I.

A szigeten hullottak a falevelek, szeptember közepe felé már olyan

sűrűn, hogy nem söpörték miattuk többé az utakat. Olyan ilyenkor a

sziget, mint a kedves hölgy, aki az első ősz hajszálakat még kitépdesi,

de aztán bús mosollyal megadja magát a hervadásnak. Andor most gyakran

sétált hosszan és egyedül, fekete ruhában, a ritkulólombú fák között,

amelyek fölött borús, de világos volt az ég, mostanában mindig

felhőtelen és egyenletesen világító. Hallotta az embereket beszélgetni

az úton. Nem szerette a beszédjüket. A sziget őszi szépségeit évről évre

mindenki újra mondja egy-egy nőnek, nyugodt felsőséggel, mintha ő

csinálná azt, hogy ez ősszel ilyen szép. A sziget ezzel sokat veszít

igazi barátai szemében, mint Velence, ahová lehurcolja mohó szépérzékeit

minden jobban-nősült ügyvéd, – hat hétig mindenki költő az esküvője után

és bekeni Velencét ezzel a múló láz-állapotával, színesen piszkítja,

mint a gyorsan evő éhes ember az abroszt. Így a szigetet is

összesétálják az alkalmi hódítók, szelíd fényű őszi égboltját megköpik,

mint a legyek az ablakot. A sziget bokor-zugai, elegánsan kanyaruló

útjai és az iszapos földben túlhízlalt óriás-platánjai az egész nagy

Magyarország érzelmi memóriájában milliószor szerepelnek, és ezzel már

valami iparszerű szerelmi jelleget vesznek fel. Andornak főként népes

vasárnapesték után az az érzése volt, hogy ezek a fák és bokrok a rájuk

boruló éji csöndben úgy suttognak, mint a nász-hotelek személyzete,

mikor osztozik az elutazott boldogok borravalóján. Szomorúan élt a

szigeten.

Olga a déli napfényben sokat sétált Andorral a nagy főúton, amelyre

minden nap jobban látszott be a megáradt sárga Duna, mert a lombfüggöny

ritkult a parton. Ezt az őszi szépséget ő újnak és a sajátjának

tartotta. Sokat várt ettől a hangulattól, amelybe oly bánatosan illett –

gondolta – a gyászruhás, kissé megtörött hangú fiú és az ő saját nemes

komolysága, mellyel szerelmesen, de magát a világért el nem árulva

lépdelt a sárga leveleken Andor mellett.

A temetésen ő is ott volt. Komoly szerénységgel állt meg a sok ember

közt, csak arra ügyelve, hogy legalább egyszer találkozzék Andor

pillantása az övével. Mikor ez megtörtént, s ő érezte a bágyadt

köszönetet a fiú szemében, visszahúzódott a rokonok mögé, az ismerősök

foszladozó csoportjába. Azok közé állt, akik nem mentek ki a temetőbe,

hanem a kapu előtt várták meg, míg a fekete kocsi elindul a budai ház

elől. Andor ide hazahozatta az öreg Aradi testét, hogy a maga házából,

ugyanabból a szobából induljon el az öröklétbe, mint valamikor a

felesége. Rácz Miklós ült Andor mellett a kocsiban, mikor a temetőbe

mentek. A Csirke nem mert elmenni a temetésre, sok minden okból: nem

szerette a halált, félt is, hogy ismerősök látják meg és elárulják

Révésznek, meg alázatosságból is, – ő odadobta kis életét az Andor borús

fiatalságának, de ebből nem csinált nagy esetet, úgy taksálta, hogy

nincs joga rokoni szerepre a fiú nagy magánügyében. Szerénységből,

okosságból és félelemből maradt otthon.

Somogyi tűrhetetlen volt a temetésen. Ő látta el Andor életében annak az

embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan: a temetési

tolakodó, a gyász-poloska, aki az ismeretlenségből, vagy a

félismeretségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángos sötét

lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedik helyettünk, mint

valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik a temetőben,

kétségbeesetten néz le a sírban eltünő koporsóra, utolsónak szorít

kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsik közt, s azontúl az

életben, mikor az ember nagyritkán látja, mindig gyászosan köszön.

Somogyi az első sorokban állt, a fekete rokonok közt, akik idegenül

néztek rá, mert komorabb és intranzigensebb volt, mint ők. Elsőnek vett

elő zsebkendőt, mikor a pap beszélni kezdett, és szigorúan nézett hátra

a beszélgetőkre. Majd fájó arccal rendezkedett is a kocsik között, mint

fekete násznagy az öröklét fekete lakodalmán. Meg-megcsóválta a fejét,

mikor egyes kopottabb rokoncsaládok túlmohón rohanták meg a négyüléses

batárokat, a szegény rokonok örök gyászpompa-imádatával és

kocsi-éhségével, mely a hosszú úton fontoskodva élvezi a városi járókelő

bámulását, mikor az megáll és elandalodik a temetés láttára. Somogyi

cilinderben volt és ezt a cilindert soha többé nem lehetett elfelejteni

a fejéről.

Andor a temetés után hosszú és őszinte bocsánatkérő levelet írt Olgának,

amire ő azzal felelt, hogy egyszer délben megjelent a szigeten és

lehivatta a portással. Olga szerelmes volt, de ezt a szerelmét

hátratette valahová a lelkében, s elébe bocsátotta komolykodó baráti

érzéseit, anyás és asszonyos tapintatosságait, amelyekkel Andorra

tisztességes családi benyomást akart tenni. Mintha hitvesi próbaidőt

kellene végigszolgálnia. Keserű szívóssággal élt most már annak a konok

célnak, hogy feleségül vétesse magát Andorral. Ez a vágy most már

kergette őt, úgy érezte, hogy menekül Irma és Rodics vad-hitvesi

életének tisztátalan levegőjéből. Szerelemről nem beszélt Andorral.

Kérdései Andor testi és lelki állapotára vonatkoztak: aludt-e, volt-e

étvágya, nyugodtabb-e, gondolja-e, hogy nemsokára hozzákezdhet a

tanuláshoz. Ami kis részletet meghallott Andortól a magánügyeiről, azt

megragadta, közös üggyé tette. Így érdeklődött a budai lakás sorsa

iránt, komolykodott, hogy mi lesz a kövér Julival és ki vette át az

ügyvédi irodát a kamara megbizásából. Mikor Andor néha a vagyoni dolgait

egyszerű őszinteséggel említette előtte, úgy tett, mintha nem figyelne

oda. Erőltette, hogy őt Andor anyagi ügyei nem érdeklik, kissé ostoba

ízlésfitogtatással eltolta magától a pénzügyeket, mutatni akarva, hogy ő

önzetlen lelki barát, aki még talán szenved is, ha előtte a hirtelen

gazdag fiúvá változott Andor anyagiakról beszél.

A szigetre mindig délben jött. Oly pontosan járt a megcsöndesedett

fiúhoz, mint valami hivatalba. Mikor Andor a hajóhíd végén állva

közeledni látta a déli hajót, mindig biztosra vette, mint a gyerek a

zongoratanárt. Olgának ebben az órárapontos megjelenésében, mikor

hintázó-hosszú lépteivel feléje jött napernyője alatt a kikötő hídján,

volt valami fodrásznészerű megbízhatóság és unalom. Olga úgy jött a

hosszú fahídon, hogy oldalt nézett ki a napernyő alól a delelő naptól

gyémántos vízre, nem pedig keresgélve a szemével a parton várakozók közt

azt, aki hozzá tartozott, – amit minden kis polgári nő megcselekedett,

még az is, akit nem várt senki. Olgán kívül csak a sziget örök vendégei,

az apácák néztek a vízre, mikor a hídon a sziget felé jöttek, de ezek

legalább tudhatták, hogy nem várja őket a híd végében senki. Ez még

mindig az a kínosan korrekt nyugodtság volt Olgában, amit azon a

keserves éjszakán erőszakolt magára, mikor a körúton sétáltak, s mikor a

fiúból zavaros-tüzesen láng és salak ömlött feléje. Ez – szerinte –

piszkosan kitörő, de majd csak elmúló kamaszfantázia volt, ami

megülepedik és kitisztul ennyi hű komolyság hatása alatt.

A Csirke soha nem jött a szigetre. A Rottenbiller-utcából elment lakni,

most szép nagy szobája volt a Dohány-utca végében, a földszinten, külön

bejárattal a lépcsőházból, ahol nem törődött senki azzal, hogy mikor jön

vagy megy, egyedül van-e, vagy nem. A Horn-palotából pedig

visszadöcögött a bútorszállító-kocsi a budai lakásba, visszavitte a

bútort, az öreg Aradi régi karosszékét, a vastag jogi könyveket és az

asztali állónaptárt, amely most megint hónapokat késett. Andor a

szigeten akart maradni addig, amíg a szállókat be nem csukják. Híre

járt, hogy az idén megpróbálkoznak a régóta tervezett téli szezónnal, és

lehetséges, hogy egyáltalán nem zárják be a kis szállót. Egy napon

szekér jelent meg a szálló mögött, amely tele volt egyforma kis

vaskályhákkal. Andor szobájába is beállítottak egyet – fellélekzett,

mikor hozták. Örült, hogy talán télen is itt maradhat. Boldogtalan volt

arra a gondolatra, hogy visszatérjen a budai lakásba, amelyben most már

a kövér Juli uralkodott egyedül, aki elküldte a szobalányt, a sajátmaga

szerény kis háztartását vezette és minden elsején pontosan megjelent

Andornál a kiadásai számlájával, meg a fizetéséért.

Andor a Csirkével majdnem minden nap találkozott. A Csirke augusztusban

megvalósította régi álmát: otthagyta a Moulin gyilkos éjszakáit és

elszerződött a Népszínházhoz, ahol táncos kóristalány lett,

harmadrész-annyi fizetésért, mint amennyit az éjjeli helyen kapott, de

színházban, színházban! – színháznak volt a tagja, még az is megtörtént

vele, hogy a neve a színlapra került. És nem kellett reggelig

fennmaradni, és megszűnt az örökös harc az üzletvezetővel, hogy: menjen

be a szeparéba az urakhoz, és miért szökött ki a szeparéból az uraktól

és miért ment el olyan korán – reggel négy órakor – és mit gondol

tulajdonképpen?

Révész úr azóta nem is látta Andort. Eszébe se jutott, hogy Andor azért

nem jelenik meg soha a Moulin tánctermében, mert gyászban van. Sokáig

nem is tudta, hogy Andor gyászol, ezt a hirtelen elmaradást annak az

ígéretnek tulajdonította, amit Andortól a keserves reggelen kapott a

nyugati pályaudvar előtt. Tisztelte és méltányolta ezt az úri

szótartást, bár természetesnek találta, mint mindenki, aki az ilyesmiből

hasznot húz. Ezzel a Csirke helyzete is könnyebb lett: nyugodtan mondta

Révész úrnak, hogy ő se látta Andort a pince-jelenet óta. A Csirke

nyugalommal és okosan hazudott mind a kettőnek. Andornak azt mondta,

hogy szakított Révész úrral. Andor érezte, hogy ez nem igaz. De a Csirke

oly okos és derék lány volt, hogy Andor lassan-lassan rábízta ennek az

ügynek a rendezését. Úgy tett, mintha mindent, amit mond, elhinne neki.

Nem akart útjába állani a Csirke diplomáciájának, rájött, hogy csak

ennek a szegény lánynak okoz bonyodalmakat, ha kamaszkodik és

követelőzik. És a Csirke olyan hálás volt neki ezért, hogy érezni

lehetett a háláját, minden nap, még a szerelmén is, amely egyre

odaadóbbá, egyre rabszolgaibbá vált. A Csirke végleg felolvadt ebben az

első igazi szerelmében, amely annyi nemi nyomorúság után áradt el rajta

véghetetlen boldogsággal. Andor megszerette és kedvelte a Csirkét, néha

igazán melegen gondolt rá, okosnak és mulatságosnak találta, de a

legmelegebb érzése az volt iránta, mikor sajnálta. Ennél többre nem

vitte nála a Csirke, dacára a mindennapos és fiatalosan teli viszonynak.

De a Csirke még önmaga előtt is úgy tett, mintha neki teljesen elég

volna az, hogy csak ő szereti a szeretőjét. A Csirke, mikor erről

gondolkozott, nagyon érett volt, tizennyolc éves kis öreg volt, okosan

tudott bánni a saját szívével is. Csak akkor nyugtalankodott egy kicsit,

nagyritkán, mikor előadás után, a színházból kijövet, meglátott egy-egy

nagyon izgatott fiatalembert, akiről tudta, hogy valamelyik

kóristalánynak a szeretője, s aki ott türelmetlenkedett a kiskapu előtt.

Őt nem várta Andor soha a színháznál, ő minden nap el volt készülve

arra, hogy Andor nem jelenik meg a megbeszélt találkozón. Őt legföljebb,

ha Révész úr várta komoran és előre elkészített szemrehányásokkal.

Tulajdonképpen nagy kínlódás volt az, ahogy a Csirke berendezkedett.

Révész urat sajnálta és azt akarta, hogy lassan szokjék le róla ez az

ember. Szegény Csirke tehát csalta Révész urat, mint oly sok nő, aki nem

azért csalja meg a férjét vagy a szeretőjét, mert rossz, hanem azért,

mert jó. A szerelmes és tehetetlen férfi, aki végül már nem tudott

mással hatni a hidegülő lányra, mint azzal, hogy nem bírja nélküle az

életet, kényszerítette a Csirkét arra, hogy kímélje őt, mikor fel nem

tartható érzéssel megy egy másik férfi felé. Révész úr megvárta a

Csirkét a színháznál. A Csirke azt mondta neki, hogy beteg, orvoshoz

jár, beteg, mint akkor régen Kecskeméten volt. A Csirke régi recepteket

mutogatott Révész úrnak. Heteken át csinálta azt, hogy hazakísértette

magát vele a színháztól, a kapunál elbúcsúzott tőle, becsöngetett és

bement, várt egy kis negyedórát, aztán kicsöngetett és kijött. Szaladva

ment ilyenkor a Terézvárosi Kávéházba, a pincébe, a kuglizó mellé, a kis

különszobába, ahol Andor várta. Ott ketten megvacsoráztak és aztán

együtt mentek felhajtott fedelű kocsin vissza a Dohány-utcába, a

különbejáratú nagy szobába.

Szegény bujkáló kis élete nem volt könnyű: volt eset, hogy Révész úr,

aki végül már nem hitt abban, hogy a Csirke beteg, mindig beteg, úgy

erőszakoskodott, hogy bement a Csirkével a házba. Ilyenkor a

házmesternek titokban el kellett szaladnia egy kávéházba és telefonálni

a Terézvárosiba, hogy mondják meg Aradi doktor úrnak, hogy a kisasszony

nem érzi jól magát, ma nem megy oda. Hazugságnak ez nem volt hazugság. A

kisasszony ilyenkor nem érezte jól magát, isten látja a lelkét, nemcsak,

hogy jól nem, de nagyon rosszul érezte magát. Pedig Révész úr az ő egész

elkeseredett életét adta volna oda, hogy a kisasszony magát jól érezze,

Révész úr szenvedélyes és egyben gyöngéd volt ilyenkor. Révész úr nagyon

nyomorult volt, mert valahol mélyen az úgynevezett lelki élete alsó

sodraiban öntudatlanul is érezte, hogy semmi nem igaz, amit a Csirke

mond, csak az igaz, hogy őt itt már nem szeretik. Ez még az ő nyomorú

létében nem is lett volna katasztrófa. De azt is érezte, hogy itt már

mást szeretnek. Hogy kit, azt nem lehet tudni, de nem is kell keresni,

mert ez az egész kérdés oly elviselhetetlen volt Révész úrnak, hogy nem

akart gondolkozni rajta. Elfordította tőle a fejét, mint asszonyok a

vértől. Révész úr oly nyomorult és oly züllött volt, hogy kiirtotta

magából a kíváncsiságot és most csak görcsösen ragaszkodott ahhoz a

nagyritkán érvényes szabadjegyhez, amelyet a Csirke szánalma és

emberségessége adott neki. A Csirkét az igazi szabad-lányok feneketlen

méltányossága a részvét kis szolgálójává tette. A Csirkét egy nagy és

tömör emberiség köpte le egyértelmű felsőséggel, mialatt ő a szenvedő

embernek odaadta egy másikba szerelmes bús kis testét, mert a maga

szenvedését nem becsülte annyira, mint a másét.