Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogy
józanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt.
Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csak
nyert, mintha a kártya dacolni akart volna vele. Máskor a csúnya vesztés
és a rossz kártyajárás-okozta depresszió mégis csak eltérítette valahogy
a figyelmét a kínjaitól. De ebben a szerencsében, mint az egyre derülő
napfényben, minden nyomora fokozatosan jobban és jobban látszott és
érződött. Csapkodta a kártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe
a nyereség. Úgy, hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott,
észrevette az ajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit
és ment feléje:
– Megiszunk egy üveggel?
– Mindig – mondta ez.
Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora volt Irmáéknál,
ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egy híres bőrgyároscég
fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtt titokban nőül vette
Terkát, míg mások szerint jegyben járt egy milliomosleánnyal. Ott volt a
Nemzeti Színház egy hölgytagja, aki Irma anyjával pályázott együtt
vidéken és most Stuart Máriától leszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és
a más klasszikusok jelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma
színházától egy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki
sorban vacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél és
főpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt, sokat
ittak, Irma énekelt.
– És Rodics?
– Ott maradt nála.
Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arca segítségért
kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldog Rodics, a
kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb…
– És Olga?
– Ott volt.
Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallani akart
valamit a lányról:
– Szép volt?
– Oh igen.
– Jókedvű volt?
– Nagyon is. Pezsgőt ivott.
– Ne mondd.
– Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lett rá,
annyit nevettette a babáját.
Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, ami nem akarja
tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lány éljen és nevessen.
Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjon a föld alá.
Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az első üvegnél
megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni a bánat és a
szerelem Irmával kapcsolatban.
– A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám neki Rodicsot…
mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba…
Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „a
mennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vad
színészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, a negyedik
emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás és mennybemenetel
volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókban fürdő Irma számára.
Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalni neki, csak neki, mert
másnak nem lehetett, Rodicsot megbocsátani neki, de úgy, hogy folyton
megbocsátani, minden nap, reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a
könnyeit és naponta kétszer lehessen nagylelkű…
Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudott elaludni.
Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett. Féltizenegykor
felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet most alvással tölteni az
utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor a Kornély Margitnál szenvedett
kudarc újra és újra felpiszkált emléke gyötörte, eszébe jutott
Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárást és befolyást akart, hanem
még egy találkozót, egy legutolsót. Nem mintha Ivánt a maga emberének
tekintette volna, hanem mert Iván megvesztegethető volt. Ahogy így
nyomorultul a pénzében bizakodott, érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy
merül, mint a kártyába, a Csirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az
egész mostani mocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap.
Negyvennyolc óra. Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő
taktikázni, erős és gyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt
a telefonba, mikor Turnovszkyék számát megkapta:
– Ivánt kérem.
A cseléd beszélt. Küldte Ivánt.
– Te vagy? Itt Andor. Azonnal gyere a Terézvárosi Kávéházba.
– Miért?
– A te ügyedben. Nem az enyémben.
– De miért?
– Majd megtudod. Hálás leszel. Félóra mulva ott vagyok.
– Jó.
Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontól elment, a
rózsát látta meg a portás asztalán.
– A rózsa – nyúlt utána a portás.
– Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóra múlva a
Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezett páholyban, a
tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván már jött is, keresgélő
szemmel nézett szét az üres kávéházban.
– Halló! – intett feléje Andor.
Melléje húzódott, mikor leült:
– Ivánkám, egy nagy kérés. Akarod megmenteni az életemet?
Iván a cigarettát gyúrta az asztalon, amit tőle kapott.
– Az a kérdés… – kezdte.
– Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-e nekem egy
utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni.
– Ellánál?
– Hát ugyan mit gondoltál, hogy kinél?
A gyerek lassan csóválta a fejét:
– Azt nem hiszem.
– Miért?
– Mert… nem hiszem. És most már Pécsi is Pesten van.
– Ott van minden nap?
– Igen.
– Délben?
– Délben is, este is.
Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, ezt már úgy
utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. De valami
gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyit hallott, annyit
olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogó volt. Vagy éppen az ő
kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talán nem jól bánik vele, hogy
már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint a makrancos ló a rossz lovas
felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjék rá.
– Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te ezt megcsinálod
nekem, kapsz egy ezrest.
Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van: Margitnak
ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miért számítok?“ – rohant
át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egy félmillió és ennek
százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, fel akart kelni és elrohanni
innen. Iván hidegen nézett rá:
– Azt lehet – mondta.
Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diák úgy
nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandó megoperálni
a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki. De ő is úgy nézett
Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azért mégis a kés alá akar
feküdni.
– Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már minden késő.
– Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné a fejét.
Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akik nehezen
szülik a gondolatot. – Tehát holnap kellene még vele beszélned…
Félénken felelt:
– Ma…
– Azt nem lehet. Ma Szentlőrincen vannak, Pécsi anyjánál. De holnap…
Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még ma este
telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnap reggel
telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikor megvolt a
megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellett következnie a
pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyen és a megalázottság
láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, ami kéjes örömmel nyomja le
az embert még mélyebbre, le az önbecsülés vízvonala alá, – mint a
paraszté, akiről a költő énekeli, hogy karót ragad a jégesőben és a
viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét: „hadd lám, uram isten, mire
megyünk ketten…“ Elővette a pénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek
felé:
– Ha beszéltem vele, kapsz még egyet.
Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyal vette kezébe
a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanem a boldogságtól.
Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga a tündérország.
Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett, mintha dolga volna.
Elment és az utcán nagyon sietett, szaladni szeretett volna, mint a
gyerek, aki krajcárt talált a porban.
Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthon vergődött a
szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta, vörösre haragította,
ki engedte hűlni, megint megrakta. Közben konyakot ivott. Megint
megmérgesítette a fekete vaskutyát, amely dohogott, búgott feléje, mikor
vörösödni kezdett; néha dühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját
vicsorította feléje, úgy, hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele,
mint egy gonosz kis állattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy
kicsit, aztán hajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben,
megizzadtan, keserű szájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával.
Szellőztetett, megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan
kell cselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára a
lányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különböző lehetőségekre.
Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínok kezdtek jelentkezni
benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással, de nem hagyták magukat. A
megfordított hosszú butéliához hasonló lábikra, amely egyszer gömbölyű
és mégis nyulánk izmaival megjelent, mikor Ella felszállt előtte a
villamosra, s amire egyszer már hidegen tudott gondolni, most megint
előjött az emlékek közül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas
sarkával együtt, ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte
be a láb merész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd,
forró-fehér lankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan
gyöngéd hullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell
különbözni kezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak
alatt párnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóig
feledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálból hazamentek, a
sötét sűrű kertek közt messzire előreszaladtak a társaságtól és az ölébe
kapta a gyereklányt, úgy vitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró
arcocskáját, és erőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a
térdhajlása formáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó
cipelés közben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kart
kezdte érezni…
És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél, szebbet,
sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogy minden
folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és még ezer lehetett
az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzi fehérsége is várta őt, és
mégis, mégis, mégis… ez mind földi volt és elérhető a maga nyilt
teljességében… míg ezek a lopkodott, félénk fél-emlékek mintha nem is a
földhöz tartoznának, hanem valami fájdalmas magasságba ragadnák,
gyötrő-édesen, vérlázítóan, a borzalom és a halál felé.
Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek, tenyérnyi test-darabkáknak, futó
látványocskáknak, halk és pillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes
hatalma a férfi-idegeken, ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a
szálkáé, amelyhez remegő ujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a
bőr alá… És csak a multból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő,
amire gondolt, nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott
jövő képe sík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont a
dombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma: vele
élni, vele lenni, a térben és az időben mellette menni mindörökké.
Hatalmas különbség ez. A testileg még nem bírt nő után vágyódás milyen
más, mint az, amellyel elmult és utánunk másnak adott testi
gyönyörűségek emlékei kínoznak. Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És
amaz milyen nagyvonalú, milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden
testies emlék-vonatkozása mellett!
Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit: portást,
fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésre vigyázzanak. A
szobaasszony mosolyogva mondta neki:
– Mélyen tetszett aludni, mikor benyitottunk az éjjel.
– Hozzám?
– Igen.
– Nem is vettem észre. Mit akartak?
Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrant valami a
felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt a portáshoz. Azt is
felébresztette a durranás. A portás azt mondta, nézzék meg rögtön, ez
lövés volt. El is indultak, a portás tanakodott a csöndes folyosón,
aztán azt mondta, az ötvenkettest kell megnézni, hátha onnan hallatszott
a lövés. Az ötvenkettes, ez Andor szobája volt.
– Csöndesen benyitottunk, de aludni tetszett.
– Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azt hitték, hogy
öngyilkos lettem…
– Nagyságos uram, esküszöm, úgy szólt, mint egy pisztoly.
– De mért éppen én?
Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hát olyannak
látszom, mint akire elsőnek kell gondolni, ha lövés hallatszik?“ Ez a
gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltnek látják, nagyon bántotta.
„Úgy látszik, nem látom magamat jól… kívülről nyomorult látvány
lehetek…“ A lépcsőről visszafordult:
– Na és ki volt az?
– Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öreg ágyak, és
az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfej dűlt el, a
földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot…
Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Most már
egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni,
pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopasz
Turnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronás izgalmak
Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsi másfél
milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az ő mindene, ha
pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, a mértéktelen ivástól
és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinte szemérem nélkül ment a
telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egy kávéházat hazudott és Ivánt
kérte a telefonhoz.
– Nincs itthon – mondta Turnovszkyné, akinek megismerte a hangját.
– Mikor jön haza?
– Este. Vásárolni ment a sógorával.
„A sógorával…“
Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó két csengőre:
olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, így egymás mellett…
– Mondjak neki valamit, ha hazajön?
– Köszönöm, semmit.
– „Vége“ – mondta magában.
Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézett ki a
fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről, tompán
puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. A sok hó mintha
pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszó jégverem kúpos
tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó az egész környéken. És
a nap nem látszott, csak a helye fénylett tompán a messzi-ködös
sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebek röppentek fel és kiültek
egy magasan meredező nagyon vékony fekete ágacskára. Olyanok voltak
rajta, mint fekete gyümölcsök a fehér lomb közt. Nagy csönd és üresség
ült Andor szívére. Sokáig bámult ki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme,
az agya, az egész teste. Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont
nézte, de csak rövid ideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el,
mély, lázas alvással, nyugtalanul.
Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olga állt az
ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűs kezében a
hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult az ágyon. Harag
és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztán rászólt:
– Mit akar?
A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogult volt,
erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egy székre és
onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámult egyideig,
aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon.
A lány megszólalt:
– Rémesen néz ki maga – mondta halkan, elszörnyedt hangon.
Keserű szájmozdulattal felelt:
– Ne mondja.
Aztán, hosszú hallgatás után:
– Ezért jött ide?
– Nem.
– Hát?
– Nem tudom.
A fiú körülnézett a sötétedő szobában:
– Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát a hanyatt-helyzetbe.
Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. A kiégett kis sárga lámpa
fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagy rendetlenség volt: poharak,
üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórt cigarettavégek, fürdőköpeny,
ujság, ruhadarabok, a papucs a szoba közepén… Andor végigsímította
borostás arcát. Két napja nem borotválkozott. És a ruha, ami nem volt
lenn róla… Égett a lába a cipőben.
– Iszik? – hallatszott halk-meglepődötten.
Aztán, fájdalmasan:
– Miért iszik?
Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett,
kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halvány
fájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve. Komoly,
érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt, feszes-új
fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehér rózsával. Nem az
volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyról lefüggő lábakkal,
térden-felül türemlett ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor
éjszaka… Valahogy a külső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a
betegszobába, mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni,
gondozni magát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházi
melegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornak
mechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, de magát a
lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útálta és únta.
– Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva. – Eredj
haza, fiam.
Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelen sóvárgással
nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzok voltak a tiszta
halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan és túlszabályos rajzú. A
tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá, fensőségessé, de meg nem
kívánhatóvá a szép arcot. A vonzó kedvesség a hibákban van, érzéki
hatást a gonosz kis aszimmetriák adnak a női arcnak. Ellának a fitos
orra volt ilyen kínzóan kedves, és a felsőajka, amely fel-fel tudott
remegni az orra felé, mint a fehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű
kis fogait mutatja.
– Eredj haza.
Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és a szem-árnyék
mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehér arcon. Nem az
ajkak: maga az egész száj rezzent félre egy gondolatnyira a fehér
alapon.
– Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most már önmagát
is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki a részvéte
szárnyait, mint gyerek a légyét, rátaposott a jó nevelésére, az
emberségére.
– Eredj haza…
És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyei remegtek
ebben a kínzó szóban.
A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt, társasági
arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezet nyújtott a fiúnak,
mintha itt úri módon fogadták volna és ő most konvencionálisan
búcsúznék.
– Jó éjt – mondta a szokott hangsúllyal.
Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedett volna
bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törve és halálig
volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogással magához vonnia,
hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorú szerelemtől
eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől, mint ahogy az
elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlen volt, rettenetes
volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egy leszakadt
bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi és lelki
gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalább méltóságos akart
maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nem hallotta a gorombaságot,
úriasan búcsúzott és lassú, hintáló lépéssel ment ki, mint aki rendben
talált mindent. A fiú kilógatta a fejét az ágyból és utána nézett a
komoly elvonulásnak: „így mehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel,
mikor Rodics utána lopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor
becsukódott mögötte az ajtó, hirtelen úgy megsajnálta, hogy meg tudta
volna siratni.
Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusi kedvességgel
szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétig tizenkét óra“ –
számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnap vasárnap van, és tizenegykor
van az esküvő. Tizenegykor mindennek vége. Megint ivott és egy fotelbe
ült. „Itt körülöttem egy óriási világ van“ – járt a fejében és
gondolkozni próbált, elképzelni mindent… ahogy most ezermillió ember
megy a dolga után, vonatok futnak, nagy hajók füstölnek a tengeren,
gyárak izzanak és zörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban,
Amerikában, Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek
ragyognak, kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák
tündöklenek hideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagy
termekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböl tintafényű
sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkók csörögnek
Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… És Párisban mi
zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, a boulevardon… a fényreklámok
villognak és kígyóznak… micsoda mozgás és sietés és beszéd, nevetés, sok
hang, kocsi, élet és öröm és munka az egész világon… És micsoda
asszonyok milliói, batisztok, csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások,
víg sikoltások és felkacagások, elboruló szemek és turbékoló
félhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor,
végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most van reggel
hét óra… fekete embertömegek vonulnak a kéménytörzsű-füstlombos
gyár-erdők felé… és millió meg millió egészséges házaspár alszik ott
mély reggeli álmot egymás mellett… az asszonyok meztelen karjai a
paplanon, a nyugodtan alvó bágyadt kis kezek a színes selymen… és a
lecsukott szemű, pihenő férfiarcok a párnán…
És ő itt, ebben a fogház-cellában, forró kígyókkal a mellében, egy
semmitmondó polgárlányka miatt a rab borzalomba törődötten, a földön
fetrengve, sárrá sírva a port és a földbe harapva kínjában, egy
másfélméteres darab leánytest miatt… az elmulást és a kínok megszűnését
rajongva, gyáván és rondává tiprottan, mint egy agyonlépett hernyó… És
több benne a rémület, mint a bánat, úgy, hogy iszonyú messze van tőle a
feloldó sírás… mi lesz ennek a vége?
Reggel hat órakor, lecsukott szemmel és nyitott szájjal, hanyattfekve az
ágyon, félálmában tompán hallotta az első csengőszót a szálló
folyosóján. Valami koránkelő beteg öregasszony csöngetett két hosszút a
szobalánynak. Részegen aludt, a csöngetés nagyot szólt az agyában.
– Jönnek! – mondta halkan, boldog-álmodón, lehúnytszemű arcán átsuhanó
reménnyel. A király futárját látta, amint vágtatva jön a nagy fehér
zászlóval, lélekszakadva… már messziről int az anyakönyvvezetőnek… aki
előtt lehorgasztott fejjel áll Pécsi és Ella… A futár leugrik a lóról,
int a fehér zászlóval… Királyi kegyelem! Ella boldogan mosolyodik el, a
hivatalnok-hóhér becsukja nagy könyvét és egy kis ajtón eltűnik… Furcsa…
Pécsi mogorván siet el… és Ella boldog könnyekkel a menyasszonyi fátyol
alatt, mosolyogva tárja ki karjait őfeléje, mert ő nevetve és vigan,
futva jön a futár mögött és diadalmasan kiáltja: „Úgy-e mondtam! úgy-e
megmondtam!“ És mialatt magához szorítja a fátyolos, mirtusos angyalt,
hogy a lélekzete is elfullad belé, kicsorduló szívvel, sírva-nevetve
mondogatja: „Látod… a jó király… a mi jó királyunk… a mi áldott jó öreg
királyunk“…