– De nem szabad szétnézni… olyan rendetlenség van.
A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üres kádba a
tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék két ágya majd
hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltak itthon. Mint
szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöld virágokkal festett
szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölött két krétarajz: Kornély
bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüst gyertyatartók a
hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A két krétarajz fölött a
homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája, részletfizetésért nyújtott,
zsidókézen át idejutott olajnyomat, aranyos rámában, üveg alatt,
tönkretehetetlen örök szépségében és nyugalmában, minden fölött, édesen
bocsátva meg a zongoralármának, Andornak, a csúnya Margitnak és a
Kornély bácsiék két ágya minden viszontagságának. A gyertyatartó mellett
kis vörösernyős villanylámpát csavart fel Margit. Leült egy feketecsíkos
bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlen volt:
– Nos?
Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt a fején, mint
az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ez jobban illett. Vékony
szája volt, az orra hegyes és a végén merészen felnéző. Az orratöve
túlságosan be volt nyomva, ettől volt csúnya Kornély Margit. Az alakja
nem volt rossz, s ahogy most hosszú lábát a másikra rakva megmutatta
egyetlen pár lakkcipőjét, s hanyattvetve magát az alacsony fotelen, a
csípőjére tette a két kezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“
férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosított örök-leányság. Ez
savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad a Kornély Margitoknak, akik
mindenkor és mindenkin készek bosszút állni azért, mert más férjhez megy
és ők nem. És mint ahogy a bor nyugtalankodik a hordóban, tavasszal,
mikor a szőlő virágzik, Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt
ezekben a napokban, amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője.
Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett, érezte a
türelmetlenséget a lányon.
– Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ella a Pécsi
felesége legyen. Mindenáron.
– Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösen mosolygott
az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek a Balkánon ilyen
bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a hátuk mögött és
eladósodott bús szláv urakat maguk előtt.
– Miért? Nem szereti Pécsit.
– Szereti.
Kihívóan nézett a fiúra.
– Nem igaz – mondta ez. – Engem szeret.
Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, de tudott és
akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előtt dideregni egy
férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ő valaha fehérnadrágos
gentry-fiúktól, táncosoktól, tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől
kapott. Hosszan és idegesen nevetett, még arra is gondolva, hogy nem is
olyan lehetetlen, hogy Ella ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem,
Ellának se tesz szívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony.
Rettenetes, hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék,
mikor őt senki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor.
Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevető lányra,
közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatra megijedt. A fiú
gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott, hogy félelmes volt.
„Még megfojt“ – villant át a lány agyán, de aztán megint elmosolyodott.
„Le fog térdelni előttem“ – gondolta.
A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgó valcer szólt
és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangok nélkül. A zsúr
táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és az orrán át halkan
dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazán meg lehetett volna
most fojtani egy kicsit.
Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitból feléje
lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgy csapott ki a
hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietni kellett.
– Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőtt emberek.
– De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mint aki
indulni akar.
– Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga az egyetlen
barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csak magának. Ha maga
megmondja neki, hogy én még szeretem és holnap reggel feleségül veszem…
A lány figyelni kezdett.
– Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyja Pécsit és
hozzám jöjjön…
Borzalmasan restelte és útálta, de kimondta:
– … akkor az esküvőnk napján adok magának ötvenezer koronát.
Hirtelen tette hozzá:
– Vagy százat. Amennyit akar.
Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyi hatást,
amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett, rögtön elrontotta
a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott, a bolondságba és a
valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat, amely addig csak ronda
volt, de ezzel még bizonytalanná is vált. Kornély Margit nem ilyen
levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutott leányéletet élt végig Kornély
bácsi esti beszélgetéseinél, amelyek százszor meg százszor számoltak be
az államhivatalnokot környékező vesztegetési kísérletekről, amelyeknek
Kornély bácsi bús konoksággal állt ellent. Gondterhes, szegény életükbe
folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“, meg a „szóba se álltam
vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg az apa fejbólogatása: „szamár
vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén, ami mindig visszatért: „Menjen
Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“ Koszta méltóságos úr volt és négy
óriási lány volt a nyakán: a „tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A
tehenek csináltak Koszta őméltóságából kedves embert. És Margit sovány
volt és senki nem jött érte.
– Mit mondott? – kelt fel a székről.
– A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyon elkeseredve a
maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit.
– Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni való ruharáncot –
annak köszönje, hogy vendégem…
A fiú nagyon őszinte lett:
– Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nem élem túl,
ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasan szenvedek…
Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott benne a
káröröm és a keserűség:
– Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mint minden
szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden. Vasárnap
lakodalom. Már készen is van a ruhám.
Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta a fogával
és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá, szinte kéjesen a
győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló szenvedély forróságától.
Aztán hirtelen a fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes
karral a kezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján
a négy vastag-üres aranykarika:
– Bocsánat, de a vendégeim…
Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végső
férfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményen megkapni
ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt a lefojtott-tüzű
soványságot, és büntetésből és elkeseredésből erőszakos férfibosszút
állni rajta, hogy megrémítse és megalázza, nővé és zokogó gyermekké
törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nem jár neki és győzelmesen
mosolyoghasson az ájultságán… Mintha tetszett volna most neki, egy
szemhunyorításnyi időre, ez a visszautasító arcú lány, kihívta a
fiatalságát, és volt, volt, volt valami benne Ellából, a barátnőből,
annak az elérhetetlenségéből…
– Kezét csókolom – mondta megjuhászodva. Az ajka felé húzta a kezét.
– Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben a
pillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogy megsejtette a
fiú gondolatát.
– Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarva szabadulni
ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalan lett.
Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, míg Andor
felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta – „beleszeretek.“
Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, ha Andor már most
felteszi a kalapját, mert hirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az
a kerek fekete keménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor
teljesült a hirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még
látta. Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába:
– Bevitt mindent?
– Igenis, kezit csókolom.
A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnézte magát
benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét, biztos
zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztán felrántotta az
ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázva vetette magát a
kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte a lendülettel
eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte a táncot, ezt
szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanult mozdulatokkal
táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan és ügyesen, hevesen és egyre
hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együtt dúdolva a zongorával. Annyi
temperamentummal és oly erőszakosan táncoltatta, hogy Ilikovits Bébi
röptében a frizurájához kapkodott, ijedezett és sikoltozott:
– Margit… Margit… bolond vagy?… Margit!…