Mikor a cseléd ajtót nyitott neki, érezte, hogy erőlteti a könnyed
mosolygást a szája.
– Jónapot Mari – mondta neki halkan, de rekedt és mély volt a hangja,
úgy, hogy köszörülni kellett. – Hogy van? – tette hozzá, csak hogy
kipróbálja a hangját. Mély maradt, csak a rekedtséget köszörülhette le
róla.
Az előszobában pecsenyeillat szálldogált: a sülő friss zsírnak az az
otthonos lehellete, amely oly ismerős vasárnap délfelé a pesti
lépcsőházakban.
– Vendég lesz?
– Nem lesz senki.
Iván dugta ki a fejét az ajtón.
– Szervusz, – mondta izgatottan – gyere be.
Bevezette Turnovszky szobájába, amelyben szélesen ömlött végig a ragyogó
téli nap. A szobában jó meleg volt, üde, illattalan meleg, a tiszta
polgári lakások téli-délelőtti kedves enyhesége.
– Kérlek, – mondta Iván az udvarmester komolyságával, aki kitanítja a
kérelmezőt, hogy hogyan viselkedjék, ha majd a király bejön – Ella arra
kér, hogy ne maradj sokáig. Azért várt máig, mert ma apa egy ünnepélyen
van… és Pécsi elutazott, csak kedden jön vissza. A mama tudja, hogy
jősz, de nem fog bejönni…
– Helyes – mondta Andor és fesztelenséget színlelve ült le egy nagy
fotelbe.
– Hát akkor szólok – suttogott a diák és óvatosan ment ki, halkan tette
be maga mögött az ajtót. Andor az íróasztalt nézte. Valamelyik szobából
állandó szelíd zörgés hallatszott: varrógépek dolgoztak.
Hirtelen és erősen nyitotta ki Ella az ajtót, hangosan és tüntető
nyiltsággal jött be. Mosolygott:
– Jónapot.
Messziről nyujtotta a kezét. Aztán a mosolya rögtön eltűnt, némi kis
kellemetlenkedés volt az arcán, idegesség és valaminek a türtőztetése.
Szinte dacosan ugrott fel az íróasztalra, ahol Andor százszor is látta.
A fekete bársonyruhája volt rajta, csipkés, friss fehér melles-kötény.
Az ujján vastag, új jegygyűrű. Akaratosan csillanó szemmel nézett
Andorra, a fejét egy kicsit felkapva:
– Itt vagyok. Tessék.
Andornak gúny és rosszaság szállt a szívébe. Keserűen mosolyodott el,
szerette volna megbántani a lányt, mert rögtön megérezte rajta, hogy
kisiklott a hatalmából. Nézte egy kicsit, azt nézte a szemén, hogy a
lány nem nézi őt kíváncsian. Halkan zörögtek az ajtó mögött a
varrógépek.
– Elhoztam a leveleket – mondta és a zsebére tette a kezét, mint aki
mutatja, hogy ott van, de még nem adja oda.
A lány nem is volt olyan haragos, mint amilyennek mutatta magát.
Összeráncolta a szemöldökét, úgy kérdezte:
– És minek ez a komédia ehhez?
– Komédia? – kérdezte Andor, akiben egyre keserűbb lett a gúny.
Zsebredugta a kezét, harciasan állt a lány előtt. Ellenségesen néztek
egymásra. „Most érzem csak, mit tettem vele“ – gondolta a fiú, mint aki
eddig nem is gondolt arra, hogy mily mélyen sértette meg a
menyasszonyát. „Mindegy“, – duzzadt fel benne az elszántság – „most már
mindegy.“
– Nem komédia, – mondta csöndesen és nyugalmat mutatva – csak kérés
volt… én még akarok veled egyszer beszélni…
A „veled“-re megint összeráncolta a lány a szemöldökét.
– Igenis veled.
Dacosan ismételte ezt. Ránézett, merően, ellenségesen. A lány homloka
lassan kisimult, az ajkán kis lenéző, gyűlölködő mosoly jelent meg,
megadta magát ennek a percnek, mint aki azt mondja: „ezt az egyet még
lenyelem, aztán úgyse látsz többé.“
Közelebb lépett hozzá. A lány kissé felegyenesedett ültében. Halkan és
szeliden mondta a fiú:
– Az nem lehet, hogy mi így minden búcsú nélkül váljunk el, örökre.
A lány rászegezte a szemét, figyelve most azt is, hogy nem lép-e még
közelebb, de azt is, hogy elszerelmesedik az arca. A sötét tekintetben
volt valami meglepődés, de elégtétel és bosszú is.
– Ez nagyon szép – mondta gúnyosan, izgatottan. De aztán megint kiderült
az arca.
Kissé meghízott, mióta nem látta. De fiatalosabb volt, mint azelőtt.
Talán a kötény tette ezt. A félig meztelen karja fehér és gömbölyű volt.
A haját másképp viselte azelőtt. Most fel volt bodrozva a fején a fiatal
fényű szőkeség, oldalt erős választékot viselt. Fiús volt így a feje,
kissé kihívó lett ettől az arckifejezése, de jobban illett ehhez a fitos
orra, meg a szép szabályos szája, amelynek felső ajka fel-felremegett az
orra felé, mintha szimatolna valamit. A fogai, mintha nem is lettek
volna igaziak, hézag nélkül olvadtak egymásba, frissek és fehérek
voltak, mint a tej, kékesen áttetszőek az éleiken. Az arca sima és
egyenletes színű volt, valami egészen más, mint az Olga
martir-halványsága, vagy a Csirke festékhagyta sáppadtsága. A nyaka
telt, de nem kövér, mint az Irmáé. Nem húsnak hatott, inkább eleven
márványnak. Ella fiatalsága olyan volt, mint egy ital csillogó
forrásvíz. Valami sziklából jött frisseség áradt belőle, valami
közvetlen kapcsolat a természettel. A halvány színei nem bágyadtak,
hanem zsendülő-gyengék voltak, mint a gyümölcsfák virágszínei. A szája
vidám-piros volt, mint a babvirág a napon. Ahogy nézett és lélekzett, a
reggeli kertecskék frissesége derült körülötte; valami cseppet sem
érzéki, de élénk és szívélyes élet áradt belőle, se szerelem, se
barátság, se gondolkozás, még csak vígság vagy bánat sem, csupán csak az
üdén színesedni kezdő ifjú létezés. Az elfáradt és szerelmes fiú úgy
nézte, mintha vaskerítés mögött volna, ahová nem lehet bejutni soha.
– Szeretlek – mondta halkan.
A lány lenézett a kötényére és lesimította a térdén. Nem felelt.
Egyszerű kis ostobaságának jól esett ez a szó, amelynek hallatára
azonban nem érzett semmi különöset. Pécsit megszerette, szerelem nélkül,
s egész kis agyával benne volt már a férjhezmenetel gondolatában. Ez
nyugodtan élt benne most, ebben a pillanatban is. Nem is gondolt arra,
hogy bármi is kizökkenthetné az élete folyásából.
– Mást nem akar mondani? – kérdezte aztán, egyszerűen. Megfogta a két
kezével az íróasztal párkányát, mintha leszállni készülne róla.
A fiú a zsebébe nyúlt. Szorongott a torka:
– Itt vannak a leveleid.
Odaadta a kis csomagot, a lány átvette és az íróasztalra dobta.
– Köszönöm.
Valamivel kedvesebb lett most a tekintete. Hallgattak, a lány ránézett
és lassan lóbálni kezdte a lábát, mint a gyerekek, akik a faágon ülnek.
Szorgalmas-szerényen zörögtek a varrógépek a szomszédban. Az íróasztalon
ragyogott a nap, szemközt földszintes házak voltak, látszott a tetejükön
a vastag hó-dunna, fény és fehérség jött be az ablakon. „Egy életre, egy
egész életre végem van“ – gondolta Andor, s erősen gondolkozva nézett ki
a lány mellett az ablakon a fehér égre. Igen mély komolyságot érzett
magában és tudta, hogy most van az akarat pillanata.
– Nézd, – mondta komolyan, meghatottság nélkül, szinte üzletien – én
téged vissza akarlak kapni.
Mialatt mondta, reménytelenséget érzett. Úgy, hogy nem is engedte
felelni a lányt:
– Nekem meghalt az apám – sietett tovább – és minden vagyona, ami volt,
az enyém.
A szemébe nézett a lánynak:
– A tied.
Ismerte a családot, tudta, hogy szegények és mindent Ella házasságától
várnak. Idő nem volt, brutálisan kellett jönni ezzel a hatalommal,
bármilyen komiszul hangzott ez most. Pécsi egyszerű, vagyontalan
hivatalnok volt. És valami férfias erő volt ebben, – érezte – ahogy
halálos vágyának, ha másként nem megy, megveszi ezt a gyönyörű fiatal
állatot. Hallgatott, várta a választ. Bár tudta, hogy erre az ajánlatra
a válasznak a másik szobából kell jönni, az anyától. A lány lába
folytonosan mozgott apró lóbálódásokkal. Az arca mosolygóssá, de
szívtelenné vált, egyre derűlt, már majdnem nevetős volt, mikor ezt
mondta:
– Nem kell.
Lassan, tagadóan intett, mosolyogva:
– Nem kell, fiacskám.
A fiú meglepődött. Sejtett valamit:
– Ugyan! – mondta, féloldalt hajtva a fejét.
– Lajosnak meghalt a nagybátyja – mondta a lány, lassan előre-hátra
hintázva magát – és attól másfél milliót örökölt, fiacskám. Most azért
van Lugoson, hogy átvegyen mindent. Nagy Ervinnel utazott le, az az
ügyvédje.
– Igen – mondta önkéntelenül a fiú. Ellépett a lánytól, lassan járkálni
kezdett a szobában, mint valamikor régen. Mikor megfordult, látta, hogy
a lány kíváncsian nézi őt. Egy pillanatra azt hitte, hogy hazugság az
egész, de aztán rögtön érezte, hogy téved. Tehetetlen düh fogta el. A
legnagyobb kártyáját is leütötték. Nevetségesnek érezte magát. Erőszakos
őrültségek villogtak fel benne. Megfogni a lányt és elrohanni vele, nem
bánni a sikoltását, felkapni és vinni. Vadul nézett vissza rá.
Kétségbeesett a tehetetlenségén és azon a víg nyugalmon, ahogy a lány
ott ült, folyton lóbálva a lábát, kínzóan, bosszantóan, ezzel a
mozdulattal hangsúlyozva a közömbösségét, amivel gyilkolta. Felforrt
benne valami. Az a pillanat volt ez, mikor a koldús abbahagyja a
rimánkodást, hirtelen körülnéz és rablóvá válik. Az érzékisége ordított
fel benne, – világos volt, hogy innen örökre el kell menni, már csak
annak van meg a lehetősége, hogy odaugorjék hozzá, semmivel se törődve,
átkapja és véresre csókolja.
A lány megérezte a szeméből, hogy veszedelem jön. Leszállt az asztalról,
az ajtó felé ment, tele elégtétellel azért a rettenetes szégyenért,
amiben tavasszal hagyta Andor őt, meg az egész családját, mikor az
utcára nem mertek kimenni, társaságba nem jártak, vérig karcolt
hiúságukkal otthon gyötrődtek, csak akkor ocsudva fel a gyászból, mikor
Pécsi alázattal bekéredzkedett az elugrott vőlegény még meleg helyére.
A lány a kilincsre tette a kezét. Aztán visszament az íróasztalhoz a
levelekért. A köténye nagy zsebébe tette a csomagot, lassan sétált
vissza az ajtóhoz és megint megfogta a kilincset, mint aki várja, hogy a
vendég elköszönjön. A vendég kísérte a szemével, merően nézte, de már
kihültek benne az őrültségek. Minden kihült benne, valami rémült
pince-hűvösség ült le a szívére.
– Azt hiszem… – mondta a lány, felhúzta a vállát, mutatva, hogy itt már
nincs beszélgetnivaló.
Andor begombolta a kabátját. A lány megint messziről nyujtotta neki a
kezét:
– Isten áldja meg.
Még a gombot fogta, mikor a kéz feléje nyúlt. A nagy tehetetlenségtől
gyerek lesz az ember, aki még nem távolodott el nagyon a kiskorától. Egy
rongy kis diák-elégtétel sírt bele kényeskedve a szívébe: nem fogadni el
a kinyújtott kezet. De ugyanebben a pillanatban a boldogtalan szerelem
koldús-kutyasága fájdult meg benne: legalább megfogni még egyszer a
kezét. Megfogta, s amíg a tenyerében nyugodott, meg is nézte a
rövidkörmű tiszta kis polgárlány-ujjakat. Aztán lassan összecsukta forró
tenyerét a puha-kövérkés kéz fölött, amely nem szorította az övét, csak
kölcsönadta magát neki, de benne maradt az övében, valamivel tovább,
mint amennyi idő a köszönésnek jár. Érezni lehetett, hogy a lánynál ez
nem az utolsó pillanat mégis-felmelegedő meghatottsága, hanem kiélvezése
az ő vergődésének. Mikor megint felnézett a lányra, még azt is látta,
hogy szimpla kacérságból hagyja egy kicsit a kezét az övében, nem akar
semmit, de enged annak az ösztönnek, hogy aki szerelmes, az legyen még
szerelmesebb. Csak mikor a fiú gyerekesen visszaélt ezzel a kis
haladékkal és meg akarta csókolni a kezet, akkor kapta el tőle.
Szótlanul siklott be az ajtón a másik szobába, ahol a másodperc alatt,
míg az ajtó nyílt és csukódott, két sovány varrólány-arc rebbent Andor
felé, nagy fehér vásznak ragyogtak fel a gépasztalkáról a földre
omlottan, és Turnovszkyné pápaszeme csillant meg egy négyszögű fehér
vászondarab fölött, amit széttárt kezeivel fogott maga előtt, s most
lassan leeresztett, mikor az ajtónyílást hallotta.
Egyedül maradt. Egy helyben állt, ott, ahol a lány hagyta. Aztán az
ablak felé bámult. Észre se vette, hogy Iván halkan visszajött.
– Na szervusz, – mondta neki nagy lélekzettel, mikor meglátta. Kiment,
felkapta a bundáját, sietett, egy pillanatra visszahökkent a folyosón,
érezve, hogy erősebben tette be az ajtót, mint akarta.
A sarkon várta a szánkó. Felült rá. Nem szólt semmit. Aztán felriadt:
– A szigetre. Vissza.
A kocsis visszavigyorgott:
– Jó, hogy jönni tetszett… ha még egy félóráig marad a nagyságos úr,
elolvadtunk volna.
A csörgők megszólaltak és Andor szétnézett a futó szánkóról. Az erős
déli napfényben csöpögősen olvadt a hó, az aszfalt már feketedett a
házak tövében.
A szobájában, mikor megállt benne és gondolkodás közben véletlenül a
bajúszához nyúlt, illatot érzett a tenyerében. Az Ella kezéről maradt
rajta. Addig szítta, amíg belefásult a szaglása és nem érezte. Pihenni,
aludni akart, fáradt volt. Elfelejteni mindent. Az ágyához ment, a
párnán egy friss fehér rózsa volt. Lelökte róla. Ingujjra vetkőzött és
az ágyra feküdt.
A szobapincér jött be:
– Tessék.
Már elfelejtette, hogy csöngetett neki.
– Ebédet hozzon. Akármit. Húst, főzeléket.
– Italt?
– Sört.
A pincér kiment. Alig várta, hogy kimenjen. Ráborította forró tenyerét
az arcára. Az illat csökönyösen bújkált még mindig benne. Mikor már
megint nem érezte, hanyattfekve, gondolatok nélkül a fehér plafont
kezdte nézni, a rabok és betegek ez örök égboltját. Vigasztalannak
találta, hogy ez nem nyit utat a szemnek és a boldogtalanságnak, mint az
a megnyugtató és gyógyító másik, a levegőből való, az igazi. Ez
visszaveri a bánatot. Pedig a bánatnak a végtelenbe-veszés kell, ezért
keresi úgy a felhőket, a bort, a tengert és a zenét.