Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a „vízgyógy“-ból,
papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektől és dörzsölésektől
fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyat érzett a Csirke után. Nem
érzéki vágyódás volt ez, hanem a világba való kívánkozás, az egyre
egészségesedő idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a
rabságba beleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete
után. A Csirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be
ide a Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végre
valakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakorolta magát,
mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádó gyerek a
zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki torna volt, észre
nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét, amivel most már
ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nem csoda, otthon, az új
életében, a Kender-utcában annyi dolga lehetett… Elvégre nemcsak a pénze
iránt való szerelemből vette feleségül Gubás mester, hanem a munkájáért
is, a főzéséért, mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia
kellett, ő nem volt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri
gondolkodás hitte volna, hanem a Juli hozományának, a Juli
kívánatosságának egy része, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala
négykezű mosóné, négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásék
férfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsit
türelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kell járnia.
– Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé, mikor
bejött.
A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez volt benne:
„Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A „fekszem“ –
szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Ez a „fekszem“ a
„vagyok“ helyett, ez egy második „okvetlenül“ volt a szemében. Jó lesz
ez így.
– Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az új lakását.
Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől…
– Választ hozok?
– Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Ha nincs
otthon, hagyja ott a levelet.
Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így. Egy
kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt a kopogtatásra:
– Szabad.
Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez? Véletlen?
Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“ Azóta se látta,
mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé a Csirkével.
Révész úr köszönt és leült az ágy mellé:
– Ön beteg?
– Úgy van – mondta Andor.
– Régóta fekszik itt?
– Óh… nagyon régen.
– És… ha szabad kérdeznem, mi baja?
Andor nyugodtan felelt:
– Húsmérgezés.
Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nem
hazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az én
húsom volt az.“
– Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatás után –
Mariska megkapta az ön levelét.
A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi haszna volna, ha
most ezzel előhozakodnék?
Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“ Szánakozó,
megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkára vigyázott, ez ne
áruljon el semmit.
– Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. És hogy jobban
van-e.
Mozdulatlanul felelt a párnáról:
– Jobban vagyok.
Hallgattak. Aztán ezt mondta Révész úr:
– Mariska nem is tudta, hogy ön beteg.
Andor nem felelt. Révész nehézkesen szólt:
– Nem látták már régen a Moulinban.
– Igen. Gyászban voltam… aztán beteg lettem.
– Remélem, nem súlyos.
– Nem.
Hosszas hallgatás következett. Aztán Révész úr fölkelt:
– Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mert próbái
vannak, félháromkor szabadul a színháztól.
– Ő adta önnek a levelemet?
– Igen.
– És nem üzent semmit?
Révész úr nem mert hazudni:
– De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyen szíves
megmondani nekem.
Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami az ágyban
meztelenül fekvő és az ágy mellett felöltözötten álló ember közt van,
lehetővé tette ezt még Révész úrnak is.
– Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy vele személyesen
akarok beszélni.
Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régi
ígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akik az
ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nő előtt!
Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogja mondani, mert nem
lehet másképp, mert itt az ágyban egy nála nagyobb hatalom fekszik, mert
ő csak kegyelemkenyéren él. Még mindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és
nem ő…
– Kérem – mondta rosszkedvűen. – Meg fogom mondani.
Az ajtóhoz ment:
– Magamat ajánlom.
– Ajánlom magam – felelt Andor, a plafont nézve.
Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igaza van. Én
elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta. Csak épp, hogy
félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „De hát akkor minek
küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész? Révész úr elfogta a
levelet és magától jött ide, szimatolni?
Félötkor bejött a vörös Jolán:
– Egy hölgy van itt.
– Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehozta magát. –
Tegye a papucsot a szekrénybe.
Az ápolónő rendet csinált.
– Bejöhet a hölgy.
– Tessék…
Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal, halaványan
lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt és kiment.
– Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömbös
társalgó-hangot. – Maga beteg?
– Ülj le ide.
Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával.
Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlan
szerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, a
legostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt a
komédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nem tudta,
és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagy önbizalom.
Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak,
elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra:
– Miért küldted a Révészt?
– Mert.
A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírja
titkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt:
– Már nem szeretsz?
Még mindig azzal az eltorzult fiús kis arccal nézett rá:
– Nem.
– Kezet se adtál.
– Adok.
Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Korán akarta
visszahúzni.
– Ne húzd el.
– Nem húzom.
Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszéle megmozdult,
akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetetten nyilt volt, – ezt
nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött, mint egy szűz, és
elfutotta a könny a szemét, mint egy iskolásgyerekét.
– Gyere ide…
Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította, olcsó-szagos
haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenő szemhéjait és félignyitott
száját megérintette az ajkával. Erre megrebbent a Csirke, de most
dacosan kapta magához a fiú és szájon csókolta. Ő is behúnyta a szemét.
– Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. – Mit
akarsz… hagyjál… minek ez?
Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctől is
fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye az Andortól való
menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürke szeme fénylett rá
sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most már nem, nem, nem lesz az
övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléje fordult a párnán:
– Már nem szeretsz?
– Nem.
A fiú mosolygott:
– Nem szeretsz?
A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után, mohón,
vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott,
erőltetett-kényszerűen:
– Nem szeretlek.
– Hazudsz.
– Nem, nem.
Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugarait akarná
lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgy nyitotta
csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni, közömbösen. Kínlódott a
Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőt olyasvalamit, amire azt is
lehet mondani, hogy férfiasság.
– Visszamentél a Révészhez?
– Vissza.
– Őt szereted?
Felvetette a fejét:
– Igen.
– Engem nem?
– Nem.
Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindazt meghazudtolta,
amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják az okos nők. Az arccal
mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, a beszéddel pedig hazudni,
– és ezzel az egésszel, a kettőnek együtt való hatásával kifejezni azt,
hogy: „szeretlek, de erőszakot teszek magamon, mert nem akarlak
szeretni.“
Andorban megmoccant a régi hiúság:
– Nem tudnál… engem megint szeretni?
– Nem.
– Ha nagyon kérnélek…
Kedvesen, biztonsággal nézett rá. A Csirke megrázta a fejét:
– Nem… nem… nem… nem… nem…
És pislogott a tolakodó könnyek alatt.
– Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhoz ment. Ott
letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyon titkolva ezt,
mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszament az ágyhoz:
– Bocsásson el.
Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsem a kis
életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt, mintha az nem
is neki szólna, – az okosságát és az erősségét tisztelni kezdte:
– Elbocsátalak, fiam. Te egy… drága kis okos lány vagy.