Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor evett utoljára. Aludni se sokat
aludt. Napok óta egy-két órai ruhástul való ágyra-szédülés, ez volt
minden pihenése. De az italt kitünően birta, anélkül, hogy részegnek
érezte volna magát. Mikor az agya izzó munkájában elgőzölgött belőle
egy-két pohárnyi konyak, ezt megérezte és pótolta; feltöltötte magában a
szeszt, mint a hordóban apadó bort szokták.
A pályaudvar előtt sokáig állt, nézegetve a házakat, a kocsikat és az
embereket, megint érezve azt, amit régente érzett, mikor Elláék nyaralni
utaztak el: hogy milyen üres tud maradni egy ilyen nagy város, ha valaki
elutazik belőle. Milyen oknélküliek a házak és idegenek az utcák, milyen
tartalmatlan a lárma és milyen céltalanok az ember elindulásai. „Drága
jó apám“ – gondolta; bólogatott egy kicsit a fejével, mert eszébe
jutott, hogy ezt az érzést akkor érezte először, mikor a szülei egyszer
Bécsbe utaztak a tanárhoz, aki az első rossz véleményt mondta az apja
gyomráról. Aradiék most isteni csöndben alszanak a budai temetőben, a hó
alatt. „Tudnak aludni?“ Ment néhány lépést a körúton, mint egy idegen
városban. „Különös, hogy nincsenek rokonaim“ – jutott eszébe. Az apja
már régebben szakított a rokonaival, az anyjának pedig egyetlen bátyja
volt, ez Romániában volt mérnök, legutóbb Turn-Szeverinben lakott.
Emlékezett a levelekre, amiket szegény anyja írt a bátyjának, s amiket ő
vitt bedobni a levélszekrénybe. A nagy, kerek betűkkel írt
„Turn-Szeverin“ még most is az emlékezetében volt. „Érdekes, évekig azt
hittem akkor, hogy Turn-Szeverin Magyarországon van.“ Egy utcasarkon
megállott és visszanézett a pályaudvarra: „Mialatt én onnan idáig
ballagtam, milyen messzire elfutott már a vonat…“
Fel kellett tölteni a konyakot. Betért egy kávéházba, le se ült, csak
megállt egy asztalnál, oda kért egyszerre két pohárral. Aztán, hogy a
pikkoló arra jött és ránézett, megszólította:
– Add csak ide a menetrendet.
És leült, kabátban-kalapban kiírta egy cédulára a vonat állomásait
egészen Bécsig, az érkezési időkkel együtt. Tudni akarta, mely órában
hol vannak. Bécsbe fél nyolckor érkezik a vonat. „Addig még sok időm
van“ – mondta magában értelem nélkül, de nagy jelentőséget érzett hozzá.
Négy óra után már erősen sötétedett. Vasárnap volt, de az üzletek mind
nyitva voltak. Karácsony előtt ez volt az utolsó vasárnap, a munkaszünet
fel volt függesztve. Egy csemegeüzlet kirakatában havas tájképet
lehetett látni: zuzmarától csillogó fenyőket, a völgyben kis házat,
amelynek ablakaiból világosság áradt; a házban szoba volt, a szobában
kis bútor körül kis parasztok álltak. A dombtetőn kápolna volt, amely
szintén ragyogott belülről. A fenyőerdő két szélén savanyúvizes üvegek
feküdtek a hóban, akkorák voltak, mint a ház és a kápolna. És vörös
Mikulások álltak elől sorban. A tájképre felülről szalámi és sonka
függött le, mint a színpad fölött a szuffitadíszletek. Sokan álltak a
kirakat előtt és melengették Andort, aki elől állt, az üvegnél. Oly szép
és nyugalmas téli este volt ebben a fenyőkoszorúzta kis völgyben, hogy a
körúti futkosók valóságos nosztalgiával álltak előtte. De aztán
futkostak tovább. Andor mögött háromszor is megujult a közönség. Andor
szeretett volna a kis házban állni a kis parasztokkal. Vagy a kis
kápolnában térdelni fenn, a savanyúvíz mellett.
– „Megyek, kibékülök Rácz Miklóssal.“
Sietve ment a szerkesztőségbe. Bejelentés nélkül nyitott be a
fürdőszobába, ahol Rácz az íróasztala előtt ült és francia lapot
olvasott. Nem köszönt, ezzel lépett be:
– Ne haragudj rám, bolond vagyok.
– Az már igaz.
Kabátostul ült le. Rácz letette a lapot és figyelmesen nézte őt. Aztán
megszólalt:
– Már nem is merek tőled kérdezni semmit.
Hallgatott.
– Csak azt mégse akarom, hogy így elhagyd magad… Egészen züllött vagy…
Ilyet még nem is láttam.
Andor nyugodtan nézett rá:
– Ma volt az esküvő.
– Tudom – mondta Rácz.
– Ott voltál?
– Azt már nem.
Jól esett neki ez a dacos távolmaradás. Rácz mégis jóbarát volt. De mit
segít rajta mindez?
– Ha akarod, – mondta Rácz – ma vasárnap van, nincs sok dolog, a
főszerkesztő itt van, bemutatlak neki…
Andornak tágult a szeme: ő már nem is gondolt erre a dologra, az újságba
való irkálásra, aminek a karriért kellett volna egyengetni. De Rácz
erélyesen folytatta:
– Beszéltem rólad neki, azt mondta, nincs kifogása, ha én ajánllak. És
most így valahogy kell összeszedned magad. Na előre. Le a kabátot.
Lesegítette a télikabátot Andorról és már vitte is be a fiút a
főszerkesztőhöz. A főszerkesztő még ama ritka emberek közé tartozott,
akik pofaszakállt viseltek. Valamikor kormánybiztos volt Wekerle alatt,
azóta címezték méltóságos úrnak. Andort szigorúan, de kedvesen fogadta.
– Próbálkozzék – mondta neki. – Rácz majd megmutatja nekem az írásait.
Ha jók, a mi ajtónk tárva van minden tehetség előtt.
Andor erre nevetni akart. „Furcsa“, – érezte – „hogy ez az okos ember
egy halottal beszél és ezt nem veszi észre.“ A további beszédét is ezen
a gondolaton keresztül hallgatta.
– És ízlés! – kiáltotta egyszer a méltóságos úr. – Ízlés! Az ízlést
tartom a politikai ujságíró legfőbb tulajdonságának. Izléssel támadni,
ízléssel hízelegni. Higyje el, ez a legnagyobb dolog a világon!
Igazán nevetni lehetett volna. „A legnagyobb dolog a világon.“ Furcsa.
Milyen kicsik most az ő szemében ezeknek a híres és hatalmas embereknek
a legnagyobb dolgai. A vonat Párkánynána és Pozsony közt szalad.
– Mi az impressziód róla? – kérdezte Rácz, mikor megint a fürdőszobában
ültek.
– Elég jó – mondta Andor. – Kicsit ostoba. Nem?
Rácz mindenét rátátotta: száját, orrát, szemét:
– Ez? Ostoba? Ez?
– Akkor tévedtem.
– Ha van igazán okos ember Pesten, akkor ez az…
És hevesen magyarázta, hogy milyen okos. Andor felállt a vasfotelből és
egészen csöndesen, hidegen szólt:
– Nem érdekel az egész. Ella ma férjhezment.
– Az más – mondta Rácz és bosszúsan ült le. Aztán mérgesen szólt fel
Andorra: – Mi az? Tönkre akarsz menni ebbe?
Nyugodtan felelt:
– Igen.
– Ezért a… rongyért?… ezért a senkiért?
– Ezért.
– Na hát…
Őszinte elkeseredéssel csapott az ujságra:
– Rajtad nem lehet segíteni.
– Nem.
– Akkor… nem is tudom, mit akarsz tőlem.
– Valami olyat akartam…
Elfúlt a hangja. De nyelt egyet és megkeményítette magát:
– Valami olyat akartam, amit… te nem tudsz adni. Te alapjában véve
nemcsak szívtelen vagy, hanem ostoba is.
– Én is?
– Te is. Én beteg vagyok… és egy beteget…
Rácz felugrott:
– Nem beteg vagy, hanem gyerek vagy és férfiatlan vagy. Én tudom, mi
kellene neked. El vagy kényeztetve, siratod magadat, belebujsz a
fájdalmadba, ahelyett, hogy kifelé másznál belőle, egyre mélyebben fúrod
magad bele, mert sohse dolgoztál, jómódú egyetlen fiúcska voltál, és az
élettől is azt várod, hogy kényeztessen, mint a papád meg a mamád.
– Az lehet, – mondta egészen halkan – de most nem tehetek róla… most
beteg vagyok… nagyon beteg vagyok…
– Fenét vagy beteg.
Andor halkan mondta, szinte kérlelőn:
– Ne beszélj velem így.
– Nyavalyás vagy. Rám nem hallgatsz. Önfejű vagy, el vagy bizakodva.
– Ne bánts – mondta alig hallhatóan.
Rácz igazán mérges volt. Vette a francia lapot és olvasni kezdte:
– Nem lehet veled. Útálatos kezdesz lenni.
Egy kicsit hallgattak. Aztán Andor nyugodtan mondta:
– Gyalázatos vagy és szamár vagy.
Rácz ránézett, aztán nevetett. Visszamerült a francia lapba, onnan
mondta:
– Távozzál a szobámból.
Andor kiment. Lement a lépcsőn. A lépcső alján egy hölggyel találkozott,
aki felfelé jött. Ismerős arc volt. Utána nézett egy kicsit alulról és
csak akkor jutott eszébe, hogy kicsoda. A „kéjvágyó úrhölgy“ volt, az
elefántcsontvállú érzéki fekete szépség a Moulinből. Hát végre mégis
megszerezte magának Rácz. Mennyi pénzt adhatott érte? Vagy mit csinált,
hogy meghódította? Milyen csudálatos… milyen elérhetetlen volt számára
ez a nő, és most itt megy fel hozzá, az irodájába… Hogy csinálják ezt az
emberek? Hogy akinek nem kellenek, az végül mégis csak baktat így fel a
lépcsőn, szép engedelmesen…
Az Opera-kávéház előtt ment el és az üveg mögött Rodicsot látta ülni a
feleségével és a két lányával. Rodics ujságot olvasott, a két lány közös
olvasmánynak tartott maga elé egy illusztrált lapot, Rodicsné pedig
valami messze-néző szomorúsággal bámult ki a sötét utcába az üveg mögül.
Találkozott az asszonyéval a pillantása. Nem ismerte Rodicsnét, sohasem
is látta, de most tudta, hogy ez az. Meleg érzés ment át rajta, mikor az
idegen asszony szemébe nézett. Ezzel most milyen sokat tudna
beszélgetni. Mind a ketten mennyi mindent tudnának mondani egymásnak…
Rodicson szemüveg volt. Tíz évvel öregebbnek látszott így a családja
körében, mint a szeretőjénél, vagy a klubban. Az ablakon át az óra is
látszott. A vonat most Pozsonyban van.
Befordult a Hajós-utcába, megállt egy ház előtt, ahol Máté lakott, a
földszinten, hónapos szobában. Itt már egészen bolond dolgot csinált.
Benyitott Máté ajtaján és meglátta az elefántfejűt, amint kis asztalára
könyököl a petróleumlámpa mellett, és hallotta, amint fennszóval magolta
a jogot. Bekiáltott az ajtón:
– Szervusz, tanulj tovább, már megyek is!
És elszaladt. Máté utána bámult az ajtóból, aztán sóhajtva könyökölt
vissza a jog fekete betűtengerébe. Andor mosolygott az utcán: „Milyen
rossz, hideg cigarettaszag volt itt.“
Kocsit vett és Budára hajtatott, a szülői lakásba. A kövér Julit akarta
látni. Mikor a Margithídon vitte át a konflis, kinézett a hídra.
Ellágyult. „Hányszor cipeltem át ezen a hídon a szívemet“ – mondta
magában. És a híd érzéketlen vasmonstrumnak tűnt előtte, amely
évszázadokon át fog itt állani széles lábaival a sárga vízben, hidegen,
mialatt száz meg százezer emberke szaladgál át rajta ide-oda, viszi a
szívét meg a gondterhelt agyát… és csak nagynéha válik ki egy-egy a
siető tömegből, hogy ne a partra siessen, hanem a híd közepéről a vízbe…
Julinál leült a konyhában. A világért se akart bemenni a lakásba. „Ha az
akantuszleveles tapétát meglátom a szobámban, akkor végem“ – gondolta.
És nem akarta hallani az ebédlőórát sem, amely oly mélyen-zengve ütötte
a negyedeket a csöndes éjszakákon, mikor ő az ágyában olvasott… Julinak
a lánya szemben ült vele egy zsámolyon és most megint úgy nézte, mint
egy félistent. Ez már a multkor is egészen különös volt, ez a túlvilágit
sejtő csodálat, amivel a Mariska ránézett. Vagy mindenkire így néz?
– Szép lány lett a Mariska – mondta Julinak.
Mariska elvörösödött a zsámolyon. Ez valami egészen különös volt, igazán
csudálatos, hogy a Mariskát nem tudta hamarjában máshoz hasonlítani,
mint egy szentképhez. Nem volt benne semmi kívánatos, olyan tiszta és
mellékgondolatot nem keltő volt közönséges, de túlzott szépsége, a
búzasárga haja, a nagy kék szeme. Szentkép és képeslevelezőlap, – vagy
inkább a színezett olcsó fényképek hangulata volt az arcán. Nem is
magyaros volt a szépsége, inkább valami külföldi mese-illusztrációhoz
hasonlított. És volt benne valami nem erre a világra való, olyan
fájdalmas vendég-kifejezés, mintha itt csak átmenne ezen a földön,
sietne az angyalság felé, ami az igazi célja, s amely felé már most
elrajong a tekintete. És őt úgy nézi, mintha el akarná magával vinni
oda, csak nem mondja, alázatosságból. „Az ilyen szép, szegény, szomorú
lányokból lesznek azok a szép, szegény, szomorú apácák“ – gondolta. De
nem szerette a tekintetét, ez más világ volt, idegessé tette.
– Ne csókolj kezet – szólt rá szomorún-mosolygóan, mikor kiment. – Azt
nem szeretem.
A vonat megérkezett Bécsbe. „Pályaudvar, csomagok kiváltása, fiáker,
szálloda, még sok időm van“ – mondta, mikor megállt vele a kocsi a
színház kiskapujánál. Az előadás már folyt. De Somogyi a portásnál
cigarettázott – az ő szerepei oly kicsinyek voltak, hogy senki nem
tartózkodott annyit a portásfülkében, mint ő. Még a telefonhoz is ő ment
a portás helyett, mikor csöngött, és szokás szerint ezt kérdezték:
„Mikor van vége?“ Mosolyogva felelt mindenkinek: „Öt perccel tíz előtt“
– és olyan arccal jött el a telefontól, mint aki azt mondja: „Ha ez
tudná, hogy a portás helyett _ki_ felelt neki!“
Mikor Andort meglátta, észrevette az arcán a nagy felkavartságot.
Összeráncolt szemöldökkel nézett rá:
– Mi bajod van?
– Semmi.
– Vesztettél?
Intett, hogy igen. Somogyi a fejét csóválta. Francia huszártisztnek volt
öltözve, pipacsvörös nadrág, bő csizmaszár és égszínkék attila volt
rajta sűrű fehér zsinórzással. A fején szőke paróka. Az orra ki volt
javítva valami ragacsos, holt tésztával. Vékony sárga bajusza volt.
– Olga mit csinál? – kérdezte Andor.
– Olga? Semmit.
De zavart volt, mikor ezt felelte. Andor, aki érdeklődés nélkül mondta
ki a kérdést, most egy pillanatra kíváncsi lett.
– Mikor láttad?
– Ma is – mondta Somogyi, most már egészen különösen, miközben
erőltetten nézett Andor szemébe. A fiú tovább kérdezte:
– Rólam nem mond… semmit?
– Nem.
– Egy szót se?
– Nem.
Mind a két „nem“ túlrövid volt. Andor ezt mondta:
– Talán… haragban vagy vele?
– Én? Miért?
– Csak.
– Nem.
Eldobta a cigarettáját, láthatólag zavartan menekült a beszélgetés elől:
– Bocsáss meg, – mondta – most jön az én jelenésem. Mindjárt
visszajövök… várj itt meg. Nagyon fontos dolgot kell neked mondanom.
Felugrált a lépcsőn, pengő sarkantyúval. Nem is volt még jelenése, de
felszaladt gondolkozni, hogy beszéljen-e most Andorral, és mit mondjon
neki. Egy héttel ezelőtt Irma és Rodics felajánlotta neki, hogy vegye
feleségül Olgát. Rodics tízezer korona készpénzt ad hozományul Olgának
és három éven át hajlandó havi kétszáz koronával segélyezni az ifjú
párt. Olga ezt még nem tudta. De Somogyi gondolkodási időt kért, amely
még mindig nem járt le. A pénz és a szép lány – ez nagyszerű volt.
Irmáról lemondani – ez rettenetes volt. Irma mellé kerülni, mint sógor –
ez megint nagyszerű volt. Rodics kegyelméből élni – ez rettenetes volt.
Így kavargott benne a rettenetes és a nagyszerű, és ez a kavargás, mint
az örvény, húzta őt egyre beljebb a nagyszerű felé. Most fenn ült a
nagy, közös öltözőben, a többi francia huszártisztek közt – mindnyájan a
212-ik ezredből – és a tükre elé könyökölve, korrigált orrát az ujjával
mintázgatva tünődött azon, hogy miképpen mondja ezt meg Andornak. Andor
pedig kiszökött a színházból és ment haza a szigetre. Itt volt a sötét
este, a nyolc óra, a fél kilenc, Ella és Pécsi most öltözik a bécsi
hotelben vacsorára, a hamarosan kibontott kofferek és bőr-toalett-táskák
közt… Vajjon két szobájuk van-e, vagy csak egy… és már szabad-e Pécsinek
odanézni, mikor Ella a mosdó előtt áll… és segít-e neki az
öltözködésnél?…
Be a hotelbe, fel a szobába, és hamar, hamar, feltölteni a megapadt
konyaktartalmat, pótolni három pohárral, gyorsan, egymásután. És:
– Hozzon egy egész üveggel!
Már csak kevés idő van hátra. Megrakta a kályhát, levetette a gallérját,
amely a nyaka nagy ütőerét szorongatta. A foteljébe ült és
cigarettázott. Az órát maga mellé tette az asztalra. Most azon
gondolkozott, hogy milyen bölcsek voltak az emberek, mikor az idő
jelzését hideg kis gépekre bízták. Mert háromtól négyig milyen lassan
telt az idő. Ha ő óra lett volna, alig mozgott volna a
másodpercmutatója. Most pedig egyre jobban rohan, szinte meg kellene
fogni a mutatókat, hogy ne szaladjanak. Csak egy percig néz a sötét
ablak felé, azon tünődve, hogy Ella izgatott-e most átöltözésközben, és
mikor visszanéz az asztalra, az órára, félóra szaladt el. Már fél tíz.
Lenn ülnek az étteremben, Pécsi bizonyára pezsgőt hozatott. És mind a
ketten jól-öltözöttek, báliasak, égők és tiszták, Pécsi biztosan
szmokingban van. A pálinka hatása is igen különböző az emberi agyra.
Most például percenként kell utánatölteni, mert oly rohamosan száll el a
kábulat. És ha az ember jókedvű, két pohárka is elég… De most, mint a
forró tűzhelyre csöppent víz, úgy száll el minden korty, szinte azonnal.
Tíz órakor kínlódni kezd, testi kínjai vannak. Mélyen és nehezen
lélekzik. Ahogy megmozdul a karosszékben, és körülnéz a szobában, azt
mondja hangosan: „Na… ezt a kis szobát is megemlegetem.“ De ők még
vacsoráznak, még ülnek az asztalnál, ez egészen bizonyos. Észreveszik-e
a többi asztaloknál, hogy ezek nászutasok? Oh, igen. Ezt igazán meg
lehet látni. Van zene az étteremben? Bécsben kis francia zenekar játszik
este a nagyobb hotelekben, nem is látni a muzsikusokat, mindig valami
oldalhelyiségbe dugják őket, onnan tremolózzák és nyújtják a valcereket.
Aznap kellett volna elutazni Pestről, mikor a szakító-levelet a
szerkesztőségi szolga biciklin elvitte a főpostára. Párisba kellett
volna menni. „Ha egy csöpp eszem van akkor, este utazom az expresszel.“
Vagy legalább is a temetés után. Így kellett volna ezt csinálni. Más
világba, más emberek közé. Vagy a Tátrába, a fenyők alá. A savanyúvizes
kis karácsonyi táj jelent meg előtte, irígylendő, fájdalmas
bájosságában. Milyen szépek és boldogok ezek a kis csinált világok.
Egyszer egy gyufaskatulyát bámult így meg, mikor a Horn-palotában
tanulni kezdett: egy bokor, egy hölgy, egy kiskutya… élénk, napsütött,
túlzott színek… délfrancia fürdőhelyen lehet ilyen hölgy, ilyen bokor,
ilyen kutyus, ilyen kék ég. Akkor is… oda szeretett volna menni.
Fél tizenegy. A vacsoránál ülnek még? Igen. Vagy… lehet, hogy már nem.
Mért van az, hogy minden igazi ijedség az ember térdében villan meg,
onnan lefelé didereg a lábszárcsonton, és a lábnak a hüvelykujjában áll
el. „Én nem vacsoráztam volna vele a vendéglőben, hanem a szobába
hozattam volna mindent.“ Lemosolyogta Pécsit, aki szmokingban feszít az
étterem csillárfényében. „Ejnye… honnan veszem azt, hogy ott
vacsoráztak?“ De megnyugodott. Bizonyos, hogy ott vacsoráztak, mert ő
olyan élesen érezte és látta őket egy nagy, fényes étteremben. Tizenegy
óra. De most már igazán felmentek a szobába. Vagy két szobájuk van? Nem.
Csak egy van. Egy nagy, kétágyas szobájuk van, nem lehet más. El kellett
volna menni a Csirkéhez ma délután. Nem lett volna szabad így,
régen-nőtlenül ezt az órát megvárni. De nem lehetett. Mért undorodik a
szenvedő ember a nőktől? Micsoda rettenetes, ismeretlen új csapás ez?
Inni kell, forró az arca, a szeme úgy ég, hogy érzi a melegét. És
erősen, tűzzel lélekzik, mint nagy futás után a lovak. A szesz teszi
ezt. De mért nem üti le a kábulat? Egyszer egy törköly tökéletesen
leütötte. Roth Jakab pálinkásnál gyertyák égtek palackokban az asztalon.
Milyen furcsák és szegényesek a Kornély Margit csengő, könnyű-üres
aranykarikái a jobbkarján! Nem, nem lehet, hogy Rácz komolyan
megharagudjék rá, egy egész életre, hiszen Rácz olyan jó, mint a kenyér.
Jó ember Rácz. Jó férfi. Mi volna, ha most nem nézne többet az órára, a
földre tenné, a sarkával ráállana és aztán megfordulna maga körül,
törmelékké őrölné így a kis órát? Tizenegy mult. Az a kérdés, van-e rá
logikai lehetőség, hogy még az asztalnál ülnek, az étteremben? Van.
Határozottan van. „Én ott ülnék még?“ Nem. Határozottan nem. Hát akkor
Pécsi mért ül még ott? Csak azért, mert még ott ül, egészen biztosan,
ezt érezni lehet. És erre iszunk egyet. A konyak túlédes. És már semmi
szaga sincs, nem megy fel az orrba az az égett szőlő-aromája, mint
azelőtt, még délután is. Ez nehéz éjszaka. Megdörgöli a szemét, de érzi,
hogy a kezemozdulása vad és egyenetlen, mint a csecsemőé, mikor oly
brutálisan nyomja meg az öklével a szemét. Nem baj, ez a szesztől van.
Egészen kicsi kis kábulat nyomja a halántékát, ez nagyszerű, ezt most
hagyni kell kifejlődni, lehet előrebámulni, a szürke falra… csak mért
görbül le a szája? Cigaretta. Mélyen le a füstöt. Aztán hevesen ki,
előre, messzire. Csak azért nézni az órára, hogy milyen gyorsan szalad
most az idő. Háromnegyed tizenkettő. Hát… igen. Ez már éjszaka. Ez már
nem este. Egy furcsa, szakadozott, fel-felhápogó lélekzet… valami
szorító kínnal a torok és a tüdő közt… ez undorító dolog, elmult ugyan
rögtön, de sírás-kezdet volt, abortált zokogás, ami visszafulladt a
mellbe… Örökre átkozott, gyalázatos szentimentálizmus: „Sajnálom…
sajnálom szegényt… szegény kis félénk szűz testemet… a vágóhídra viszik
idegenek… kutya, kuvaszfejű ember vicsorítja rá a fogát… szegény remegő
kis áldozatom, bárányom…“ Mért nem tudja most keserűen vigyorogva
kinevetni? Hiszen ez is csak úgy megy, mint millió más eset. Rémes, hogy
milyen ostoba az ember: morfiumot kellett volna bevenni, most milyen
mélyen lehetne aludni, holnap estig. Morfium…
Elaludt a széken. Ilyenkor így hirtelen kivégzi az agyongyötört testet a
felgyülemlett álom. A fej hanyattesik, a test olyan, mint a meggyilkolt
emberé. Csúf, izzadós, nyálas, lázas szenvedő álom… A mélyen-kéken
karikázott, beesett szemeken sötét-héjú takaró… nyitott száj és rút
torokhangok… rossz lélekzet, lefüggő sovány kezek… és csúnya lábak a
lábszárra felhúzódott, megrövidült nadrágban, előrenyujtott cipők… és jó
isten, milyen rövid ideig tart!
Mikor egy nagy horkanásától felriadt, rémültbután nézett szét. Aztán
mohón bukott a feje az óra fölé. Fél három volt. Fölkelt a székből,
megtántorodott egy kicsit az álomittasságtól. Félhangosan beszélt
magában:
– Le kell feküdni. Gyerünk.
Ledobálta magáról a ruhát és bebujt az ágyba. A hűvös lepedő és a hűvös
párna boldogítóan csókolta meg izzó-részeg testét. Fél három. Belenézett
a lámpába: „nem szabad semmire gondolni.“ A lámpa kínozta a szemét. „Nem
bánom, ha ki is égeti a szememet.“ Meredt belé tovább,
gyulladtan-könnyezőn, a fehéren izzó dróttal dacolva. Mi mindent nem
lehet csinálni a huszonnégy éves fiatal testtel! Micsoda életvágy röhög
benne, mennyire nem hagyja magát tönkretenni! „Azt nem bánom, hogy már
túl van rajta.“ Igen. Túl van rajta, ez most már bizonyos. Van gonoszabb
és találékonyabb, mint az ifjú fantázia? Túl van rajta, de…
Ez volt a legsúlyosabb: mi történik most, ebben a percben? A gondviselés
átaltatta vele a szörnyű órákat. De most… most…
– Eh – mondta hangosan és dacosan. – Ezt nem lehet tűrni.
A hálószekrény fiókjába nyúlt és kivett onnan egy kis revolvert.
Gyöngyházból volt az agya, nikkelből a csöve. Az apjáé volt. Az öreg
Aradi akkor vette, mikor egyszer a Hűvösvölgyben nyaraltak és éjjel
gyalog kellett hazajárnia. Akkor töltötték meg, azóta senki nem nyúlt
hozzá.
Lerúgta magáról a paplant és szemérmetlenül rántotta fel nyakig a
hálóingét, mint a csecsemők szokták. Csakhogy ezek vigyorognak hozzá
fogatlan kis szájukkal. A hideg kis csövet a szívéhez nyomta. „El fogom
sütni“ – mondta hangosan, mintha valakinek mondaná. Oly erővel nyomta a
bordái közé a szögletes csövet, hogy fájt. De valami gyalázatos kép
bontakozott ki az agyában, kapcsolódó ölelkezés, egybefonódott
testszíneivel és testformáival, valami gyönyörnélküli, örömtelen
birkózás és gyilkolás…
– Hopp! – mondta hangosan és a fájdalomig szorított csövet elfordította.
– Hopp!
Még mélyebbre nyomta a testébe, de már nem irányozta a szívének. „El
fogom sütni… de nem megy a szívembe, nem megy a szívembe“ – ordította
benne egy ujjongó hang, amitől boldog és rajongó és részeg lett, –
elmosolyodott, magasra emelte a balkarját és megnyomta a ravaszt.
A pisztoly kicsit szólt, de megütötte a mellét. „Vaktöltés volt benne“ –
mondta tökéletesen kijózanodva és ellökte az ágyba a kis eszközt, mintha
undorodnék tőle. Két ujját rányomta a cső helyére, de nem érzett sebet.
Fájdalmat se, semmit. De egy perc mulva hűvöset és nedveset érzett a
hónalja tájékán. Hirtelen rányomta erre a helyre a tenyerét és az arca
elé tartotta. A tenyere véres volt. „Meg volt ez töltve, mégis.“ Most
megint a cső helyéhez nyúlt, a másik tenyerével. Az is vérnyomot
mutatott. „Keresztüllőttem magamat“ – mondta és mélységesen
elcsudálkozott, hogy ez ilyen egyszerű és olcsó dolog. Nyugodtnak és
okosnak érezte magát. Megnyomta a csengőt az ágy mellett a falon, és
várt. Csudálatosan kitisztult az esze. Pécsi és Ella, mint két idegen,
jelent meg az agyában, felöltözötten, közömbösen. Úgy álltak előtte,
mint a fényképész előtt.
A portás nyitott be halkan:
– Csöngetni tetszett?
– Igen, – mondta nyugodtan – nem jól érzem magamat… valami rossz húst
ehettem… Kérem azonnal a doktort.
„Nagyszerű, hogy milyen okos vagyok“ – gondolta felújuló, boldogító
önbizalommal.
Néhány perc mulva papucsban jött a doktor.
– Na, – mondta – elrontottuk a gyomrunkat?
– Doktor úr, – mondta neki, boldog és megkönnyebbült arckifejezéssel
fekve hanyatt a párnán – én öntől az orvosi becsületszavát kérem… amit
most mondok, az a kettőnk… titka…
A doktor, egy körszakállas, komoly fiatalember, érdeklődve nyúlt a keze
után.
– Doktor úr, – mondta fel-felremegő, új és tiszta gyerekhangon – én egy
ostobaság miatt magamba lőttem. De semmi bajom nincs.
Hosszú percekig volt csönd. Az orvos vizsgálta, lassan megfordította, a
sebet nézte, a száját nézte, a lepedőre köpetett vele, aztán a revolvert
vette szemügyre.
– Semmi baj – mondta.
– Tudom – szólt a halk gyerekhang és a kissé csapzott fiatal bajusz
alatt gúnyosra mozdult a száj. – Titok marad?
– De uram! – mondta sértődötten a doktor. Elsietett, kötést hozott,
bekötötte a két sebet.
– Mehet aludni! – kiáltott a folyosón a portásra. – A nagyságos úr
elrontotta a gyomrát.
Mikor az ágyfej leesett a padláson, azt hitték, hogy agyonlőtte magát.
És most… senki nem hallotta.
Megegyezett a doktorral abban, hogy korán reggel intézkedik és elviteti
a Ráth-szanatóriumba. Itt nem akar maradni. És ott ismerik. „Szegény
apám hónapokig feküdt ott.“
– Most… nyugalom… – mondta a doktor. – Abszolute semmi nem történt.
Szerencsés golyó… a bőr alatt szaladt körül… Mikor a mentőknél
nyomorogtam, sok ilyet láttam. Mi ezt kontúr-lövésnek hívjuk.
Tangenciális lövés. Napok kérdése…
Még beszélt, beszélt, és Andor, hallgatva a tompa, halk hangot, édes
álmosságot, nagy-édes, vonzó álmosságot kezdett érezni. Még hallott
egypár szót, de már nem értett belőle semmit. Még az arcán volt az
udvarias, jól-nevelt, érdeklődő mosolyféle, amellyel kiderült szíve a
szomorú idegen embert hallgatta, jobban sajnálva őt, szegény kis
papucsos fürdőorvost, mint sajátmagát, mikor megnyugodottan és fiatalon,
egészségesen elaludt, mint aki hosszú utazás után végre megérkezik
valahova annyi virrasztás és gyötrődés után. Az orvos gyöngéden
betakarta, szétnézett a rendetlen szobában és elment. Halkan tette be
maga után az ajtót.