Az első hetekről, amelyeket a szanatóriumban töltött, még később is alig
tudott számot adni magának. Mintha hónapok züllését, virrasztását,
részegségét csak nagy-lassan aludta volna ki, lenyomorodott teste
boldogan pihent az ágyban. Néha órákig aludt ebéd előtt és ebéd után, s
este mégis álmosan fordult meg a párnán, mikor az ápolónője, egy
erőteljes, vöröshajú nő, jóéjszakát mondott neki. A sebe hamar
begyógyult és a doktorok, akiket erre megkért, hallgattak róla. Az
ápolónő látta, hogy kötést kap, de annak azt mondta a segédorvos, hogy
két furunkulust vágtak fel a hónalja körül.
Embert sokáig nem akart látni az orvosokon és a vörös Jolánon kívül, aki
túlpiros szájával, lángvörös hajtincseivel és erőltetett
csinosanöltözésével nem volt rokonszenves előtte. Van ezekben a sebészek
körül szolgáló ápolónőkben valami különleges klinikai kacérság. Ettől
öltöznek olyan karcsún fehérbe-csinosba, kackiásan bekötött fővel, mint
tűzrőlpattant emberhús-szakácsnék, éles és tiszteletlen ellentétül az
apácák mellett, akik néha-néha átlebegnek közöttük, sóhajtva és
megsárgultan, nagyobb irtózattal nézve rájuk, mint az utcasarki
lányokra. A főorvos ugyanaz volt, akitől egyszer oly gorombán ment ki,
mikor szegény apjának megtagadta a morfiumot. Ezt a Veress doktort most
megszerette, a gyönge emberek ama nagy szimpátiájával, amellyel a
katonákhoz, a híres vívókhoz és az aktív sebészekhez vonzódnak. Veress
doktor kevésbeszédű orvos volt, belül azzal a gyermekien lágy,
művészetet és érzelmességet kedvelő kedéllyel, ami meg a sebészeknél
látszik öröklött gyengeségnek és a nagy Billroth életrajzában virágzik
ki tipikusan. Megnyugodott és boldog védelmet érzett azokban a
percekben, amelyeket a mészárosnak öltözött Veress doktor az ágya
mellett töltött; szerette a szőrös, agyonmosott nagy kezét, rövidre
nyírt mákszürke haját, kefebajuszát. A doktor a fehér kabátja övében
fekete tokban morfiumfecskendőt hordott. Úgy viselte, mint a katona a
bajonettet, beszédközben is ezt fogta. Érezte, hogy ez az egy igazi
fegyvere van.
– Nem bánom, – mondta neki Veress doktor, mikor a sebe már rég
begyógyult és ő arra kérte, hogy maradhasson még itt – magának nagy
szüksége van egy kis kúrára… a hidegvíz jót fog tenni. Tavaly óta van
vízgyógyászati osztályunk is… de akkor az én kezem alól elkerül, átadom
Seilernek, az a mi idegspecialistánk.
Megkérte, hogy azért ő minden nap jöjjön be hozzá.
– Azt lehet – mondta a főorvos.
A kövér Juli, akit végre mégis elhivatott, minden reggel bejött hozzá
Budáról. Ő intézte az ügyeit, ő volt az egyetlen összeköttetése a
külvilággal. Pénzért ő járt a bankba, a budai házat ő kezelte, a
holmiját ő szállította Budára a szigetről.
Pécsi és Ella oly idegenül jelentkezett az elméjében, hogy egy reggelen,
mikor felébredt és ezek eszébe jutottak, – mert minden reggel eszébe
jutottak, húsz-harminc másodperccel az ébredés után – azt gondolta
magában: „Korábban kellett volna agyonlőnöm magamat“. Főként az érzéki
képeket irtotta ki ez a változás az agyából. Mintha irígy érzékisége
azon a keserves éjszakán egyetlen nagy lázrohamban égett volna ki
belőle, ha most rájuk gondolt, mindig ruhástul látta őket és néha únták
egymást, sőt veszekedtek is. Ha a párok úgy tudnák egymást szeretni,
ahogy a féltékenység ezt el tudja képzelni! Nincs is igazi szép
nászéjszaka másutt, csak a lemaradt harmadik agyában.
Egész testét és lelkét valami nagy meg-egészségesedés vágya fogta el. A
vízkúra mellett minden nap tornázott a „gyógytornateremben“. Svéd
kínzólétrákon huzakodott, ravasz gumiköteleket nyújtott, amíg bírta, és
az álló-biciklin, amelyen óra mutatta a kilométereket, Szegedig
ellábolt. Csak egyszer keseredett el nagyon, ez akkor volt, mikor
úszónadrágban ült a nagy teremben egyedül egy földhözsrófolt csónakban,
és szorgalmasan evezett. A tornaterem magasan vágott ablaklyukain
besütött rá a nap, az evezők egyenletesen zörrentek meg vas-ágyaikban,
minden meglett volna itt az evezés friss, testies költészetéből, csak a
víz és az ég hiányzott alatta és fölötte. Ez nagyon elkeserítette, beteg
hernyónak érezte magát, a száját kellett összeszorítania, hogy el ne
sírja magát, de végül is oly gyorsan és erősen kezdett dolgozni az
evezőkkel, hogy ebbe a testi megerőltetésbe sikerült belefojtania a régi
bajokat, amelyek már tolakodni kezdtek fölfelé az idegrendszere finom
kötélhágcsóin.
Este hét órakor már ágyban volt és ott vacsorált félnyolckor, a
rövidlábú kis fehér asztalon, amit az ágyába állított a vörös Jolán.
Vacsora után cigarettára gyújtott, s néha azon gondolkozott, hogy mi
lesz vele. De miután ez egyszer-kétszer arra vezetett, hogy reggelig nem
tudott elaludni, azontúl mindig elkergette magától a jövőjét, mikor így
a cigarettafüstölés perceiben megjelent, mint elhagyott menyasszony,
kérdezni, hogy vele mi lesz?
Jó és kedves volt mindenkihez. Akárkivel beszélt, ezt gondolta: „Mindig
csak magammal törődtem, a magam fájdalmát túlbecsültem“. A fürdőstől
megkérdezte a családi körülményeit, pénzt adott a gyerekei számára, és
Seiler doktor öreg szülei iránt minden nap érdeklődött. Mikor azokra a
percekre gondolt, amelyeket Olgával töltött utolsó látogatásakor a
szigeten, úgy gondolt vissza magára, mint egy ártalmas őrültre.
„Csudálom, hogy le nem ütöttek… az ilyet meg kell ölni…“ Megborzongott,
mikor a brutalitásaira gondolt. „Ez azért volt, mert gazdag vagyok“. Azt
érezte, hogy a gazdag embertől mindent eltűrnek a szegények. Önmagában,
önmagának a multjában útálta meg az elkényeztetett gazdag fiúkat,
lelkében a szegények és a tűrők pártjára állott. „Be fogok iratkozni a
szociálista pártba“ – gondolta egyszer a langyos tuss alatt, – „a
munkások közé megyek és küzdeni fogok a gazdagok ellen“. De mikor a
tussolás után a fehér nyugágyon pihent a kemény lepedőben, felhúzta a
száját: „Nem lehet… nem tudok semmit…“ Azt gondolta, hogy az ilyen
úrifiúnak ott a szociálisták közt tudósnak kell lennie, ha már nem
munkás. És ő nem olvasott semmit; egyszer kapott egy könyvet Rácztól,
hogy olvassa el, a szerzőre emlékezett: Werner Sombart volt, de nem
olvasta el. A szocializmus az ő lelkében úgy élt, mint valami becsületes
haragvás a jól-élő, röhögő úri társadalomra, felemelt ököl és fenyegető
szemvillantás. Szinte kiábrándult belőle, mikor egyszer egy
szocializmusról szóló cikkben statisztikákat és munkabértáblázatokat
látott, hörgő lázadás és zengő forradalom helyett. „Kilöknek, be se
vesznek“ – gondolta, mikor felöltözött. „Szeretni kell az embereket.“
Ez, mint valami tanulásnélküli, könnyebb szocializmus jelent meg előtte.
Eddig is szerette őket, de csak általánosságban – érezte. Akik elébe
kerültek, azokkal kényeskedve komiszkodott, az önzése füttye szerint
táncoltatta őket. „Hát akkor kiket szerettem?“ – „Az embereket“ –
válaszolta magának. „De hát kik az emberek?“ – „Azok, akiket nem
ismerünk személyesen. Mert akiket ismerünk, azok pimaszak, önzők és
gonoszak.“ Eltünődött: „Tehát?“ És a válasz, amelyet erre a kérdésre
adott magának, éppoly kiábrándító volt, mint a számtáblázat a lelkes
szavak helyett: „Ezeket a pimaszokat, önzőket és gonoszakat kell
szeretni. Nem egy távoli, ködös tömeget. Hanem épp azokat, akikkel kezet
fogunk, akik meg akarnak csalni, a helyünkre akarnak ülni, a pénzünket,
vagy a ruhánkat, vagy a lakásunkat, vagy a jó szakácsnénkat, vagy a szép
szeretőnket akarják. Épp ezeket. Mert ezek az emberek, nem pedig azok,
akik messze ködben élnek, s akik éppen ilyenek, ha közelebb jönnek a
ködből.“ Fájdalmas ez a fiatal szívnek, hogy a szép dolgok csak addig
csinosak és könnyedek, amíg nem foglalkozik komolyan velük az ember. A
hegedűt nem szabad úgy tartani, ahogy az ember gondolta és szeretné,
hanem: könyököt befelé, kézfejet kifelé, kínzóan. Pedig az ellenkezője a
szebb és a könnyebb… És a zongorát se úgy kell ütni, ahogy jól esnék,
hanem gyötrő-görcsös ujjgörbítéssel. És a mű-futók se úgy szaladnak,
ahogy az ember szeretne, hanem lábujjhegyen és guggolásból kezdve, ahogy
kínos és örömtelen… Semmi, semmi nincs úgy, ahogy kedves és könnyű
volna. Jónak lenni, ez éppoly tréninget-kívánó, gyötrő stúdium, mint a
sport vagy a zene… nem elég hozzá a tehetség és a rajongás. A piszok
Somogyin kell szeretni tanulni, nem a derék Rácz Miklóson, mert azt
könnyű. És a Csirkét kell tisztelni megtanulni és Révész urat kell
megbecsülni tudni, mert őfelségét a királynét könnyű tisztelni és Luther
Mártont nehéz nem becsülni. Azt mondta magában: a zongorát helyesen
ütni, ez nem egyéb, mint a kéz önzéséről leszokni. Itt van a dolgok
veleje. Szépen és jól élni, ez a lélek kéztartásának a dolga: le kell
szokni az önzésről. „Mért nincsenek a szanatóriumokban és a kórházakban
papok?“ Mért jönnek azok csak a haldoklóhoz? A templomokba – gondolta –
annyi piszkos ember megy be a piszkával és éppoly piszkosan jön ki az
utcára. És itt, a halálból kimászott gyógyulók közt mennyi discipulus
van, olyan, mint ő, lábbadozó testtel és tisztálkodó lélekkel… „Papnak
kellene menni“ – gondolta. De elmosolyodott: „Az apám még zsidó volt, ez
nem menne símán, kellemetlen volna“. – „Hogyan?“ – mondta rögtön utána –
„még mindig a síma utakat keresem, önző vagyok…“ Reverendában, messzi
innen, valahol a hegyekben egy kis kápolnában, a fenyők közt… mint a
csemegekereskedő kirakatában… „De micsoda nehézségek addig!“ És nem kell
azért mindjárt mesterségévé tenni a jóságot. Lehet az ember jó és
önzetlen, ha dilettánsa marad is ezeknek a szépségeknek. „És most tudok
szeretni mindenkit, aki körülöttem van… még a vörös Jolánt is fogom
szeretni, annak is megvan a maga nyomorúsága, bizonyosan…“
Február végén, egy reggelen a kövér Juli, mikor a reggelijét tette elébe
az ágyra állított betegasztalkára, izgatottan kezdett beszélni:
– Fiatalúr kérem… én már annyiszor szerettem volna beszélni a
fiatalúrral, de nem mertem… most már muszáj, kezit csókolom…
És sírni kezdett, bőven, kiadósan.
– Mi baj, Juli?
Megállt a kanál a kezében:
– Na mi az?… Mért sír?
Juli végigsírta a verset, amit elkezdett, aztán letapogatta a szemét és
még egyre szipogva, keseredett akadozással kezdett beszélni:
– Fiatalúr, kezit csókolom, ne tessék haragudni… de én el szeretnék
menni a szolgálatból…
– Miért?
– Kezit csókolom… tizenkettedik éve vagyok a nagyságos úréknál…
Megint sírni kezdett. A „nagyságosúrék“ rég a temetőben feküdtek, ő a
„fiatalúr“ cselédje volt, de azért halhatatlanul és változhatatlanul a
„nagyságosúréknál volt“, hiába, ez már így van. Nagynehezen mondta csak
ki a lényeget:
– Férjhez akarok menni.
– Menjen, fiam, hogyne, hogyne…
– De a lakás… a fiatalúr…
– A lakást majd rábizzuk a házmesterékre, azok is már nyolc éve vannak
ott, tisztességes emberek, rendőrök… És én most már majd csak megleszek…
Juli kezet akart csókolni. Andor szomorúan-mosolygósan nézett rá:
– Szerelmes?
– Dehogy, fiatalúr. A fene egye meg őket mind, ahányan vannak. Öreg
asszony vagyok én már.
– Hát?
– Van egy kis megtakarított pézem.
– Mennyi?
– Ezerötszáz korona. Egy asztalos el akar venni.
És ijedten nézte Andort, hogy beleegyezik-e.
– Menjen, Juli, – mondta a fiú – menjen és legyen boldog az asztalossal.
Tisztességes ember?
– Özvegyember, fiatalúr kérem, két katonafia van. És úgy szereti a
kislányomat…
– Menjen, Juli… nagyon helyes. Tőlem kap ezer korona hozományt.
A kávé kidőlt a kézcsókolási küzdelemben. Andor rátette a kezét a Juli
őszülő fejére. „Hittem volna valaha, hogy meg fogom símogatni a fejét,
mintha apja lennék… és hogy ez jól fog nekem esni?“
– Hát akkor… drága kis fiatalúr… tessék megengedni, hogy délután
idehozzam a vőlegényemet…
– Hogyne, hogyne. El is várom.
A szekrényből előhozatta a csekk-könyvét, írt egy ezerkoronás csekket
Julinak. Aztán, bevégezve a reggelizést, hanyattvetette magát a párnán.
– Most… hagyjon egy kicsit egyedül… Julikám…
Nem ment le a „vízgyógyba“. Ez a menyasszonyság-vőlegénység… Ha a doktor
ezt tudta volna, megtiltotta volna Julinak, hogy erről beszéljen.
Délután megjelent az asztalos Julival és a kis Mariskával. Fekete
szalonkabátban volt.
– Hát maga az?
– Nevem Gubás János – mondta az asztalos.
Ozsonnát kaptak. A vörös Jolán mosolyogva szolgálta ki őket. Andor az
ágyban feküdt, ma nem akaródzott neki fölkelni. Valahogy nagyon
megszokta az ágyat, boldog volt, ha bármi kis meghülés-féle ürügyet
adott neki az ágybanmaradásra.
– Mért nézel te engem mindig olyan nagyon? – kérdezte Mariskától.
Mariska az anyjára nézett.
– Felelj a fiatal nagyságos úrnak.
– Nem nézem – mondta Mariska, elvörösödve, aztán elhalványodottan.
Valami ostoba érzés mondatta Andorral:
– Undorodol tőlem?
– Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogy tetszik
ilyet mondani…
– Akkor jó…
Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyes jóságát. Ez a
pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg az ezrest Gubás
Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukat mutogatják a vőlegényüknek,
mikor észreveszik, hogy annak a szeme a bokájukhoz tapad. Gubás János
ettől még szerelmesebb lett a kövér Juliba. Andor az ajtóból visszahívta
Julit.
– Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet még mondja meg
nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubás bácsitól van?
– Dehogy! Hova gondol a fiatalúr!
Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubás ellen
tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen.
Andorban rebbent egyet a régi kis gonoszsága:
– Hát kitől van?
– Az meghalt, kezit csókolom. Bizonyos nevezetű Kálai.
– Kálai?
– Fűszeres.
Csönd lett. Juli tétován mosolygott. Andor suttogott:
– És ő?… a Gubás?…
– Elfogadja, kezit csókolom. Még csak az kéne, hogy ne fogadja
gyerekének.
– Akkor nyugodt vagyok – mondta Andor.
– Hogyne, kezit csókolom.
Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, még megígérte, hogy
amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden nap idejön, és boldogan
távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be, miután elmentek:
– Milyen rossz szagot hagytak itt.
Az ablak felé ment.
– Hagyja – mondta Andor.
Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, az asztalos és az
öreg cseléd után most kinyitni az ablakot.