Várta az értesítést. Úgy számított, hogy egy-két nap alatt eldől, mikor
beszélhet a lánnyal. Ez a várakozás és a gondolatok serege, ami e köré
gyülekezett, megtöltötte tartalommal egész napját. Aznap, mikor a
korzóról hazament, annyi tépelődnivalója volt, hogy késő éjszakáig járt
fel-alá a szobájában és mikor lefeküdt, még mindig azt érezte, hogy a
felét sem forgatta meg az anyagnak. Így feledkezett meg aznap
tökéletesen a Csirkéről. Csak másnap délben, mikor kinyitotta a szemét,
jutott eszébe, hogy a Csirke hiába várta, talán már két estén
egymásután. De olyan idegen volt most számára a Csirke, hogy feléje se
nézett, nem bánta, ha lemarad mellőle, nem kellett most, hogy egyedül
ment egy cél felé. Néhány napig elég türelmesen bírta a várakozást, de
aztán nyugtalankodni kezdett. Már azon a ponton volt, hogy telefonon
szól Turnovszkyékhoz, legalább Ivánnal beszél. De akkor megijedt attól a
feltevéstől, hogy a lány talán végleg lemondott a leveleiről, nem
kellenek neki, és ha odatelefonál, akkor ezt megtudja. Így pedig minden
újabb naptól még meg lehetett kapni a bizonytalanság alamizsnáját.
Teljesen ennek a várakozásnak élt. Kiélvezte, ami nyomorult mulatság az
ilyesmiben van. Délután, mikor az ágyában felébredt, nem csöngetett
rögtön, hanem elszívott éhgyomorra egy cigarettát, ezalatt arra
gondolva, hogy talán már lenn van az üzenet a portásnál. Eleinte este
hazatelefonált a portáshoz, hogy nincs-e számára levél, távirat vagy
üzenet. De utóbb ezt abbahagyta, mert jobban érezte magát éjszaka azzal
a reménnyel terhesen, hogy mikor reggel hazaérkezik, talán már ott várja
valami papiros. De a papiros nem jött.
Somogyival egyszer találkozott éjszaka az orfeum-kávéházban, ahová újra
elkezdett járni, lármával és vörösborral kábítani magát, várni a
reggelt. Mikor meglátta, megijedt tőle, tudta, hogy nagy magyarázatok
következnek Olgáról. Még kellemetlenebbül érintette az, hogy Somogyi
egyáltalán nem említette Olgát, vele is kissé szertartásosan beszélt,
úgy, hogy érezni lehetett, hogy tapintatból hallgat erről a tárgyról.
Csak azt nem lehetett tudni, mi ok van a tapintatra és miért kell
hallgatni. Már azt hitte, hogy Olga az éjszakai elrohanás óta nem volt
otthon, és Somogyi most azért nem szól, mert azt hiszi, hogy ők együtt
élnek. Bizonyos volt, hogy itt valami félreértés van. De mégse kezdett
Olgáról beszélni Somogyinak, jobbnak látta, ha ő is hallgat róla.
Ezen az éjszakán Somogyi felvitte egy kaszinóba, ahol még az éjszakán
felvették tagnak és rögtön résztvehetett a bakk-játékban. A piszkos és
vad pesti játékszoba melege megcsapta. Szegény elkínzott idegzete
megszimatolta itt a felséges kábítószert, a vesztésnek azt a gyönyörét,
amit soha nem értett meg az, aki nem kártyázott bújában. Hatszáz korona
volt nála az első éjszakán, mikor felment. Ezt elvesztette. De az idő
úgy múlt el tizenegy órától reggel fél hétig, mint egy perc. Gondterhelt
emberek, akiknek egyéb bajuk van, akkor sóhajtanak fel, mikor a pénzüket
visszanyerik a nagy zöld asztalnál. Ezzel a sóhajjal jön vissza a gond,
amelyet elkergetett a vesztés izgalma. Andornál akkor vonult be az ő
nagyobbik baja ezzel a sóhajtással, mikor reggel fél hétkor feloszlott a
játék és el kellett menni a sok idegen ember közül. Rosszul öltözött és
igen közönséges emberek jártak ebbe a játékkaszinóba. A hang, ami itt
uralkodott, éppen olyan volt, mint a padló; cigarettával, köpéssel,
eltépett kártyával, eltaposott estilapokkal teleszórt csúf hely volt a
kaszinó, rozoga praxisú ügyvédek, ingatag divatárúkereskedők,
karikásszemű bankhivatalnokok társasága, egy-két lókereskedővel, négy-öt
éjjeli ujságíróval, hirdetési ügynökökkel, örök kibicelésre ítélt rossz
színészekkel tarkázva. A füstjén és az ételszagán kívül volt a
kaszinónak még egy különleges meleg lehellete, amelyben volt valami a
gőzfürdő kabinfolyosójának nehéz lélekzetéből, amit a gazdájára váró sok
száz elgyötört ruhadarab sóhajt össze.
Itt volt kiskirály Rodics Elemér.
Egyszer ez a Rodics, mikor bankot adott, meglátta a bakk-asztal köré
préselődő csöndes tömegben Andor halavány arcát. Mikor találkozott a
pillantásuk, mosolyogva bólintottak egymás felé, aztán Rodics, a vén
kártyások szokása szerint lassan, rosszalólag ingatta a fejét,
csudálkozást és szemrehányást jelezve. Rodics akkor sokat nyert és Andor
vesztett. Mikor más bankár ült a helyére, a tömegben Andorhoz furakodott
és megérintette a vállát. Kivitte a másik szobába:
– Te jársz ide?
– Egy párszor voltam…
– Ne vedd rossz néven, – mondta – de rosszul teszed.
Furcsa volt: Andor úgy érezte, hogy jól esik neki ez az atyáskodás.
Végtelen elhagyatottságában egy ember, aki törődik vele. De azért
dacosan mozdította a száját:
– Mindegy – mondta.
Aztán felnézett a földről az ügyvédre, és csak hogy más témához
meneküljön, kérdezte:
– Olgával kibékültetek?
– Hogyne! – nevetett az ügyvéd. – Mesélte, hogy te milyen úri módon
viselted magadat.
– Én?
Elpirult.
– Hát, hogy… virrasztottál mellette és vigasztaltad reggelig. Irma már
kétségbe volt esve. Sok bajom volt vele… még nekem kellett bocsánatot
kérnem tőle.
– De most szent a béke…
– Most külön lakik. Irma vett neki egy szobát, ugyanabban a házban, a
harmadik emeleten. Most ott gubbaszt. Velem tartja a haragot. Mikor a
kapu alatt véletlenül találkozunk, nem fogadja a köszönésemet, én meg
megvárom, míg elmegy mellettem, aztán csöndesen utánalopózom és az
ülepére ütök egyet.
Jóízűen nevetett:
– Az megfizethetetlen, ahogy ilyenkor büszkén tovább megy, vissza se
néz, mint valami király a merénylet után.
Az értesítés nem jött. De a kaszinó, ez nagyszerű dolog volt. Itt néha
reggel kilencig lehetett maradni, elveszve a kártyások közt,
belefeledkezve a füstbe és a piszokba, úgy, hogy Andor most már este hat
órakor kelt fel, a szigeten vacsorált hétkor, a szobájában, és egyenesen
a kaszinóba ment. Most már a bakkara után, ami legtöbbször reggel öt-hat
órakor végződött, résztvett a kisebb játék-alakulásokban, makaót
játszott idegenekkel, mindig az utolsó két-három emberrel ment le a
lépcsőn világos reggel, s a kapu előtt még ácsorgott néha egy negyedórát
is, amíg rászánta magát a hazamenetelre.
Egy éjszaka, mikor a kártyacsomó elfogyott a bakk-asztalon és a tizenkét
ülő játékosnak fel kellett kelnie, hogy másik tizenkettőnek adjon
helyet, azt látta, hogy a mohón letelepedő új tizenkettő közt leül a
kopasz Turnovszky is. „Hogy lehet, hogy eddig nem láttam?“ – kérdezte
magában és érezte, hogy valami baj van a lélekzése körül. Az asztal
másik végénél állt, szemben Turnovszkyval. Előbb el akart tűnni előle.
De aztán úgy rajtafelejtette a tekintetét a régen ismerős, valaha kedves
és most annyit kifejező koponyán, hogy egyszer csak összeakadt a
pillantása a kopasz emberkéével. Meghajtotta feléje a fejét. Az meg
udvarias mosollyal fogadta a köszöntését. Ez volt minden, ami történt
köztük, mert Turnovszky bácsi szenvedélyesen kezdte rakni egy- és
kétkoronás tétjeit, de Andor optimizmusa úgy nőtt ki és virult fel ettől
a pillanattól, mint azok a virágok, amiket a japáni bűvész egyetlen
mosollyal növeszt ki egy cserép földből. Egyszerre nem érdekelte a
játék, kiment az olvasószobába és nagy német ujságot tartott maga elé,
hogy békén hagyják felnyüzsgő gondolataival.
A főkomornyik, egy rendőrképű ember, aki úgy bánt a tagokkal, mintha
azok lettek volna az ő inasai, itt nyitott rá:
– Doktor urat egy hölgy várja lenn egy kocsiban.
Rögtön sejtette, hogy a Csirke jön érte. Lement. Mikor meglátta
nagyorrú, kíváncsi kis arcát a konflis üvegablaka mögött, amint aggódva
figyelt a kapu felé, nagyon elborította a meghatottság. A konflis ajtaja
mintha magától nyilt volna ki, és a Csirke áthúzódott a túlsó sarokba.
Andor vigan állt meg az ajtó előtt:
– Haragszol?
– Nem – mondta egy kis madárhang a homályból és halvány arcocska
mosolygott feléje, minden bánatosság nélkül, boldog-nagy szemekkel.
Beugrott a kocsiba, becsapta az ajtót. A kocsi elindult.
– Hopp, – mondta – ez nem is tudja, hova menjen!
Ki akart hajolni az ajtón, már nyúlt a kilincs felé.
– Hagyd – mondta a madárhang. – Tudja.
Ránézett a Csirkére, hálával és gyöngédséggel. A Csirke szelíden
mosolygott és le nem vette róla a szemét. Az arcocskája mintha kisebb
lett volna azóta, megnyúltak a vonásai. A keze, amit Andor kikeresett az
olcsó macskaszőr-muffból, soványka és hideg volt. Mikor a kocsiban
megcsókolta a lányt, az lecsukta a szemét és olyan hidegre vált az ajka
és az arca, mintha belehalt volna abba az első remegésbe, ami a csókra
átfutott rajta. Csak vékony ujjainak a kétségbeesett, kapaszkodó
szorítása, amellyel nem eresztette el Andor kezét, mutatta, hogy gyönge
testéből rémült-ragaszkodó erő árad, mintha nem is az izmokból, hanem a
finom csontszerkezetből jönne. A csók után a mellére bújt, mint egy
fázós kis állat, egy szót nem lehetett kivenni belőle, csak a fiú kezét
szorította egyenletesen, meg-megremegve, de a világért sem engedve a
szorítás erejéből. A kocsi a Dohány-utcában állt meg velük, a Csirke
lakása előtt.
– Még itt lakol? – tréfált a fiú, mikor kiszálltak.
Nem felelt erre sem. De most már nem mosolygott, hanem halálos
komolysággal nézett az arcába, mintha mind azt a sok időt, amíg nem
látta, most egyszerre kellene pótolni. És komoly tekintetében rettegés
volt, még a kapu alatt is, mert ott se vette le róla a szemét, még a
szobában is, mikor Andor bezárta az ajtót és szembenálltak egymással.
Szinte rémülten nézte itt a melegedő és lassan elboruló férfiszemeket,
elszörnyűködve azon, hogy mennyire szereti ezt a fiút és úgy rettegve
annak, amit most várt, az intenzitásától, hogy leszállt a vér az
arcából. Megszédült egy kicsit és félájultan ült a széken, mikor a fiú
előtte térdelve a magasszárú gombos cipőjét bontogatta türelmetlenül.
Táncos kis lába olyan hideg volt, mint a jég. És mindebből semmi sem
maradt délelőtt, mikor olyan hangosan és olyan szemtelenül énekelt, az
ágyában ficánkolva, hogy párnákkal se lehetett belefojtani nevető,
sikoltozó kis torkába a hancúrozó boldogságot. És akkor se, még azután
se kérdezett egy szót sem, sőt éreztette a fiúval, hogy soha nem fog
tőle kérdezni semmit. Mikor Andor innen délben hazament a szigetre, ahol
megint csak nem volt értesítés, a szobájában, a megvetett ágy párnáján
nagy fehér rózsát talált. Becsöngette a szobalányt, az nem tudott
felvilágosítást adni. A portás vallotta be, hogy egy magas fekete hölgy
volt itt korán reggel, s egy forintot adott neki azért, hogy ezt a
rózsát tegye a doktor úr párnájára.
Másnap levél jött: Olga írta. Sötétkék kártya volt sötétkék borítékban,
a kártyán lila tintával ez a sor: „Nem láthatom… soha?“ Alatta egy O
betü. Belehasított, eldobta. Nem válaszolt rá. Egyszer a telefonhoz
hívták, hogy: „csak annyit mondjanak, az a hölgy, aki a sötétkék levelet
küldte“. Nem ment le a telefonhoz.
– Azt mondjam, hogy nem tetszik itthon lenni?
– Nem. Csak mondja, hogy nem megyek.
A Csirkének egy rossz szót nem tudott volna mondani. És ezt a szép
fekete lányt szinte örömmel kínozta. Mintha rajta állt volna bosszút,
amért az értesítés csak egyre nem akart jönni. Már úgy látszott, nem is
jön soha.
A Csirke oly kedves volt, oly világosan érezhetővé tette, hogy mindent
tud, de megelégszik azzal, ami neki jut, hogy Andor szívesen járt vele
megint vacsorázni a kuglizó mellé, a szeparéba. Ez óta a kibékülés óta
csak egyszer kísérte onnan haza a Dohány-utcába. Máskor mindig kocsit
hozatott neki vacsora után, hazaküldte, és ő felment a kaszinóba,
kártyázni. Mindeddig még csak egyszer történt, hogy nyert valamit.
Állandóan vesztett, hol sokat, hol keveset, de már elég kerek summát,
amiért többször kellett a bankba bemenni. Olyan kevés beszélnivalója
volt a Csirkével ez élet dolgairól, hogy mindig hosszasan számolt be
neki a veszteségeiről és a nyereségeiről. A Csirke eleinte
szerénytelenségnek tartotta, hogy anyáskodjék vele, de mikor már sokszor
hallotta azt, hogy „megint vesztettem“, akkor félénken, de óvni kezdte a
kártyázástól. Sóhajtott, mikor a vacsora végeztével ő kocsira szállt,
Andor meg gyalog indult a kaszinó felé. Szólni ilyenkor már nem mert.
„Még azt hihetné, magamhoz akarom vinni.“ Egy este azonban a vacsora
alatt, amelyhez kivételesen két üveg pezsgőt ittak meg, Andor úgy
viselte magát, mintha innen a Csirkéhez volna kedve menni. Ez volt a
lány szomorú kis külön hazárdjátéka: egész este lesni, hogy mi lesz a
vacsora végén, együtt mennek-e majd el, vagy külön-külön. Ezúttal
biztosra vette, hogy együtt mennek. Andor vacsora előtt nyert és most
jókedvű volt. A Csirke bátorságot merített ebből, s mikor
felszedelkőztek, szelíden nevetett:
– Ma nem mégy vissza, úgy-e?
– Dehogy nem! – mondta a fiú, kissé megpirosodva és csillogva a
szesztől. – Ma úgy érzem, hogy sokat nyerek.
Csak az bántotta a Csirkét, hogy rosszul jósolt.
– Ne menj – szólt és átfogta a nyakát. – Még soha nem mondtam, hogy ne
menj, de ma ne menj.
– Hozzád menjek? – nevetett rá nyersen Andor. A Csirke elrestelte magát
és fájdalmasan, de határozottan mondta:
– Nem. Ma nem is lehet.
– Hát akkor?
– Menj haza. Csak oda ne menj.
Megható volt, oly őszintén kérte. Mikor felmentek az udvarba, vastagon
feküdt a hó a köveken. Még egyre esett, ritka, apró pelyhekben.
– Hó! Hó! – sikoltott a Csirke, azzal a féktelen örömmel, amivel ők a
természet egyszerű csodáit imádják.
A körút végig fehér és puha volt, puha a gyalogjáró, puha a levegő, a
lámpák fénye a hulló pelyhek fátyola mögött, puha és közeli volt a
beszéd, ami a túlsó oldalról hangzott, mintha szobában beszéltek volna
azok az urak, akik odaát mentek.
– Jaj, – mondta a Csirke – milyen gyönyörű lehet most a sziget! Menj
haza, én elkísérlek és visszajövök a kocsin!
Halkan rázkódó, kedves csörgés hallatszott messziről.
– Pszt! – torpant meg a Csirke, a szájára tette az ujját, aztán a
szívére szorítva a kezét, repeső-hitetlen hangon, mintha valami csodát
jelentene, szólt:
– Szánkó…
És már jött is a szánkó, illegetve magát, szemtelenül és kacéran, mint
aki tudja, hogy ő most milyen csemege. Zöldre festett csúf faláda volt,
de két jó fiákerló kapkodta a lábát előtte. Lépésben jött, üres volt.
– Megállj! – intett a kocsisnak Andor. – Van pokróc?
– Van.
Beültek a szánkóba, jól betakaróztak és elindultak a sziget felé. A
csörgő most nekibuzdult, taktusra csengett, és a szánkó gyorsan
csusszant előre, nagyokat ugorva a sínek keresztezésénél. A Csirke két
karral kapaszkodott Andorba, halkan sikoltozott, nevetett, topogott az
örömtől, boldog volt: a hó, a szánkó és Andor, aki szót fogadott neki és
hazamegy… A szigeten, a hotel előtt kiszállt Andor, kifizette a kocsist,
betakarta a pokrócba a Csirkét, hogy csak az orra látszott ki belőle,
megcsókolta fagyos kis arcát és ment a kapu felé.
– Megvárom, amíg fölmész – mondta a Csirke.
– Jó.
Mikor a portás ajtót nyitott, azt mondta:
– Tessék csak várni egy kicsit.
Bezárta a kaput, világot gyújtott a fülkéjében és keresgélt az asztalon.
„Megjött az értesítés“ – mondta magában Andor. A portás levelet hozott:
– Egy fiatalember hozta este.
Felbontotta. Ez volt benne, megszólítás nélkül: „Holnap, vasárnap
délelőtt 11 órakor a lakásunkon. Iván.“ Zsebretette, felszaladt a
szobájába, kinyitotta az ablakot:
– Kocsis! – kiáltott le. – Kijöhet ide holnap reggel tízre?
– Hogyne, nagyságos úr.
– Hát legyen itt pontosan tíz órára.
– Igenis.
Csak most jutott eszébe a lány, aki a pokrócból felfelé tartotta az
orrát.
– Pá angyalom – szólt le neki. – Pá édesem. Pá cicám.
A szánkó megfordult és elcsörgött a nagy fehérségbe. Oly reménytelen
volt az, hogy most aludni tudjon, hogy le se vetkőzött. Még elolvasta
egyszer a levelet, mosolygott a hideg formán, a titokzatosságán az írott
sornak, aztán kezdte kirakni a ruhát, amit majd holnap felvesz. Ez
idegcsillapítónak, foglalkozásnak kellett most. És fontos is volt – azt
hitte. Új sötétkék ruhát teregetett ki a pamlagra. Húsz gallér közül a
legfényesebbet és a legfehérebbet tette melléje. A nyakkendők előtt
sokáig állott – van egy kor, amikor az ifjú azt hiszi, hogy ő maga, az
egész ember, ruhástul, mindenestül csak foglalata egy színes
nyakkendőnek – ez olyan legyen, mint a drágakő. Volt egy mély-kék,
vastag és enyhefényű selyem, vékony fehér rézsút-vonalakkal. Ezt
ráillesztette a ruhára, mint a divatárúkereskedő, összehúzott szemmel
gusztálta. Sötétkék zománc manzsettagomb, vékony aranyszegéllyel. És
melyik cipő? Játékok kellenek a bús türelmetlenségnek. Feketebetétes
gombos cipő. És a zsebkendőre valami illat: otkolonba kevert chypre, de
már most kell rácsöppenteni, hogy addig kiszálljon a nyersesége. És a
tükör elé állt. Egészen közel hajolt az üveghez, a bajuszát nézte, az
állát, amelyen már kiütközött az egynapos szakáll. „Az utolsó percben
kell majd borotválkozni“ – gondolta egészen komoly megfontolással.
„Korán reggel fürdő és masszirozás, erős feketekávé, rummal.“ Ruhástul
az ágyra feküdt, most már nem tervezgetett semmit, szinte kiürültnek
érezte a fejét, amiben úgy nyüzsgött eddig minden, ami erre a
találkozásra vonatkozott. Elaludt, de egy óra mulva felébredt. Egy másik
nyakkendőt tett az első mellé, sötétkéket kis arany háromszögekkel, –
azt veszi majd fel, amelyik nappali világításnál jobb lesz. Megint
hevert az ágyon. Aludt egy félórát. Fél hatkor lement a földszintre,
várt a fürdő ajtaja előtt.
– Mikor nyitják?
– Pont hatkor.
Lámpafénynél fürdött, megmasszíroztatta magát. Mikor felment a
szobájába, az az érzése volt, hogy ha most lefeküdnék, nagyszerűen tudna
aludni. Fél kilenckor két nagy csésze feketekávét ivott rummal. Ettől
kipirosodott az arca. Zsebkendővel tapogatta a foghúsát, hogy vérzik-e
még, mert oly keményen ment neki a fogainak az erős fogporral, hogy két
helyen is vérezni kezdett az inye. Kilenckor jött a borbély és kétszer
egymásután borotválta meg. Égett az arca, de síma volt, mint az
asszonyok karjának a belső fele. A virrasztástól és a nyugtalanságtól –
a kávétól és a rumtól is – élénk volt a szeme, nagyobb mint máskor, a
környéke kissé árnyékos. Érzékeny lett minden iránt: hang, szag, fény
iránt, mintha feljöttek volna az idegei a bőrére. Tíz óra előtt csörögni
hallotta a szánkót, lenézett, magához vette a leveleket, még egyszer
megállt a tükör előtt és elindult. A rendetlen szobától szinte búcsút
vett. Friss és ideges bátorságot érzett, vakmerőséget és elszántságot.
Mintha acélból lett volna, úgy pattant fel a szánkóra:
– Gyerünk!
A jó kocsisok megérzik, ha az utas türelmetlen. Felporzott a hó, mikor a
lovak megrántották a szánkót. A dunai úton úgy futottak, hogy
csöndesíteni kellett őket, mert farolt a szánkó. Ragyogón sütött a nap,
a Duna úgy szikrázott, mint nyáron. Az éles, fényes hidegben bundába
bújva forró fiatal akarat repült a fehér világban előre. Andor úgy
érezte, hogy a teste nem egyéb, mint csupa ideg és vér, égő lélekzet és
lüktetés, ami néha egy kis szédülésbe lankad: a szánkó nagyon sebesen
ment és sok volt a rum a feketekávéban. Csak negyed tizenegy volt az
óráján, mikor a jól ismert utcába kanyarodott a szánkó. Megállította a
sarkon, megmagyarázta, hogy hol várjon, és bement egy kávéházba.
Konyakot rendelt; de egy egész pohár vizet ivott utána, hogy ne érződjék
rajta a szesz. Még mindig csak negyed tizenegy volt. Türelmetlenül
meredt bele egy képes lapba.
– „Mit fogok itt csinálni háromnegyedóra hosszat?“
Végignézte az összes képeket, egy kicsit nézett ki az utcára, aztán
átlapozott két német élclapot, elolvasott egy hosszú vezércikket, akkor
látta meg a kávéház óráját.
Azon még csak most volt negyed tizenegy.