Mikor a Csirke ezen a napon este kijött a Népszínház kiskapuján, a
hirdetőoszlopnál meglátta Révész urat. Révész úr kalapot emelt és a
Csirke sóhajtva indult feléje. „Ma nem olyan borzasztó“, – gondolta
magában – „Andor még nincs ott, ma az Operában van.“ Mert ezt mondta
neki a fiú, még azt se akarva előtte elárulni, hogy valahová meg van
híva vacsorára. Nem akarta, hogy faggassa. A Csirke neve ma rajta volt a
Népszínház színlapján, az utolsók közt, mert volt egy szava is.
Népszínművet adtak, a Csirke piros csizmában jött be a lakodalmas néppel
és a sor legszélén rúgta a balletbe oltott általános csárdást, félénk
mozdulatokkal, mert nagy volt a csizma a lábára és félt, hogy egyszer
csak elhagyja a levegőben. Révész urat odahúzta a hirdető-oszlophoz és
az ujjával mutatta a színlapon a nevét: „Lidi = Bárány Mariska“, mialatt
a szeme az Opera színlapjára siklott át és ott megkereste azt a sort,
hogy: „Vége 11 óra előtt“.
– Már néztem az előbb – mondta Révész úr mosolyogva, örülve, hogy a
Csirke valaminek örül.
Így hát még sok idő volt, ma nem kellett sietni, hogy Andort ne várassa
a szokott komédia miatt: elbúcsúzni otthon a kapu előtt Révész úrtól,
benn várni egy jó negyedórát, míg lassan elballag a biztos távolba,
aztán csöngetni, kijönni és szaladni a sötét utcákon a kávéház felé.
Sétálva indult Révész úrral hazafelé, már az első percekben elmondva mai
folytatását az ő kis hazugságregényének, amivel Révész urat távol
tartotta magától:
– Voltam az orvosnál. Nem tudom már, mi lesz velem, még kórházba
kerülök.
Révész úr lehajtott fejjel ment szapora kis léptei mellett; ő hosszúkat
lépett, mint megfontolt emberhez illő.
– Tanárhoz kellene menni – mondta hosszas tünődés után. – Már annyiszor
mondtam…
– Igazad van, – sóhajtott a Csirke – végül mégis csak ez lesz a vége.
Ezt még tartogatta, ezt a tanárt egyre halogatta, mert ez újabb hosszú
haladékot igért, ez a hazugság. A tanár, mint valami tartalék lebegett
még előtte, amit nem kell idő előtt kivenni a takarékból, amíg a
meglevőből futja. A tanár különben is szigorú lesz, ezt elhatározta már
régen, a tanár nagyon össze fogja szidni még azért a ritka jóságért is,
amit Révész úrral szemben tanusított, a tanár meg fogja őt ijeszteni, a
tanár azzal fogja fenyegetni, hogy még a tánctól is eltiltja. Révész úr
átkozni fogja magában a tanárt, de talán majd ez alatt az idő alatt
történhetik meg a végleges szakítás.
– Most mit csinálsz otthon? – kérdezte Révész úr.
– Megmosakodom, megfésülködöm, lefekszem – mondta a Csirke. – Ma
félháromig tartott a próba, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon.
– Akarsz kocsit?
– Nem, nem.
Lassan mentek a végnélküli Dohány-utcán kifelé. Mostanában egyre
kevesebbet beszélgettek. Ha Révész úr nem szólt, a Csirke okosságból
hallgatott. Érezte, hogy ezzel a gyérülő gondolatcserével vékony szálak
szakadoznak köztük, minden hosszú hallgatással messzebb kerülnek
egymástól. A Csirke azt se bánta nagyon, ha Révész úr ebből eltávolodást
olvas ki, mert a Csirke már tudta, hogy Révész úr sejt valamit és nem
bánta, ha ezen a néma és egyszerű módon is hozzászokik Révész úr a
gondolathoz, hogy előbb-utóbb le kell mondania róla.
– Mikor látlak? – kérdezte nyugodtan a kislány, mialatt becsöngetett.
Révész úr kezet nyujtott neki:
– Jöjjek el holnap próba után?
– Nem. Nem tudhatom soha, mikor végződik. Néha kettőkor… de már voltunk
ott fél négyig is.
– Hát este.
– Jó.
A házmester kinyitotta a kaput:
– Úgy, mint ma – mondta Révész úr, mialatt szokott módján benyujtotta a
hatost a házmesternek. A Csirke belülről szólt már, visszamosolyogva
feléje:
– Jó, drágám. Pá.
Azzal közibük csukta a kaput a házmester. Révész úr még meg szokta
várni, amíg kivilágosodik a két földszinti ablak és a lány lebocsátja a
redőnyöket, még egyszer búcsút intve neki. Ez most is így volt. Aztán
elindult lassan a város felé. Már többször megtörtént vele, hogy
két-háromszáz lépésnyi út után megállott és vissza akart menni a ház
elé. Ilyenkor mindig gondolkozott kissé, ütögette a botjával a
gyalogjáró szélét, visszanézegetett, harapdálta egy kicsit a száját,
aztán kínlódva sóhajtott egyet és tovább ment, a botjával taktusra
suhintva egyet minden második lépésnél. Az volt az érzése, hogy ha
egyszer megbújna valahol a túlsó oldalon egy sötét kapumélyedésben,
ahonnan szemmel lehet tartani a Csirke házának a kapuját, és ott
türelemmel várna, egyszer csak jönne valaki és csöngetne azon a kapun.
Azt gondolta, hogy ez rettenetes volna, bár nem lehetne tudni, hogy nem
egy lakó megy-e be későn éjszaka a nagy háromemeletes kaszárnyába,
amiben annyian laknak. Minek ez? Csak magát kínozná. Megszólítani nem
lehet idegen embert, de ha meg is szólítja, mit kérdez tőle? Csak ott
állni és várni, míg valaki bemegy, hogy aztán ez azontúl rágja a szívét,
még akkor is, ha az illető tényleg csak lakó?…
Egy gondolatot mindig elkerült: azt, hogy mi történik, ha ő személyesen
ismeri azt, aki becsönget abba a házba. A töprengése fenekén ez mindig
megjelent homályosan, de ő mindig elhúzódott, mint a babonás ember a
kúttól, amiben meglátta a maga ijedt arcát.
Ma is megállt, visszanézegetett, de ma megfordult és lassan el is indult
visszafelé. Nem volt ennek semmi különösebb oka. Csak éppen, hogy talán
ma érett meg benne az elhatározás. Eleinte tétován lépkedett, de aztán,
hogy belejött a járásba, már eltökélten ment. Jóval a ház előtt
átváltott a túlsó oldalra, onnan átnézett a Csirke házára, mikor
elhaladt előtte, és elment az utcaszögletig, ahonnan még jól látszott a
kapu. Itt befordult és a sarok mögött megállt. A figyelés innen könnyű
volt. Nem kellett állandóan nézni, mert hiszen aki csönget, az áll egy
kicsit a kapu előtt, s ha ő itt sétálgat ebben a kis keresztutcában, oly
módon, hogy a séta egyik végén mindig kibukkan a Dohány-utcába,
okvetlenül meglátja, ha valaki közeledik a kapu felé, vagy vár a kapu
előtt. Így rendezkedett be, a fel-alá sétát rövidre vette, tizenkét
lépést tett, ezt kipróbálta, ennyire futotta a türelme, mikor távolodni
kellett az őrhelytől. Néhány kocsi ment arra, az egyik a közelben állott
meg, ebből egy házaspár szállott ki. Ezek sokáig nézték őt, míg a
házmestert várták. Megint csönd lett és eltelt vagy egy negyedóra.
Pedánsul járta a tizenkét-lépéses sétát, a végén mindig kinézett a
Dohány-utcára, fordulásközben. Most egy lélek se járt arra. Mégis, mikor
egyszer visszafelé menet a negyedik vagy ötödik lépést tette a
keresztutcába, az éjjeli csöndben azt hallotta, hogy egy kapu csukódik.
Meg is ismerte a hangot, amit annyiszor hallott, megdobbant a szíve,
annyira ráismert a Csirke kapujának a hangjára. „Hogyan?“ – mondta
magában a másodperc alatt, míg a sarokhoz ugrott – „nem vettem volna
észre, hogy valaki vár a kapu előtt?“ Kilépett a szöglet mögül, azzal az
érzéssel, hogy lekésett, de ahogy arrafelé nézett, lány-alakot látott,
aki már elhagyva a házat, sietve ment be, a város felé. Még mielőtt az
alakja belekerült volna egy gázlámpa fényébe, hogy megismerhesse,
csalhatatlan biztonsággal ismert rá a cipője szapora kopogásáról.
A Csirke volt.
Nem lehetett sokáig állni és bámulni, mert a Csirke sürgősen aprózta a
lépést. Mire Révész úr az első meglepetéséből felocsudott, már oly
messze járt, hogy nagyot kellett volna kiáltani, ha valaki meg akarta
volna állítani. Ez a valaki azonban nem Révész úr volt. Amint felébredt
az esze a bámulásból, elindult utána, nem azon az oldalon, ahol a lány
ment, hanem a másikon, szorosan a házak tövében, de élesen figyelő
tekintettel, hogy el ne veszítse szem elől. Bizonyára meglátszott Révész
úr távolba-szegzett szemén és előrenyúló jockey-nyakán, hogy üldöz
valakit, mert egy embernek, aki szembejött vele, annyira feltűnt, hogy
az megállt és utána nézett, hosszasan. A Csirke, aki olyan fáradtnak
mondta magát, úgy sietett, hogy alig lehetett megtartani a távolságot
mögötte. Innen messziről, mintha nem is ment volna, csak állva siklanék
előre, láthatatlan mozgójárdával a lába alatt. A sietéstől nem ért rá
Révész úr gondolkozni. Csak foszlányok rebbentek fel benne, egy-egy
pillanatra, de mintha rájuk szólt volna: „hagyjatok, most sietek“ –
elfeküdtek, minden utcasarkon újra megpróbálkozva a felszállással. „Nem
hozzá jöttek… ő megy valakihez.“ Meg aztán fájdalmasan ez: „Milyen
hamisság: bemenni, várni, kiszökni.“ Kínzó gyengeség didergett a
térdeiben. Valósággal testi kínja a biztos megcsalatottságnak, az az
elhűlő érzés, amit azok ismernek, akik már érezték, mikor egy tolvaj
lassan a zsebükbe nyúl. És a legcsökönyösebb gondolat: „Hova megy?“
A Csirke befordult az egyik keresztutcába. Révész úr óvatosan ment
utána, de jobban sietett, mert attól félt, hogy ennek az utcának egy
kapujába megy be. Ebben a sötét kis utcában a Csirke egyszer
visszanézett. De rögtön tovább ment, nem is látta meg a fiatalembert.
Megint nagy utca következett, ezen megint befelé sietett a lány, aztán
átvágott a kocsiúton és egy egészen kis utcába fordult be. Mikor ebbe az
utcába Révész úr lassan bedugta a sarokház mögűl a fejét, látta, hogy a
túlsó végen a Csirke megáll egy ház előtt és becsönget. Megvárta, míg
bement a házba, csak akkor nézett szét, kereste az utca nevét a sarkon,
a falon. Aztán lassan a házig ment, megnézte a számot. Ekkor vette
észre, hogy a kis utca a körútba torkollik és hogy ennek a háznak,
amelybe a lány becsöngetett, a sarkán van a Terézvárosi Kávéház. Világos
volt, a Csirke a kuglizóba ment le, ahová az udvarból is vezetett ajtó
és lépcső olyan társaságok számára, amelyek nem szerettek a kávéházon
átjárni.
Most sétálni kezdett Révész úr a sötéten pislogó kis utcában. Most mind
egyszerre felszálltak benne a gondolatok, előbb egy, kettő, aztán
nyomában az egész raj, mint a verebek, mikor kocsi jön. A sok férfi,
akinek a neve kavargott a fejében, lassan elhomályosult mind, csak egy
maradt meg csökönyösen: Rácz Miklós, aki mindig oly gorombán tréfált a
lánnyal, s akihez a Csirke oly közömbös volt. Most ezek a gorombaságok
és közömbösségek mind új színt nyertek; a megjegyzések, amik eszébe
jutottak, le voltak leplezve. „Utálom ezt az alakot“ – mondta egyszer a
Csirke. Igen, mért mondta ezt, semmi oka nem volt rá. És a többi is mind
ilyen volt. „Mi van ma?“ – kérdezte magában, mert tudta, hogy Rácz
kedden és pénteken éjjeli inspekciós a szerkesztőségben. Kedd volt.
„Vagy tévedek?“ Kiment a körútra és egy hirdetőoszlopon megnézte a
színlapokat. KEDD – kiáltotta az arcába mindenik. KEDD – mondta a sárga,
a barna papir, KEDDEN – énekelte az Opera fehér színlapja. Hogy lehet
ez? Az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Átszaladt a körút túlsó
sarkára, egy másik kávéházba. A telefon-fülkében, mikor a szerkesztőség
számát felhívta és várt, a homlokához nyúlt: hideg és vizes volt.
– Halló, – mondta – Rácz Miklós úr ott van?
– Ki kéri?
Erre már fellélekzett:
– Steiner-kávéház.
Aztán Rácz hangját hallotta:
– Ki az?
– Steiner-kávéház, a pincér, – mondta nagyravaszul – kérem, Somogyi úr
kérdezteti a nagyságos urat, hogy meddig tetszik a redakcióban maradni.
– Reggelig – mondta Rácz.
– Köszönöm.
Lecsapta a kagylót, már ki is pöndörödött az utcára. Hát nem Rácz. Ekkor
Andor képe olyan nyugodtan jelent meg az elméjében, mint ahogy a
nyitvahagyott ajtón sétál be valaki. Bejött, elhelyezkedett és azontúl
nem volt töprengés. Itt egy rettenetes, régi, nagyon ügyes csalás van,
hónapok óta, csalás, amit nem rövid hazugságok takargatnak, hogy itt-is,
ott-is kilássék a lába, hanem amit a fekete hallgatás tökéletesen fed,
mint minden igazi nagy gonoszságot. A Csirke egy pillanatig olyan nagy
bűnösnek tűnt fel előtte, hogy nem is fájt a szíve. Rettegés és gyűlölet
fogta el. Az érezhet ilyet, aki nyájas hívásra sétált be a csapdába és
ott egyszerre észreveszi, hogy hóhérkézre került. Visszament a kis
utcába, járkálni kezdett és gondolkozott. Csak egy percig tartott az,
hogy undorral a szívében el akart menni ettől az egész dologtól, pfuj,
otthagyni őket, mindent, az egészet. Aztán mozogni kezdett benne az
igazi természete: utánajárni a dolognak, kideríteni, botrányt csinálni,
és ebben a botrányban visszaszerezni a lányt.
Világos, hogy most itt járkálni, ennek nincs semmi értelme. Andor
bizonyára lenn van már a különszobában, ott várta a Csirkét. Tehát le
kell menni. A kávéházon keresztül nem érdemes, mert a pincérek biztosan
ki vannak tanítva, tagadnak, vagy le se eresztik. Itt kell lemenni, azon
az úton, ahol a lány ment le. Becsöngetett, aztán bement, egyenesen az
udvari kávéház-bejárat felé. Ott a konyha mellett kellett elmenni. Nagy
csörömpölés volt a tüzilegények körül, porcellán- és tálcacsörgés, ezek
a kis kávéházi konyhák ilyenkor olyanok, mint egy népes kis pályaudvar,
ahol vadul siet mindenki és monotón kiáltással mondja egy-egy hang a
zsivajban az állomások neveit: „egy félbarna föllel, két tea, két
kapuciner, egy fekete…“ A kávéház tömve volt, innen látszottak a
füstködben álló oszlopok és a fényes üvegfalak közt izgő-mozgó
emberfejek. Révész úr nem arra ment, hanem balra tért, a különlépcső
felé és lepörgött rajta a pincébe. Lenn csönd volt, a csörömpölő zsivaj
elhalt mögötte. A kuglizót egyetlen villanyoslámpa világította meg a
lépcső felől, szinte sötétben volt a hosszú alagút. A kuglizón túl volt
a szeparé.
Megállt, figyelt. Sehol semmi hang. Még csak nem is beszélgettek ott az
ajtó mögött. Sokáig fülelt, de egyetlen szót se hallott. Az a gondolata
támadt, hogy ott benn sötét van és azok némán szerelmeskednek. Erre
lecsuklott a feje, mintha le akarna esni a nyakáról. Érezte, hogy a
nyakának semmi ereje sincs; mint a döglött libáé a konyhában, olyan a
feje. A füle halkan zúgni kezdett és mintha eldugult volna. Erőtlenül
ment egy faragott padhoz és leült. A hallása lassan kitisztult, de az
irtózatos csönd tovább kínozta. Néha úgy rémlett, mintha mozdult volna
valami a szeparéban. De ez még borzasztóbb volt. Révész úr olyan
rettenetes helyzettel állott szemben, hogy egyszerűen nem tudott mit
csinálni. Elmenni, erről szó se lehetett. A szeparé ajtajához még csak
közelíteni is, ez olyan volt, mint tűvel nyúlni a fájó fogideghez. Ehhez
a kuglizóhoz volt kötve, amelynek homályos alagútján üres tekintettel
nézett végig. A vége a sötétbe veszett, mintha messze a föld alá
vezetne, mint valami bánya. És köröskörül fojtott némaság. Csak fönn,
falakon át tompultan, az az állandó, örök halk zörgése a messzi
konyhának. Pincér se jött. Senki. Vagy talán nem is ide jött a Csirke?
Felállt, a homlokát szorongatta. Részeg volt a szenvedéstől. Valami
kábulatban lebegett, amit folyton le akart rázni magáról, mint madár a
vizet; erre szokta az ember azt mondani: „úgy éreztem, mintha álmodnám,
mintha ez mind nem is volna igaz.“ Gépiesen ment a kuglizó vályúja felé,
ahol a jószagú kemény golyók pihentek egymás mellett és lenyúlt, a
kezébe vett egyet. Nehéz és hideg volt, mintha kőből lett volna. „Ha ezt
most teljes erővel a szeparé ajtajához vágnám?“ – gondolta és arrafelé
nézett. Tán be is szakadna az ajtó és ijedten ugranának szét… és… Vér
szállt fel kihűlt sovány arcába, meglobbant a szeme és most megint
végignézett a homályos kuglipályán, mintha annak a végében, a sötétben
bujkálna a nagy titok, aminek közibe kell vágni. A keze, a karja, az
egész teste, az egész nyomorúsága megkívánt most valami szilaj
erőszakosságot. Két kézre markolta a nagy golyót, hátralépett vele,
aztán előreugrott és elkeseredett erővel gurította ki a sötét pályára,
hogy csak úgy ugrott a kemény agyagon. A pálya végén a golyó nekirohant
a dobnak, olyat szólt, mint egy ágyú, felvágódott a csatornába és onnan
sietve gurult vissza feléje, csattant egyet a többi golyón és megállt.
Révész úr szétnézett. Semmi nesz. Megint fogta, megint hátralépett,
meglóbálta, előre rohant és kivágta a pályára. Dobbant, csattant, mintha
szét akarta volna vetni a deszkát, aztán megint jött vissza, mint az
engedelmes vadászeb. Erre se mozdult sehol senki. Révész úr feltűrte a
kabátja ujját, most már láz fogta el, újra töltött, mint a nekibuzdult
tüzér, újra dobott, aztán meg se várva a golyót, másodikat vágott utána,
aztán harmadikat. Dörgette a kuglizót, sietve kapkodott újabb és újabb
golyók után, hogy a mennydörgés el ne hallgasson egy pillanatra sem,
nekihevülve dolgozott, mint valami nagy, bömbölő hangszeren egy megőrült
cigány, úgy, hogy elállt belé a lélekzete. A visszhangos nagy fadob
dörgött és dobogott, szünet nélkül, nyögve és recsegve, egyik golyó a
másik után durrant belé, mintha ez a hajladozó sovány, égőszemű, ide-oda
ugró bolond emberke meg akarta volna mutatni, hogy mit lehet kihozni
ebből a nagy basszus-hangszerből, ha az ember a szíve minden
keserűségével játszik rajta és beleereszti minden fájdalmát, mint a
prímás a hegedűjébe.
A dörgéstől nem is hallotta, hogy a pincér jött, csak egyszerre
meglátta, amint ott áll mellette fehér kötényben és csudálkozva néz rá.
Elszégyelte magát.
– Kipróbáltam – mondta lihegve, mosolyt erőltetve.
A pincérnek ujság volt a kezében. Ő is mosolygott, aztán azt mondta:
– Csak tessék tovább.
És bement a szeparéba, oda, ahol a Csirkének kellett lennie. Révész úr
hirtelen utána lépett és nem csukódhatott be a pincér mögött az ajtó,
mert ő visszanyomta. Belépett a szobába.
A Csirke egyedül ült az asztalnál feketekávé mellett és ujságot
olvasott.
– Jóestét – mondta Révész úr.
A pincér letette azt az ujságot, amit hozott, és kiment. Révész úr egy
székhez sétált és leült, szemben a Csirkével. A lánynak nem volt
meglepett az arca. Fájdalmas és haragos volt, ahogy a fiatalemberre
nézett. És elszántság volt benne. A Csirke már egy óra óta ült itt
egyedül, rég megvacsorázott és most éppen a vezércikkét olvasta az
estilapnak. Azért a vezércikket, mert kétségbe volt esve Andor miatt.
Andor nem jött és ez nem lehetett más, mint visszatérés a
menyasszonyához, akiről már mindent tudott a Csirke, annyifelé
szaglászott és faggatózott Andor barátai közt. Az ujságban tehát minden
cikk fájt. Minden cikkben volt valami, ami neki szólt. Valaki meghalt:
meg kellene halni, ezt nem lehet túlélni… Színház, a színdarabok címei:
mind Andor és ő, vagy Andor és az a másik… A hirdetések: lakások,
amilyenben most Andor is van… Lószerszám: kocsiban ülnek most ketten…
Képviselőház: Andor képviselő lesz és a felesége a karzaton ül… A
vezércikk címe ez volt: „Junktim“ – és ez a szó, amiből egy betüt sem
értett, végre megnyugtatta a Csirkét. Épp kezdte olvasni, hogy: „Ahogy
vesszük. Taktikának ugyan átlátszó…“ – és már örült, hogy a „taktikát“
sem érti, mikor bejött Révész úr.
– Kit vár? – kérdezte ez, mellőzve minden bevezetést, mintha az most nem
is volna fontos, ami a hazakísérés óta történt.
– Senkit.
– Ez jó – mondta és fölkelt. Sétálni kezdett.
– Kit vár? – kérdezte újra.
– Senkit – felelt a Csirke és tovább nézte a vezércikket.
– Hazudik – mondta Révész úr.
A lány vállat vont. Mit bánta ő most ezt a drámát. Nagyobb baja volt
neki. Révész úr semmi és senki nem volt most a szemében. Nem félt tőle,
érezte, hogy még csak terhére sincs ebben a keserves órájában.
– Mindegy – szólt Révész úr. – Én ráérek. Várunk együtt. Majd csak jön.
– Nem jön – mondta a Csirke az ujságból.
– Kicsoda?
– Senki se jön.
Mikor ezt mondta, fájdalmasan érezte, hogy igazat mond. Ha Andor eddig
nem jött, most már ezután sem jön. Még ez is hozzájárult külső
nyugalmához, ez az előérzet.
– Hát akkor mit csinál itt?
– Olvasok.
És olvasott. Folyton a címet olvasta, hogy „Junktim“. Rászédült erre a
szóra, hozzáragasztotta a szemét, magába erőltette az idegen betűket.
Révész úr a pianinóhoz ment, rátette a kalapját, leült elébe. Előbb a
nadrágzsebébe dugott kézzel dőlt hátra a széken és sokáig úgy meredt a
repedtcsontú billentyűkre. Így nézte hosszú ideig mindenik a maga
szem-támasztóját. Aztán Révész úr a kilökött szerelmes ősi
ostobaságával, szeliden mosolyogva elkezdte halkan játszani azt a
keringőt, amit akkor játszott, mikor a nyáron ebben a szobában a Csirke
táncra kérte Andort. Ez fájdalmasabb volt a Csirkének, mint bármelyik
cikk az ujságban. De ez olyan édesen kínozta, hogy nem bánta, hallgatta,
lecsukott szemmel, nem törődve azzal, hogy ki játssza és miért játssza.
Kopogtattak az ajtón. Révész úr arra kapta a fejét. Megint a pincér jött
be és kérdezte a Csirkétől:
– Bontsak pezsgőt, nagysád?
– Mondja csak – szólt hátra Révész úr, oda se nézve, és egy pillanatra
se hagyva abba a zongorázást: – Mi az, hogy ma Aradi úr olyan későn jön?
– Nem tudom – mondta a pincér. – Máskor már tíz óra előtt itt szokott
lenni.
A keringő egy másodpercre meglassúdott, de aztán tovább lejtett a régi
tempóban. A pincér elvitte az üres kávéscsészét. A zongora szólt és
senkise beszélt. Aztán visszajött a pincér egy üveg pezsgővel,
kibontotta, töltött és az egyik poharat a pianinóra állította.
– Kérem – mondta a Csirke, mikor megint magukra maradtak. – Hagyja abba.
Hozza ide a poharát. Beszélni akarok magával.
Révész úr fogta a poharát és odaült hozzá az asztalhoz. A valóság nagyot
ütött rajta, de mire ezt az ütést megkapta, már úgy el volt fáradva, úgy
ki volt készítve, hogy nem halt bele. Nem is hitte, hogy ezt így el
lehet bírni. Csak az volt a furcsa, hogy mikor a Csirkére nézett,
egészen idegen arcot látott. Meg akarta mutatni, hogy nem izgatott:
– Tudok mindent – mondta, elnézve a lány arcáról. – Maga szerelmes az
Aradiba és itt szokott vele találkozni.
– Igen – szólt nagyon egyszerűen a lány.
– Maga minden este becsapott engem.
Érezték, hogy jól illik ehhez az új helyzethez a magázódás.
– Igen – jött a válasz.
– Minden este.
– Minden este.
A Csirke halkan és gyerekesen sírni kezdett, nem Révész úr miatt, hanem
a „minden este“ miatt. A „minden este“ másként hangzott őbenne, mint
Révész úrban.
Ez a sírás jól esett a fiatalembernek. Elfogadta és méltányolta ezt a
gyönge hímnek az az ösztöne, amely mohón várja a megbocsátás
lehetőségeit. Kínozni kezdte:
– Nagyon szerelmes?
– Nagyon.
– Miért nem vallotta be nekem… becsületesen?
– Nem bírtam. Azt érezni kellett volna rajtam.
– Igen? Ne mondja.
Mérges, gúnyos lett:
– Ez nagyon jó – mondta. Felállt és egy hajtásra itta ki az egész pohár
pezsgőt. – Nekem kellett volna észrevenni.
A Csirke a csöndes sírásból most nagyon felzokogott.
– Nézd, – mondta sírva – ne bánts most engem… inkább állj mellettem,
mikor annyit szenvedek… légy a barátom, hiszen tudod, hogy senkim sincs…
gyere ide…
Sovány kis karját kinyujtotta feléje. Révész úrnak a szeme tele lett
könnyel, most nagyon ellágyult és odament, melléje húzott egy széket,
leült és átölelte. A Csirke zokogva hajtotta a mellére a fejét.
– Sírd ki magadat – mondta Révész úr, pityergőre álló hangon, lebiggyedő
szájjal. Úgy érezte, hogy most ezt kell mondani. Most megint halálosan
szerette a lányt, vígasztalni, ápolni szerette volna másért való
szerelmes betegségében, a nem hódításra született férfiak átkozott
gyöngeségével. Az arca lassan büszkére, sőt ridegre vált: lágy
szerelmesek fertőzött önérzete ez, amely már csak a külsőségekre vigyáz,
belül rothadt, mint a könnyű alma.
– Sírd ki magadat…
Az meg kisírta magát; ők ilyenkor oly természetesek a feneketlen
önzésükben, hogy nem bánják, kin sírják ki magukat. Szinte jólesik
nekik, hogy épp a megcsalt emberükön sírnak, nem éreznek ki belőle mást,
mint azt, hogy az is egy szenvedő szerelmes, eszükbe se jut, hogy az
éppen őmiattuk szenved. Révész úrban pedig ömledezett a részvét és a
jóság: ez ilyenkor azért jön, hogy leöntse és eloltsa a férfi-önvádat, a
szégyent a nyomorult viselkedés fölött. Révész úr fájóan szépnek
találta, hogy ő most jóságos.
– Nem szeret már engem, – szepegte-szipogta a keblén a lány – ez
visszament a menyasszonyához… és én ezt nem élem túl… ez borzasztó…
Görcsösen fogózott a fiatalember nyakába:
– Drága Károly… – sírta – drága Károly… ne hagyj el… maradj mellettem…
Drága Károly megsimogatta a púderes szőke fejet.
– Jól van, – szólt – most már elég volt, fiam, ne sírj annyit…
Olyan hangon beszélt, mint a doktor bácsi:
– Na ne sírj, – mondta – egészen fölizgatod magadat.
Nagysokára lassan elcsöndesedett a Csirke és égő, megduzzadt szájával
Révész úr arca felé közeledett. Révész úr meg akarta csókolni ezt a
szomorú gyerekszájat, de a lány lassú kis mozdulattal kitért előle és ő
csókolta meg az arcán.
– Jól van, – mondta Révész úr – én veled maradok.
– Úgy-e? – és ránézett nagy, ázott szemével.
– Igen, igen.
Most megint sokáig hallgattak, érezhető volt, hogy a Csirke
megkönnyebbült és most bágyadtan pihent a sírás után. Ivott is egyet a
pezsgőből, ez jól esett a torkának. Benyúlt a jegesvödörbe és két
ujjával hideg vizet kent végig a homlokán. A hosszú hallgatás után azt
mondta:
– Milyen jó, hogy te vagy nekem.
– Jó, csak pihend ki magad.
Fel-alá járt Révész úr a rövid felöltőjében. Aztán megállt:
– Majd elmúlik ez – mondta.
– Nem bírom, – szólt a Csirke – ez egy olyan súlyos, furcsa ember… azt
se tudom, kicsoda… legjobban szeretnék szabadulni tőle, ha bírnék… nem
való ez nekem, én ebbe tönkremegyek…
– El fogod hagyni – parancsolta Révész úr.
– Igen – súgta maga elé bámulva a lány. Aztán fölemelte a fejét, nyelt
egyet és kedves-kérlelően mondta:
– Kérlek, tégy nekem egy szívességet.
– Na mi az?
– Eredj a telefonhoz, meg akarom tudni, hogy hol van… csak azért, mert
most már úgyse lát többet, de hogy okom legyen…
– Én telefonáljak neki?
– A világért sem! – szörnyűködött, pedig úgy gondolta, hogy Révész
telefonáljon neki. – Csak tudni akarom, hogy hol van. Ha kidobom, legyen
meg rá az okom. Drága Károly.
Kedveskedve nézett rá. Ezt elfogadta a drága Károly. Ahogy a lány
meglátta az arcán az ingadozást, hevesen, gyorsan kezdett beszélni:
– A Margitszigeten a szállodában, aztán Budán dr. Aradi alatt, aztán a
budai körben… Csak azt kérdezd meg mindenütt, hogy ott van-e.
– Jó, jó, jó – mondta Révész és kiment, föltette magában, hogy nem
telefonál, majd azt mondja, hogy egyik helyen sincs. A Csirke utána
nézett, most nem szerette, egy kicsit útálta, de hálás volt neki.
Mialatt oda volt, megnézte magát a tükörben. „Agyon van sírva az arcom“
– mondta magában – „most már ne is jöjjön.“
Révész úr kelletlen arccal jött vissza:
– Nincs.
– Sehol?
– Sehol.
A lány gyanakodva nézett rá:
– Nem is telefonáltál.
– Ilyet ne is mondj – szólt sértődötten Révész úr. Tényleg nem
telefonált, egy egész cigarettát szívott el a fülkében és a
telefonkönyvet olvasta. Most állt egy kicsit, némán. Aztán erélyesen
mondta:
– Na gyerünk.
Felsegítette a lányra a kabátját, ő maga pedig begombolkozott. Le se
vetette volt a felöltőjét.
– Meg fogsz hülni – mondta a Csirke meggyőződés nélkül.
– Nem baj.
Elindultak. Az ajtónál megállt Révész:
– Nem is fizettünk…
– Hagyd – mondta a Csirke és előreszaladt. – Gyere!
A Csirkénél nem volt semmi pénz és biztosra vette, hogy Révész úrnál
sincs. Andor itt havonként fizette a számlát.
Révész úr komoran ment utána. Megint az udvaron mentek keresztül, a
kapun mentek ki. Hallgatagon ballagtak visszafelé azokon az utcákon,
amelyeken még tizenegy előtt úgy sietett a lány és mögötte Révész úr. A
Dohány-utcában, a Csirke kapuja előtt esett az első szó, mikor
megálltak. Révész úr nagyon sáppadt volt.
– Pá – mondta neki halkan a Csirke, gyöngéden megsímogatva az elkínzott
arcot. – Most menj szépen haza.
Révész úr egy ideig a szemébe nézett a lánynak, aztán a földre nézett. A
Csirke nyugodt és közömbös volt.
– Holnap gyere értem a színházhoz – szólt, mialatt hosszan nyomta a
csengőt. Révész úr még mindig a földet nézte. Kezet fogtak.
– Csókolj meg – mondta a lány és a kezénél fogva maga felé húzta, az
arcát kínálva neki. Már közeledett a házmester. Révész úr most megint a
Csirke szemébe nézett, nagyon sötéten. A lány odatolta a szája elé kis
arcát és várta a csókot. Mikor a kulcs hallatszott, Révész úr
megérintette a Csirke arcát, szerette volna hosszan és nagyon
megcsókolni, de nem lehetett, mert a lány bement és a házmester becsukta
a kaput.