Csütörtökön már vagy huszadszor rakta össze lecsukott szemei mögött
minden pillanatnyi részletét az Ellával való beszélgetésnek.
Emlékezetében még mindig a déli napfény sütötte ezt a mozgó képet: az
arckifejezéseket, a mozdulatokat. Éles és pontos volt minden, mint egy
napon-vett fotografián. Az optimizmusa, mint koldus a vendéglő
kerítésénél, sólyomszemmel nézett minden mozdulatra, de semmit nem
kapott. A lány vagy nagyon ügyesen viselte magát, vagy valóban semmit
nem érzett már iránta. És az életbe csak nemrég kikerült gyermek nagy
csodálkozása fogta el: úgylátszik, nagyon szenvedhetett ez a család,
mikor ő elhagyta a menyasszonyt. Későn jön csak meg a képesség: megmérni
azt a bánatot is, amit okoztunk. A tapasztalt emberek oly büszkén
titkolják a megbántottságukat, hogy a kényeztetett gyermek nem tudja
meg, mekkorát ütött, csak amikor, néha sok-sok idő multán, visszaütik.
És akkor csodálkozik, vagy elbúsúl az emberek gonoszságán. Turnovszky
köszönti a klubban, Iván vigan beszél vele, a lány kezet nyújt neki… és
mégis… valami keserű, néma bosszú és gyűlölet sötétlik feléje ebből az
egészből…
Aznap is jött rózsa. Már az ötödik vagy hatodik, nem tudta. De mindenik
rózsa céltalanabb volt, mint az előző napi. Mint ahogy az ujság még jár
a halottnak, pontosan és kegyetlenül: „Nagyságos X. Y. úrnak“…
A Csirkét megint elfelejtette. A szánkó óta nem látta. Most már ez se
kellett neki. Az érzékeit valami nyomorult túlérzékenység fogta el. Nem
tudott nők szemébe nézni, és ha hozzáért valami női kéz vagy ruha, az az
érzése volt, hogy nem bírna egy pillanatnál tovább ilyen érintést. A
Csirke próbálkozott egyszer-kétszer a kuglizó mellett, de reménytelenül.
Egyszer el is ment kocsin a kaszinóig, de ott meggondolta a dolgot és
nem küldte fel a kocsist. A Csirkében volt valami veleszületett kis
önvédelmi okosság: elment a nagyobb fájdalom elől, az ösztöne elvitte a
kaszinótól, nem akarta, hogy fenn azt mondhassa Andor: „mondja, hogy nem
vagyok itt“.
Délután, mikor fölébredt, váratlanul az a jó érzése támadt, hogy két és
fél nap milyen hosszú idő, ha az ember cselekedni akar valamit. Vasárnap
délelőttre van kitűzve az esküvő. Most csütörtök délután van, fél öt.
„Túlélni úgyse fogom“ – gondolta, bár nem tudta, hogy hogy’ megy az,
mikor az ember nem él túl valamit. Ezek a készrekalapált mondatok, mint:
„nem fogom túlélni“ – nála is olyan furcsa szerepet játszottak, mint sok
más tapasztalatlan embernél. A nyelv gondolkozik és néha határoz is a
gyöngéknél és az elgyöngülteknél: túlbecsült közmondások, hazug
közhelyek, öreg világítótornyok, amik a helyükön maradtak, míg a tenger
új öblöket vájt és régi zátonyokat mosott el, – ők bután pislogják a
régi veszélyt az ifjú hajós felé…
„Túlélni úgyse fogom.“ Hát akkor: „mi az, amitől vissza lehet riadni?“
Mindent meg kell próbálni. Erre a két és fél napra mindent fel kell
tenni. Frissen ugrott ki az ágyból, az akaraterő brutális
szalmalángjával a szívében, ami oly nagyot lobban a habozó természetű
emberekben, hogy az igazi erősek, akik ezt nem ismerik, néha az első
percben megtévesztetik magukat általa. „Most nincs kártya, ma nincs
kaszinó, ma cselekvés van, nem buta elsülyedés.“ Öröme telt magában,
mikor öltözött. Késői ebédjéhez vörösbort szokott inni.
– Nem kell – mondta ma a pincérnek. – Vizet hozzon.
Tiszta fej kell. Mindenekelőtt Kornély Margithoz kell menni. Ott
mindent, mindent meg lehet tudni és ez a lány az egyetlen út Ella felé,
amely még nincs eltorlaszolva. A vagyonát, amelyet egyszer már odadobott
Ella elé, most ismét, mint valami komoly erőt érezte állni maga mögött.
„Mindent, ha másképp nem megy.“ Kocsiért telefonáltatott, sietve ugrott
bele és a József-utcába dirigálta. Ott laktak Kornélyék, a külső végében
a hosszú utcának. „Vajjon otthon lesz-e?“ Egészen biztosan otthon lesz –
érezte, bár tudta, hogy Margit a sokat sétáló, vizitelő lányok közé
tartozik, akiket mintha a családjuk rossz anyagi helyzete mozgatna
örökkön, mindig az utcán látni őket, mennek valahova, vagy jönnek
valahonnan.
A harmadik emeleten laktak. Volt itt vagy kétszer Ellával, úgy, hogy
megbeszélték a találkozást és Kornély Margit aztán magukra hagyta őket a
szobájában. Ez nagyon rég volt, amikor még nem volt a szülék előtt is
nyilvánvaló a vőlegénység. Margit akkor az ebédlőben halkan zongorázott,
míg ők benn ügyetlenkedtek és csókolóztak, lázasra pirulva abban a
tudatban, hogy óriási bűnt követnek el. Margit úgy vigyázott rájuk, hogy
darabokra tépette volna magát értük.
Most is zongora szólt az ebédlőből, mikor a cseléd bebocsátotta Andort
az előszobába. Sok kabát és kalap függött a fogason és belülről vidám
beszéd, fiatal, nevető lárma hallatszott. Aztán rögtön elhallgatott a
zongora és Kornély Margit kiugrott az előszobába. Háziasszony-pirosság
volt az arcán, fénylett a szeme. Nagyot nézett, mikor Andort meglátta.
– Isten hozta – mondta csudálkozva. – A zsúromra jön?
– Zsúrja van?
A lány a túlterhelt fogasra mutatott:
– Nem látja?
– Nem tudtam – mondta Andor, levetve a télikabátját. – Bocsásson meg, de
okvetlenül beszélnem kell magával.
– Most mindjárt?
– Most mindjárt. Életbevágó ügyben.
Margit a konyhaajtóhoz ment:
– Pardon – mondta. Kiszólt: – Nem négy csokoládé, csak három. És hat
tea.
A félig-nyitott ajtón benézett a gázlángos konyhába:
– A sósak hol vannak?
– Azt tetszett mondani, hogy azt a kisasszony pakolja ki.
– Mi az? – kiáltott rémülten a lány. – Még ki sincsenek pakolva a sósak?
Maga trampli. Még ki sincsenek pakolva?
Beröpült a konyhába. Az ajtó bölcs lassúsággal, magától fordult utána,
nem csukódott be egészen, megállt, egy kis hasadékot hagyott.
– A fatálcát adja. A fatálcát adja! A fatálcát adja!! – jött a
hisztérikus, mérges hang, az ember szinte látta a megrémült
parasztcselédet, amint kapkod és nem tudja, mit adjon.
Faképnél hagyva állt Andor az előszobában. Gúnyosan mosolygott, az
idegen kabátokat nézte és a szegényes, kispolgári lánykalapokat. Biztos,
hogy Ella nincs itt, hiszen az lett volna az első szava Margitnak. És
nem hagyta volna akkor itt állni. És különben is, érezte, hogy Ella
nincs itt, s mostanában, beteges túlérzékenységében úgy megsejtett
mindent, hogy már nagyon bízott az érzéseiben.
– Előre! – hangzott a konyhából, és nyílt az ajtó, Margit tolta ki a
cseléd mögött, aki fodrosan-kötényesen, pirosan és izgatottan jött,
fatálcán hozva a sósakat, vitte be a tálat az ebédlő felé.
– Zavarom? – kérdezte Andor.
– Majd… exkuzálom magam a vendégeim előtt… de sokáig nem lehet…
beláthatja… háziasszony vagyok…
– Kérem. Hogyne. Öt perc.
– Várjon itt meg.
Bement a lármába. Sértő volt, ahogy itt úgy bánt vele Kornély Margit,
mint egy hordárral, de nem bánta. Mit bánta ő ezt? Margit megint kijött:
– Az én szobámban vannak, meg az ebédlőben. Nincs más hely, mint a
hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehet odajutni…