Mire Andor felébredt, már elállt volt az eső. Mikor az ablakot
kinyitotta, kedves langyosság szállt be az ősziesen rozsdás fák felől.
Olga már nem volt ott. Csak a helye látszott meg a tegnap frissen vetett
ágyon, amelyen mindvégig mozdulatlanul fekhetett, mert a feje egyetlen
erős nyomot hagyott a sima párnán. Síró testének a negatív lenyomata
előtt állt egy percig Andor, aztán, mintha nem szeretné ezt a látványt,
gyöngéden ráütött a párnára, amely az első ütésre kisímult, elfelejtette
a súlyos és forró fejet. „Le kellene feküdni“ – gondolta a fiú és
végignézett a smokingján. A megtört ingpáncél kiugrott a mellényből,
feldudorodott az álláig. A combján nagy hamufolt szürkült, csúnya báli
maradék volt ez a jelmez. Házikabátot vett, hogy lemegy, megfürdik a jó
langyos, kénes-szagú vízben, mielőtt befekszik az ágyba. Csak rövid
percekig járt a fejében egy kis álmos érdeklődés az iránt, hogy mikor
ment el Olga, hova ment, mit fog most csinálni: kibékül-e az ügyvéddel
vagy világgá megy. Álmosság és a nem kellemetlen törődöttség érzése vett
erőt rajta. Kibámult a nagyon megritkult fákra, amelyek mozdulatlanul
fürödtek a fényes őszi délelőtt napsütésében. Úgy süttették magukat,
mint az öreg emberek. Szép színeik voltak az erős és mégsem bántó
világításban: a nagy csoport mind vörösen és barnásan rozsdás volt, csak
egyetlen fa volt köztük, amely aranyosra száradt beteges-zöld
lomb-maradékot nyújtogatott ki a rezes-rozsdás masszából, a nap felé,
szinte kérlelően, mint a koldus nyújtja fel tarkarongyos aszott karját
és bütykös ujjait a szép-fényes úridámához.
A portás előtt, mint szokta, megállt:
– Nem kerestek?
– De igen – mondta az. – Telefonon.
És ment vissza a sötét fülkébe, keresgélni. Cédulával jött vissza:
– Ez az úr telefonált, hogy délben okvetlenül várja a korzón a nagyságos
urat.
Átadta a cédulát. Turnovszky Iván neve volt rajta. Andor nézte az írást:
– Igen – mondta halkan, mintha ezt természetesnek találta volna. – Igen,
tudom.
Restelt valamit, palástolni akart valamit, nem is tudta, hogy mit, csak
önkéntelenül védekezett az ellen, hogy elárulja magát. Túl-közömbös
volt, mint ahogy a féligrészeg ember túl-egyenesen jár. A zsebébe gyűrte
a cédulát, únott arccal nézett ki a kapun az enyhe napsütésbe, úgy
kérdezte, félvállról:
– A korzón?
– Igenis.
– Délben?
– Igenis.
– Jó – mondta, még nézett ki egy kicsit a kapun, aztán elfelejtette,
hogy fürdeni jött le. Lassan visszament, fel a lépcsőn, be a szobájába
és ott újra megnézte a cédulát. A portás írásában önkéntelenül valami
Turnovszky-írást keresett, sőt talált is egy-két betükötést, ami az
Elláéhoz hasonlított. Ilyen semmiségekkel tolja el magától az
idegrendszer a közeledő gondolatrohamot, amelyre nincs felkészülve, hogy
időt nyerjen, kezdjen hozzászokni, védelmi állásba helyezkedhessék.
– Délben – mondta félhangon, órára nézett, elfelejtette, hogy mit látott
rajta, újra megnézte, hangosan mondta: „féltizenegy“, visszatette a
zsebébe, levetette a házikabátját és megint nem tudta, hány óra. De
vetkőzni kezdett, kinyitotta a szekrényajtót, friss fehérneműt szedett
elő és az új sötét ruháját rakta ki. Első érzése, az első gondolat,
amely betört védekező szívébe, az volt, hogy a lány látni akarja, Pécsi
ki van dobva, őt szereti, mindig is őt szerette, „hogy is lehettem olyan
ostoba, hogy ezt nem tudtam, négyéves szerelem nem múlik el egy hét
alatt, hiszen nálam se múlt el…“ A boldog izgalommal együtt, ami így
rátört, már ébredezett benne a fiatal ragadozó, már elégtételt követelt
azért, amit eddig szenvedett, már látta magát felsőséges mosollyal a
piruló lány előtt, már úgy szakadt és zuhogott az életébe
gyémántos-kéken, szikrázva és frissítően az ifjú boldogság, mint a
felduzzasztott kék tó vize a megnyitott zsilipen a száraz mederbe, – a
gazzal felvert, repedezett, köves, szomjazó életébe, hogy aztán ott üdén
vágtasson tovább, megráncigálva a parti bokrokat. „Vizet, angyalom,
friss vizet“ – kiáltott vígan a szobalányra, két ujja közé csípte az
állát, aztán tolta magától, otthagyta, mint a rohanó víz a lombot, amit
elkap és visszaugraszt. „Szervusz“, – mondta egy piros nyakkendőnek –
„te jösz ma velem“ – majd: „nem, nem te“ és visszalökve őt a sötét
szekrénybe, új szinek után kapott: egy aranycsikos szilvakéket rántott
ki: „Te leszel az, te.“ Harsányan kiáltott a borbélyra, mikor az
kipakolt a mosdóján: „gyerünk, gyorsan és símára!“ – lehúnyta a szemét,
mikor szappanozták és fejét a borbély szívéhez támasztotta, hogy
hallotta a dobogását. Majd három-négy új inget is lökött félre, hogy
szebbet találjon; úgy beszélt az ingekkel, mint a gazda a kiskutyákkal:
„te se kapsz, te se kapsz, te se kapsz… te gyere ide, te kapsz, te vagy
a legtisztább, te jól viselted magadat“.
Kocsit nem kapott, a lóvonat indulását nem volt türelme megvárni. Gyalog
vágott neki a nagy fasornak, amely Pest felé visz. Puhán járt a
hajnalban megázott faleveleken, vígan nézegetett ki a fák alól az aszú
gyepre, amelyen mint kis tükrök, az esővíz-foltokban égdarabkák
világítottak. Gyorsan és örömmel ment, az egyik pillanatban elhatározva,
hogy leborul a hű lány elé és elébe önti a szerelmet, mint valami
zsákból a kincset, oly dúsan és szépen, hogy elkáprázzék belé, a másik
pillanatban gőgösen mosolyodva el „majd adok én neked“-kifejezéssel az
arcán, de már meg is bocsátva neki mindent, amikor képzeletben a lány
aggódó szemét meglátta.
Lenn, már a híd közelében egy férfi integetett feléje. Máté volt, a
ragyás Máté, nyakába húzott fejével, elefánt-orrával, pislogó kis
szemével. Könyv volt a hóna alatt. Megállt Andor előtt:
– Hova sietsz?
– Megyek fiam – és már ment is, futtában fogott vele kezet, de aztán
türelmetlenül mégis visszaszólt:
– Tanulsz?
– Mit csináljak? – vigyorgott Máté, a vastag könyvet mutatta és ment a
Dunapart felé, az őszirózsákhoz, amelyek nap-nap után hallgatták itt őt,
amint kimeredt szemmel mormolta a perrendtartást, néha hosszan megállva,
a kis lila, fehér és rózsaszínű fejekre bámészkodva, s aztán újra
kezdve, mintha nekik mondaná a keserves jogi szöveget.
„Szegény Máté“ – mosolyodott el magában, miközben felfelé sietett a
hídon – „Máté… Máté…“ Sajnálta, siettében vissza is nézett rá. Szomorú
látvány, ezek a rab magolók a szép kertekben, Pesten. És az a fájó-vágyó
pillantásuk, amellyel soká kísérnek minden arramenőt; úgy néznek utána,
mint kórházkert rácsa mögül a beteg…
A korzón nem voltak sokan. De azért nem volt elhagyatott. Az ujságírók
csomóba verődve álltak egy-két ülő körül. És gyerekek jöttek, ezek
legtovább hívek a korzóhoz. És ami nyáron ritka: gyerekkocsik, finom,
lakkos fehér kis bádogágyak magas pókháló-kerekeken, bennük hanyatt a
kisgyerek, amint lebiggyesztett szájjal komoran néz felfelé, összehúzott
szemöldökkel, mintha németül számolna magában. És megint jött az a
magános, erőteljes, már nem fiatal hölgy, akinek olyan mereven koppan
mindig a magas cipősarka, aki olyan páncélosan van befűzve, s aki
mindenkire oly púderes-haragosan néz körülárkolt nagy
szépasszony-szemével. Nehezen telt az idő, néha jött egy-egy ismerős, de
Andor egyikkel se mert megállni, türelmetlen volt, félt, hogy
elmulasztja Turnovszky Ivánt. Féltizenkettőkor egyszerre csak meglátta,
amint a Petőfi-tér felől sietve jött, jobbra-balra nézegetve, mint aki a
szemével söpri az utcát. Elébe állt, szétterpesztett lábbal.
– Halló! – riasztott rá, mikor az épp oldalvást nézett. Ez a „halló“
átmenet volt a „szervusz“, a „jónapot“, meg a „megállj“ közt; zavartan
hangzott, de magától jött.
Iván ránézett, megállt, elmosolyodott.
– Szervusz – mondta Andor.
– Szervusz – mondta a fiú. – Ne haragudjál, hogy telefonáltam, de nem
akartam megreszkírozni a kiutazást a szigetre… nem tudtam, hogy otthon
talállak-e.
Valahogy nem volt a hangja olyan vidám és szaporacsengésű, ahogy Andor
várta. És ez a nagyon kis hangszínkülönbség már szívenkapta. A hirtelen,
csak az imént kizöldűlt optimizmus egyszerre elfagyott benne.
– Nem baj, – mondta már nyugtalanul – a fődolog, hogy most itt vagyunk.
– Hát kérlek, – kezdte Iván és körülnézett – gyerünk be ide a kis
utcába… nem akarom, hogy itt együtt lássanak minket.
Elborult benne az idő. Most már nagyon nyugtalan lett, mikor a kis
utcába befordultak. Komoly volt az arca.
– Tessék – mondta. – Beszélj. Hallgatlak.
– Kérlek szépen, – mondta a diák – kérlek szépen…
A kellemetlenségek kezdődnek ezzel a kettős kérlekszépen-nel, mint az
ítéletek az „Őfelsége“ szóval.
– A nővérem – mondta a második „kérlekszépen“ után – arra kér téged,
hogy add át nekem a leveleit, én majd odaadom neki és neked meg elhozom
a te leveleidet.
– Igen – mondta Andor, minden gondolat nélkül.
Mentek egymás mellett, hallgattak, és Iván egyszer-egyszer várakozó
arccal nézett fel rá. Ez az „igen“ nem volt elég feleletnek, ez inkább
úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „hallottam“. Megálltak.
– Kérlek – szólt Andor. – Rendben van, vissza fogom adni.
A diák is zavarba jött:
– Mert az Ella – mondta halkan – most… tegnapelőtt óta menyasszony, és
most… hát most már azt neki vissza kell kapni.
Andor úgy tett, mintha ezt már tudná:
– Hétfőn volt az eljegyzés.
– Igen.
Rágyújtott. Ivánt elfelejtette megkínálni. Már a zsebében volt a tárca,
mikor ez eszébe jutott. „Pardon“ – mondta és elébe tartotta a tárcát.
Aztán a saját cigarettájáról adott neki tüzet.
– A dolog rendben van – mondta.
A diák ránézett:
– Te nem is tudtad?
– Dehogy nem.
– Te… Pécsivel nem vagy jóban?
Vállat vont:
– Ugyan mért ne volnék jóban Pécsivel?
Kínlódott. Az is jó lett volna, ha ez a fiú már elment volna innen azzal
az okos, gyanakvó szemével. De az is jó volt, hogy még itt volt és még
talán mond valamit. Még mindig lebegett köztük az, hogy a levelek
visszaadásának módjáról nem beszéltek. Ez a késlekedés már szinte
szándékos, ezt érezte Andor, mikor azon tünődött, hogy most még mit
mondjon. Mintha egy dacos gyerek visított volna a szívében, aki nem
akarja odaadni azt, amit követelnek tőle. Nem ő volt, aki görcsösen
fogta a levélcsomót, valaki más toppantott benne akaratosan és
teleordította az agyát a „nem adom“-mal.
– Nem adom – mondta nyugodtan, de rögtön megijedve ettől, mintha nem is
ő mondta volna. Aztán figyelt, várta a választ, megsértett szívében
annak a pártjára állva, aki ezt helyette mondta.
– Nem adod? A leveleket?…
Bámulva nézett rá Iván. Felocsudott ebből a hibából, zavartan
helyesbbítette:
– Nem adom… neked. Nem bízhatom… még rád se.
Kibukott belőle a szó, ami legbelülről jött:
– Csak Ellának személyesen adhatom át.
És érezte, hogy most már kapaszkodni fog ebbe, ebbe az utolsó
találkozásba, amit rémülten követelt egész teste és lelke, ebbe az
egyetlen módba, amivel még talán utóléri az előle futó lányt, amivel
talán még megállítja és visszahozza, akár erőszakkal is. „Nem engedem“ –
mondta magában és olyan szívósságot érzett, mintha minden izma
drótkötélből lett volna.
– Mondd meg Ellának, hogy még egyszer találkozni akarok vele,
személyesen akarom átadni neki a leveleit.
A fiú tétován mondta:
– Majd megpróbálom. Meg fogom neki mondani. Hát akkor… a szigetre
telefonáljak?
– Nem, nem – szólt Andor. Nagyon megijedt a várakozás napjaitól, a
telefontól, a választól. – Nem. Most mindjárt… eridj itt be a kávéházba,
telefonálj haza és én itt kint megvárom a választ.
– Nem tudom, otthon van-e már Ella…
– Eridj, kérdezd meg.
A gyerek egy lépést indult, megállt:
– És ha éppen ott van Pécsi?
– Mindegy. Na eredj.
Iván bement a kávéházba. Andor fel-alá kezdett járni a kis utcában.
„Össze van bennem törve minden“ – mondta magában és tűrhetetlen
nyugtalanságot érzett. „Ideges vagyok.“ Néhány lépés után a kávéház
ajtajára meredt. Düh fogta el. „Nem aludtam“ – gondolta és csitítgatta
magát belül. Egy Thorgott nevű fiatalember fordult be a kis utcába, az
apja volt irodavezetőjének a legjobb barátja, akivel korcsolyázni járt
egy télen a budai jégpályára.
– Szervusz – mondta ez. – Hogy vagy?
Meg akart állni, beszélgetni vele.
– Kérlek – szólt rá idegesen. – Bocsáss meg… várok valakit.
– Hölgy? – kérdezte Thorgott, mosolyogva.
– Hölgy.
Már hátat is fordított neki.
– Pardon – mondta Thorgott és elment.
Iván csak nem jött. Nagyon sokára aztán mégis kijött a kávéházból. Andor
elébe ment a kocsiúton:
– Beszéltél vele?
– Igen.
– Mit mondott?
– Azt mondta: nem.
– Hogyhogy… nem…
– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“
– Igen – mondta Andor és a földre nézett. Aztán kinézett a Duna felé,
Thorgott után. Iván tanácstalanul állt mellette, várt.
– Hát kérlek – szólt elhatározottan. – Eredj még egyszer a telefonhoz.
Mondd, hogy azt üzenem neki. Hogy azt üzenem neki. Szóról szóra így
mondd. Azt üzenem neki, hogy egyetlen és utolsó kérésem hozzá az
életben. Még egyszer beszélni akarok vele. Aztán soha többé. Átadom a
leveleit és aztán soha többé. Értetted?
– Igen.
Visszafutott a kávéházba. „Nagyon rossz, amit csináltam“ – gondolta
Andor. Nekidőlt egy kapunak és nézte a kávéházat. Még lehetett volna
Iván után kiáltani. De nem szólt. A kávéház ablakában egy idősebb úr
tojást evett pohárból, a balkezével az álla alá szorított egy kis
szalvétát és nagyon odafigyelt a kanálra, mikor a szája felé vitte,
elibe is ment szűkre csucsorított szájával. „Mért nézem ezt ilyen
élesen?“ – kérdezte magától Andor. Aztán: „Irígylem ezt az embert.“
Iván hamarosan jött vissza.
– Na? – riadt feléje.
– Nem.
– Azt mondta: nem?
– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“
Andor most összeszorította a fogát. Elkeseredés égett benne. Tehetetlen
volt, dühös lett. Gyorsan dolgozott az agya, a jelenet villant meg
előtte, amint Ella leteszi a telefonkagylót és elégedetten megy vissza
Pécsihez a másik szobába, a kaján „nem“ után. Most gyerek lett nagy
kínlódásában, átadta magát a gonoszságnak, a kisfiús dacnak, nem törődve
semmivel:
– Hát jó – mondta szárazon. – Most még egyszer és utóljára menj vissza
és hívd fel. Mondd meg neki, hogy ha nem akarja tőlem személyesen
átvenni a leveleit, akkor egyszerűen nem adom vissza neki a leveleit.
Ivánra átragadt ez az izgatottság. Némán futott vissza a kávéházba.
Gonosz nyugalom érzése ment végig Andoron. Keserűen mosolygott, mint aki
végtelenül utálja önmagát, de most már nem bán semmit, mert az életéről
van szó. A levelekre gondolt, amelyeket volt oka Ellának visszakérni.
Eleinte ostoba és unalmas leveleket írt Erdélyből, ahová nyaralni
jártak. „Sétáltunk, ebédeltünk, kirándultunk, zongorát gyakoroltam, rád
gondoltam, szeretlek a sírig.“ De utóbb tanította, gyötörte, hogy az
igazi érzéseit írja le, úgy, hogy a levelek melegedni kezdtek. Addig
kínozta, hogy írja meg neki az utána való vágyakozásait, a legnagyobb
leány-titkait, amíg a kis szőke ezt is megpróbálta, és ha nem ment,
készenvett, olvasott vagy hallott frázisokat írt neki, szűzi
szemérmetlenségeket, de néha célzásokat régi együttlétekre,
kamaszmohóságait magasztalva. Ő meg bátorította folyton, s így végül a
levelezésük is olyanná vált, mint az együttlétük: szerelemtelen
izgatottság és érzékieskedés bujkált a levélpapiron. A mondatok erősen
kompromittálóakká lettek, nem harmadik ember számára valók, legkevésbbé
Pécsi Lajos számára…
A diák szaladva jött vissza, szinte ő is örült, hogy már van valami
megoldás.
– Na?
– Azt mondta, hogy azt mondjam, ő ezt zsarolásnak tekinti és téged
megvet ezért, de kénytelen.
– Mit kénytelen?
– Kénytelen elfogadni, amit üzentél.
– Mi az, amit üzentem?
Észre se vette, hogy kiabál.
– Azt mondta, hogy értesíteni fog téged általam és egyszer eljöhetsz
mihozzánk és ő fogadni fog téged.
Andor fellélekzett. Valami iszonyútól könnyebbült meg. Kínosan
mosolyodott el.
– Na látod – mondta. – Hát majd értesíts. Szervusz.
Otthagyta a fiút és kiment a Dunához, a korzóra. Nagy nyugalom
terpeszkedett el benne, de undor émelygett a mellében. Gazembernek
érezte magát, de érezte, hogy ebben a rút cselekedetben erő volt, és ez
az erő már valami győzelem Pécsi Lajos ravaszsága, szorgalma, kitartása
fölött. „Az enyém lesz“ – mondta magában szenvedélyesen. A korzón leült,
szemben a Dunával. Pihennie kellett. Nézett a dombok fölé, a híg őszi
levegőbe, a messzi égre. Most valami megnyugtató szelídség volt az ég
tompa fényében. Mintha távolabbra szállhatna ősszel a tekintet, valami
finom köd mögé, nem mint a nyári kékben, amely olyan élesen ragyogva
akadályozza a nézést… Thorgott jött arra és vékony pálcájával
megkoppantotta a térdét:
– Nem jött a hölgy?
Ránézett, nem is felelt neki. Thorgott tovább ment, nevetve nézett rá
vissza. Aztán egy öreg úr jött, a budaiak közül való. Ennek köszönnie
kellett.
– Van szerencsém – mondta az öreg úr, de a nézéséből látszott, hogy nem
ismeri meg Andort. Kár volt köszönni. Fáradtan ült, le-lehúnyta a
szemét. A közelében az ujságírók raja hangosan nevetett. Odanézett, most
megint gyűlölte őket. Meglátta köztük a kis költőt, akit a Moulinból
ismert. A kis költő arca, de a ruhája is fakó volt így a napvilágon,
hogy kimászott az éjszakából a dunai nappal világosságába. Vitatkoztak,
aztán a kis költőt lehetett hallani, amint ezt mondta:
– Ez most mind svindli, ami itt van. De azért Pest nem kerülheti el,
hogy száz éven belül a legnagyobb városa ne legyen Európának… itt hiába
minden, itt hiába csalnak meg panamáznak, ezt nem lehet tönkretenni,
mert földrajzilag úgy fekszik, hogy az atyaúristen se…
Közbeszóltak, hárman beszéltek egyszerre. Bántotta ez a gondolatbörze,
fölkelt, elment a közelükből. Még ezt is hallotta:
– Majd ha mink kidöglünk innen és jönnek komoly gyerekek…
Meg még néhány szót:
– … száz év mulva…
És egészen távolról, éles, kellemetlen hangon:
– … Kereskedelmi kikötő… igen, igen, ne röhögj…
Ment a villamos állomása felé, ott megállt, végignézett a fénylő
síneken, nem jött kocsi. „Rémes,“ – mondta magában – „hogy én ilyesmin
soha nem gondolkozom.“ Kínozta őt most ez a szemrehányás, ami mélyen
vergődött benne. „Ujságokat kellene olvasni.“ Aztán: „Könyveket inkább.“
Aztán: „Istenem, egy lányért kínlódni, így hozzáragadni egy senki
lányhoz… ezek is férfiak és biztosan ezeknek is vannak dolgaik nőkkel…
és mégis tudnak mással törődni…“ Megijedt a gondolatától: „Piszok dolog,
hogy én csak magammal törődöm, mindig csak, hogy én hogy’ érzem magamat…
csak én nem akarok szenvedni.“ Aztán: „Mindenkinek kell szenvedni, én
mért nem akarok?“ Majd később: „Elkényeztettek otthon, egyetlen gyerek
voltam, ez nem megy így.“
Messze föltűnt a sárga kocsi.
„De ha nem bírom, nem bírom“ – mondta magában, benn összeszorult a
mellében valami, végtelenül önző fájdalmat érzett, amely elöntötte, mint
valami hatalom, elsodorta a kereskedelmi kikötő mellől, amibe egy
pillanatig még kapaszkodott, hogy ő is itt van, ő is fiatal, és ő is
szeretné ezt csinálni azokkal együtt, és lehetne, de hogyan kellene?…
Valahol el kellene kezdeni, de most nem, csak most nem… ezt most el kell
intézni és „nem engedem, nem eresztem, belékapaszkodom, nem bírok
nélküle…“
Jól esett neki, hogy a villamos gyorsan vitte, erőszakosan rángatta meg
a fordulóknál, mikor visítva kanyarodott. Kellett most a testének ez az
idegen vad erő, ami szilajan rántja a távolba. Kissé kihajolt a
perronról, a kemény szélnek tartotta az arcát. Így siralmas városi
módon, hat krajcárért megvette azt a repülésbe-feledkezést, amit a
messzi vidéken érez a felzokogó férfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki
az őszi tarlónak, a rohanást és a végtelent keresve, vad-keserű nagy
fiatalságában.