akik a kés alól kikerülve halványan-mozdulatlanul feküdtek
a cellákban. Lesoványodott arcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták
a doktornak ezt az éjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel
végigmegy az egész házon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz
nyitott be, hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet,
tudták, hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták,
beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volna
ilyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten és sóvárogva
néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, az imádott morfium
felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, és álmot hoz, édes, jó,
nyugodt és mély álmot…
És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is ment szobáról-szobára,
keveset beszélve, megfogva a legyöngült és elsoványodott karokat,
megszúrva őket gyors és hirtelen visszarántott mozdulattal, beoltva a
nyomorultakba a vigaszt, a nyugalmat, a menyországot, s aztán ment
tovább a hosszú folyósón, tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte
mindig egy jajgatás hallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek
csöndesedtek el. Egyre nagyobb lett a csönd a folyósókon, míg végre egy
óra körül minden és mindenki elhallgatott és a varázsló némán, egyedül
jött le a lépcsőn a nagy csöndességben. A földszintre ment le a
szobájába. Akkor már talán ő volt az egyetlen éber emberi lélek ebben a
nagy fájdalom-raktárban. Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével
végigízlelve a friss ágyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis
lámpája szelíd fénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait,
meg-megállva egyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel a
szemét.
Akkor már Andor is mélyen és nyugodtan aludt.