Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, az orvosok
figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokása tulajdonképpen
újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyét is alig lehetett
látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogy nemcsak el lehet, de
el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki, hogy utazzék el valahová a
Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap. Még hetekig tanulmányozott
mindenféle túlzó fürdőprospektusokat, amiket a doktor adott neki, de nem
tudott határozni. Végül már valami egészségtelen ravaszság fejlődött ki
benne: szinte a markába nevetett, mikor újra meg újra sikerült az
ittmaradását meghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte,
hogy ez örökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül az
emberek közül, akik a mesterségüknél fogva oly jók voltak hozzá, akik
közt védelmet érzett. A letört és kimerült léleknek nehéz ebből a
menedékből megint kilépni a verekedő és siető világba.
Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, a szigeti
lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tisztelt doktor úr!“ –
mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazarolja barátságát. Somogyi Endre,
aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi, önt mindenütt nevetségessé
igyekszik tenni, amennyiben azt terjeszti, hogy ön öngyilkossági
kísérletet követett el volt menyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért
feleségül akarja venni az ön levetett babáját.“
„Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá, bizonyára más
hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelíden nézett az írásra.
Nagy megbocsátás áradt belőle, mikor végigolvasta. Sajnálkozással, sőt
igazi részvéttel gondolt „szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új
állapot világosan a vergődés egy momentumának látszott. Nem tudott
haragudni „ezen ronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette,
építette, el akarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta
neki bocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből az
látszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez,
tudja Isten, jól esett neki.
Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem is nagyon
érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy az államnak van
hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összessége a hivatalos
közlönye. Napról-napra megjelenik, bár mindig csak egy példányban: az
érdekelt fél számára, de éppoly pontosan közli a kinevezéseket, az
elcsapásokat, a kitüntetéseket és a változott személyi állapotokat, mint
amaz. Aki, mint Andor, valamiképpen egy színház kiterjedt életének
körébe kerül, az soha többé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad.
Ott nincsenek becsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő
férjek és okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgató
emberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgy
hozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás.
Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer Rácz Miklóst. A
sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegházi életén kívül
nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez az egy volt a szemében
ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte, hogy megbántotta, s hogy az
ilyen bántás a férfias lélekszerkezetben összetör valamit, ami nem
forrad. Ha Ráczra gondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége
beteges gyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a Rácz
Miklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem minden
mindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább.
Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét. Mint a
kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyen viszony: ha
ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: meg kell próbálni még
egyszer. Nem könnyű lemondani a vastag szemüvegéről, a vörösre mosott
kezéről, a megnyugtató nyerseségeiről, a tanáros-katonás
jóhiszeműségéről. Meg kell próbálni.
Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akarta felkeresni
Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol oly nagy a hatalmi
különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegy hozzá, ki van téve
annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteg hív valakit a kórházba…
Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogy eljön.
Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok óta betegen
fekszem ebben a kórházban“.
Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta, hogy a
vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannak szentelve. Tudta,
hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. És francia pezsgőt hűttetett
be. Türelmetlenül várta, az órát nézegette, a bútorokat igazgatta a
szobában. Nem öltözött fel, hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart
feküdni, mikor Rácz jön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten
keresztül nyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti
szánandóságával expiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében –
„első életemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolán
jelentette, hogy egy úr van itt.
– Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte, hogy ezt
a komoly embert jobban szerette, mint bárkit a világon.
Rácz zavartan jött be. Az ágy szélére ült.
– Hónapok óta vagy beteg?
Andort belül elöntötte a sírás. Nem felelt.
– Mi bajod?
Nagy-későre szólt:
– Húsmérgezés.
Rácz szétnézett a szobában:
– Mért nem hívtál előbb?
Andor a keze után nyúlt:
– Azt hittem, haragszol.
– Dehogy haragszom – mondta Rácz, de kelletlenül rándult meg az arca.
Andor őszintén kezdett beszélni:
– Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikus volna, ha
folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyen vagyok… én már
ilyen vagyok…
– Ez a baj – mondta Rácz, és fölkelt az ágy széléről.
– Tudom. De segítek rajta.
Rácz megállt, ránézett. A szemüveg hitetlen volt:
– Nem lehet ezen.
– Dehogy nem. Új élet, új emberek… minden új…
Rácz meglátta a terített asztalt:
– Vendéget vársz?
– Igen. Téged.
– Kár – mondta. – Nem vacsorázhatom itt.
– Miért?
– Várnak.
– A fekete hölgy?
– Az is… Csak egy percre jöttem. Azt hittem, valami komoly bajod van.
Andor kiült az ágy szélére:
– Hát… az jobb volna?
– Ejnye… megint kezded?
Bosszús volt. A kalapját kereste a szemével.
– Hát… ha el kell menned, – mondta Andor elfogódottan – mit csináljak…
Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nem akarsz. Pedig spárga van.
Most mosolyodott el először a szemüveg.
– És sárgacédulás Clicquot.
Megtalálta a kalapját. Andor fölkelt az ágyból.
– Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én itt
megváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Ne hagyj
el. Ne hagyjatok el.
Ráczot ez idegessé tette:
– Kérlek, – mondta – hagyd ezt… ne csinálj jelenetet…
– Nem csinálok, de…
Izgatottan ment hozzá:
– … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nem segítesz
rajtam? Nekem nincs senkim, csak te.
Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódott tőlük, mint a
szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már.
– Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most itt elintézni.
Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem…
Andor elkomorult szemmel nézett rá:
– Így beszélsz velem? Egy jó szavad sincs?
– Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyok színész… Ha
valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez a nyavalygás.
– Köszönöm, – mondta Andor – nem akarok semmit.
Rácz látta, hogy meg van bántva, de fellélekzett.
– Ha szükséged van rám… – kezdte.
– Köszönöm, nincs. Már nincs.
– Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogy megváltoztál
volna.
– Ahogy akarod.
– Hát… Isten áldjon meg.
– Isten áldjon meg.
Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak. Sokáig
járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. De valami jóleső
szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most már megint teljesen
egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe a török-szemű
hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt most szentimentális
barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhatta ezt tőle? „És mért
keresem én úgy az ilyen komédiákat?“
Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor a vörös
Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyon feküdt.
– Jolán, – mondta neki – az a félüveg pezsgő a magáé.
– Köszönöm – mondta ez és kicipelt mindent.
– „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy két nap mulva
megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldte ki
kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját ne kapja
vissza.
Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágy széléhez:
– Nem tetszik semmi?
– Nem.
Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnap tiszteletére
szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokon szokott. Jól megnézte
Andort és igen közönséges mosolyra húzódott a szája. Andor egyideig
figyelte, aztán megszólalt:
– Mit néz?
– Semmit.
De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nem mozdult a
helyéről.
– Mit akar?
Jolán intett a fejével:
– Én? Maga mit akar?
Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki, hogy
„maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezek esetlen
bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távozni készülő
betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az első pillanatban
goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy ő megváltozott. És
elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinos cselédféle nő odakínálja
magát? A szemérmetlenség miatt bántódjék meg? Mi ő? Pap? Családapa? És
az, hogy pénzt akar, hogy pénzért mosolyog, csak természetes. Szegény
Jolán, egész héten dolgozik, mint az állat. Még ezt se?
Megfogta a kezét:
– Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék… de nem
akarhatok…
Jolán karrikirozta az arcán a csudálkozást:
– Was Sie nicht sagen! Nézd csak!
A fiú mosolygott rá:
– Jól van, Jolánkám. Ha majd már nem leszek itt.
Jolán leintett a levegőben, mint aki ezt már néhányszor hallotta.
– Jó, jó, – mondta – nem vagyok megsértve.
De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödött volna
kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngéd és atyáskodó
módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte, hogy elégtétellel
tartozik neki.
– Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – meg akarlak
csókolni.
– Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Azt nem! Még
mit nem? Jojcakát. Azt igen.
És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalább győzött.“
Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltam ezt? Betegség
ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nem csinálta volna…“
Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcára
öltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényes szobában,
amelyet el kellett hagynia. Lenn már várta a kocsi. Elbúcsúzott a
szobától és egészen elérzékenyülve ment le a lépcsőn, a főorvos
rendelője felé. A hallban fejet bólintott néhány tolószékes beteg felé,
akiket nem ismert, de akiknek köszönni szokott a vízgyógyban. A
főorvostól kijövet boldogtalannak érezte magát. A nagy kapun égő
délelőtti nap ömlött be, gyerekek ugráltak el a kapu előtt, kiabálva és
egymás feje után kapkodva. Parasztszekér zörgött el arra. Nyitott
konflis várt rá, a kocsis a hágcsón ült, s fejét a kocsi ülésére hajtva
aludt. Mikor kilépett a hűvös kapualjból a fényes gyalogjáróra,
megütötte az orrát a meleg, porszagú utcalevegő, megrohanta a fülét az
utcalárma.
– Bácsikám – mondta az alvó kocsisnak, s miután az a hangra nem ébredt,
gyöngéden táncoltatni kezdte alatta a kocsit a rugón.
És mikor az a kalapja után kapkodott:
– A Margitszigetre megyünk.
Beült a kocsiba. Nagyot, igen nagyot lélekzett. „Előre, új élet“ –
mondta magában. Az első sarkon egy nő ment át, olyan feltünően
hasonlított Ellára, hogy dobogni kezdett tőle a torka. Utána csavarta a
fejét, aztán rájött, hogy nem az. De ugyanabban a pillanatban két nő
jött a szögleten, az egyik alacsony és öreg volt, de a másik, hát ez
bizonyos… És mikor elment előttük a kocsi, ez se volt az. „Mi ez?“ –
mondta rémülten. Megállította a kocsit és felemeltette a kocsifödelet.
Hátradőlt és nem nézett semerre. „Ostobaság“, – gondolta – „és különben
is, a tengerparton vannak.“ A kocsis hátát nézte. Aztán kigombolt két
gombot a mellényén, jobbkezével az inge alá nyúlt a melle balfelén és
ujjahegyével gyöngéden megkereste az alig érezhető kis forradást.
Mialatt tapintotta, forró tenyere ráborult a szívére és érezte a rendes,
erős, fiatal verését.