A temetés napján Andort a budai kerületi kaszinó egy kis küldöttsége
kereste fel, hogy „a kaszinó részvétét előtte kifejezze“. Mind öreg urak
voltak, az apja régi barátai, akik húsz esztendőn át ferbliztek és
választottak kormánypárti képviselőt az öreg Aradival. Utóbb a kaszinó
egy választmányi üléséből hivatalos részvétiratot kapott, úgy hogy
illendőnek tartotta, ha egyszer elmegy a kaszinóba és az öreg uraknak
személyesen köszöni meg a kerületi gyász e korrekt megnyilatkozásait. A
lakásba is haza kellett már egyszer menni, ahol a temetés óta nem volt.
Ezt a két teendőt egymáshoz csatolta, a tetejébe tett néhány kisebbet: a
kövér Julinak és a házmesteréknek valami összeget kell adni a temetés
alkalmából – és az egészet letette egy sarokba, mint a vasúti hordár az
utas holmiját, azzal, hogy majd érte jön az utolsó percben.
– „Ma lesz mindez“ – mondta egyszer, mikor napos volt az idő, a nyár
visszajött, mintha ittfelejtett volna valamit.
Aznap Olga az elmaradhatatlan sétán idegesnek mutatkozott. Háromnegyed
egy körül, mikor a fiú megemlítette, hogy ma délután elvégzi a
felszaporodott teendőket, azt kérdezte:
– Nem is ebédel a szigeten?
– De igen – mondta Andor és észrevett a kérdésben egy kis gyanús
mohóságot.
– Miért kérdi?
– Semmi… Csak kérdeztem.
Még soha nem ebédeltek itt együtt. Egy órakor vagy fél kettőkor Olga
hajóra szokott szállni és hazament Irmához. Andor már többször gondolt
arra, hogy itt kellene tartani ebédre Olgát, de mindig visszatartotta
magát ettől. „Nővel ebédelni“ – ez még mindig valami furcsa dolog volt
az ő fejében, ilyesmiben önkéntelenül is a családja eszével
gondolkozott. De még ennél is rejtettebben egy másik érzés tette a
szájára az ujját, mikor már majdnem kimondta a meghívást: még megvolt
benne a vőlegényi tartózkodás attól, hogy nővel mutogassa magát egy teli
vendéglőben. Séta, az más. De ebéd, kettesben, nyilvánosan, ez sértette
a lelkében valakinek a jogait, aki már nem törődött e jogokkal, de
akivel titkos és jóleső kapcsolatot érzett, mikor még mindig tisztelte e
jogokat. Olyan ez, mint mikor a halott holmijához sokáig nem mer nyúlni
az ember: maradjon a fésűje ott, ahová utoljára tette. Végül ugyan jön
az élet és fésűt és egyebet megmarkol és ide-oda rak, mégis az emberben
van valami „addig is“ – és „most még egyelőre“, ami talán a jobb
részéből való az embernek, a tűrhetőbb önzései közé tartozik.
De most bántotta az a gondolat, hogy ez a lány talán már régóta szeretne
vele ebédelni, éppen ezért a nyilvánosságért; talán megalázza az, hogy
soha nem hívja.
– Örülnék… – mondta zavartan – ha egyszer… velem… talán ma délben…
– Isten ments, – mondta a lány – nem is tudja, mért kérdeztem. Azt
hittem, nem ebédel itt. Már örültem.
– Mért?
Restelkedő mosoly ment a szája körül, egy kis fanyarság is volt benne:
– Ma idejön ebédelni Irma, fél kettőkor.
– Hisz az nagyszerű – mondta a fiú, megkönnyebbülten, hogy így hárman
lesznek.
– De nem egyedül… az is vele jön… az a…
Intett a kezével. Ez Rodicsot, az ügyvédet jelentette. És szaporán tette
hozzá:
– Nekem velük kell ebédelnem és maga úgyis meglátna ott velük… azért
mondom meg, mert mindjárt itt lesznek és én nem akarom…
Elkomolyodott, szinte haragos lett. Restelte, hogy az ügyvéddel ebédel
itt. Andor még azt hiszi: ő hozta ki őket, még azt hiszi: be akarja őt
mutatni Rodicsnak, bele akarja keverni őt ebbe az ő gyűlölt családjába.
– Tegye meg nekem azt a szívességet, – mondta – hogy ne is nézzen oda,
hagyjon engem velük… hisz tudja, hogy milyen jól érzem én velük magamat…
Idegesen mozgott az ajka.
– Megyek a hajóhoz, várni – mondta hirtelen, kezet nyújtott, jól
belenézett a fiú szemébe és elment. Sietve indult, de aztán beletalált
hosszúléptű, komoly járásába, amiben Andor, mikor így utánanézett,
mindig valami komikusat érzett.
Andor már a tésztánál tartott a vendéglő fedett terraszán, mikor a
gyéren elszórt őszi ebédelők közt az egyik asztalnál megjelentek. Rodics
doktort most látta először. Az ügyvéd, aki a klub bakk-szobájában és a
lóversenytéren folytatott oly erős és ismert prakszist, elég elegáns
ember volt. Kerek, színtelen arca a rövidre nyírt őszülő
fogkefe-bajusszal joviális benyomást tett, szép szelíd kék szeme volt,
kis pocakos termetére jó ruha símult. Valami puffadtság volt az arcán és
az egész megjelenésében, különben rendes ember hatását tette volna. De
így volt rajta valami beteges, sőt fájdalmas vonás. Az arcának a
jóságossága is mintha nem lelki, hanem testi bélyeg lett volna:
szívbajos embereknek van ilyen megbocsátó, szomorún-kedves arcuk. Andor
nem találta ellenszenvesnek.
Olga csetlett-botlott az asztal körül, mikor elhelyezkedtek. Nem tudta,
hogyan üljön: háttal kerüljön-e Andornak, mert szembe a világért se
akart ülni vele. Elszégyelte ezt a botorkálást, túlhangosan és kínosan
nevetett, végre is úgy ült le, hogy a profilja került Andor felé. Irma
mosolygott rajta, valamit mondott az ügyvédnek s Andorra nézett. Andor
köszönt, és Irmával együtt Olga is meghajtotta feléje a fejét. Az ügyvéd
ravasz arccal súgott valamit Olgának, Olga haragos lett és a tányérba
nézett. Olyan világosan érezhető volt a kínlódása és a restelkedése,
hogy Andor megszánta, sőt szerette ezekben a percekben. A tisztaságnak
és az érzékeny jóízlésnek a lázadozása nyomorgatta szegény lányt ott az
asztalnál. Irma hangos beszéde, az ügyvéd bizalmaskodása a pincérrel:
„nézze, édes barátom“ és „gyere csak ide, öcsém“, és ahogy Irma
mindkettőjüknek kiadott a tálból, ez mind gyötörte. Minden gyötörte,
amit Andor megláthatott vagy meghallhatott. Szerette volna, ha Andor már
elmegy, boldog volt, mikor látta, hogy feketekávét visznek neki, majd
hogy hallotta a hangját, mikor azt mondta: „Kérem, fizetni.“ A fiú
részvétet érzett és tartozást, amit le kell róni, ajándékot, amit adni
kell. Fizetett és fölkelt. Olga éppen készült magában arra, hogy most
elmegy mellettük és köszönni fog, mikor egyszerre maga előtt látta,
amint odalépett az asztalukhoz és kezet csókolt Irmának. Olga meleget
érzett az arcán, az első pillanatban vad kavargást a szívében, de aztán
rögtön boldog büszkeséget, mialatt Andor bemutatkozott Rodicsnak és
széket húzva az ügyvéd és Irma közé, leült hozzájuk, egyszerűen mondván
feléje:
– Mi már találkoztunk… a hajónál.
Rövid ideig diskuráltak, az ügyvéd kedves volt, de egyszer ezt mondta:
„Olga nagy zavarban van, ne haragudj, de azt hiszem, das macht die
Liebe“. Andor nem válaszolt, Olga pedig, aki csak ettől félt, sáppadtan
gondolt arra a hosszú és éles tőrre, ami annyiszor jutott az eszébe,
mikor Rodics tréfálni kezdett vele. Megkönnyebbült, mikor Andor
búcsúzott, de boldog volt. Az oly szép volt Andortól, hogy ideült. Az
utolsó pillanatban Irma túlzott mosollyal mondta Andornak:
– Kedves doktor, legyen egyszer szerencsém vacsorára, mikor Somogyi is
ott lesz. Tudom, milyen jó barátok.
Olga figyelve nézett Andorra.
– Kezét csókolom, – mondta ez – nagyon köszönöm.
– Számíthatok rá?
– Kérem.
Biccentett feléje vagy hármat a vörös-szőke fejével, s mikor már elment,
őszinteség nélkül mondta:
– Kellemes fiú.
Az ügyvéd Olgát nézte és mikor a haragjával találkozott, azt mondta:
– Tessék?
– Nem mondtam semmit – szólt Olga.
– Én se – vigyorgott az ügyvéd és visszamerült a tányérjába.
„Mit fog hinni?“ – kínlódott a nagy fekete lány. – „Azt fogja hinni,
hogy azért hívják meg, mert ők is azt akarják, hogy elvegyen, mert
gazdag fiú. Azt fogja hinni, hogy én hivatom meg, Istenem.“ Nem tudta,
örüljön-e annak, hogy meghívták, vagy bosszankodjék, de a lelke mélyén
örült, csak nem tudta, hogy örül.
Andor a kaszinóban feltünést keltett. Az öreg urak abbahagytak egy zajos
alsóst, mikor hozzájuk lépett. A legszélesebb vigyorgásból ismét
gyászküldöttségi mélabút öltöttek, mikor a fiú halkan és zavartan
elmondta a köszönetet.
– Ne zavartassák magukat, – mondta nekik Andor, mikor egy másik
asztaltól Nagy Ervin jött feléje – méltóztassanak csak tovább…
Az öreg urak tovább méltóztattak, az első percben még komoran szedve és
nézve a kártyát, de mikor az osztó kezében felvillant az adú, ismét
megkedvesedve és harsányan nyilatkozva egyik a másik után.
Nagy Ervin karonfogta Andort.
– Jársz ide?
– Nem én. Csak megköszönni jöttem a részvétüket… olyan kedvesek voltak,
mikor szegény apám…
Nagy Ervin alakos komolysággal nézett rá a monokliján keresztül.
– Még nem is volt alkalmam – szólt az ügyes társalgó hangján s megrázta
a kezét.
– Fogadd részvétemet – mondta határozottan. Ez úgy hangzott, mint valami
kommandó. Volt benne valami ellentmondást nem tűrő, a stréber
ügyvédkéknek az a biztonságos kurtasága, amely a pesti életrevalóság
ritmikája, ok nélkül bátor és éles, valahogy a monoklihoz illő, mintha
azt fejezné ki: ha nem fogadod a részvétemet, velem gyűlik meg a bajod,
sajnálom kérlek.
Ez van úgy az ember életében, hogy a piszkos iskolatárs így
kitisztálkodik. Az ember sokáig nem látja az esetlen, pápaszemes,
pattanásos, hosszúnyakú, alacsonygallérú, rövidnadrágos fiút, aztán
egyszerre egy símaarcú monoklis fiatalember áll előtte, magas gallérral,
vasalt nadrágban és az életformák oly könnyed kezelésével, mintha két
jobblába volna. Nagy Ervin most már dr. Nagy Ervin ügyvéd volt, apjának,
a híres Nagy Fedornak ügyvédi irodáját vezette; nemcsak a budai kerületi
körbe, hanem a szabadelvű pártkörbe is eljárt a monokliját csillogtatni,
hirtelen-mély főhajtásokkal üdvözölni az öreg törzs-képviselőket, bátran
tegezni vissza volt minisztereket, pattogtatva, hogy: „kérlek bátyám“ és
„parancsolj méltóságos uram“, sőt „alázatos szolgád kegyelmes uram“.
Andor megriadt, lelkében visszahúzódott tőle, mikor ezt megérezte rajta,
a beszédjéből, néhány közömbös mondatából, melyek elmondása alatt nem
Andorra nézett, hanem a nagyterem kártyázó csoportjai közt keresgélt a
monoklijával.
– „Ez megy, előre“ – gondolta, mikor ment mellette, szinte vitette magát
vele, a karjába fogózó fiatal eréllyel, az üres erőszakkal, ami Nagy
Ervinnek mindenéből sugárzott: a hangjából, az ablakos szeméből, a
fejtartásából, a rugalmas rövid lépéseiből, az arrogáns, felálló kis
orrából, a monoklitól kihívó egész arcából, amelynek jobbfele az üveg
tartásától olyanná fintorodott, mintha azon az oldalon valami
kellemetlen szagot érezne.
Kíváncsi volt, hogy beszél-e Elláról. Nem beszélt. Pedig tudta róla,
hogy még most is jár a házhoz. Valamikor, még amikor két üveget viselt
és ijedt volt az arca, nagyon szerelmes volt Ellába. Vajjon szereti-e
még most is? Tudja-e, hogy Pécsi Lajos elveszi? Mit szól ehhez?
Valószínűleg semmit, valószínűleg lenézi, mert szegény lány, és mert
egész fellépése olyan, mint aki nagyon megfontolja, hogy mennyi pénzzel
nősül és még akkor is megválogatja a családot a karriérje szempontjából.
„Irígylem, irígylem, irígylem“ – gondolta. – „Boldog ember, istenem,
miért nem vagyok én ilyen?“ A kaszinó, s a hozzáfűződő sok politikai
emlék most egy kicsit megmozgatta benne a régi dolgokat: a karriért, az
előmenetelt, – eszébe jutottak apja esti beszélgetései az anyjával,
főként választások előtt, a nagy izgalmak, mikor a törvényhatósági
bizottsági tagokról volt szó, a vérengzések a szavazólistákon, – ebbe
még szegény anyja is beleszólt néha nagy-szelíden, soha valaki ellen,
mindig valaki olyan mellett, akit ki akartak hagyni – megcsapta ez a
füstös és férfihangos érvényesülési levegő, amelyben Nagy Ervin oly
biztosan és oly fennen hordozott szimatoló piszeséggel járt. Aztán
hirtelen, érezve, hogy most már nem marad itt sokáig, hideg unalmat
színlelve szólt Nagy Ervinnek:
– Ellát mikor láttad?
– Ma ebédeltem ott – mondta ez, fixírozva egy vitatkozó csoportot, ahol,
úgy látszik, megtalálta azt, akit keresett, – ma ebédeltem náluk Pécsi
Lajossal.
Andor próbált beleilleszkedni a nemtörődömhangba:
– Ez már perfekt… Pécsivel? – kérdezte könnyedén.
– Azt hiszem – mondta Nagy Ervin, egyre élesebben nézve a vitatkozókat
és lassan elbocsátva Andor karját.
A kaszinóból hazament, a kövér Julihoz. Pénzt adott neki, külön
ajándékot, úgy hogy ez kezet akart csókolni. Aztán pénzt a házmesterék
számára is. Mindezt az előszobában, a fekete ónémet, faragott padon
ülve, még a kalapját se véve le.
– Nem tetszik bemenni?
– Nem.
Elgondolkozott:
– Minek?
– Csak úgy… gondoltam – mondta a kövér Juli, nagyot és lassút sóhajtott,
nem annyira érzésből, mint tisztességtudásból.
– Na, megyek – állt fel a fiú.
– Fiatalúr kérem, – szólt Juli, zavartan mosolyodva el – nagy kérésem
volna.
– Na? – mondta Andor, már az ajtóban.
Juli izgatott lett, a konyhaajtóhoz szaladt, felrántotta és bekiáltott:
– Mariska!
– Az én kis lányom – mondta őszintén boldog derüvel az arcán, mikor a
küszöbön megjelent egy szőke lány, szinte rémült alázatossággal az
arcán, tisztán, üdén és szegény ruhájában túl-szépen, mint ápolt francia
parasztlányok a kellemes festményeken, túlnagy és ijedt szemekkel, s
egyenesen Andor felé ment, hogy kezet csókoljon neki.
– Hagyja fiam – rántotta el Andor a kezét, zsebredugta, és ránézett a
lányra.
– Fiatalúr kérem, – hangzott a kövér Juli hangja siránkozó-boldogan – én
itt egyedül vagyok a lakásban, mint egy öreg láncoskutya… tessék
megengedni, hogy a kislányom itt lakjon velem… Ő majd segít nekem,
nagyon csöndes lány és dolgos… Tizenhat éves múlt…
Még beszélt volna, de Andort idegessé tette az, hogy ez a lány olyan
szép. A vén Juli lánya. Régen, – most felrémlett benne, – hallott otthon
arról, hogy a Julinak gyereke van. De „gyereke van“ ez más volt, mint
ami most itt állott előtte.
– Hogyne, hogyne – mondta. És mialatt Juli megint beszélni kezdett: –
Jól van, jól van.
Juli beszélt, beszélt, az istent említette, a jóságot, a boldogult
nagyságos urat és a kedves mamát, miközben Andor az ajtóhoz lépett.
– Köszönd meg a fiatalúrnak – hangzott mögötte.
– Jól van – mondta Andor, az ajtót kinyitva, hogy menjen már a szapora
hála elől, mikor a balkezén valami meleget érzett: a szőke kis nagyszemű
törvénytelen némán megcsókolta a kezét, már ideje se volt elkapni előle.
Bosszúsan nézett le rá, találkozott a pillantása a félénk szemekkel,
amelyek tétova mosollyal néztek fel rá, tisztelettel, mint valami nagy
hatalomra, élet-halál urára, a gazdára, akinek a jó vagy rossz kedvétől
függ minden. Szinte bántó volt ez a jobbágyi feltekintés, sietve hagyta
ott, ment le a lépcsőn és önkéntelenül is hozzányúlt a kezefejéhez, ahol
a lány megcsókolta. Kellemetlen érintés volt ez, nem szokta meg az ilyet
a keze, és egy pillanatig még az is bántotta, hogy a gyereknek ilyen
merengően szép az arca és olyan puha és nedves volt a szája, mint a kis
borjú orra, mikor parancsszóra és a vén cseléd siettető integetéseire
kezet csókolt neki.