Kedden este az Operában ült, a harmadik sorban. Mikor a szünetben
hátranézett a sok idegen arcra, meglátta Kornély Margitot. Köszönt neki,
aztán a páholyok felé fordult, csakhogy elnézhessen róla. Ekkor eszébe
jutott, hogy talán Ella is itt van a vőlegényével. Az üres udvari
páholyra menekült a tekintetével, ott nem érhette meglepetés. Általában
azt vette észre magán az utóbbi időben, hogy ahol sokan voltak, ott
mindenütt az volt az érzése, hogy Ella is ott van Pécsivel. És ilyenkor
oly sok nő-alak hasonlít Ellára, oly sok férfi-sziluett Pécsire és
minden második karonfogva menő pár úgy aránylik egymáshoz, mint Ella és
Pécsi.
A következő szünetben kiment sétálni a folyósóra és bár még önmaga előtt
is letagadta, azt a véletlent várta, amely összehozza Kornély Margittal.
A csúnya lány ki is jött, már messziről mosolygott rá és egyenesen
feléje ment.
– Tud mindent? – kérdezte.
– Nem nagyon érdekel – mondta Andor.
– Vasárnap lesz az esküvő.
– Tudom – mondta, mellette elhaladó hölgyeket követve tekintetével, de
úgy érezte, mintha elfolyt volna a vére.
– Tizenegykor az anyakönyvvezetőnél, tizenkettőkor a református
templomban…
Hidegen mosolygott:
– Nem leszek ott.
– Azt sejtettem – nevetett Kornély Margit, megmutatta a rossz fogait, és
affektált férfiassággal fogott kezet Andorral. Négy vastag síma
aranyozott karika volt a csuklóján, valóságos csöngetés volt az, amikor
ő kezet adott. Ezt nagyon „apartnak“ találta.
Mikor a szünet végén mindenki besétált a nézőtérre, Andor a ruhatár felé
ment, vette a kabátját, kalapját és otthagyta a harmadik felvonást.
„Szerda, csütörtök, péntek, szombat“, – mondta magában az utcán – „négy
nap“. A kaszinó felé indult. Egész nap egy furcsa kis eset járt a
fejében, most is arra gondolt. A szigeten, a hotelben lakott egy vidéki
hölgy, akit senki nem ismert, csak annyit tudtak róla, hogy egy
téglagyárosnak az elvált felesége. A hölgy hosszú, sovány, melletlen és
száraz volt, szótalan és ijedős, senkivel nem érintkezett, egész nap a
hallban ült a kályha mellett és német regényeket olvasott. A kislányával
lakott ott, aki olyannak indult, mint az anyja: tizennégy-tizenöt éves
lehetett, ő is hosszú és vézna kis deszka volt, igen nagy szomorú szemei
voltak, sáppadt, lenszőke, hallgatag gyerek, aki sohasem játszott. Az
anyja mellett szokott komolyan üldögélni, olvasott vagy kézimunkázott,
de néha egész nap nem látták, ilyenkor egyedül maradt fenn a szobában.
Magyarok voltak, de a hölgy mindig németül beszélt a gyerekkel. Tegnap,
mikor Andor este hatkor felkelt, a fürdőbe ment, és a fürdőből kijövet
ebédelni akart, a pincéreket nem lehetett előkeríteni. Elindult a
vendéglő felé, végig a hosszú földszinti folyósó vörös szőnyegén, a
sötét társalkodó-terem felé, amelyből át lehetett menni a vendéglőbe. A
társalkodó-teremben egyetlen lámpa sem égett, csak a Dunára néző nagy
ablakok mögött csillogtak át a feketeségből Újpest felől a parti
gázlámpák. Belépett a sötét terembe és önkéntelenül szétnézett benne. Az
egyik sarokban valami fehérséget látott. A pincér kötényének a fele
volt. Megismerte az Endre nevű pincért, aki az italokat szokta hozni.
Elegáns fiú volt ez, húszéves, de már lóversenyalak, aki a szabadnapján
fiákeren járt és félrekapta a fejét, ha törzsvendéggel találkozott. Ez
állt ott a homályos sarokban és előtte, szorosan hozzásímulva,
felágaskodva hozzá a vézna kis lány, aki szomorúan fogta át vékony
csontkarjával a nyakát és némán tapadt az arcával az arcára. Meg se
mozdultak, mikor Andor a terembe lépett, azt hihették, hogy tovább megy,
nem veszi észre őket, ha csöndben maradnak. Valami tragikus és
kimondhatatlanúl szomorú volt ebben a szívós ölelésben. Aki ismerte a
gyerek fakó mártir-arcát, nagy, mély, szenvedő szemét és a pincér
csinosan elválasztott, fényesre kefélt szőke haját, a romlott mosolyát
és kamaszos szeplőit az orra körül, a gyerek örök, beteges hallgatását
és a pincér szemtelen életrevalóságát, arra ez a könyörgőn ágaskodó
csók, ez az éretlen és borús szerelem mély hatást tehetett, ami egy kis
borzongással járt. Andor nem zavarta meg őket. Úgy tett, mintha semmit
se látott volna, elment, de végtelenül szomorú lett és írigyelte őket.
Tulajdonképpen semmi sem volt az egész: egy lány megcsókolt egy fiút. És
mégsem tudta elfelejteni ezt a látványt, ez még éjjel is kínozta és most
is foglalkoztatta, mikor a kaszinó felé ment.
Olga ma már a negyedik fehér rózsát küldte. A hétfőit éppúgy lökte le a
párnájáról, mint azt, amit vasárnap délben talált ott. Egy ujjal
pöccentette a földre, mint valami hernyót. Tragikomikus volt Olgának ez
a néma és elegáns szenvedést kifejezni akaró ötlete. Andor elképzelte,
hogy milyen „úrias“ dolognak tartja ezt a nagy fekete lány, mennyi
büszkeséget tesz bele ebbe a gondolatba, milyen finomnak és mélynek
tartja, mily nemesnek és előkelően szentimentálisnak. De a negyedik
rózsát ma röptében fogta el, mert éppakkor jött haza, reggel nyolckor,
mikor egy vörösorrú kis gyereklány selyempapirban hozta és át akarta
adni a portásnak.
– Honnan hozza?
– Berger nővérektől.
– Virágkereskedés?
– Igen.
– Ki rendelte?
A fénylő kis orr mosolyra szélesedett:
– Azt nem szabad megmondani.
Egy ezüstforintot tett a kezébe:
– Ki rendelte?
– Egy hölgy. Minden napra van rendelve egy rózsa.
Valami kaján gonoszság kérdeztette vele:
– Mit fizet ezért?
– Három koronát.
– Egy rózsáért?
– … És a kihozás!
Sajnálkozást és szeretetet érzett, mikor a pénztelen lány pénzére
gondolt:
– És… meddig hozod ezt még?
– Tíz napra van előfizetve. Harminc korona.
Most önmagát kínozta:
– Előre kellett kifizetni?
– Hogyne.
A gyereklány még állt ott, rendelkezésre várt.
A fiú megútálta. Indulatosan szólt rá:
– Na eredj! Mit állsz itt?
Ez csudálkozva nézett rá és elment. A hotel előtt megállt, visszanézett.
Megijedt, hogy hibát csinált. Aztán szaladva ment a hóban a lóvasút
felé.
Rossz érzés volt ez a pénz-dolog. Szánalmas és megható ettől a lánytól,
akinek egy krajcárja se volt, nem is lehetett. Kölcsönkérte? Zálogba
tett valamit? Hamis elegánciája nagyon szenvedett volna, ha ezt a
beszélgetést hallja. Pedig mennyivel szerelmesebb, szomorúbb és
illatosabb volt ez az anyagi része az ügynek, mint maga a rózsa.
A kaszinóban megint vesztett. De nem törődött a pénzzel. Ami kevés
érzéke volt iránta addig, amíg szűkösen volt, az is eltűnt. Csak azt nem
szerette, ha elfogyott, ami nála volt, mielőtt még haza lehetett volna
menni. Úgy, hogy nagyobb összegeket vett magához, biztonságot akart. Az
apja mintegy hetvenezer korona készpénzt hagyott rá, a többi vagyon a
budai házban, egy svábhegyi telekben és részvényekben volt. A
készpénznek a harmadrészét már elvesztette a kaszinóban. Sűrűn jelent
meg a budai bankban és furcsa érzéssel állt a pénztáros elé, mikor
ezerkétszáz-ezerhatszáz koronás tételekben vette ki a pénzt.
Szemrehányást keresett az öreg pénztáros szemében, aki jól ismerte az
apját. De nem talált benne soha szemrehányást és ez rosszul esett neki.
„Ez a gazember szó nélkül ideadná az egészet, ha kérném“ – gondolta. És
úgy érezte, hogy ez hűtlenség és árulás az öreg pénztárostól az apja
iránt. Legalább egy tekintetet, egy fejcsóválást… De nem, még azt se…
A kopasz Turnovszky most minden este fenn volt a kaszinóban. Nem
tartozott a reggelig játszók közé, óranéző játékos volt, éjfélután
felszisszenő, olyan „megpofoz a feleségem“-alak, akit semmibe se vesznek
a kártyások. Veszekedős, egykoronás játékos volt, szenvedélyesebb, mint
az ezrekbe játszók, egyike a csúnya és izgatott kispolgári nyerészeknek,
akiket elkap a bakk-áradat, de nem sodródnak be a közepére, hanem a
szélén vergődnek és előbb-utóbb megkapaszkodnak egy parti bokorban,
kimásznak belőle és úgy elszaladnak, hogy soha többé nem látni őket. De
most benne volt még a vergődésben: félholtan és hirtelen lesoványodva
ment haza, ha ötven koronát vesztett; és komisz hencegéssel mondta:
„majd megmutatom én nektek!“ – mikor harmincöt koronát nyert két nap
egymásután. Andort mindig kedvesen köszöntötte, de nem beszéltek
egymással. Tegnap a fiú sokáig nézte fényes kopasz fejét, mikor
játszott, s az Ella vonásait kereste benne. És ebből a hasonlatosságból,
amit az utcán annyi vad-idegen nőben megtalált, semmit nem látott az
apában.
Ma éjjel a bankárok nyertek. Egyik a másik után kelt fel nyereséggel,
féltve-sunnyogva vitte a kosár bankót a sarokba, mint a kutya a csontot.
Turnovszky bácsi hetven koronát vesztett és ettől még fényesebb lett a
kopasz feje. Valami lakkozott csillámlást nyert, ami a homlokára, az
orrára és az arcára is átterjedt. Turnovszky bácsin minden ragyogott,
csak a szeme nem: ez mélyen és fakón ült benn a gödörben, rémült semmit
mutatott, hetven korona, ez még nem történt Turnovszky bácsival. Ceruza
és jegyzőlap volt előtte, Turnovszky bácsinak egy vasa se volt. Új
bankár ült a tömeg közé és Turnovszky bácsi őszinte mohósággal figyelte
a kártya járását tovább is, anélkül, hogy játszott volna, a letört
játékosoknál mutatkozó tehetetlenségi erővel, amely ebben a komikus
formában jelentkezik, mikor a pénz előbb fogy el, mint a játszókedv. A
körülötte szorongók, akik a helyére szerettek volna ülni, már
meg-meglökdösték, megjegyzéseket tettek, az arcához súrolt karral rakták
az orra elé a bankóikat, meg-megrángatták, mint a halak a gilisztát,
úgy, hogy tarthatatlan kezdett lenni a helyzete. Turnovszky bácsi
ijedten kereső pillantással nézett szét valami kis pénz után. Andor ezt
mind látta, és szeretett volna elébe rakni sok bankót, százasokat, hogy
örüljön és hogy játsszék szegény tovább. Turnovszky bácsi meglátta Andor
arcát az asztal túlsó végében és megállt rajta egy pillanatra a
tekintete. De tovább siklott róla, bár nehezen. Elnézett, mintha ezt
mondaná: „nem, ezt mégse lehet.“ Andor tekintetéből szívélyesség áradt.
„Adok, hogyne adnék, szívesen adok“ – mondta a szeme, és ez, mint a
delej, megint visszavonzotta rá Turnovszky bácsi ijedt tekintetét.
Hosszasan nézte Andort, a dilettáns vesztő szédültségével. Már rég a
nadrágjába szállt az önérzet és elegancia és egyéb ilyesmi. Andor
kedvesen nézte és tétova kézzel nyúlt egy húszkoronás felé, ami előtte
feküdt. Két ujjal felemelte a szája magasságáig, aztán a még egyre
rámeredő kopasztól azt kérdezte, a feje és a bankótartó keze együttes
mozdulatával: „szolgálhatok?“, és mikor erre Turnovszky bácsi néma igent
intett, boldogan szólt hátra:
– Pincér.
És odaküldte a húsz koronát. Egy lélekzetnyi ideig az az érzése volt,
hogy ebben a pillanatban feleségül vette Turnovszky Ellát. De ez rögtön
elmúlt és nagy-erős restelkedés maradt csak benne. Ő szégyelte magát
Turnovszky bácsi helyett. Ma éjjel a kopasz fél háromig maradt. Ezt se
tette eddig soha. Elvesztette a húsz koronát is és addig vergődött, míg
a hazulról való elmaradás érzése gyötrőbb lett benne, mint a veszteség
kínja. „Mi ez ahhoz képest, amit otthon kapni fogok!“ Andor akkor már
künn ült a nagyteremben és egy kártyaasztalon sonkát evett. A teremben
rajta kívül csak két ember volt, ezek a sarokban ültek szemben egymással
és délután óta játszottak alsóst, mint két elszánt néma, mintha egyik se
akarna elmenni addig, amíg a másik halva nem rogy le a székről. Az ajtó
nyilt és Nagy Ervin lépett be frakkban. Valami estélyről jöhetett,
nagyon elegáns volt, ki volt pirosodva és agressziven villogtatta szét a
monokliját a teremben. Aztán meglátta Andort. Zsebredugott kézzel, fitos
orrát feltartva ment hozzá; megállt az asztalánál:
– Mi az? Ide is jársz?
– Csak ide járok. De téged még nem láttalak itt…
Nagy Ervin a sonkára nézett:
– Ehető ez a sonka?
– Nem rossz.
Nagy Ervin körülvágott a monoklival az üres termen:
– Pincér! – mondta. – Megengeded?
És Andor vizespoharán csöngetett vastag pecsétgyűrűjével.
– Minden kaszinóban láthatsz, – mondta szétnézve, újra csörgetve a
poharat – nem tudsz olyan kaszinót mondani, ahol én meg nem fordulok. Ez
az üzletemhez tartozik. Biznissz. Egy ilyen sonkát hozzon.
A tányérra mutatott. Ekkor jött ki Turnovszky bácsi a bakk-szobából,
fénylőn és rémülten, sietve. Meglátta Nagy Ervint.
– Ervinkém, – ugrott hozzá – igazán nagyszerű, hogy itt vagy… légy
szíves, kérlek, adj ide húsz koronát…
És mialatt Ervin nagy fekete bőrtárcát csattogtatott, kínosan mosolygott
Andorra:
– Andornak tartozom, – mondta – de veled előbb találkozom.
– Kérlek, bátyám.
Kicsit mérgesen villogott a monokli, mikor a pénzt átadta.
– Köszönöm – tette le a kopasz a pénzt Andor asztalára.
– Kérlek… nagyon szívesen…
A sonkába fojtotta Andor a zavarát. Turnovszky bácsi a vállára ütött
Nagy Ervinnek:
– Hallom Lajostól, hogy mindent elintéztetek.
– Igen.
– Szervusz – mondta Turnovszky, kezet fogott Nagy Ervinnel és a szemével
intett Andor felé. – Agyon fog verni a feleségem…
Indult, visszaszólt:
– Holnap nálunk ebédelsz.
– Igen.
– Szervusz.
Kiment. Nagy Ervin leült Andorhoz.
– Ezt a húsz koronát se látom többé – mondta.
Andor azon a szerepen tünődött, amit Nagy Ervin most játszott
Turnovszkyéknál. Tudta, hogy szerelmes volt Ellába, még nem is olyan
régen. De ezt, úgy látszik, sikerült végleg elnyomnia magában, mert
partiet akart csinálni. Mit keres ott most mégis, mint Pécsi Lajos
barátja, ügyvédje, ebédvendég, talán násznagy is? Mikor a pincér a
sonkát hozta, Ervin ezt mondta:
– Vasárnap van az esküvő.
– Tudom.
– Barátom, – mondta, lekanyarítva a fehér kövérjét a sonkaszeletről –
neked könnyű, mert te elugrottál. De nekem, aki ottmaradtam… ezt most
végignézni… das ist doch zu stark.
Hallgattak. Nagy Ervin evett.
– Szereted? – kérdezte Andor.
– Nem tudom, – felelt a másik – hogy egyáltalán képes vagyok-e
szerelemre. Ha igen, akkor még mindig szeretem. Értesz?
A monoklin keresztül ellenszenves volt ez a szamár ön-lélektan, ez a
rossz csináltvirág a stréberlélek gomblyukában. És a piros, pezsgős
arcszín, a zabáló egészség és a krakéler erő… Valami pimasz kis győzelem
volt ez a Nagy Ervin az élet fölött. És a hódító frakk és az a
közönségesen csinos rövidke, szőke bajusz, ez a túlérett asszonyok és
nedvesorrú kislányok szívdöglesztője, ez az ápolt sárga két kis
selyemszárny, puszibajusz, viszonybajusz, brillantinbajusz,
borbélybajusz, karriérbajusz…
Sápadt és indulatos élete mellett, ahogy szíveszegetten ült itt ennyi
önzéssel és erőszakkal szemben, úgy érezte Nagy Ervint, mint az élőt,
aki halottal beszél. „Mért nem vagyok én is ilyen?“ Némán nézte: az ajka
pirosabb volt, mint a sonka, és a sörből olyan mélyet húzott, mintha a
lelkébe szívta volna be. „Mért van az, hogy én haldoklom és ő velük
ebédel?“
Reggel kilenckor még kártyázott. Nagy Ervin már rég hortyogott otthon,
törökstilű garszonhálószobájában, égszínkék pizsamában és a Pester
Lloyddal a vörös paplanra lelankadt kezében. A kaszinóban égtek a
csillárok, a redőnyök le voltak eresztve, a kártyások nem szeretik, ha a
nap besüt az ablakon. Kábultan ült Andor egy makaópartiban három idegen
emberrel. Két ujságíró játszott még és egy vörös kis kereskedő, akinek
úridivatüzlete volt a Kerepesi-úton. Az egyik ujságíró koránőszült,
piros, zömök ember volt, ez nyert. A másik hosszúnyakú, hosszúhajú,
tuberkulotikus, sáppadt, szenvedélyes szemű. Ez se nem nyert, se nem
vesztett. Andor vesztett, de nem siránkozott, s így úgy látszott, mintha
minden pénzt az izzadó vörös zsidó veszítene, aki benn a bakknál leadott
vagy négyezer koronát és itt kétezernyolcszáznál tartott. Piszkos volt a
keze és az arca is, a kezétől, amivel folyton simogatta, törülte magát.
Olyan volt az arca, mintha jártak volna rajta.
– Uraim, – mondta Andor felé fordulva féltízkor – kénytelen vagyok
leszaladni az üzletembe pénzért. Hacsak az urak nem hiteleznek nekem ma
estig.
A két ujságíró egymásra nézett. A koránőszült zömök eleget nyert,
szeretett volna hazamenni. Akkorra már a másik is nyert valamit, ez is
abbahagyta volna szívesen.
– Hitelbe nem játszom – mondta a zömök, összeszedte a pénzt és felkelt.
– De uraim, – mondta neki rémülten a vörös zsidó – az én cégem
közismert, én minden lapban hirdetek, én jó vagyok minden összegre… Radó
Izsó még jó ezer koronára.
– Jössz? – fordult a zömök a véznához.
A vörös zsidó Andorra nézett:
– Uraim, – mondta neki is, mindenkit uraimnak nevezett kínjában – hát
így itthagynak?
Andor a pénzére mutatott:
– Kérem, én szívesen adok.
– Uraim, – kiáltott a vörös a távozók után, akik már az ajtóban voltak –
ez az úr ad nekem ezer koronát… Kérek még egy félórát.
Azok kimentek, szó nélkül.
– Ez egy klub? – mondta a vörös, végtelen megvetéssel. Magyarázta
Andornak: – Örültek, hogy elmehettek.
Visszaült az asztalhoz, szembe Andorral:
– Játszik velem tíz rádli alsóst, per száz korona?
– Azt már nem – mondta Andor, fölkelt és émelygést, undort, haldoklást
érzett.
– Szóval ön is vízben hagy – hangzott az asztaltól.
Andor megállt egy pillanatra. Az futott át rajta, hogy le kell-e ezt a
piszkos állatot ütnie, vagy oda kell-e dobnia elébe az egész pénzét, ami
most már csak a fele volt annak, amivel leült. Csak az undorodás
tartotta ettől vissza. A züllés és a piszok, ez a ronda jelenet, ez a
rémülettől megvadult zsidó a szívét fojtogatta. „Ella, Ella“ – ordított
fel benne a belső sírás – „szép fiatal menyasszonyom… életem… koporsóm…“
Oly élénk volt a fájdalom, ami marta a belsejét, hogy szavakat érzett,
valósággal beszélt a szíve. „Angyalom…“ – hallotta belülről – „…
feleségem… szerelmem… kislányom… Ella.“ Mindez a diákos nyelvkincs
felkavargott benne, fájón, ahogy csak a gyerekkori emlék tud fájni, ha
akar.
A zsidó már két más emberrel tárgyalt. Onnan Andorhoz ugrott, megfogta a
karját:
– Újabb ajánlat, – mondta, virgoncságot erőltetve – lemegyünk a kafanába
és én Fischer úrral játszom három százas parti billiárdot, per kétszáz
korona. Tartok önnek is száz koronát.
– „Nem kell hazamenni“ – mondta a beszélő szív. – „Nem kell egyedül
maradni.“
Tíz perc mulva lenn ült a kávéházban, egy tükör alatt, savanyú kávét
ivott és nézte a lökéseket. Fischer úr nyugodtan játszott és nyert, a
vörös zsidó izzadt és izgult, eltévesztette a golyókat, folyton krétázta
a dákót, magyarázott, jajgatott, sokáig célzott és megint rosszul
lökött.
– Ebben is szerencséje van önnek – mondta egyszer, Andor felé fordulva.
Tizenegykor ment haza. „Gyűrött lehetek“ – gondolta, mikor a szálló
halljában embereket látott. Egy kosárszékben a száraz elvált asszony
ült, mellette sáppadtan és komoran a kislánya. Az asszony ujságot
olvasott, a gyerek a semmibe nézett. El akart haladni mellettük, mikor
egy férfi kelt fel a másik oldalon a fonott kanapéról és útját állta:
– Részeg vagy?
Megijedt, ránézett. Rácz Miklós volt. Szigorú vastag szemüveg nézett
gyűrött, megnyúlt arcába.
– Kilenc óra óta várok itt.
Andornak könnyek szorongtak a torkában. Némán követte Rácz Miklóst, aki
egy sarokba vonta:
– Mit csinálsz magaddal? Hogy élsz? Mi ez?
– Semmi – mondta, durcásan biggyesztve a száját.
– Borzasztókat hallok rólad. És felém se jössz, hónapok óta nem
láttalak.
Andor vállat vont.
– Rémesen nézel ki – mondta Rácz. A szemüvege jóságosan fénylett.
– Most jősz haza?
Igent intett a fejével, szólni nem mert, félt, hogy ha megszólal,
kibuggyan belőle a sírás.
– Mi ez? Szerelmes vagy?
– Azt nem – mondta dacosan. Haragosan nézett Ráczra.
– Hát édes fiam, – mondta ez – én azért jöttem, hogy ebből a züllésből
kihúzzalak. Mától fogva… ha ilyen taknyos vagy és egy semmi lány miatt
így elhagyod magad…
Andor felállt. Nem bírta ezt.
– Kérlek, – mondta – hagyd ezt.
– Nem hagyom.
– Hagyd ezt – mondta reszkető hangon, tele sírással, érzékenységgel,
idegességgel, türelmetlen kínban.
Rácz rávillogott:
– Köszönd meg, hogy törődöm veled.
A nyakába szeretett volna borulni, széles férfimellén kisírni magát, de
ez reménytelen volt. Rácz oly komoly és férfias, katonás, van benne
valami az apából és a kocsisból, jóságos, de nem vonzó, tisztességes, de
nem érzelmes… „drága, jó fiú, milyen messze vagy tőlem!…“
– Örülj, hogy törődöm veled – hangzott nyersen.
Úgy szerette most Ráczot, mint az apját:.
– Köszönöm, nem kértem – mondta neki.
– Úgy? Akkor, édes fiam…
Felállt és fölvette maga mellől a télikabátját. Felhúzta.
– … akkor kár volt a kocsiért.
Sírt a fiúban minden. Kezet szeretett volna csókolni neki. De a szája
már mondta:
– Megtérítem, ha parancsolod.
Rácz Miklós köszönés nélkül ment el.
„Ezt is elvesztettem“ – fájt végig rajta. – „Mindent elvesztettem. De
így jó.“
Felemelte a fejét. Nem tudta, hogy így mért jó, de érezte, hogy ilyen
nagyon fájni, az most jó. A fürdő folyosója felé ment. „Meleg víz, jó
meleg víz“, – ez járt a fejében – „aztán aludni, aludni, aludni…“
A majolikás fehér kabinba besütött a téli nap. Mint valami szikrázó
jégablak, úgy fénylett fönn a kerek lyukon a katedrálüveg. A kénes víz
csodakék volt a fehér kádban, mint egy kis tenger; a színében volt
valami a végtelenségből. Andor meztelenül állott a ruhái mellett és
meglátta magát a tükörben. Sárga és sovány volt a teste, a bordái
elárulták a csontvázát, mikor kiegyenesedve nézte magát, elgyötrött ifjú
testét, meggyöngült karjait, halvány arcát, és csontos homlokát, amely
alatt sötéten ült két mély-kék szeme, most a tükörből önmagát bírálva,
szégyenkezve nézve vissza sajátmagába. Majd elrestelte a tekintetét,
amely zavartan és könyörögve nézett vissza rá, elfordult a tükörtől,
belépett a kádba és belemerült a meleg vízbe. Egy pillanatig komoran
nézett maga elé, aztán két tenyerével vizet mert az arcára, a szemére,
mert úgy érezte, hogy a szeme belülről nedvesedik, és ezt nem akarta
tudomásul venni. Legörbült szájjal küzdött ellene és a forró, sós
csöppeket locskolva keverte össze a meleg kénesvízzel.