A vacsora-meghívásra nem kellett sokáig várnia. Alig egy héttel a
szigeti ebéd után Irma levelet írt neki fehérszélű orgona-szín kártyán,
olyan írással, aminővel az olcsóbb cselédek írják fel a
telefon-üzeneteket. Megbeszélte Somogyival, hogy együtt mennek föl.
Somogyi a lelkére kötötte, hogy szmokingot vegyen, mert ő is azt akart
venni: mindig várt valami bűvös hatást a szmokingjától meg a frakkjától.
Mikor megérkeztek, Rodics még nem volt ott, várni kellett rá. A gömbölyű
Irma érzéki háziasszonynak volt öltözve: rózsaszínű könnyű selyembe, sok
csipkével, szabadon hagyva telt fehér galambnyakát és valami láthatatlan
mellénykével feldúcolva kebleit, amelyek valószínűtlenül fehérek voltak
és kissé szorongtak egymás mellett. Drága markiz-gyűrűk villogtak rövid,
de kedves ujjain, platina-karperece is volt apró brilliántokkal,
túlterhelt volt a kövérkés kis kéz, a bőre nagyon fehér, a körmei
túl-rózsaszínűek és fényesek, mint a kis tengeri kagylók. Jó illata volt
Irmának, de még kissé nyers. Épp most dörzsölhette magára, mert még csak
maga a parfüm érzett, ahogy az üvegből jött, még hiányzott belőle a női
meleg, ami az igazi aromáját megadja. Kedves, friss háziasszony-illat
ez; nagy vacsorák előtt az elsőknek érkező vendégek szokták ezt érezni.
Olga feketében volt, de nem a régiben, hanem bizonyosan Irma egyik
ruhájában, mély háromszögletű kivágással a mellén. Ez estélyruha volt,
Olga vendégnek volt öltözve, ő maga kereste ki ezt a ruhát, még ezzel is
jelezni akarva, hogy ő nem tartozik ehhez a házhoz.
Megmutatták Andornak a lakást. Az ebédlőasztal tele volt rakva
tányérokkal és poharakkal, a közepén porcellánvödörben azalea állott, ez
a szegény pesti társadalmi virág, a virágok bolygó zsidaja. Azaleát csak
ajándékba lehet kapni; aki pénzért veszi, az másnak küldi. Volt már rá
eset, hogy valaki magamagának azaleát vett volna? Az ebédlőn túl kis
szalon volt, apróvirágos fehér selyemszövetű aranybútorral,
üvegcsillárkával, furcsán fintorodó aranykerevet mellett sárgaernyős
állólámpával, amelyen üvegpálcikák csörögtek, fehér medvebőrrel, a
sarokba akasztott előredűlő tükörrel, amelyet üvegvirágokból való
halott-hideg füzér szegett körül. Keserves kis metresz-szalon volt,
hideg, mint a kripta, a mit sohse fűtenek, az aranyozott fa és a
csiszolt üveg döglött pompájával, ami senkinek se kell. A szalonon túl
volt Olga szobája. Fehérre festett kis hosszúkás, egyablakos szoba,
különös fehér bútorzattal: lekerekített szélű nagyon alacsony asztal
volt benne, apró székekkel, hatalmas fehér fiókos szekrény öt óriási
fiókkal, de ez is alacsony, mint a régi kommodok. Fehérre lakkozott
polcok függtek a falon, üresen. Ágy helyett keskeny ottomán állt a
falnál.
– Maga lakik itt? – kérdezte Andor Olgát és az ablakhoz ment. Lenézett a
kis utcába, ahonnan a kavicsokat dobta volt ide fel a nyáron.
Irma sóhajtott és kiment. Somogyi karonfogta Andort:
– Ez szomorú szoba, – mondta neki beavatott suttogással – Irmának nemrég
volt egy kis gyereke, de csak egynapos volt, meghalt szegényke. Annak
csinálták ezt a szobát…
Olga feketén és élettel teli arccal állt a fehér gyerekravatalnak ható
bútorzat közt. Szép és eleven volt ma este, izgatott és szerelmes. Kissé
megereszkedtek a pillái, ahogy most nézte Andort, aki résztvevő arccal
hallgatta Somogyitól a félbemaradt metresz-anyaságnak ezt a rövid
tragédiáját. Nagyon tetszett neki most, először látta estélyre
öltözötten. A fiú karcsún és feketén elegáns volt a fehér
plasztronjával, mint a fecske. Büszkén nézte és valami könnyedén úriasat
látott benne, amit mindennél jobban szeretett. Az érett széplányok
sajátos paripa-idegessége néha gyöngén megrándította a vállát, kissé
melege volt és voltak pillanatok, mikor érezte, hogy hogyan jár a vér a
nyaka ereiben. Andor megérezte a tekintetét, ránézett és elmosolyodott.
Mind a ketten az ablakra gondoltak.
Rodics még mindig nem jött. Irma hangját lehetett hallani, amint a
hálószobában a telefonnál kínlódott. A kaszinót kérte, a komornyikot
kérte, Rodics doktort kérte: ez mindig így volt, ha vendég volt. Az
ügyvédet mindig telefonon kellett eljajveszékelni a kártyától. „Már
elindult“ – mondták a kaszinóból az örök hazugságot, amely mögül szinte
hallani lehetett a suttogó szót: „mondja, hogy már elindultam“. Irma a
tükörbe nézett, miközben helyére tette a telefont, a magányos nők
hálószoba-barátját, – oly sokat mond az, mikor a telefon a hölgy
hálószobájában van – aztán a vendégei elé ment. Ezek a hálószoba
küszöbén álltak. Meg akarták nézni.
– A hálószobámat? – mondta Irma és körülnézett.
– Oly rendetlenség van – tette hozzá minden ok nélkül, mert a szoba
kínosan rendes és tiszta volt. Andor nem minden kíváncsiság nélkül
lépett be a hálószobába, – soha nem látott még kokott-hálószobát. Antik
ágy állt a szobácska közepén, fejével a falnak, kétoldalt szabadon. Igen
magasra volt rakva, mint falun a parasztágyak. Rendesen két, de most
három személyre való ágynemű volt benne: itt lakott a csipkefátyolos
halaványsárga takaró alatt az Irma ágyneműje, aztán a Rodicsé, aki a
széles kanapén szokott aludni, ha itt aludt, s benne volt most a magasra
dagadó puhaságban az Olga párnája és dunnája is. A halvány fényben,
melyet a plafonról láncokon függő alabástrom-tálon át küldött egy
rejtett villanyos égő, volt valami szemfedőszerű ünnepélyes szomorúsága
ennek a selymescsipkés sáppadt ágytakarónak, amely három ember meztelen
éjjeli nyomorát borította le némán. Az üvegektől szikrázó
toalettasztalon, a hármas tükör felett bántóan erős izzólámpa sugárzott.
A tiszta szobában ugyanaz az illat volt, mint az imént Irma kezén.
Somogyi egy tapéta-ajtóhoz lépett és kinyitotta:
– Ezt nézd meg, – mondta Andornak – ez a legszebb fürdőszoba Pesten.
Andor épp csak hogy egy pillantást vethetett be a fehér majolikától,
nikkeltől, üvegtől és porcellántól csillogó villanyfényes lyukba. Olga
haragosan tolta el Somogyit a küszöbről és becsapta az ajtót.
– Hát még mit nem? – mondta, gyűlölettel nézve a frissen borotvált,
kék-rózsaszín zsidó arcra, amely bután kérdezett valamit nagy fekete
szemével. Tudta, hogy ízléstelen volt, de nem tudta, mi volt a hiba.
Vállat vont és ellépett az ajtó mellől, ahonnan a másodperc alatt, míg
Andor benézett, mindenét megmutatva villant ki a kis hófehéren fénylő,
nikkelcsapos-kályhás, tükrös, üvegrudas gépháza a testi szerelem
okosságainak, a maga nyomorult gummicsöveivel, laboratóriumos
üvegeszközeivel, fehér padkáival, üveglapon sorakozó rengeteg kis bűnös
patikájával. Valami szagosantúlfűtött lehellet sóhajtott ki belőle, mint
egy elátkozott rab-szellem lélekzete, amely ebbe a csillogó fehér
melegbe van kárhoztatva, s amelynek örök bánata valahogy összefügg a
hideg-fehér és üres-halott gyerekszobával.
Csöngetés hallatszott az előszobából: két rövid és egy hosszú.
– Rodics – mondta Somogyi, aki ismerte az ügyvéd csöngetését. Joviális
és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városi betyároknak van ez
a kedvtelésük: a saját külön csöngettyű-jelük, amire még a szakácsné is
a fazékhoz ugrik.
A vacsoránál úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőn ülő háziasszonytól
jobbra Somogyi ült, balra Andor. Somogyi mellé Rodics, Andor mellé Olga
került. Andor az azaleától nem látta az ügyvédet, aki zajos és kedves
akart lenni, dícsérte az ételt, atyáskodva csúfolódott Olgával és minden
figyelmességével Andort tüntette ki. A klubban vesztett, de ezt
jókedvűen mesélte el, tréfásan húzva be a nyakát Irma szemrehányó
tekintete elől. Ahogy folyton Andornak töltött, róla gondoskodott, s
végül még a virágot is lerakatta az asztalról, hogy a fiút lássa, –
ebben volt valami szolidaritása a polgári embernek a másik polgári ember
iránt, valami összetartás az idegen bohém, színésznépséggel szemben.
Pedig az egyetlen igazi bohém éppen Rodics volt köztük. De ő ezt nem
tudta – ami főkelléke az igazi bohémségnek. Sokat evett, mindenből
kétszer kért és sok alkalmat adott Irmának a háziasszonykodásra. Olgához
rokoni kérdéseket intézett: „mit csináltál ma egész nap?“, meg: „hát ezt
a szép ruhát hol vetted?“, meg: „ejnye, de kicsípted magad“. Ezekre Olga
köteles mosollyal felelt, de mindig olyanokat, amikben ennek a
bizalmaskodásnak enyhe visszautasítása volt érezhető. A Rodics tegezése
metszően hangzott, de még élesebbre köszörülődött azon a sok hideg és
kemény „magán“, amit Olga minden megszólítás alá tüntetően odatartott,
néha oly eltökélten, hogy szinte szikrát vetett a hetyke „te“, mint a
kiskés a köszörűkövön.
Somogyi evett és ivott. Eleinte még mondott egyet-mást, de aztán egyre
kevesebb szó jött belőle és egyre több étel ment bele. Lassú és áhitatos
falást művelt, hosszú és mélyreható kortyokat nyelt a fehér és vörös
borokból. Mikor a csillagokkal telemetszett poharat lassan az ajkához
emelve az utolsó pillanatban sietve hozzáhajolt a pohárhoz, olyan volt a
szája, mint valami piros mágnespatkó, amely magához kapja az üvegedényt
és tapadva szívja, hogy úgy kell leszakítania róla, mikor kiürül.
Pirosodott, és csillogni kezdett nemcsak a szeme, a keményhúsú fényes
fiatal arca is; az álla is, az ajka is csillogott, nagy fehér fogai is
csillogtak, mikor mosolygott. Pirosan égett a két füle. S mikor végül a
Rodics vastag havannáját duzzadt, de kicsiny szájába dugta, ez olyan
volt, mintha bedugaszolta volna magát, hogy a sok meleg étel és
gerjesztő ital ki ne puffanjon belőle. Alacsonyrendű embereknél van a
boldogtalanságába beletörődő szerelemnek egy foka, amely szereti az édes
nőnél való nagyotevés mámorát. A túlzabált és beborozott test édesdeden
bánatos szemet csillogtat a kezdődő részegség ködfátyola mögül. Az
elérhetetlen nő jó kosztjában van valami állati rezignációra indító. Ez
a nőnek is örömet okoz, mintha eredendő jósága örülne, hogy legalább
agyoneszi és issza magát az asztalánál a boldogtalan, aki így mégis csak
valami testi jóléten keresztül szenved feléje.
Andor bizonyos tisztelettel nézte Rodicsot, ahogy fiatal emberek néznek
olyan férfiakra, akikért halálosan verseng két asszony. Sem a
külsejében, sem a modorában nem talált semmi olyat, ami ezt a két
görcsösen ragaszkodó szerelmet igazolta volna. Rodics is ivott, ő maga
nyitotta fel a pezsgőt, szalvétába csavarva az üveget és belevörösödve a
dugóval való küzdelembe, melynek célja az volt, hogy a pezsgő ne
pukkanjon, a dugó csak tompa pöffenéssel jöjjön ki és az ital szerényen
sisteregjen a palack szájára szorított kendő alól.
– Brávó – mondta Somogyi, a poharát odatartva.
Olga keveset beszélt, keveset evett és a pezsgőig nem ivott semmit.
Mikor az ételek megjelentek, úgy üdvözölte őket, mint akinek mindez
meglepetés. Erősen hangsúlyozta, hogy ő itt szintén vendég. Elirtózott,
mikor arra gondolt, hogy Andor talán házikisasszony-számba veszi ennél
az asztalnál. Mikor Irma odaszólt neki a vacsora végén, hogy: – „Olga,
nézz a kávé után“ – olyan fagyos arccal kelt fel, mint akit
megsértettek. És nagyon lassan, a szívében fővő gyűlölettel ment ki.
Mikor bejött, komoran mondta:
– Mindjárt lesz.
– Pálinkákat adj elő – mondta Irma, úgy intve felé a szemével, mint anya
a lányának.
Élesen kérdezte:
– Hol vannak?
– Ott a kredencben – mondta Irma.
A lány végignézett a kredencen, mintha most látná először.
– Hol? – kérdezte röviden.
– Fönt.
Kinyitotta a felső kis ajtót:
– Itt? – kérdezte.
– Sokat kérdezel – mondta neki Irma, megérezve azt a kelletlenséget,
amellyel szolgált. – Vigyázz… – szólt rá. – Hogy’ fogod? Még elejted.
A földhöz szerette volna vágni, de az asztalra tette és visszaült a
helyére. Somogyi töltött mindenkinek a pálinkából.
– Komoly vagy! – mondta Olgának Rodics, mikor újra szembeült vele a
lány. Poharát feléje emelte, csúfondárosan mosolyogva: – Es lebe die
Liebe!
Olga rávillantotta a szemét, nem ivott vele. Rodics jókedvű lett:
– Ez az én pechem, – mondta – egy szelíd angyalé vagyok, pedig csak a
makrancos hölgyek izgatnak.
– Kérlek – komolykodott feléje Irma, szemrehányó tekintettel.
A kávé is megjött, Irma is rágyújtott, füst, melegség és jóllakott izzás
járt az arcok körül. Andor cigarettát kínálva fordult a mellette ülő
Olga felé.
– Soha – mondta ez tragikusan, de hirtelen Andorra mosolygott, mutatva,
hogy nem őrá haragszik. – Szép tárca – szólt aztán és kezébe vette Andor
ezüsttárcáját. Nem is volt szép, de Olga azzal a fürkésző érdeklődéssel
forgatta, ahogy ők a szeretett férfi kézi-tárgyait nézik és vizsgálják,
kiérezve ezekből a gyakori használattól nyert testi és egyéni bélyeget.
Szeretik ezeket a tárgyakat, mintha részei volnának az embernek.
Rodics kötekedni kezdett Olgával. Volt ebben valami atyáskodó,
sógoroskodó csúfondárosság, de emögött titkon és talán öntudatlanul egy
kis érzéki komiszkodás a megszokott élettárs hugával szemben. Az ilyesmi
néha forró szerelemmé változik és bonyodalmat idéz elő, de soha, még
tisztes családokban sem teljesen mentes valami basás, hárem-kívánó,
férji nyugtalanságtól. Olga kezdte rosszúl érezni magát és egyszer már
rá is szólt Rodicsra:
– Ne utazzék rám.
Andornak ez kellemetlen volt, de remélte, hogy abbamarad. Irma
idegeskedett, de megtartotta a mosolyát is, az okosságát is:
– Ne bántsd mindig szegény Olgát.
– Ki bántja? – mondta az ügyvéd és koccintani akart Olgával. – Ne légy
olyan mogorva. Szervusz.
– Nem szervusz – mondta Olga, fanyar ízzel, mintha tolakodó
huszártisztnek mondta volna Váradon.
– Úgy is jó – nevetett Rodics és ivott.
– Érzékeny – mondta Irma, elégült mosollyal fordulva Andorhoz. – De nem
bánom, ez nekem nagyon tetszik benne, ő nem a mi világunk, ő arra
született, hogy háziasszony és anya legyen.
Olgát elborította a vörösség. Érezte, hogy Irma szinte ajánlja őt
feleségnek. Ettől félt, ettől iszonyodott, ő jól ismerte Andort, tudta,
hogy eszes és figyelő, gyanakvó természet, tudta, hogy Andor rögtön
kiérzi ebből a mondatból, hogy ez férjfogó mondat, tudta, hogy ez Andort
elriasztja, megrémíti, – kétségbe volt esve. És Rodics most még
folytatta is az Irma mondatát:
– Feleségnek született, nem szeretőnek.
És ízetlenül, jelentősen mosolyogva nyújtotta a poharát Andor felé:
– Szervusz.
– Szervusz – koccintott vele Andor, kényszerű kedvességgel az arcán.
Csak félkortyot ivott, s ezt és ennek az értelmét csak Olga vette észre.
– „Bántják itt,“ – gondolta magában – „ízetlenkednek vele, mi lesz itt
még, ha tovább isznak?“
Zavarában megitta az egész pohár pezsgőt, ami előtte volt. Somogyi a ház
barátja és bizalmasa akart lenni, szélesen mosolygott, felváltva
nézegetett Olgára és Andorra, aztán ő is poharat emelt Andor felé:
– Szervusz – mondta és Olgára hunyorítva hozzátette: – Mindig haragszik,
de ez egy kincs, ez a lány. Én mondom neked.
Ittak. Somogyi letette a poharat:
– Az ideális feleség – szólt, a szénsavtól felhökkenő hanggal. – Én
mondom neked.
És belevadulva az ízléstelenségébe, hangosan:
– Boldog lesz, aki ezt feleségül veszi:
– Az bizonyos – mondta Andor és keserves kín járt a tagjaiban. Olga
mozdulatlanul ült mellette, tüzesedett, mint egy karcsú fekete
vaskályha, érezni lehetett, ahogy fűlik.
Rodics még egy csésze kávét kért. Most Olga boldogan ugrott fel, hogy
kivihesse a csészéjét. Künn felszakította a konyhaajtót, s míg a
szakácsné kávét töltött a csészébe, kiállt a folyosóra, megfüröszteni a
fejét a sötét nagy udvar csendjében és éjszakai hűvösségében. Benn
elhallgattak egy percre. Olga visszajött a teli csészével, és abban a
pillanatban lépett be a fényes-füstös melegbe, mikor Rodics ezt mondta:
– Miért? Igazán boldog lehet az, aki Olgát elveszi.
– Hidd el – mondta Somogyi, Andornak. A mellére tette a kezét: – Én
mondom neked.
Olga letette a csészét Rodics elé és elrántotta a karját előle, mikor az
az asztalra hajolt, s úgy akarta megcsókolni a kezét. Visszaült a
helyére és Rodicsra szegezte gyűlölettől elmélyült izzású két szemét,
mint két kis mozdonylámpát, amely egyre közelebb jön és amely mögött tűz
és gőz forr a sötétben.
Irma érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ideges volt és erőltetett
kellemeskedéssel fordult Andorhoz:
– Még mindig a szigeten lakik?
– Igen – mondta Andor.
Pillanatnyi csönd lett. Rodics kávét ivott, aztán megszólalt, új
szivarja végét vágva le, éneklő hangon:
– Oda-oda járok minden eestee…
Olgára nevetett.
– Maga ízléstelen – mondta fojtottan a lány.
Az asztalfőről Irma szeme úgy járt Olga és Rodics közt, mint a
világítótorony reflektorja: hol oda villant, hol ide villant, őrködve és
figyelmeztetve, veszélyt jelezgetve. Kövérke fehér ujjaival erőlködve
tört össze egy papirhéjú mandulát, az ajkába harapva, ebbe szorította
bele a kínlódását.
– Ugyan! – mondta Rodics, kissé megbosszankodva – mint ő gondolta –
ennek a selyemruhás cselédnek a rendreutasításán.
– Izléstelen – ismételte halkan, de csökönyösen a lány.
Rodics kegyetlenül vigyorgott rá:
– A vőlegényed előtt csak beszélhetek.
Komisz árulás és hazugság volt ez. Olga soha itthon olyasmit nem
mondott, ami az ügyvédet erre a szóra feljogosíthatta volna. Most
fellövelt benne a harag arra a gondolatra, hogy Andor még azt hiheti: ő
itthon hazudik és összeszűri a levet ezekkel. Nem bírta tovább, érezte,
hogy talán még egy perc sincs az az idő, ameddig fuldokolni tud a
mellében a megvetés, a bosszú ezért a rosszaságért. Mintha a szívére
hágott volna a sarkával ez a gazember.
– Nem vőlegényem – mondta és ijedten érezte, hogy alig hallhatóan jön
belőle a hang.
– Kérlek! – szólt élesen Irma és a reflektor megállapodott Rodics
szemén, mint a téveteg hajón, amely neki akar menni valaminek.
– De lesz! – mondta nevetve Rodics. Semmivel se törődött.
A mozdulatlan Andor kínosan mosolyodott el, pillanatnyi feszengés
reccsentette meg a székét. Olga kínlódott.
– Szervusz – szólt Somogyi és bizalmaskodó hunyorítással nyujtotta a
poharát Andor felé.
– „Hova kerültem?“ – gondolta Andor, miközben koccintott és ivott, bár
érezte, hogy Olga jobban gyötrődik, mint ő.
Olga felállt és lassan a szobája felé ment. Nem bírt most már magával. A
küszöbön megállott és visszafordult. Az arca fehér volt, de a szeme
nagyobb és feketébb, mint máskor. Büszkén szólt, mintha ő volna az úr
ebben a házban és mindenki más csak vendég:
– Kérem Andor, azonnal keljen fel és menjen el innen.
– Olga! – kiáltott rá Irma, a szemével gyorsan a legkülönbözőbb jeleket
adva. Andor nyugodt mosollyal nézett Olgára, de megmozdult a székén.
– Kérem, – mondta elszántan és nagyon hangosan a lány – az Istenért,
azonnal menjen el innen.
Andor zavartan állt fel. Érezte, hogy Olga mellett kell állania. Egész
lelkében, minden ízlésével hozzá húzott, most a tűzbe ment volna érte,
ezért a szép sudár gavallér lányért, aki miatta most hős és vértanú
volt.
– Azonnal! – mondta Olga, rászegezve a szemét, de megcsukló lélekzettel
a rövid szó végén.
Andor meghajolt a rémült Irma felé:
– Kezét csókolom – mondta.
– De kérem – hangzott elhalóan Irma felől és csudálkozó, ijedt két szem
nézett rá. A rövidke csendben Andor kezet csókolt, s a két férfi felé
mosolyodott, mély és hirtelen főhajtást csinált, mint amilyet Nagy
Ervintől látott a budai kaszinóban:
– A viszontlátásra – mondta, s kiment az előszobába. Ott érezte csak,
milyen igaza volt a lánynak. Most, itt künn, benne is feltolakodott a
harag. „Piszok népség“ – mondta magában és a villamoslámpa gyújtóját
kereste. A kabátja akadt a kezébe, hirtelen magára rántotta a sötétben.
De ekkor már ott volt mellette Irma, aki mögül a nyitvamaradt ajtón fény
vágott be a sötét előszobába.
– Az Istenért, édes doktor úr – mondta Irma és remegve nyúlt a vállakra
húzódó kabát után – dehát ezt csak nem fogja megtenni…
Belülről, a szobából, a nyitott ajtón keresztül valami rövid zaj
hallatszott. És rögtön utána Somogyi hangja, amint rémülten kiáltott:
– Olga!
Az ügyvéd is kezdett kiabálni valamit, de ebben a pillanatban már
megjelent Somogyi a nyitott ajtóban, rettenetesen szigorú arccal.
Belülről vad ajtócsapás hallatszott, amire Somogyi még visszarezzent, de
aztán összeharapott ajakkal játszva meg az irtózó férfit, betette maga
mögött az előszoba ajtaját, és komolykodón, halk-röviden mondta
Andornak:
– Kérlek, most már én is kérlek, menj el.
Irma sikoltott:
– Mi történt?
Somogyi összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapva, mint ahogy a
színpadon a nagy kellemetlenségeket szokta bejelenteni, ránézett Irmára.
Aztán komoran mondta:
– Olga pofonütötte Rodicsot.
– Menjen – mondta Irma Andornak, most már remegve a csipkés rózsaszín
selyemben. Gyöngéden tuszkolta a fiút az ajtó felé. Biztosra vette, hogy
Rodics annyira gyermeknek és rokonnak tekinti Olgát, hogy visszaütötte.
Andor elhidegült kedvvel és rosszízű mosollyal a száján lépett ki a
folyosóra. Mögötte bezuhant az ajtó és elsötétült az előszoba. Nagyot
lélekzett a hűs éjszakából és a lépcsőház felé ment. A lépcsőházban
megállt. „Mi lesz Olgával?“ – kérdezte magától. „Nem hagyhatom most itt…
így…“
S ahogy visszanézett a folyosó felé, már ismét fény járt az előszobaajtó
üvegje mögött és rögtön ezután nyilt és csapódott az ajtó. Olga jött ki,
kalapban, az angol kabátban, utcára öltözve. A lépcsőház homályában
megállt Andor előtt. Sötéten nézett rá:
– Imádlak – mondta neki halálos őszinteséggel.
Nem is mozdult, úgy nézte, közelről, belemerítve a tekintetét a fiú
szemébe, mint még soha, bele akarva sülyedni egész életével, ezen a
tekinteten keresztül beledőlni, belé semmisülni, elégni és ellobbanni
benne. A fiú felhevült, bátran fogta meg a hideg kezét, magához húzta,
átkapta, remegő kézzel szorította a fejét a melléhez, hozzáhajolt, az
arcába nézett, mohón mosolygott rá, egészen közelről kérdezte tőle:
– Szeretsz?
A lány lehúnyta a szemét, csak a halvány arcával felelt, a mozdulatlanul
váró szájával, a nagyra-feszült, mélyen és forrón szívó orrlikaival,
gyorsan dagadozó fiatal mellével. Kissé megnyugodott, elpihent így.
Aztán felnyitotta a szemét és komolyan nézett szét. Fölegyenesedett és
eltolta magától a fiút. Ránézett:
– Te, – mondta neki kegyetlen komolysággal, önmagát gyilkolva – én
szeretlek téged és most itt megesküszöm az Istenre, hogy nem akarok a
feleséged lenni.
Úgy nézett rá, mint a szigorú bíró.
– Te, – mondta neki haldokló hangon, de erőltetve a határozottságot – én
nem akarom, hogy te azt hidd, hogy… hogy én… mindent inkább, csak azt ne
hidd, hogy én… téged…
Megharagudott nagyon, amért nem tudta befejezni a mondatot. Aztán
rémülten szólt:
– Te… én attól félek, hogy nem látlak többé…
– Bolond – nézett rá Andor, felgyulladva ettől az égő-pirosan
szétlángoló lány-szerelemtől, ami most gátat szakítva sütött feléje,
mint a feléledő tűzvész, mikor a fekete fal lezuhan előle.
– A szeretőd akarok lenni, – mondta a lány, meredten függve tekintetével
a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél rögtön el…
Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút, átkarolta
a fejét, valahogy most kitört belőle a nagytermetű nők vad izomereje,
amit lappangó hamissággal titkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához
szorította, valami végső elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú
ajkaira, olyan erősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősi
szemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte a
száját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magához
szíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testi
vallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát. Szinte
minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés, mintha egy anya,
akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretetnek ezt a mozdulatát
választaná arra, hogy megfojtsa azt, akit legjobban szeret.
A fiúban erre az övénél nagyobb testi erőt eláruló karolásra szerelmes
és férfias dac lobbant fel. Szabad kezével mint szűk csontkapoccsal
kapta el a lány csuklóját. Felegyenesedett, ránézett, s látta, hogy most
elomlik ez a pillanatnyi atlétaerő, szemek borulnak el előtte és egy
szép halvány fej csuklik meg lányos alázattal. Büszkén és diadallal
szólt, halkan:
– Hát ez vagy te?
A lány szerelmesen mosolygott rá. Andor csak egy pillanatig nézte még,
aztán karonkapta és vitte le a lépcsőn. Rohanva mentek le. Lenn, míg a
házmestert várták, sötéten mélyedtek egymás szemébe.
Néhány lépést mentek az utcán, amíg kocsi nem jött arra. Andor az út
közepére lépett, elfogta. Olga szaladva jött, beugrott a fekete
szekrénybe.
– Hova tetszik? – kérdezte a kocsis.
Andor egy pillanatra, csak egy pillanatra tétovázott.
– Hozzád! – kiáltott egy határozott hang a kocsiból.