A félálomból mély, hörgő, csúnya álomba merült, de már délelőtt tízkor
felriadt és olyan érzéssel ugrott le az ágyról, mint akinek fontos dolga
van és most ijedten szalad az órához, hogy nem aludta-e el az időt.
Megint örvendő fényben fürdött az ablakon túl a hóvilág. „Csak vasárnap
tud ilyen ragyogó idő lenni“ – gondolta és aztán hirtelen elrémülve ült
le a karosszékbe. Tíz óra: a lány menyasszonyi ruhában áll otthon az
íróasztal mellett, Turnovszky néni szürke selyemben, felsütve-púderezve,
mosolygó-könnyesen, Iván fehér keztyűben, Pécsi Lajos hosszú figurája
frakkban és mintha ő is épp most kényszerítené egymásután az ujjaira a
vadonatúj fehér keztyű lapos-hosszú leffentyűit. És vendégek állnak
körülöttük, sok idegen, aki most mind Pécsi kezét fogdossa, éppúgy,
ahogy az övét fogdosta volna.
Feketekávét ivott és konyakot. Hozatott a vendéglőből egy adag sonkát,
de hozzá se tudott nyúlni. Tizenegy órakor az ablakhoz állt és a kezében
tartott órán nézte a perceket. Most állnak az anyakönyvvezető elé. Vagy
tizenkét percet kísért végig a szemével a másodpercmutatón.
– Vége – mondta negyed tizenegykor. Ürességet érzett a mellében és a
szája-formája keserű lett. Turnovszky Ella máshoz ment feleségül.
– „Ezt jól megcsináltam“ – mondta magában, mikor visszaült az öreg
karosszékbe. Csudálkozott, hogy ezt az érzést el lehet tűrni.
Felöltözött, lement, de már a portással való beszélgetés első percében
olyan szórakozott feleleteket adott, hogy megijedt. Igy nem lehet
emberek közé menni. Amit hallott is, azt is meg kellett újra kérdeznie,
annyira ellökött magától az agya mindent, ami nem kellett neki. Az
ujságban kétszer-háromszor kellett egy mondatot elolvasnia, mikor leült
a kályha mellé, és még így se maradt meg a fejében semmi. Ahogy
olvasott, a sorokat újra meg újrakezdve, a mondatok
háromszor-négyszer-ötször is kopogtak bebocsáttatásért az agyán,
zörögtek és újra meg újra csöngettek, mint az alvó házmester lakói a
kapuban. Aztán, mintha megunták volna, gépiesen olvasó szeme előtt
folyamatosan vonultak el százával, meg se állva többé a zárt kapu előtt.
Tizenkettőkor visszament a szobájába és fellélekzett, mikor az ajtót
magára csukta. Itt legalább hallgatni lehetett és nem kellett mások
szemén nézni azt, hogy nézik-e őt, vagy sem. Most az orgonaszót hallotta
a református templomban, látta a fehér falakat és rajtuk a nagy fekete
táblákat a zsoltárok számaival. És a kifelé vonuló menyasszonyt a
padsorok közt az urával. Egy ostoba gondolat jelent meg akkor,
bekukkantott a fejébe, de rögtön elment megint: az esküvő talán
elmaradt, el kellett halasztani Ella vagy Pécsi hirtelen megbetegedése
miatt. Nem, az esküvők nem szoktak elmaradni.
Egy órakor: most esznek otthon, az ismert ebédlőben, szűk körben. Pécsi
az ő helyén ül. Elbutult nyugalommal nézett a sonkára, amely még mindig
az asztalán volt. Magához húzta és egy darabot a szájába vett. De ez
kifordult a szájából, úgy, ahogy a rossz kis gyerekek fordítják ki
megrágatlanul az ételt, amit nem szeretnek. A konyak hívebb barát volt,
az lement könnyen.
Hirtelen, mint akinek ötlete támad, felugrott, lement a portáshoz és a
menetrendet kérte. Kornély Margittól tudta, hogy három órakor Bécsbe
utazik az új pár. Megtalálta a vonatot: a nyugati pályaudvarról indul
3.00 órakor. Gyorsvonat. Csak háromszor áll meg Bécsig. Egynegyed
háromkor a nyugati pályaudvaron volt. Perronjegyet váltott és kiment az
üvegcsarnokba, elkeveredett az emberek közé. „Ez borzasztó“, – gondolta
„hogy idejöttem, hogy ezt megtettem, hogy ezt meg tudtam tenni.“
Kóválygott a batyus parasztok közt, künn, a csarnokon túl, ahol
meglökdösték, csizmával hágtak a lábára. „Elvesztettem az eszemet?“ Ment
a parasztokkal valami helyi vonat felé, amely messze künn állott, a
hóban. Most olyan gyönge volt az akaratereje, hogy a száz meg száz
hangosan lépő csizmának a katonás menet-hangja, a tömegnek a nehéz
előre-törtetése magával vitte. Sőt lépést is váltott, hogy
egyszerre-léphessen egy sor paraszttal, aki előtte ment. Kiment a
mozdonyig, megnézte merően, mintha érdekelné. Régifajta kis alacsonyan
terpeszkedő mozdony volt, olyan, mint egy lomha fekete vas-kacsa az
előredülledő begyével, földigérő hasával, rövidláb-kerekeivel, hátratett
rövid kémény-nyakával. És hápogott is.
Mikor megfordult, meglátta a pályaudvar óráját. Fél három mult öt
perccel. Csak most lett izgatott. Asszonyokat várt meg, akik visszafelé
mentek, ezek mögött ment ő is be a csarnok felé. Egy hivatal-ajtó
mélyedésében állt meg, két katona mögött, ahol fedezve érezte magát. A
katonák ládákat őriztek, amelyeken egy pezsgőgyáros cég fekete betűit
olvasta. Huszárok voltak. Később egy hadnagy jött oda, rászólt a cövekké
meredő két kis huszárra:
– Itt maradjatok, amíg vissza nem jövök.
Azzal ellépett, hóna alá vett karddal. A köpenyén, hátul, ki volt
gombolva a derékszorító, olyan volt a bő barna köpenyben, mint egy
asszony, mikor elment.
– „Boldogság“ – mondta magában Andor és a ládákat nézte. Huszárok,
pezsgő, kisváros…
Most lassan betolták előtte a bécsi gyorsvonatot. Egy vöröszászlós ember
sétált az első vaggon előtt, az egyik kezével fogta a kocsi egy
rézrúdját, úgy vezette, mint a lovat. A vonat négy-öt hosszú kocsiból
állott. Szép, rövid, modern gyorsvonat volt, futó-vonat, könnyű és
messzi szaladásra készült vonat. A mozdony Andor előtt állott meg. Ez
már másféle állat volt: magas és vékonyszárú acélkerekeken hosszú és
karcsú kazán, mint a versenyló hosszú teste a száraz, finom lábakon. És
dudorodó-hegyes szügye volt, kicsiny és rövid kéménye, mint az angol
paripa kis feje. És ápoltabb volt, mint az a parasztmozdony: fénylettek
az acéljai és a rézpántjai, a sárga hevederek csillogtak lakkos-fekete
testén. És míg a parasztmozdony kehes, de közömbös volt, ez nyugtalannak
és idegesnek látszott: a tüzelője felől remegő lélekzés hallatszott és
valami titkos sülés-fővés halk sistergése. A mozdonyvezető kihajolt a
fülkéjéből és újságot olvasott. A fűtő a mozdony alá nézett, aztán
végigment a fényes kerekek előtt. Kicsiny kannából alig két-három csöpp
olajat csöppentett egy kis fekete skatulya-félébe, mintha éppen csak ez
hiányoznék még a teljes tökéletességhez. Aztán úgy nézett a mozdonyon
végig, hogy ez után a nézés után nyakveregetésnek kellett volna
következnie. Ha forró nem lett volna, bizonyosan megveregette volna a
nyakát a szép állatnak, amely egyre idegesebbé lett, hangosabb
sistergéssel főtt, néha haragosan fujt, puffantott egyet-egyet, majd
türelmetlenül lélekzeni kezdett; lassú taktusra pöffent egészséges
vastüdeje. Aztán egyszerre az egész vonat felszisszent, ahogy gőzt
eresztettek a fűtőcsövekbe. A haragos-sziszegő kígyók, amik egyik
vaggonról a másikra lógtak át, végig-mérgeskedtek a vonaton, gőzt sírtak
és meleg vizet izzadtak. Különös forró érverés volt ez. Az egész
alkotmánynak valami izzó-izzadó menni-akarása, feszülő és kivágódni
akaró ereje volt, ami oly tökéletes érzéskísérőjévé vált Andornak, hogy
úgy érezte: e pillanatban nem is lehetne sehol állania az egész világon,
csak itt.
Emberek szálltak be a vonatba, hordárok számait lehetett hallani.
Bőröndös, csíkosruhás hordárok mögött két gyászruhás hölgy. Aztán egy
gyerek, kosárral, visszataszítóan éles hanggal: „Ujsáág!“ Kövér urak,
bekecsben. Egy ezredes, két tiszttel. Megint az éles sivítás: „Ujsáág!“
Egy öreg dáma, akinek nagyon szépen szalutál a kalauz és felugrik előtte
a vonatra. Megint urak. Az egyiknek pléd a karján. Az egyik kocsiban
leeresztenek egy ablakot: az egyik gyászruhás hölgy könyököl ki és
leszól egy férfinak: „Az Erzsi ne felejtse el este elvinni az üvegeket
Lujzának“. – „Jó, fiam“ – mondja a férfi. Néznek egymásra. „Megfázol“ –
mondja fel a férfi. A gyászruhás nő hátranéz a kupéba és felel:
„Borzasztó erősen fűtenek“. A kalauz lelép a magas lépcsőről és szalutál
valakinek. Hosszú alak áll előtte, háttal Andornak, télikabát nélkül,
sötét, zöldes-szürke sportruhában, hátul kacéran ráncolt kabáttal. Andor
kinyújtja a fejét a két huszár mögül. Pécsi az. Pécsi felmutat a
Pullmann-kocsira. A kalauz mosolyog. Pécsinek a hóna alatt egy csomó
újság van.
– Egy pillanat! – mondja Pécsi. – Várjon itt meg.
Elszalad, a kalauz utána néz. Pécsi jön vissza, Ellával. Ella szürkében
van, rövid szoknyában, kis kalapban, sötétkék fátyollal a kalapja körül.
De az arca szabad. Nyugodt, egy kicsit halvány, de mosolyog. Mialatt
Pécsi megint beszél a kalauzzal, Ella a kalauzra néz, érdeklődőn. Aztán
a kalauz felugrik a lépcsőre, Ella utána. Pécsi megkapja Ella könyökét,
úgy tolja fel a magas hágcsókon. Aztán elrohan, visszajön egy hordárral,
aki kabátokat, plédeket és bőröndöket hoz. Maga előtt bocsátja fel a
lépcsőn, aztán két kezével kapja meg a két rézrudat és felveti magát ő
is. Durran az ajtó mögöttük.
– „Külön fülke“ – dobog végig Andor mellén.
Még egy perc és a kalauz lejön, egyedül.
– „Az ügy el van intézve.“ – Andor a szájához teszi két ujját, mert
érzi, hogy amit gondol, azt néma mozgással kísérik az ajkai. A nagy órán
három óra.
Csönd. Álldogálás. Még két ajtó csattan távolabb. A huszárok
beszélgetnek. Röhögnek valamin, de Andor nem hallja. Nyugodtan lép ki a
huszárok közül és elindul a perronon hátra, a vonat vége felé.
Elmosolyodik annak a kemény-szívós erőnek az érzetére, ami most küldi.
„Meg vagyok bolondulva“ – vizsgálja és csodálja magát, mint idegen
embert, figyeli az Andor-testet, amely határozottan megy az utolsó
vaggon felé, hogy felszálljon rá és elutazzék. De mialatt egyenletes és
határozott lépéssel megy, a vonat már lassan mozog mellette, vele
ellenkező irányban. „Szédülök“ – mondja a másik Andornak, szinte
panaszkodik neki. „Nem,“ – kiált rá némán és ijedten – „nem én szédülök,
a vonat megy.“ Megáll. A két Andor egybeolvad és a kerekeket nézi,
amelyek lassan forognak. „Még fel lehetne rá ugrani.“ Nézi, aztán
megfordul, lassú lépéssel halad az utolsó kocsi mellett. „Még most is.“
És három lépés után: „Még most is.“ Sietni kezd mellette a kocsi, de az
ő lépései is gyorsulnak. „Hopp, még most is… most is… most már nem.“ A
kerekek szaladnak. Az egész vonat megy, minden megy, ki a pályacsarnok
nagy-tátott száján, ki a fehér hóvilágba, a künn álló vonatok és házikók
közé. Csattogva megy a vonat, nem szalad még, de már nem lehet utólérni.
Andor siet, de már elmarad tőle, mert szaladni szégyell. Kilépett a
csarnokból, úgy megy utána. Az utolsó kocsin már égnek a kis piros
lámpák. Az utolsó kocsiról, a két ütköző közül rövid és vastag lánc függ
le, kapocsféle van a végén, ez meg-megérinti az éles-darabos köveket,
amik a sínek közt vannak. A zömök lánc lóbálódva fityeg ettől, a kapocs
meg-megcsendülve táncol a köveken. Andor siető nagy léptekkel megy: ez a
kapocs az ő vörös, meztelen szíve, amint az éles köveken vérzőn
rángatják most Bécsig, s ő most már egy kicsit szalad is a vonat után,
mert egy hosszúra, fájón megnyúlt ér köti a testéhez ezt a lánchurcolta
szívet. A vonat most kissé lassúdik, mert fordul. Hófehér és korombarna
tömör füstök gömbölyögnek a mozdony felől, a rövid vonat kanyarodik az
álló vaggonok közt, egy blokkház mellett, a póznák és lámparudak közt.
Egy vashíd alá fordul és lassan tűnik el, hogy a sok álló kocsisor közt
nem is tudni: elment-e már, vagy nem. Az ér nem pattant el, ez Bécsig
nyúlik és a világ végéig nyúlik – úgy érzi. Most bámul a füstös-havas,
póznás, vaggonos nagy tájképre, amelyet keresztül-kasul vonaloz a sok
fekete sín a fehér hószőnyegen. Itt künn most már csönd van. Nagyon
messziről hosszú-hosszú fütyölés hallatszik. Az ő vonatjuk szól? Lehet.
De lehet, hogy valami másik. Nyugalom van az üres sínen, amin a vonat
elment. Messze, a fordulónál egy kormos ember lép keresztül ezen a
sínen, kezében megfeketedett vörös zászlóval. Eltűnik oldalt az álló
kocsik közt. Aztán egy palócos hang kiált elnyújtottan:
– Jaanos baacsi!
A kormos ember kibujik a vaggonok közül. A palóc hang megint tompán szól
a hóban:
– Jaanos baacsi. Győjjön csak ide.
Ez visszakiált:
– Győjjön maga ide.
És vár. Egy másik kormos jön át a sinen, megáll, mond valamit János
bácsinak, aztán mind a ketten beballagnak a kocsisorok közé. Valahol
halkan, hosszan, csöng valami szelíd kis berregés, egy-egy pillanatra
abbahagyja, de újra kezdi. Szerényen, folytonosan csöng. Andor
visszafelé megy a csarnokba. Az első üvegajtó mögött idegesen kopog
valami. Már az előbb is kopogott, mikor erre ment. Most is kopogtat
szabálytalanul, mint a magot szedegető csirke a deszkán; halkan-tompán
szól az üveg mögött. Andor benéz: sárga rézkerekek állnak egy asztalon,
fölöttük zöld üvegernyő függ vékony szálon, lámpa ég benne, az üvegernyő
olyan, mint a smaragd és a rézkerekek csillognak.