A Margithíd előtt kihajolt a fiú a kocsi ablakán:
– Menjen visszafelé a körúton.
Eddig egyetlen nagy csók volt az egész, mozdulatlan és a szívekig érő. A
hídfőnél vágott közibük a valóság – a fiú nyugtalan lett, hogy hogy’ is
lesz ez a szigeti hotelben, a portás előtt… Olgát nem lehet kitenni
ennek. De Olga megszólalt, dacosan:
– Mért? Mért menjen visszafelé?
Andornak semmi gyakorlata nem volt az ilyen dolgokban. Végtelenül
ügyetlennek érezte magát:
– Én… szállodában lakom – mondta csöndesen és érezte, hogy melegség
hullámzik fel az arcán.
– Mindegy – mondta a lány egyszerűen. Ő se értett ehhez. Azt hitte,
Andor túlszegényesnek tartja számára a szállodát, palotát keres,
virágokat, selymeket. Elengedte neki odaadó nagy jóságában, de
büszkeséggel.
– Mindegy – ismételte. – Ahol te lakol… ott… nekem…
A mellére bujt. Megint ki kellett szólni a kocsisnak, hogy forduljon
meg, menjen tovább, a szigetre. Lesz, ahogy lesz. Mikor a hotel előtt
kiszálltak, Andor azt gondolta, hogy ha a portás egy szót szól, leüti.
Véresre veri. Bátran csöngetett be és most már semmi zavart nem érzett.
A portás jött, kinyitotta a kaput, mélyen köszönt és úgy tett, mintha
Andor soha másként nem jött volna haza, csak hölggyel. „Úgy látszik,“ –
gondolta a fiú – „csak holnap fog szólni.“ Azt már nem bánta. Felmentek
az emeletre, ott előre sietett és kinyitotta a szobáját, felsrófolta a
villanyt. Olga úgy ment be, mint ha itt lakott volna. Körül se nézett,
letette a kalapját az asztalra s levetette a kabátját. Mikor Andor
bevette a kulcsot és belülről bezárta az ajtót, odanézett egy
pillanatra. De nem szólt egy szót sem. Nagyon el volt szánva. A
sarokban, a kis vaskályhában a vége felé járt a tűz, amit este raktak
benne. Olga odament, letérdelt a kályha elé és kinyitotta az ajtaját.
Bársonyfényű szürke-vörös parázs sütött az arca felé, de állta, nézett
bele. Aztán a fa után nyúlt, ami a kályha mellé volt rakva szép rendben,
és gondosan tömte meg a kályhát a rövid hasábokkal. Annyit rakott belé,
amennyi csak belefért. Pedig nem volt hideg a szobában. De Olga fázott.
Fölkelt és megfordult. Andor a szoba közepén állott és nézte, majd
feléje indult és gyöngéden megölelte. Elfogult volt, most igazán nem
tudott mit mondani. Ennek valami erős íze volt, ennek a nagy, idegen
fekete lánynak az ő életében. A tízforintos szerelmek szultánt csinálnak
a húszéves fiúból, a menyasszonnyal való bevégzetlen szerelem pedig nem
állítja kérdések elé. Most nem tudott mit csinálni ezzel az úri külsejű,
úri modorú lánnyal, aki gőgösebb volt, mint egy grófkisasszony és
izmosabb volt, mint ő. Asszonyos volt a fekete selyem estélyi ruhában,
szerelmes és forró, a végletekig elszánt. Úgy nézett a fiúra, hogy annak
kell mindent tudni, annak kell most valamit elkezdeni, ami égig-sikoltó
és rettenetes. Úgy nézte, mintha a szörnyű és felséges titkokat kettejük
közül csak a fiú tudná, aki most valami középlény a hóhér és a félisten
közt. Mikor az gyöngéden átkarolta és ránézett, rettegve-fürkészve
mélyedt a szemébe. Minden mozdulatát szívdobogva figyelte. Tűrte az
ölelést és figyelt, hogy különbözik-e ez már más öleléstől, nézett,
fülelt, félt, – vajjon ez már kezdete-e valaminek. Végigzongorált rajta
az a kíváncsisággal vegyes halálfélelem, amit csak a nők ismernek.
A fiú gondolatok nélkül nézett a szemébe. Az ő szeme nyugodt és bánatos
volt, a lány szeme sötéten, de nyugtalanul feneketlennek tűnt előtte,
tele alig látható villódzással, a perc milliomodrésze alatt is száz meg
száz változással. Ez mind csalódás, mert a szem maga mozdulatlan és
mereven egyforma ilyenkor, csak a szemhéjak nem állnak nyugodtan, mint
az ember hinné, hanem finoman remegnek, ahogy a vér fel-fellüktet bennük
és ahogy a gyors gondolatok arra rohanva meglebbentik őket. Így borulnak
és derülnek a szemek hajszálnyi árnyékkülönbségek alatt villámgyorsan,
színt, formát, fényt változtatva annak, aki közelről és komolyan mélyed
beléjük. A fiú lassan eleresztette Olgát és a szekrényéhez lépett.
Cukrot vett ki belőle és letette a lány elé az asztalra. A lány ezt is
kíváncsian és kérdő arccal nézte. Minden idege a fiú mozdulatait leste,
de reflexmozdulatokra készen, mint az ideges vívó, aki az ellenfelének
még a szemhunyorítására is megmoccantja a kardot, amit az arca előtt
tart. A fiú leült egy karosszékbe.
Most, mintha szünet állt volna be a vívásban, megnyugodott a lány.
Fellélekzett, a tükörhöz ment és megigazította a haját. De csak azért,
mert mohó kíváncsiság fogta el, hogy milyen lehet az arca. Meglepődött,
hogy milyen halvány. Elfordult a tükörtől és leült egy székre, amely az
ágy mellé volt állítva. Szembenült Andorral és mélyen lélekzett. Andor
odament hozzá, mellé állt és szelíden magához ölelte a fejét:
– Fáradt? – kérdezte tőle.
A ruhához szorított fejével intett nemet. A fiú meleget érzett a
torkában, s már a kimondás pillanatában érezte, hogy megint ostobán
esetlen:
– Pihenjen le… itt az ágyon…
Megint nemet intett a fejével, de vadul, sokszor. Egy szót se szólt. A
fiú lehajolt hozzá, átölelte a vállát és vadul csókolni kezdte, haraggal
a saját ügyetlensége miatt, és végül is brutálisan feltámadó fiatal
férfiassággal. A lánynak hideg ment végig a gerincén, most rögtön
megérezte ennek az ölelésnek a hirtelenségében és tapintatlan támadó
erejében, hogy ez már _az_, de megkönnyebbülést is érzett, mert most már
ösztönösen védelemre rándultak a tagjai. Megnyugvás szállt a lelkére,
mikor látta, hogy amit ő nem tud, azt a szűzi test elvégzi helyette:
ösztönből feszíti el magát a fiútól. A karjai emeltyűkké váltak, az
izmai játszani kezdtek, mint mikor egy szép gép lassan és okosan
megindul, és ő nem tett egyebet, mint bámulva nézte ezt, mint aki a gép
előtt áll és gyönyörködik a tökéletességében. A nyaka hátrafeszült, a
térdei egymáshoz nőttek, a jobbkarja a fiú álla alá nyomult, a balkeze a
fiú homlokára tapadt és hátrafelé szorította azt. És a nagy ereje
nyugalmat öntött el a szívén, és már ebben a percben végleges
bizonyossággal tudta, hogy nem adja magát oda a fiúnak, itt vele baj nem
történik, és hogy minden bolond elszántsága és legkomolyabb akarata is
hiábavaló, mert ő nem született erre.
A fiún érzéki gyűlölet áradt el erre a nagy ellentállásra.
Gyöngédtelenül, szinte durván ölelte át a nyakát, miközben az egyik
kezét csontos ujjaival átlakatolva lassan fordítani kezdte, önkéntelenül
használva ezt a diákos birkózó-fogást. A lány felkiáltott a fájdalomtól,
s ekkor ő megcsókolta, mintha soha többé nem akarná a száját levenni
róla, a lány fogait érezve tolakodó ajkai alatt, és most egész lényében
türelmetlen haragra gerjedt, mikor megérezte, hogy a lány el akarja
lökni magától.
A szék most eltört alattuk és ahogy a lány ültéből a földre rogyott,
magával rántotta a nyakába kulcsolódó fiút is. Mikor a fiú a földön az
első ijedtségre eleresztette, rugalmasan ugrott fel, talpraállott. Előbb
állott, mint Andor, aki még térdelt egy pillanatig és csak úgy kelt fel.
Lihegett. A térdét porolta. Olga védekező daccal állt két lépésnyire
tőle, hátrahajló felsőtesttel, nyiltan tekintő szemmel és kipirultan, de
derűvel és győzelemmel az arcán. Andor most nagyon ellenszenvesnek, sőt
gyűlöletesnek találta. Fáradt lélekzéssel nézett rá, aztán megint a
térdét porolta és ezt mondta:
– Ezért jött ide?
Az ablakhoz ment, kinézett a sötétbe, hátat fordított neki. A lány
arckifejezése meglágyult, a pillantása tétova lett. Eláradt benne a nagy
szerelem és most haragudott magára. Mintha a teste egy másik Olga lett
volna, aki az ő akarata ellenére védené őt, s aki kérlelhetetlen, mint a
túlbuzgó házőrzőkutya, aki kétségbeejti a gazdát, mert nem lehet a
vendég mellől elparancsolni.
Leült a szék romjai mellé, az ágy szélére. Egy perccel előbb még ez a
hely olyan irtózatos és lehetetlen volt számára, mint az égő máglya vagy
a feneketlen hegyszakadék. Most a nyugalom közömbösségével ült oda,
mintha máshova nem is volna biztonságos leülni. Ő volt az úr és a
házigazda ebben a szobában.
– Ne haragudjék rám – mondta és lesütötte a szemét. A fiú az ablaknál
állt. Meg se fordult, úgy felelt:
– Dehogy haragszom.
– Megérdemelném…
Andor eljött az ablaktól, a régi helyére ült, a karosszékbe és
rágyújtott. Az arca keserű volt és a szemöldökei közelhúzódtak
egymáshoz, mikor a cigarettát szívta.
– Én nem hívtam ide – mondta halkan, megpöccentve az ujjával a
cigarettát az első szippantás után, amikor még nem is lehetett rajta
hamu.
– Azért kérem, hogy ne haragudjék rám.
– Én… – kezdte a fiú. – Én…
Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét, bűnbánóan.
Ettől nekibátorodott:
– Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjen visszafelé. Ön
akarta.
– „Ön?“ – kérdezte a lány.
– Ön.
Csönd lett.
– Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe. Tudja
Isten, mit akart tőlem.
És hogy a lány hallgatott, keserűn-élesen tette hozzá:
– Tudja Isten, milyen céljai vannak.
A lány bólogatott, szomorúan mosolyogva:
– Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannak céljaim. Nekem
vannak céljaim.
Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnak érezte
magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itt történt, magát
okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt most történt, az talán mindig
így szokott történni és csak ő volt különösen ügyetlen… és mily gyerekes
és ostoba tőle, hogy abbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett,
aki ijedten állt fel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor
megmarkolta a nyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott a
kezéhez:
– Mit akar?
– Azt, hogy…
Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. A selyem
megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillant a fekete
rámából.
– Le akarja rólam tépni a ruhát?
– Le én…
Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkal erősebb volt,
mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühében megharapta volna a
kezét, mint egy asszony. De így ellökte magától és szétvetett lábbal
állt meg előtte:
– Takarodjék innen!
Hátralépett, az ajtóra mutatott:
– Azonnal takarodjék!
– Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. – Szent
Isten… Istenem…
Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyre halkabban és
kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“… „Istenem“… „Istenem“… „Is…
tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnye omlásával, de még mindig
változatlan arccal, csak a mellével sírva, és csak azután az elgörbülő
szája-sarkával és vizesen lezáruló szemmel. És csak ekkor takarta el az
arcát a két kezével.
Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. A bezárt
ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve, hogy most
már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül. Leült, tudta,
hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amíg ez a még mindig
erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd. Onnan nézte az
eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, a fehér, báliasan
meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt, ezt a mástól
kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát, amely most
nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivel szegény felékesítette
magát, mert őérette kínlódott. Nézte az üveggyémánttól csillogó csattot
a hegyes lakkcipő szallagján, a fekete selyemharisnyát, ami mind korrekt
és szép volt, de most a zokogó nagy lányon szánandó hatást tett, mint
valami fekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírás
egyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha második lélekzéssé
vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége. Nyugtalanította a fiút,
hogy mennyire szenvedhet ez a lány a meg nem szűnő és már gépiesen
egyformán ziháló sírás alatt. Odament hozzá és magához vonta a fejét, de
a sírás erre csak felbuzdult Olgában, úgy hogy el kellett ereszteni.
Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne. Akkor
érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályha átizzott,
olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok a fekete manók közt,
széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelő sapkával a fejebúbján. A
kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizet melegnek találta. Elővette a
kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, s eloltva a villanyt, hogy valaki be
ne lásson, mikor nyitja az ajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra.
Némaság volt itt künn, a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe
húzódott előle, s egy rossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat
csöppentett az alvó csöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik
ide a sírás. Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé
nézett, a lány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt,
a két karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben és
fulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel, megcsöndesedve,
még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialvás előtt.
A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt, mert az ablak négyszögében
meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk már itt?“ – kérdezte magában,
lábujjhegyen a kályhához ment és a vörös izzáshoz tartotta az óráját.
Aztán hallgatózott. A lány már nem sírt, mély csönd volt az ágyon.
Valami keveset odavilágított a kályha. A párna széle rózsaszínű volt, s
a lakkcipőn rubintnak ragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt
az ágyhoz és figyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek,
aki verést kapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni
lehetett őt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogy
finom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgel mutatva
magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andor lábujjhegyen ment
vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbb a cigarettája után
nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufával felébreszteni a lányt.
Kibámult az ablakon a késő-őszi borús virradatba. A távoli partokon túl,
a sötét ég alján tompabádogfényű csík húzódott fel egy fekete erdő
mögül. A síma Dunán élesen tükröződött a fekete erdő és alatta a fémes
csík. Ezt már sokszor nézte, mikor így reggel felé jött haza és
elgondolkozva ült le még egy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és
a messzi erdőt búsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelében
egyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitól mégszabadulva,
talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott, hogy a derengésben
fehéredett körülötte az ágy. A cipőjén már nem csillogott a csatt, a
vaskályha hamarosan hűlt, már feketén veszett el a sarok sötétségében.
Az a gondolat, hogy ez a másik lény most letörölte a gondjait és
nyugalomba feledkezik, felriasztotta magára maradt lelkét. A lármák és
izgalmak elől visszahúzódott, szórakozással hátrakergetett nagy gondja
most előjött. Kibújt és nyujtózni kezdett benne, mintha gémberedett
tagjait keltegetné. Irtózatosnak és szennyesnek találta ezeknek az
embereknek a világát, akik közé keveredett, akiknek a piszkát és
életnyomorát ma este megette és megitta. És messze valahol, egy kávéház
pincéjében, a föld alatt, egy négyszögű lyukban talán még most is várja
egy szegény, maszatos gyerek, szomorú szemétkéje a város szemétjének,
egy kopott kis ruha és kopott kis élet… És minden piszkos és minden
kopott, csak egyvalami tiszta és egyvalami friss: az egészséges lány
nevető arca valahol még messzebb, ez az egyszerű fiatal élet, ami
egyszer már az övé volt. Ez a derült szőke fej, amely mögött most vékony
ajkait dacosan összeszorítva és szúró-szürke szemét a távolból is
hidegen erre-szegezve áll egy sovány sárga ördög, aki szívósabb és
hatalmasabb, mint ő most ezzel a mély fáradtságával. Most azt is érezte,
hogy még a küzdelem alatt se kellett neki ez a fekete lány, aki itt
alszik. Ezért nem tudta a végletekig brutalizálni, nem kellett neki, nem
kellett neki, nem tudott szívből küzdeni érte, mint akinek a vágyai
nincsenek itthon, másfelé járnak, keseregve bolyonganak zárt messzi
kertek körül, amelyek rácsain túl kacér nevetés hallatszik. A züllésnek,
a lélekben lefelé húzó vigasztalódásnak keserű részegségét érezte most,
ezzel az idegen alvóval maga mellett, az undorító estével és mind a sok
elmúlt ittas, önfárasztó, öncsaló éjszakával, amibe elbújt a cselekvés
elől. Szép smokingjával és összegyűrött fehér ingmellével egy elmúlt bál
kisöpört szemétjének érezte magát, de közben folyton és egyre jobban
érezte, hogy lankad és álmosodik. Az önkínzásai mögött a saját maga
ravasz mosolyát kezdte látni, amint kajánul örül, hogy az önvádak
mindjárt el fognak hallgatni, mert a test álmos. És így valahogy lebegve
még egy ideig a kínlódás és a vigasztalódás közt, lassan elaludt a
kihűlt szobában, amelyből eltűnt az a kevés derengés, ami még az imént
homálylott benne, mert a messzi világos csík elborult, felszívódott az
ég homályába. Csöndesen esni kezdett az eső.