A pincében kuglizó volt, de ez most elhagyatottan kongott, mikor
keresztülment rajta. Budán, a kopasz Turnovszky első iskolájában, a
kertben, ott is volt kuglizó, nagyon régen. Akkor ők gyerekek voltak. Az
öregek játszottak, ők a kertből csak a golyókat hallották, amint dörögve
rohantak fel a fadobon és megszelídülve gurultak vissza a vályún.
Végignézett a sötét kuglipályán, meg is állt egy pillanatra, s lenyúlt a
vályú végébe, ahol a golyók voltak. Visszaemlékezett arra, hogy a nehéz
golyóknak jó faillatuk van, ami játék után is megmarad az ember
tenyerében. Körülnézett, hogy nem látják-e és megszagolt egy golyót. Ez
a gyantás illat, amit azóta sem érzett, hirtelen visszahozta gyermekkora
kedves budai vasárnapjait, az ingujjas bácsikat és a rövidszoknyás,
kurtahajú Turnovszky Ellát a kert zöldje közt. Óvatosan tette vissza a
golyót, hogy ne koppanjon, tovább ment, benyitott a különszobába,
ahonnan a zongoraszó és a Csirke éneklése hallatszott.
– Jó estét! – mondta és mosolyogva állt meg az ajtóban. A zene egyszerre
elhallgatott. Nagy füst volt a kis szobában, mindenki cigarettázott. A
Csirke felragyogott, azonnal ugrálni kezdett és elvette tőle a kalapját.
Révész úr fölkelt a pianinótól és nagyon alázatosan ment elébe, kezet
szorítani. Rácz Miklós a nagy zöld pamlag sarkába volt süppedve, onnan
füstölt és jóakarattal villogott feléje vastag szemüvege mögül. Ő ivott
a három közül legtöbbet. Csirke volt az egyetlen, aki kiabált, de ő volt
köztük a legjózanabb.
– Poharat! – kiáltott a Csirke a pincérnek, aki Andor után bejött.
– És még egy üveggel – vezényelt Rácz a pamlagsarok mélyéből.
– Kérem, – mondta Andor – ne zavartassák magukat, muzsikáljanak tovább.
Leült Rácz mellé a pamlagra és rágyújtott. Csípte a szemét a nagy füst
és az erős világosság, de nem volt kellemetlen, máris érezte, hogy ez
az, ami most kell neki. Nógatta Révész urat, aki néhány perc mulva már
tovább verte a zongorát a Csirkének, aki fáradhatatlanul táncolt és
énekelt, forgott és kurjongatott a kis szoba közepén, a lámpa alatt, és
magasra rugdalva csontos kis lábait, a tükörbe csinálta legmerészebb
figuráit. Rácz, mint valami basa, elégedetten vigyorgott, mélyen
belecsúszva a pamlagsarokba és buzdította a Csirkét, hogy még magasabbra
rúgjon. A Csirke dísztelen rövid fekete ruhában volt, mint valami
balletnövendék. A szoknyáját néha derékig fölemelte ugrálásközben,
tréfásan mutogatta magát fekete nadrágjában. A legszemtelenebb
mozdulatait is megkomolyította ez az ő munkásruhájuk, amiben tanulni
szoktak: a rövid fekete szoknya és a térdnél gummival leszorított bő
fekete bugyogó. Rácz muzikalitás nélkül bömbölt néha bele a zenébe,
Révész pedig verte az angolt, mint valami automata, egyforma erősen és
gépies taktusban. Úgy szólt a keze alatt a zongora, mint egy varrógép. A
pincér, aki az új üveg pezsgőt hozta, kitempózta a rugdalózó Csirkét és
vizespohárba töltött Andornak is. Aztán Ráczhoz fordult:
– Nincs már ott se, kérem. Hazament.
Ez az ábrándosszemű kéjes úrhölgyre vonatkozott, akit már a harmadik
helyen kerestetett telefonon Rácz. A fehérvállú érzéki szépség végül
mégis csak pénzkérdés volt, és most Rácz elég részegnek érezte magát
ahhoz, hogy akár egy félhavi fizetésével is váltsa meg a boldogságot.
Gyötörte a kívánság ezután az éjjeli grófnő-jelenség után, de azért
mégse nagyon bánta, mikor most hallotta, hogy már hazament, oly óriási
pénzösszeg megmaradását jelentette ez, és azonkívül még úgy se lett
volna bizonyos az édeni gyönyör: a kéjes úrhölgy ostoba és unott lény
volt, és Rácz elég rossz megjelenésű férfinak tudta magát.
Andor a táncoló Csirkét nézte és ivott. Az első nagy pohár pezsgő
végtelenül jól esett neki, a második után virgoncnak érezte magát,
percről-percre élénkült és boldogan határozta el, hogy nagyon leissza
magát, innen holtrészegen megy el, a többivel nem törődik. Mohón
cigarettázott, tömte a fülét a lármázó zongoracsengéssel, ami szünet
nélkül, mintha öröktől fogva lett volna és soha nem mulnék el,
betöltötte itt az agyát, becsörömpölte a helyet és az időt, az egész
létezést, agyonverdesett minden más hangot, sőt minden más gondolatot
is. A szemét elfoglalta, szinte telelármázta a szoba közepén ugráló,
pihenni nem akaró lány, aki figurákat talált ki, húszszor is
megismételte ugyanazt a táncugrást, tűzben volt, alkotott, komponált, s
a maga mulatságára és gyakorlására rakta, botlatta, rúgta, csattogtatta
a lábait, a nagy tükörből ellenőrizve magát és unos-untalan beleénekelve
a zongoraszóba.
– Meddig bírja ez ezt? – kérdezte Andor Rácztól.
A Csirke felelt, énekelve és táncolva:
– Reeg-gee-liig… Reeg-gee-liig.
És azontúl folyton ezt énekelte és táncolta: reeggeliig, reeg-gee-liig,
vigyorogva azzal a furcsa, iskolásfiú-szájával, kedvesen és szemtelenül,
nevető okos szemével Andort nézve ugrálás közben, mialatt Révész
féloldalt fordulva verte a pianinót, mert a Csirke lábajárását figyelte
szakértői szigorral. Andor melléje állt, a zongorához:
– Igaz, hogy ön tanítja táncolni?
Verte a zongorát:
– Tessék? – kiáltotta.
Andor túlkürtölte a zenét:
– Igaz, hogy ön tanítja táncolni?
– Nem, én csak gyakorlok vele, néha megkritizálom. De főleg azért tanul
velem, mert tudok zongorázni.
Ott állt előtte a pohár a pianinó tetején, abból húzott, mialatt a
balkeze tovább gyúrta a ritmust. A szeme már egy kicsit felhős volt és
máskor sáppadt arcán most szerény pirosság ült. „Az Isten fizesse meg
nektek,“ – gondolta Andor – „hogy itt lehetek köztetek.“ Hálás volt
nekik a lármájukért, kezdett egy kicsit megnyugodni köztük. De még
mindig elkomorodott a szája és maga elé meredt a szeme, mikor Pécsire
gondolt. Amit pedig Olgával csinált, arra nem is mert emlékezni, az úgy
bántotta. Nem is értette magát. Bolond lehetett ott, abban a félórában.
Szégyelte magát és olyanokat tervelt, hogy valami nagyon szép ajándékkal
engeszteli ki a szegény lányt. Virágot fog neki küldeni. Rengeteg sokat.
Vagy egy új, szép ruhát vesz neki. „De mért tűrte,“ – gyötörte magát –
„mért tűrte szegény, mért nem ütött pofon, mért nem hagyott ott, mért
nem sértett meg?“ Ez fájt neki a legjobban: hogy olyan komolyan és
korrektül viselte magát. Mikor megint ivott, csak úgy egy pillanatra
megint valami vad szeszély buggyant fel benne: visszamenni, felmenni
hozzá, kiengesztelni, megvigasztalni, elborítani elégtétellel, jósággal,
hogy megint hencegjen, visszaadni szegénynek a gőgjét, ami úgy letört, –
oly rettenetes emlék volt az a fehér és tragikus arc a kapu előtt, mikor
a házmestert várta. Szegény kis hideg keze… Mért kellett neki így
megszenvedni azért, mert ő, egy idegen, egy Aradi Andor nevezetű, éppen
ma este nagyon kínlódott és nem tudott magán segíteni?
– Táncoljon velem!
A Csirke állt előtte és a két vállára tette a két kezét. Mosolyogva,
lihegve nézett az arcába, vígan kiáltva mondta, hogy „táncoljon velem“,
de a szemében annyi komoly öröm volt, mintha boldogságot jelentett volna
számára az, ha táncol vele. Innen Révész nyakára dőlt a Csirke és
valcert kért. Révész úr előbb pedánsan befejezte a lármás angolt, aztán
bizonyos tisztelettel, sokkal halkabban és lassabban keringőt kezdett
játszani. A Csirke gyermetegen hajolt Andor mellére és finoman, lassan
táncolt, mint akiért idegen világból való táncos jött. Táncközben
hosszan felnézett rá nagy szürke szemével. Szőke szemöldöke még kormos
volt az égetett dugótól, amellyel „erősíteni“ szokta. Festék is volt még
rajta, s a szőke haja púderes volt. Semmi tisztességes nem volt a Csirke
arcán, akármily komolyan vette is fel táncközben a bálozó bakfis
ihletett kifejezését. A szemében volt csak komolyság, még mindig az
előbbi komoly öröm, amely mintha egy kicsit nagyobb öröm lett volna,
mint amit a táncolás okozott, – öröm, amiben egy csöppnyi félelem is
bujkált. Ahogy Andor táncközben oldalt lenézett a szemébe, olyannak
látta a tekintetét, mint a jólnevelt kis gyermekét, aki felbámul a
vendégre, mert megkívánt valamit, de nem mer szólni. Egy percig
elégültséget okozott neki ez a felfedezés, de aztán megszállta a szívét
a nyomorúsága. Idegennek és utálatosnak érezte a Csirke soványka hátát,
amit táncközben átfogott, a kis bordáit, amiket érezni lehetett az olcsó
fekete selyem alatt, a furcsa színházi-festékszagát, egész fejének,
hajának ezt a mázoltságát és beporozottságát, a csontos forró kis kezét,
ami egyenletesen szorította a hüvelykujja tövét, az egész helyzetet, a
keringőt, mindent, – fárasztó is volt már ez a tánc, amit a Csirke
sehogy se akart abbahagyni, amelynek most már ő vette át a vezetését, le
nem véve a szemét Andorról, – erőszakkal kellett letenni a Csirkét egy
székre, hogy visszadobhassa magát Rácz mellé a pamlagra, mert hirtelen
az apja képe jutott az eszébe és végleg megborzadt magától, úgy, hogy
mohón esett neki a pezsgővel teli vizespohárnak és egy hajtásra itta ki.
Nekidőlt a pamlag hátának és onnan még látta a Csirkét, aki sértődötten
nézett rá a székről. Aztán lehúnyta a szemét. Révész úr Puccinit
játszott és most énekelt is hozzá fakó hangon, meggyőződéssel és az
operaénekesek hanghordozását utánozva. „Hová jutottam, mi lett belőlem?“
– gondolta Andor a lehúnyt szeme mögött, már a bor első kábulatában –
„mi lesz velem, hogy bírom ezt el, mi ez az egész?“ Gyermekesen és
őszintén Rácz Miklós vállára hajtotta a fejét. Rácz megveregette az
arcát. Sejtette, hogy valami baja van, de nem akarta megkérdezni.
Szerette ezt a bolond fiút, néha oly melegen érzett iránta, mintha az
öccse lett volna, máskor meg, mikor férfiatlannak találta, úgy
megbosszankodott rá, hogy utálni is tudta.
– Igyál – mondta neki és a szájához tartotta a poharat. – Hol voltál
éjszaka?
– A Moulinben. Kerestelek.
– Inspekciós voltam.
Hallgatták egy kicsit Révész úr Puccinijét.
– Pécsi volt a Moulinben – mondta Andor.
Rácz nem szólt semmit. Andor gúnyosan mosolygott:
– A Turnovszky-fiú volt vele. Együtt járnak már.
Rácz bosszankodni kezdett:
– Mi közöd neked ahhoz?
– Nem is azért – mondta Andor. – Csak mondom.
Az opera abbamaradt, megint csattogni kezdett a zongorán a néger
kutyakopogós és a Csirke vadul dzsiggelt hozzá, leszegett fővel nézve a
lábafeje apró verdeséseit. Andor látta Rácz arcán a bosszúságot és
elkeseredett arra a gondolatra, hogy az egyetlen barátjával nem
beszélheti ki magát, mert az hallani se akar erről a dologról. Butának
tűnt most előtte Rácz ezzel a meg nem alkuvó nyakasságával.
– Nézzed, – mondta neki – azzal, hogy nem engedsz beszélni erről, azzal
csak…
A Csirke hirtelen abbahagyta a dzsigget és az asztalra ült, szemben
Ráczcal és Andorral, magassarkú kis cipőit a két fiú közé rakva a
pamlagra:
– Ne titkolódzzatok itten.
Poharakat adott nekik, ittak mind. Révész úr megkergült a saját
zenéjétől és belemélyedt egy önkomponálta néger szimfóniába, amely tele
volt az ismerős éjjeli nóták foszlányaival. Rácz megmarkolta a Csirke
két vékony bokáját.
– Maga nem itta ki – mondta a Csirke Andornak, a poharára mutatva, amit
az visszatett az asztalra.
– Részeg vagyok – mondta Andor. – Majd később.
Most már nagyon nézte őt a Csirke, nem is titkolva azt, hogy nézi. Még
akkor is őt nézte, amikor rugódozni kezdett a lába a Rácz erős kezében:
– Ne szorítsd a lábamat.
Rácz rávigyorgott a tanár-szemüveg mögül:
– Semmi vádlid nincsen – mondta és szemtelenül felcsúsztatta a két kezét
a vékony lábakon, a térdhajlás alá. A Csirke csapkodni kezdte a kezét:
– Nem méc a kezeddel?
Nagyokat ütött rá, de Rácz nem eresztette, sőt még közelebb húzódott
hozzá, kiült a pamlag szélére, mint aki nekikészül valami birkózásnak. A
Csirke felvisított és elvörösödött.
– Te, – kiáltotta hirtelen, a fejét a térdéig lehajtva és védekezve – a
fejedbe ütök!
Rácz nevetett. Poharak dőltek fel az asztalon, az abrosz megrándult.
Andor egy pohár után kapott, s abban a pillanatban a Csirke ökölbe kapva
csontos kis kezét, felvillanó szemmel, teljes erőből a feje tetejére
sujtott Rácznak, úgy hogy annak leesett a szemüvege.
– Ne verekedjetek! – kiáltott a zongorától Révész úr, nyomva, zúgatva a
szimfóniát, elmélyedve a saját lármájába.
A Csirke bíborvörösen, haragtól villogva ült az asztalon, Rácz pedig a
szemüvegüktől megfosztott emberek meztelen hunyorításával kereste az
ölében a pápaszemet, kipirultan a birkózástól, vigyorogva, de komolyan
véve a komoly ökölcsapást.
– Te piszok – mondta nevetve, miközben megtörölte és föltette a
szemüvegét. Nevetett, de bosszankodott. – Te piszok. Hogy mertél
megütni?
A Csirkének remegett a szája:
– Ne mondd ezt, – mondta – ne mondd ezt, mert megütlek megint.
– Te engem? – vigyorgott rá Rácz és megint megkapta a két lábát. – Talán
a vendég tiszteletére adod itt a bankot?
– Kérlek, – szólt idegesen Andor – ne bántsd.
Megfogta szelíden Rácz kezét, mintha vissza akarná tartani a ronda
viaskodástól. Csúnya, kellemetlen érzés fogta el, érezte, hogy a lány
előtte és miatta szégyenli ezt a brutális viccelődést. De Rácz erős keze
nem engedett, vitte az Andor kezét is a Csirke térde felé.
– Kérlek – mondta Andor, egyszerre felbugyborékolt benne a harag,
belemarkolt a Rácz kezébe és elrántotta, úgy, hogy a Csirkét is majdnem
lerántották az asztalról, mert Rácz nem eresztette. Rácz röhögött. A
Csirkének tüzelt az arca és a szeme, két kézzel markolt a Rácz rövid
hajába és annál fogva hátrafelé nyomta a fejét.
– Disznó! – kiáltotta, két nagy könnyel a szemében.
A zongora elhallgatott. Révész úr az asztalhoz lépett és megfogta a
Csirke vállát:
– Mit csinálnak itt veled?
Rácz röhögött, nem törődött Révész úrral. Andor még mindig a Rácz kezét
fogta. Leszállt a vér az arcából a dühtől.
– Ketten fogdosnak egyszerre? – mondta Révész úr, zavart szemmel, most a
karját ragadva meg a Csirkének. A Csirke könnyes-haragos szemét Andorra
szegezte. Ezt is csak nők tudják. Három férfi rángatta, a kitörni
készülő verekedés pillanata volt ez, és neki nem volt más gondja, mint a
szemébe mélyedni a fekete fiúnak, hirtelen felhasználni a viharnak ezt a
másodpercnyi szünetét az ő sürgős magánügyére. Ez a pillantás
fellobogtatta Andorban a tisztességérzetet. „Komisz, aljas állatok“ – ez
rohant át az agyán – „és én, itt, köztük, a kezemmel egy szegény piszkos
kis lány ruhája alatt, én nyomorult, hol vagyok, mit csinálok?“
Révész úr leemelte a Csirkét az asztalról. Rácz eleresztette, nevetett,
visszadőlt a pamlag sarkába, nevetett, a szemüvegét törölte, nevetett,
hogy köhögésbe fulladt, lihegett és megint nevetett, a szívére
szorította a kezét, úgy mulatott. Révész úr mereven nézett Andorra,
akiben tombolt a szégyen és a harag. Most megint, mintha birkózás közben
egy frissen hegedt sebe szakadt volna fel, elöntötte a vér, tele lett a
maga kínzó nyomorával, az ital felforrt benne, támadóan nézett vissza
Révészre és rákiáltott:
– Mit néz?
– Csudálom öntől – mondta ez élhetetlenül. Aztán kiáltva ismételte: –
Csudálom öntől, úriembernek tartottam. De látom, hogy nem az.
Andor felállt. Ez oly rémesen igazságtalan volt, ennek a kiéhezett
szegény rajzolónak a dühe, amely Rácz helyett félreértésből ellene
fordult, hogy nem is tudta, mit mondjon.
– Te csacsi, – kiabált a Csirke, lefogva Révészt – mit akarsz tőle?
– Mit mondott? – ment feléje Andor, el akarva tolni az útból a Csirkét.
– Mit mondott?
Rácz fuldoklott a nevetéstől a pamlag sarkában.
– Mit akar? – kiáltott Révész, még sáppadtabban, mint amilyen lenni
szokott. – Verekedni akar? Hősködni akar? Hívjon ki párbajra!
Gyötrelmes volt ez a félreértés, amit lehetetlen volt itt most részegen
elintézni. Kínzó érzés öntötte el Andort és keserves mosoly jelent meg
az arcán. Azt szerette volna odaordítani Révésznek, hogy „mi az ön
minden nyomora és piszkossága az enyémhez képest?“ Szerette volna
megölelni és megajándékozni, sajnálta és szerette, irígyelte és
emberebbnek érezte, mint önmagát, ebben a részeg összevisszaságban,
ezzel a mindenünnen feldúlt fiatal életével, vádakkal és sebekkel a
lelkében, de nem lehetett semmit se csinálni, a sovány, sáppadt kis
részeg ordított rá, fájdalmasan és gyáván:
– Na üssön meg, még üssön is meg! Én híttam ide, üssön meg, maga fizeti
a kocsit meg a pezsgőt, üssön meg!
A Csirke kiegyenesedve állott, oldalt, mellette, és Andort nézte. A
fülébe kiáltott az ordítozó Révésznek.
– Mit akarsz tőle, nem csinált semmit!
– Ne védd! – ordított rá Révész, de elbicsaklott a felkiáltó hangja, a
„védd“ szót rikoltotta, mint egy kakas, ez még jobban dühbe hozta. –
Látom ezt már hetek óta! – ordította. Elvesztette a fejét.
– Csirkefogó! – vágta oda Andornak.
Ez hozzálépett egyetlen nagy lépéssel és elfehéredve, görcsös erővel
fogta meg a mellén a kabátját. Megzökkent a hirtelen-erős markolástól a
vékony ember. Andor azonnal eleresztette. Mélyen lélekzett és némán ült
le a fotelbe. Egy pillanatig csönd volt. Most már Rácz se nevetett.
– Megütött! – mondta Révész úr. Remegő kézzel vette a kalapját a
zongoráról. – Gyerünk.
És intett a fejével a Csirkének. A Csirke nem mozdult.
– Vedd… a kalapodat – mondta Révész úr egészen csöndesen, kimerült
lélekzéssel – és… gyerünk innen.
A Csirke most Révészre nézett, komoran és gyűlölettel.
– Na! – sürgette ez, az ajtó előtt, kezében a kilinccsel.
Andor érezte, hogy itt baj van a lánnyal. Felállt és levette a fogasról
a Csirke kalapját. Buta kis sötétkék szalmafazék volt, kevélyen
felmeredő fehér szalaggal.
– Nem megyünk! – mondta a Csirke. Az ajtóhoz lépett és Révész elől
elkapta a kilincset. Andor lassan visszament a fogashoz és visszatette a
kalapot. Nem kellett se testének, se lelkének a Csirke tekintete, amely
onnan az ajtóból is rászegeződött. Gyűlölettel nézett egy pillanatra a
Csirkére, most ezt a szegény, gyáva Révészt szerette, a gyönge embert,
ezt az önfeláldozó beteg kutyát, aki tanította, imádta ezt a lányt, –
megundorodott a Csirke szerelmes nézéseitől, a hűtlenséget útálta és
gyűlölte benne, Turnovszky Ellát útálta benne, a nőket, akiknek oly
mindegy, hogy valaki szenved-e értük, akik Pécsi Lajosra mosolyognak, a
szájukat kínálják neki… Minden érzésével és férfiúi hűségével Révész
pártján volt és a Csirkében agyon tudta volna verni a női gonoszságot,
Turnovszky Ellát, ezt a messze titokzatosságba távolodott Turnovszky
Ellát, akiről semmit se tudott, csak azt, hogy most már Pécsi Lajoshoz
mosolyogva és könnyen megy feleségül. A fotelje felé indult, de az első
lépés után az útálat kitört belőle, megfordult és idegesen mondta a
Csirkének:
– Nem tartóztatja senki.
Leült. A Csirke kivette Révész kezéből a kalapot és eltolta a fiút az
ajtótól.
– Itt maradunk – mondta. – Itt maradunk, amíg bocsánatot nem kérsz tőle.
– Én? – tört ki Révész. – Én?? Kitől?
A leány az állával mutatta Andort:
– Tőle.
– Én???
– Te.
Most a lány is leült az ajtó mellett. Nyiltan és haragosan,
leplezetlenül szerelmesen nézte Andort.
– Te bántottad meg – mondta Révésznek. – Rácz disznókodott, ő védeni
akart, és te ráordítottál és lecsirkefogóztad.
– Kérem, – mondta Andor – ne védjen engem. Hagyjon engem békén.
Csönd lett. Révész úr kezdte megérteni, hogy tévedett. De most már
mindegy volt. Most már nem ez volt a fontos. Most már nagyobb baj volt.
A beleit érezte remegni, napnál világosabb volt, hogy a Csirke
beleszeretett ebbe a fiúba. Ő ezt már érezte régen. Egészen pontosan
érezte akkor is, mikor ma este Andort meghívta, fenn a Moulinben. De az
ember olyan ostoba, olyan hiú, olyan ál-gavallér, az ember nem akarja
bevallani, hogy féltékeny, az ember meghívja azt, akitől legjobban fél…
– Ha nem jösz, – mondta erőtlenül – akkor itthagylak.
– Akkor itt maradok – mondta a Csirke.
Révész úr mégse indult.
– Ha nem jösz, – mondta – akkor itt maradsz, úgy látszik, van itt
valaki, aki miatt itt akarsz maradni.
A Csirke nem felelt. Maga elé nézett, elszántan. Révész úrban vacogott a
rémület:
– Fölösleges vagyok itt – mondta. – Itt én komikus vagyok, még talán
zongorázzak is hozzá… mikor te…
Végtelenül nyomorult és szegény volt, ahogy ott állt és várta, várta a
rongyos kis szeretőjétől azt az egyetlen szót vagy tekintetet, amibe
belekapaszkodhatott volna. Megelégedett volna akármivel, a legkevesebbel
is. De a Csirke konokul hallgatott.
Andor elfordította a fejét. Undorodott ettől a lánytól.
– Mondd ki, hogy szerelmes vagy bele – mondta Révész és most már
remegett a szájaszéle.
– Igen! – mondta hangosan a Csirke és nem Andorra, hanem Révészre
nézett, bátran. Elöntötte belül a boldog forróság, hogy ilyen gyorsan
szerelmet vallhatott Andornak, kínlódás nélkül, rá se kellett néznie,
hamar lehetett élére állítani a kérdést. A Révész arcán volt a szeme, de
a füle az Andor hangját várta, a választ erre a bátor hitvallásra.
Senki se szólt. A Csirke két kézzel fogta maga alatt a széket, hogy a
keze reszketését titkolja. Rácz némán ült a sarokban, kajánul figyelte,
hogy mi lesz.
– Az más – szólalt meg Révész úr, feltolta az alsóajkát és Andor felé
fordult. Andor másfelé nézett. A Csirke még mindig csak a fülével várta
az eseményeket. Mereven ült, Andornak oldalvást. A felszabadult szerelem
forró és édes lélekzettel emelgette kis mellét, sötét ragyogással nézett
ki a szeme csillagán.
– Kérem – mondta Andor, elhatározottan kelt fel a fotelből és Révész
felé ment – én ezt nagyon sajnálom, ha tudtam volna, nem jöttem volna
ide.
A kezét nyújtotta Révésznek:
– Én fogok elmenni, – mondta – nem szeretem a drámát, nekem semmi közöm
a kisasszonyhoz.
Révész arca lassan felengedett erre. Ellágyult a tekintete, úgy nézett
Andorra, mint az elkínzott szomjas, aki hosszút ivott a friss vízből és
most bágyadt-elégülten adja vissza a poharat. A keze az Andor kezében
volt.
Most felkelt a Csirke és nyugodtan, mosolyogva nézett Andorra. A
kalapjáért ment, a fejébe húzta. Aztán azt mondta:
– Jojcakát.
Kiment az ajtón, csöndesen tette be maga után.
Révész úr oda volt, nem tudta mit csináljon. Járt a szeme, mint a
vetélő. Hol az ajtóra nézett, hol Andorra. Aztán egyszer Ráczra is
nézett, aki némán ült, mint a bálvány. Andor megfogta Révész úr karját:
– Most tessék ide leülni és igyunk egy pohár snapszot.
Csöngetett a pincérnek.
– Konyakot hozzon.
Révész úr leült, de rögtön felállt.
– Nem – mondta Andor erélyesen. – Itt fog maradni.
– Hagyjam… így egyedül…
– Igen, igen.
Lenyomta a székre. A pincér bejött a konyakkal. Révész úr félénken
kérdezte:
– A kisasszony elment?
– Elment, konflison.
Konyakot ittak. Révész nyugtalan volt, nyomorultul idegeskedett,
türelmetlenkedett, nem tudta, mit mondjon, kérlelően pillogott Andorra.
– Szégyelje magát, – mondta neki Andor – ezek után még utána akar
szaladni.
Érezte, hogy lovagiatlan, de felsebzett szíve, megbántott férfiélete
végtelen szeretettel fordult az elhagyott ember felé, testvérének
érezte, átölelte a lelkével, belevonta a maga fájdalmába, magáévá tette
az ügyét.
– Igyék.
Erélyesen beszélt az aggódó, ijedt emberrel, mint ahogy Rácz Miklós
szokott volt ő vele, ha bizonytalankodott az életben. Révész úr nem
érezte magát jól, ő nem óhajtott önérzetes lenni, se haragot tartani, se
kibőjtölni dacolással a lányt – Révész úr oly méltatlannak érezte magát
a Csirke szerelmére, hogy mindig ő akart bocsánatot kérni, most is
legszívesebben ezt tette volna, ha utána engedték volna szaladni.
Rettegett, hogy elhagyja a lány, itt most már csak az tartotta, hogy
Andorral lehetett együtt, éppen azzal, akitől oka volt a szeretőjét
félteni. Szánalmasan tekintgetett a két fiúra, megitta a konyakokat és
titokban azzal vigasztalta magát, hogy holnap délután ott fog strázsálni
a kapu előtt, mikor a Csirke lejön és a Mozeszkóba megy ebédelni.
Hogy most hallgatott a zene, amely órákon át kalapálta a fülüket,
egyszerre megernyedt a hangulat. Rácz az órájára nézett és aztán a
füléhez tette, hogy jár-e. Ettől a mozdulattól Andor megijedt. Félt,
hogy haza kell menni.
– Cigány kellene – mondta és csöngetni akart. Lárma és kábulat kellett
még, megint kellett, mert ami eddig volt, annak, mint a
fájdalomcsillapítónak, kezdett lejárni a hatása. Időközönkint nyugtalan
fájás állt megint a mellébe, a szesz sem volt még elég benne, hogy
végképp elkábítsa. De Rácz nem engedte, hogy cigányért telefonáljanak.
Fél hat volt, ezt a kis konyakot még megisszák, aztán haza kell menni. A
pincelyuk, amelyben most hárman nagyokat hallgattak, füstös és fülledt
volt és erős villanyos lámpái ellenére sötétnek hatott arra a
gondolatra, hogy fenn az utcán már frissen süt a reggeli nap
vörösréz-fénye és sugárzik az ég a nyári örömben. Andor egyre mohóbban
ivott, nem a szesz kedvéért, hanem mert nagyon kívánta már a kábulatot.
Végre is fizettek és feljöttek a falépcsőn. Két öreg úr ült már a
kávéházban a reggeli kávénál, messze egymástól, a kávéház két végében. A
tükrök előtt elmenet megnézték magukat. Mind a háromnak kipirult volt az
arca, pedig Andor határozottan emlékezett, hogy Révész úr lenn halálosan
sápadtnak hatott. Mintha festék lett volna az arcukon, izzóra fűtötte
őket a bennük lobogó szesz. Rácznak kinőtt a szakálla és Révész úrnak
piszkos volt a gallérja. Mikor az ifjúi fényben fürdő, még tiszta és
jókedvű utcára léptek, Andor olyasmit gondolt, hogy a poloska érezheti
magát így, mikor véletlenül fényes nappal mászik ki a falból. Szeretett
volna visszamászni a lyukba, ahonnan feljött, olyan szennyesnek és
vaksinak érezte magát. Révész úr kétségbeesetten ment köztük, Rácz
karjába kapaszkodott, mint akinek támogatás kell. Az egyik sarkon
megállt:
– Kérem, uraim… – mondta, váratlanul eleresztve Ráczot. – Én borzasztóan
kínlódom, uraim.
– Na, na, – mondta Rácz, meg se állva – jöjjön csak, nem először
történik.
– Hogyan, szerkesztő úr? – mondta Révész, utána sietve és megint a karja
alá nyúlva. – Ön ezt összehasonlítja azzal?
Andor szótlanul ment mellettük, mintha nem is ő lett volna az, akiről
szó volt.
– Engedjen meg, szerkesztő úr, itt csak van egy kis különbség!
Andor a szavaikból megtudta, hogy már egyszer kínlódott ilyenformán
Révész úr, mikor a Csirke túlságosan sokat foglalkozott egy
huszárkapitánnyal, aki kétszer olyan nagy volt, mint ő. De a különbség
az volt, hogy a Csirke ezt tagadta akkor, s az egész dolog elmult,
Révész úr hetekig egy percre se ment le a kis lány nyakáról, az egész
ügy ellaposodott, az lehetett az igazság, hogy a Csirke valami futó kis
szerelemfélét érzett, ami már az első percben se volt komoly. Ellenben
most – engedjen meg, szerkesztő úr – ez csak más, most olyat tett, amit
soha, nyiltan szerelmet vallott és elment haza egyedül, erre még nem
volt eset. Ha ez nem komoly, akkor igazán, mi a komoly egyáltalán,
szerkesztő úr, hát kérem, mi akkor a komoly, engedjen meg. Ilyeneket
mondott, vitatkozott Rácz rövid és gúnyos feleleteivel, Andor meg
ballagott mellettük. Eleinte nem nagyon figyelt, de hogy a vita
hangosabb lett, minden szóra vigyázott.
– Ha szabad nekem is beleszólnom, – mondta a nyugoti pályaudvarnál,
mikor Révész megint megállt vitaközben – önt a lány megsértette, és ha
ez velem történik, engem nem lát többé!
Révész leintett a kezével, neki ezek romantikus szamárságok voltak, hol
volt ő az ilyen legénykedő felfogástól!
– Uram, – mondta – én egy nyomorult szegény ember vagyok, nekem nincs
más a világon… csak ez a szemtelen lány… Én nem henceghetek vele, uram,
ez tudja, hogy mindenem nekem… és nekem nem is áll jól a hencegés, mert
én egy konflisló vagyok.
Ráczra nézett:
– Nemde, szerkesztő úr? Ön mondta egyszer.
– Úgy van.
Valóban, ahogy bús mosollyal lógatta a fejét, kitérdelt vékony
nadrágjában és hosszú nyakával, homlokába lógó hajával, olyan volt, mint
egy konflisló. Érthető volt, hogy az élénk, csinos lányt valami állati
rabszolgasággal, kutya-hűséggel, teve-türelemmel, ló-szorgalommal
kellett szolgálnia, csak így tűrték meg, mint nem egyenrangú szerelmest.
Ennek ugyan hiába magyarázta Andor, hogy sérelem érte a hiúságát. Hol
volt már az ő hiúsága!
– Uraim, – mondta keservesen, még mindig nem merve közvetlenül Andorhoz
fordulni – segítsenek rajtam, mert borzasztóan kínlódom.
– Mit tehetek? – szólt türelmetlenül Andor.
– Uram, – mondta Révész – ne szóljon többé hozzá.
Ez bosszantó volt az első pillanatban, de mikor Andor meglátta azt a
szegény arcot, amely a választ várta erre a merész kérdésre, nagyon
megszánta ezt a szerencsétlen frátert. Részeg volt, de mindent látott,
hallott és értett. Csak kellemes szálldogálást érzett a fejében és
nagyon érzékennyé vált a szíve.
– Uram, – kezdte ő is – én önnek a…
A becsületszavát akarta adni. Megharagudott magára, hogy egy pillanatra
megállt a beszédben. Határozottan mondta, szinte elszántan, azért is:
– Én önnek a becsületszavamat adom, hogy nem szólok többé a Csirkéhez.
Nyugodt lehet… felőlem.
Révész úr torzul mosolygott. Boldog volt, de nem tudott azonnal hinni
ekkora egyenességben. Vizsgálva nézte Andort:
– Doktor úr, – mondta – maga… maga…
Valami nagyon szép akart kijönni belőle.
– Hagyja, kérem, – mondta Andor – maga egy elítélt ember, így nem lehet
bánni nőkkel, én magát nagyon sajnálom.
Ezt már mind nem bánta Révész úr. Most megnyugodott, mert ami nyomorúság
volt benne, azt Andortól való féltékeny rettegése okozta. Ez most el
volt intézve. Búcsúzni akart, de Rácz rászólt:
– Hova megy?
– Hova. Hát haza.
– Nem igaz.
Gúnyosan szegezte rá vastag szemüvegét:
– Hallja – mondta neki. – Maga vén szamár. Ha maga most ehhez a lányhoz
szalad és nem hagyja legalább estig magára, akkor…
– De szerkesztő úr, ha nem hiszi, tessék velem jönni. Ha mondom, hogy
hazamegyek. Legyen nyugodt, most egy kicsit megugratom.
– Csak ezt ne mondta volna – szólt Rácz és megvetően bólogatott utána,
amikor kézfogások után átszaladt a kocsiúton és hazafelé sietett a házak
tövében. – Mik vannak Pesten… micsoda állatok…
Ketten ballagtak tovább.
– Az az érzésem, – mondta Rácz – hogy ez a lány ezt csalja.
– Nekem nem – mondta Andor.
Mentek a Lipót-körúton. A budai dombok idelátszottak a hídon-túlról. A
zöldből kibúvó nyaralókon a kis toronyablakok, mint piros reflektorok,
égő farkasszemet néztek a felkelő nappal.
– A szigetre mégy?
Andor megállt:
– Részeg vagyok.
Rácz látta rajta, hogy izgatott és valahol legbelül viaskodik önmagával.
Nem akarta faggatni, de sajnálta:
– Feküdj le, kialszod magad.
– Borzasztó ez, – mondta a fiú – rettenetes ez az élet, amit én élek…
– Jó, jó.
Szeretettel nézett rá a szemüveges. Nyugodtan nézte ezt a szenvedő
fiatal viharzást, ezt a most erjedő férfi-mustot, ennek a zavarosságát
és robbanni kész, de egyre önmagába visszafojtódó erejét. Nem találta
különösnek, úgy gondolta, olyan ez, mint gyereknél a fogzás: át kell
esni rajta. De azért egy gyerek, akinek fáj valami, mégis megindító
látvány. Rácz nem szerette mutogatni az érzelmességet.
– Hazakísérlek – mondta szárazan.
Andor ismerte őt. Ez a szó, akármilyen száraz volt, elárulta a Rácz
részvétét. És mint a gyerek, aki újult erővel zokog fel, mikor látja,
hogy sajnálják, Andor egyszerre újra érezte az éles fájást végigpengeni
az egész lényén, mint valami érzékeny ideghárfán. Rácz itt lakott a
közelben, a Lipót-körút egyik sarokházában.
– Nem, – mondta – köszönöm, menj csak haza. Én reggelizni megyek ide.
Egy kávéház felé intett. „Kávéház, megint kávéház, az egész életem
kávéház“ – gondolta kóválygó fejjel.
– Megyek veled.
– Nem, – mondta, most már türelmetlenül – egyedül akarok egy kicsit
maradni.
Rácz mondani akart valamit, de aztán nem mondott semmit. Némán mentek a
házig, ahol Rácz lakott, ott szervuszt mondtak egymásnak. Rácz hazament.
Andor elindult a kávéház felé, átment a kocsiúton és megállt a kávéház
terrasza előtt. A nap szinte forrón sütött már, a körút éledni kezdett
zörgő lármával. Meztelen térdű turisták mentek el előtte csoportosan,
hárman-négyen egymás mellett, tömött zsákkal a hátukon, nagy bottal,
nagyokat és egyszerre lépve szöges cipőikben. „Vasárnap van,“ – mondta
magában, erről ismert rá a vasárnapra, a szegény pesti hegymászók
egyetlen turista-napjára. „Vasárnap van.“ És neki oly mindegy, hogy
milyen nap van. Utánuk bámult, – ezek egész héten dolgoznak, és most
mennek, ki a hegyekbe. Megint jött két turista, egy nővel. Ennek is
hátizsákja, hosszú botja, vastag szöges-cipője volt. Erő és egészség
volt bennük, ahogy a híd felé masiroztak, a zöld budai hegyek felé,
meggyőződéssel, nem is diskurálva, már itt a körúton egyenletesen lépve.
Biztosan már itt is számították az időt és a kilométereket. A nő is
komolyan ment velük, olyanokat lépett, mint egy baka. Boldogoknak
látszottak ebben a hívő buzgalmukban.
Nem fordult be a kávéházba, de a híd felé se ment, a sziget irányában.
Lassan visszafelé indult el, a város felé. Már tudta, hogy hova megy, de
még önmagának nem vallotta be, gondolkozni még nem akart erről. De ahogy
ment, megnyugodni nem akaró lelkében kajánul serkedt fel a fiatal
rablószenvedély: már tudta, hogy a kis táncosnőért megy, már elözönlötte
a belsejét ez a mindenen átgázolni akaró ötlet, ami nem gondolkodás
útján született benne, hanem amit a gondolkodása csak tudomásul vett. Ez
valahonnan a fiatalsága mélységéből jött fene nagy erőhatalommal,
elsöpörte azt a félénk bírálatot, amivel az esze útját állta, – ez volt
az a pillanat, amikor forró hullámtól vörösödött el az arca – az iménti
elhatározás, az igéret, a becsületszó úgy szakadt-foszlott szét a sebes
áradattól, mint a szénaboglya, amelynek nekirohan az árvíz. Gyorsan és
elszántan ment, feltarthatatlan lendülettel, úgy, hogy szinte rá kellett
beszélnie magát, hogy álljon meg gondolkozni azon az egyszerű kérdésen,
hogy hol lakik az a lány. Megállt és hirtelen, de csak egy pillanatra,
gyötrelmes tehetetlenséget érzett: mintha megszökött volna előle itt
ebben a nagy városban ez a kis ringyó, elveszett a millió ember százezer
nagy házában. Hogy lehet ezt most rögtön, rögtön, de rögtön megtalálni?
A pillanat után fellélekzett és elmosolyodott az ijedségén. Hiszen csak
a Moulinbe kell menni, ott megmondják a címét.
Hat óra volt.