A Moulin nagy táncterme olyan ördögien józan volt a reggeli takarítás
világosságában, hogy egy percre megállott a küszöbön, mielőtt belépett
volna. A szűk, piszkos-vörös lépcsőházban még égtek a lámpák, de itt, a
nagyterem plafonja alatt, valahol, ahol eddig még sohse látta, nyitva
volt három kis ablak, amelyről elhúzták a piros plüssfüggönyt. Csak az
asztalokra rakott székeken és a papirszemetes, cigarettavéges középen
derengett valami ezüstös világosság, a terem nagyjából homályba-borult
maradt. Légrohamok jártak keresztül a szék-tornyok közt, ajtót csaptak
be valahol. Két irtózatos takarítóasszony hangosan vihogva vizes
fűrészport tolt maga előtt a padlón. A páholyok függönyei fel voltak
tűrve, mint az úri nadrág sáros időben. Az egyik homályos sarokban, a
konyha mellett még égett egy lámpa. Pincérek ültek egy asztal körül és
számoltak. Az asztalon bankók voltak és egyforma kis oszlopok
aprópénzből. Az egyik pincér meglátta az ajtóban álló Andort és
odakiáltott neki:
– Záróra, kérem!
De azért mintha nagyon messziről jönne, a szűk folyosók felől
egyenletes, fojtott brümmögés hallatszott. Valamelyik szeparéban még
cigánnyal folyt a munka. A kis ablakokon a nappali utca lármája hangzott
be, mintha pörölt volna a távoli lyukba bujt bőgővel.
– Kérem, – mondta Andor a főpincérnek – én egy hölgynek a címét
szeretném megtudni.
– Sajnálom, – mondta ez – én nem tudom egyiknek se a címét.
És már vissza is hajolt az asztalra, éreztetve, hogy záróra után semmi
köze a vendéghez. Aztán, mikor látta, hogy Andor nem megy el, feléje
fordult:
– Talán az asszony tudja.
Az asszony, ez a lányok ruhatárosnője volt. A deszkából épített
kulipintyóban tükör előtt állt az asszony és éppen egy kacér fekete
kalapot tett százesztendős boszorkányfejére.
– A Csirke címét? Nem tudom, nagyságos úr. Talán a főpincér.
– Az küldött magához.
– Akkor sajnálom.
És már el is ment, akkora táskát cipelve a karján, mint valami
bábaasszony. Kint maguk közt röhögtek a folyosón a cigányok. Andor
átment a moslékszagú konyhán, a szeparéfolyosóra. Három cigány
cigarettázott a fal mellett. A szeparéból hejehuja hallatszott.
– Kik vannak benn?
– Grófok.
Az egyik gróf hirtelen megjelent az ajtófüggönynél. Kikiáltott:
– Pincér!
Ránézett Andorra és megint bement. Andor azt gondolta magában, hogy ez
talán így van jól: nem kapta meg a Csirke címét, hazamegy aludni és soha
többé nem látja a Csirkét. De mégse indult. Van ez így néha, hogy az
ember érzi, biztosra veszi a dolgot, bármennyire úgy látszik is eleinte,
hogy nem akar sikerülni. A Csirke címe meglesz, nem is kell érte sokat
küzdeni, – az volt az érzése, hogy nem ő keresi a címet, hanem a cím
keresi őt, neki csak várni kell egy kicsit, egy helyben állni, majd jön
magától.
A pincér jött be a folyosóra:
– A nagyságos úr hívott?
– Nem. Ott.
A szeparé felé intett. A pincér arrafelé ment és a szeparé ajtajából
visszaszólt:
– Mindjárt feljön az üzletvezető úr a barból, az talán tudja a hölgyek
címét.
Andor elmosolyodott. Jó érzés ez, mikor az ember előérzete helyesnek
kezd bizonyulni. Kiment megint a nagyterembe. Várt egy kicsit, s akkor
meglátta az üzletvezetőt, aki kulcscsomóval a kezében, hosszú
szalonkabátjában sietve ment el a ruhatár előtt. Megszólította, hogy
okvetlenül kell neki az egyik művésznő címe.
– Tessék velem jönni – mondta az üzletvezető és visszavitte a
szeparéfolyosóra, amelynek végében ajtót nyitott ki.
– Tessék vigyázni, három lépcső lefelé.
Újabb folyosó, újabb három lépcső felfelé, ott volt az iroda. Amerikai
íróasztal, zöld lámpa, nagy üzleti könyvek, kopirozó gép, rend és
tisztaság: ez a szobácska volt a józan esze ennek a bolond
bordélyháznak. Az üzletvezető noteszt vett elő a fiókból:
– Melyik hölgy az?
Andor már lélekzetet is vett, hogy feleljen, akkor jutott eszébe, hogy
nem tudja, hogyan hívják a Csirkét. „Egy nőt kívánok, követelek, reggel
hatkor, és nem tudom, hogy’ hívják. Bolond vagyok.“
– A Csirke.
Az üzletvezető komoly maradt, lapozott:
– Rottenbiller-utca húsz – mondta.
– Köszönöm.
– Kérem.
Az ajtóból visszafordult:
– Bocsánat, kedves uram, azt is legyen szíves megmondani, hogy hogy’
hívják.
– Brenner Bárány Mariska.
– Köszönöm.
Végigbotorkált az alagutakon, megint elment a grófok előtt és a
nagytermen keresztülmenet hallotta, hogy a két takarítóasszony éktelenül
kiáltozva veszekszik. A főpincér választotta szét őket, egymásnak
akartak ugrani. Sietett, szinte rohant le a lépcsőn. Ki innen, a
levegőre…
A szesz most már dolgozott benne. Minden mozdulatot gyorsabbnak és
hevesebbnek látott, mint aminő volt, az utcán szembejövő emberek arca
élesebb, de hamarább eltűnő volt, mint máskor. Kocsin ment a
Rottenbiller-utcába és egyenesen a házmesterhez nyitott be.
– Brenner Bárány Mariska – mondta szigorúan.
– Második emelet, nyolc – szólt egy nő, aki vasalt.
Fellábolt a lépcsőn, a nyolcas számnak nyitva volt a konyhaajtaja. Itt
is vasalt egy cseléd.
– Brenner Bárány Mariska – állt meg kérdő arccal a küszöbön.
– Itt lakik.
– Itthon van már?
– Most feküdt le.
Névjegyet és a cselédnek ezüstpénzt vett elő:
– Vigye ezt be neki azonnal. Fontos ügyben.
A cseléd vaslábra állította a vasalót és bement. Andor megnézte, hogy
mit vasal. Valami alaktalan, talán háromszögletű rongy volt, ha megölték
volna, se tudta volna kitalálni, hogy micsoda. A szegény embereknek
fantasztikus fehérneműik vannak. A cseléd visszajött:
– Tessék bejönni a szalonba, a kisasszony mindjárt jön.
Szűk, sötét előszobán mentek keresztül. Két sárga szekrény tetején
paradicsomosüvegek sorakoztak, valahonnan gyereksírás hallatszott. Mikor
a szalonba léptek, onnan egy zöldslafrokos, cvikkeres kövér zsidóhölgy
menekült el, újsággal a kezében.
– A kisasszony albérletben lakik itt?
– Igen. Ez a szobája.
Az ajtóra mutatott.
– Hónapos szoba?
– Igen.
A cseléd kiment és Andor leült. Mályvaszínű olcsó plüssbútor volt a
szalonban, fakó aranyozású konzoltükör, csúnya nagy barna cserépkályha,
az asztalon csináltvirág, aranycsillagos világoskék üvegvázában. A
petróleumlámpáról madárfészek függött le, benne citromsárga posztómadár
ült hegyes piros facsőrrel, rávarrott fekete gyöngy volt a szeme. A
falon gyékény, teletűzdelve fényképekkel. Honvédtiszt, egy menyasszony a
vőlegénnyel, kis meztelen, hasrafektetett gyerek, Abbázia látképe, egy
elálló-fülű sovány öreg zsidó, aki egy távoli pontra mosolyog, egy
túlkövér hölgymellkép máslival a hajában, megint egy nagyhasú kis
meztelen gyerek… ezeket nézte, mikor az ajtó nyilott és a küszöbön
megjelent a Csirke. Komoly arccal jelent meg, de a következő pillanatban
már bágyadtan mosolygott, betette az ajtót és Andorhoz lépett. Halavány
volt és a huncut-fiús kis mosolyában most némi ijedelem játszott. Nem
szólt semmit. Andor ránézett és aztán intett neki a fejével, mintha azt
mondaná: „na, mit nézel?“ Úgy állt ott most a Csirke, mint valami
iskoláslány. A festék le volt mosva az arcáról, most nem volt olyan
csinos, mint az éjszaka. Ugyanaz az egyszerű fekete ruha volt rajta.
– Még le se vetkőzött?
– Dehogy nem. Csak most felöltöztem.
A hangjában elfogódottság volt és szinte szűzi alázatosság.
– Akkor mehetünk – mondta a fiú. Éhesen, de nyugodtan nézett végig a
lányon, örült neki, de mustrálta, mint a fürdővendég az üvegvázát, amit
a tombolán nyert, s amiről még nem tudja, mit fog vele csinálni.
– Hova? – kérdezte a lány.
– Vedd a kalapodat – mondta idegesen a fiú, újra hallva a gyereksírást a
lakás rejtekeiből. A lány beszaladt a szobájába, s kijött, fején a
sötétkék szalmafazékkal, amiről oly mereven állt el a fehér
szalagcsokor. Cérnakeztyűt húzott. Addig a hóna alatt volt a napernyő.
– Mehetünk – mondta egyszerűen.
A kapu előtt megszólalt Andor:
– A ligetbe?… Reggelizni?
Mosolygó kis arcával igent intett, gyorsan egymásután vagy ötször.
Villamosra szálltak. A ligetben elballagtak a nagy nyári kávéházhoz, a
száz meg száz kis vasasztal közül kikerestek egyet, ami árnyékban volt,
a ponyva alatt, oda ültek le. A lány kávét rendelt, a fiú konyakot.
– Nem ivott még eleget?
– Nem.
Érezte, hogy a részegségét folyton pótolni kell, oly gyorsan párolog.
Vannak ilyen fárasztó és izgatott éjszakák, hogy az ember nem képes
lerészegedni. Már hét óra volt: Andor este is ivott, éjszaka pezsgőt,
konyakot töltött magába, – máskor ennek a harmadrészétől is tönkrement –
most épp csak hogy érezte az italt, de azt, amit akart, azt nem kapta
meg tőle.
– Ne ítéljen meg, – mondta a lány – hogy ilyen ronda helyen lakom.
Otthon szebb szobám volt, Kecskeméten.
– Kecskeméten? – kérdezte Andor és ivott.
– Igen.
Elragadtatva nézte a fiút. Oly természetes volt, hogy itt ül most vele,
semmi értelme se lett volna megkérdezni, miért jött, honnan tudta meg a
címét, mi történt azóta, amióta oly goromba volt hozzá és ott maradtak
hárman a pinceszobában, és hogy most mit akar tőle. A szeme szürkébb és
tisztább volt így a reggeli fényben, mint éjszaka. És éjjel sötét,
dugóval barnított szemöldöke most vékony, de fényes-szőke volt, nem
árnyalta olyan érzékien a szemét. Polgáribb és tisztességesebb volt a
Csirke, erős és csontos orrával, magas homlokával, kissé nagy, de
kedvesen tréfás szájával, aminek a két sarkában bujkált a kisfiús
huncutság.
– Kecskeméten? – ismételte ok nélkül Andor, aztán az asztalra könyökölt,
a szemébe nézett és egyszerűen kérdezte:
– Szeretsz?
A Csirke megint gyorsan ötször igent intett a fejével, komolyan. És csak
aztán mosolyodott el, de teli félelemmel, s kutató várakozással a
szemében:
– Hát te?
– Az enyém vagy? – kérdezte a fiú felelet helyett.
Megint intett, bólogatott, sokáig. Nézte a fiút, birtokba vette a
szemével. Érezte, hogy semmi fölénye nem lehet fölötte, sejtette, hogy ő
nem nagyon kell neki, de nem bánta. Boldog volt, hogy elfogadta, sőt
titokban egy kicsit félt, hogy csak játszik vele, talán nem is akarja
elfogadni. Annyi egyszerű odaadás és természetes alázatosság volt a
Csirkében, hogy okosnak látszott ebben a kacérság nélküli kis
rabszolga-viselkedésben, frissnek és megnyugtatónak hatott, mint a
szerény és illattalan virágok, mint amilyen a nefelejts, vagy a hóvirág.
Andor, mikor tisztán, de kutatóan néző szemébe tekintett, világosan
érezte, hogy ezzel a kis teremtéssel szemben mégis ő a gyerek, a vad
csikó, ez tud többet az életről, ebben van több tapasztalat és tapintat,
hallgatás és a fölösleges ugrándozások bölcs mellőzése. Olyan komolyság
volt a Csirkében, mint azokban a földből alig kilátszó, mélyhangú és
nagyképű csöpp parasztgyerekekben, akik a csordás körül segédkeznek és
gyorsan futva szigorúan káromkodnak még a bikával is. Lehúzta a
keztyűjét, cukrot tett a kávéba. A fiú megint kérdezte:
– Az enyém vagy?
– Tudod.
– Nagyon?
– Tudod. Minek kérdezed?
– Mért nem iszod meg a kávédat?
– Nem kell.
Eltolta a kávét. Szégyelt, nem mert enni a fiú előtt, olyan szerelmes
volt. Most elboruló szemmel nézte, ezeknek a gyerek-hetéráknak az
érzékiségével, amelyben még semmi asszonyi nincs, amely őszinte és mohó,
amiben sok van a kétéves gyerek zsarnoki akarásából, mikor megkíván
valamit és nevetve kell neki engedni, mert kikaparja az apja szemét. A
fiú rámosolygott:
– Velem jösz?
– Már jöttem.
– De hozzám… haza…
– Ha viszel…
Nem sütötte le a szemét, egész arcával nevetve nézett rá, a nő örömével,
aki kezdi meglátni a kívánságot a szemekben, amiket úgy figyel.
– És máskor is?
– Mindig.
– És a Révész?
Vállat vont. Nem felelt.
– Mit csinálsz a Révészszel?
– Nem kell ezt a Révésznek tudni – mondta, és előrehajolt, játszani
kezdett a kávé mellett csillogó vizespohárral, lassan forgatta a tálcán.
A fiú megállította a poharat:
– Az nem úgy van – mondta. – Ha velem vagy, akkor nincs többé Révész.
Nem lehet csalni.
A lány lekönyökölt, féloldalt a tenyerére hajtotta a fejét, a másik
kezével megint a pohár után nyult. Andor elhúzta előle a tálcát,
mindenestül:
– Én a Révésznek most egy órával ezelőtt azt mondtam, hogy soha nem
beszélek veled többé, és most itt ülök veled. Én ezt a Révésznek még ma
este megmondom. Csalni nem lehet. Ott kell hagyni a Révészt.
A lány a kezét nézte, kis vékony keze az asztalon maradt, ahogy a
poharat elhúzták előle. Az ujjait nyitogatta-csukogatta a márványrajzú
bádogon, mint egy szerény kis fehér legyezőt. Ezüstgyűrű volt rajta, a
gyűrűn öt mákszemnyi türkizből nefelejts.
– Minek az? – mondta.
Kedvetlen lett erre a férfiúi vadságra. Minek ezek a drámák,
kibeszélések, fogadkozások, karaktereskedések? Elszomorítók a férfiak
ebben a gyógyíthatatlan önzésükben.
– Minek ez? Tönkre akarod tenni?
– Nem én. De tisztesség és becsület…
A Csirke rámosolygott a saját kezére, szomorúan. Oly mélyen a bölcsesége
alatt volt ez a vadízű kamaszság. De reménytelen volt ez ellen küzdeni.
– Ahogy akarod – mondta és mélyet sóhajtott. A sóhajtásban benne volt
mindaz a sok nyomorúság, amit majd el kell intézni a Révészszel, meg az,
hogy ez nagy és nehéz munka lesz.
Andor megint ivott. Most nagyszerűen érezte magát, úgy látszik, a friss
reggeli levegőn jobban hatott a szesz. Csupa ragyogást látott maga
körül, sebesen özönlött benne a vér, gyorsan és mélyen lélekzett,
forróságot érzett az arcában és valami ellenállhatatlan erőt és
bátorságot mindennel szemben, ami útjába állana.
– Pénzt kapsz tőle? – kérdezte nyersen.
A Csirke még mindig a kékköves gyűrűjét nézte:
– Nem fogadom el tőle – mondta. A Csirke lovagias volt. Nem mondta meg,
hogy nem is kínált neki soha pénzt. És hogy sok kocsit és sok reggelit ő
fizetett kettőjükért.
– Tőlem se?
– Nem.
– De hiszen szegény vagy és rongyos vagy.
– Nem igaz, – mondta a Csirke, most már minden mosoly nélkül, egy kicsit
izgatottan – nem igaz, mert ami ruhám van, az nagyon jó. Ez egy otthoni
ruha.
Lesimította a mellén a ruhát, mint a nők, mikor a ruháról beszélnek.
– Ezt még Kecskemétről hoztam, a szüleimtől. Ez egy finom úri ruha. Csak
egyszerű.
– A szüleid ott laknak?
– Laktak. Az anyám meghalt. Az apám… Amerikában van.
Andor hallott valamit, hogy a Csirke jómódú család gyermeke. Az apja
földbirtokos volt, de mindenét elkártyázta, tönkrement és megszökött.
– Hány éves vagy?
– Tizennyolc leszek.
– A Révész volt az első szeretőd?
A Csirke ráemelte a szemét. Komolyan és végtelenül egyszerűen mondta:
– A Révész a harmadik szeretőm. Te vagy a negyedik szeretőm. Mit akarsz
még tudni?
– Ki volt az első?
Fáradtan mosolygott a lány. Ez is oly gyerekes volt, oly kamaszos, ez a
kérdés.
– A bátyámnak volt egy nevelője. Egyszer nem volt otthon senki és az
apámnak volt egy nagy irodája, és ez oda bevitt csókolózni. Bezárta az
ajtót. Én aztán beteg lettem, mert még nagyon fiatal voltam, még nem is
voltam tizenhat éves, sokáig feküdtem és orvos járt hozzám, de aztán
meggyógyultam és az apám kiadott a nagyanyámhoz, falura. Levágták a
hajamat.
– Miért?
– A nagyanyám vágatta le, büntetésből. Egy borbély jött, nullás géppel
nyírt le. De aztán hamar kinőtt. Azért olyan rövid még most is. A
lábamig ért. A nevelőt föl akarták jelenteni, de aztán nem akarták, a
bátyám megverte a cukrászdában, pedig el akart venni, de akkor már az
apám Amerikába ment.
Szerényen mosolyogva, anyásan nézett rá, mintha azt mondaná: „nesze hát,
te gyerek, ha ezt akartad“.
– És a második?
Most már mohó volt; kíváncsian, már szinte féltékenyen kérdezte, vallató
hangon, mintha felelősséggel tartoznék a lány neki.
– Akkor beszöktem a nagyanyámtól és egy barátnémnál laktam, annak volt
egy szeretője, pedig úrilány volt, egy nyolcas huszárkapitány. A
barátném zsidólány volt, nem szeretett engem, mégis akarta, hogy nála
lakjak… a papám antiszemita volt és ő hencegni akart azzal, hogy én
mégis az ő barátnéja vagyok… és ott megismerkedtem a huszárkapitánnyal
és az nekem kezdett udvarolni… és…
Elhallgatott.
– Na és?
– Mit akarsz? – mondta fájdalmasan mosolyogva.
– És aztán?
– Olyan öröm ez neked?
A fiú vadul nézett rá, szeszesen és zsarnoki parancsolással:
– Mindent elmondani.
– Addig kínozott, amíg elmentem hozzá, előbb Kecskeméten a kaszárnyába,
aztán Ceglédre, mindig várt a vasútnál, mikor Cegléden voltak, az olyan
szerelmes volt belém, hogy meg akart ölni.
– Ezt láttad itt Pesten is?
– Volt itt, tavaly. Feljött a Moulinbe, de akkor én már a Révészszel
voltam. Mulattunk egyszer vele, de akkor már nem voltam bele szerelmes,
pedig nagyon akart, a lakásomra is eljött, de nem eresztettem be. A
Révész oda volt, ő nem tudja, hogy én ezzel már voltam, azt hitte, hogy
most kezdek vele, de aztán nem lett semmi, mert ez Bécsbe utazott.
Elgondolkozott. Aztán vígan mosolyodott el:
– Nevetnél, ha látnád. Olyan nagy, mint ez a fa. Van neki egy rendjele,
én éppen odáig értem neki. Ilyen széles a válla…
Mutatta, a két kezét széttartva, túlozva. Volt ebben valami gyalázatos,
a fiú szemében, ebben a viszonyban, éppen ezért: ez a kicsiny és
soványka gyereklány, aki most se mutatott tizenhat évet és az a
szélesvállú, óriási huszárkapitány.
– Kopasz volt – mondta a Csirke, csúfondárosan.
Még ez is. Szenvedélyesen, ellenségesen kérdezte Andor:
– Szeretted?
– Nem.
Oly tisztán, oly határozottan mondta, hogy igaz volt.
– Ezt se, a nevelőt se. Rossz lány voltam.
Nyiltan nézett Andorra. Szomorún mondta:
– A Révészt se szerettem soha.
– Hát?
– Sajnáltam.
Csönd lett és most a Csirke nagy zavarba jött. Megremegett egy kicsit a
szájaszéle és most nem nézett a fiúra, hanem a körmével követte a
bádogasztal festett márvány-ereit, azt nézte gondosan, érezte, hogy
nagyon kiadta magát, egész kis szegény kufferjét kiöntötte Andor elé.
Andor gőgösen hallgatott. Megint a Csirke volt az okosabb és a derekabb:
– Téged szeretlek, – mondta, óvatosan vezetve hegyes kis körmét a
márvány-éren – tebeléd szerelmes vagyok. Úgyis tudod. Már éjjel tudtad,
mikor olyan komisz voltál hozzám.
A fiúnak mintha megtelt volna a szíve. Egyszerre érezte, hogy magja van
a mellének. Ez könyörület volt és ifjúi elragadtatás egy nyomorult,
szegény, leromlott gyerek alázatos szerelmétől. Dagadozott benne a
hiúság, mint a felfújódó hólyag. És az önérzete, amit leütött Pécsi
Lajos a hidegen vágó szemével, most rugdalózva kezdte magát emelgetni,
mint az elbukott kocsiló. Egy kis királyság kínálta magát neki. Sót és
kenyeret nyújtott feléje egy szerény és egyszerű kis élet, itt meghajolt
előtte és kezet csókolt neki. Percnyi elégültségében rágyújtott, ivott
és hátradőlt a vasszéken, olyan merészen, hogy félő volt, hogy
hátrabukik. El volt ragadtatva a felséges érzéstől, amely a részegsége
fátyolán át hízelkedett neki, a biztonságtól és attól a keményen férfiúi
gőgtől, amely feltétlen tulajdonának érez egy emberi teremtést.
Diadalmas megvetéssel gondolt most Turnovszky Ellára és nevetni tudott
volna Pécsi Lajoson, aki úgy küzd, dolgozik, beszél, tárgyal, fárad és
lohol érte, mikor ilyesmi is van a világon, ilyen lábnál kuporgó kis
szerelmes állat, aki nem csinál olyan nagy dolgot az életéből, mint az
Ellák, az a sok férjfogó, nagyképű, kacérkodó, az ujjahegyét is
istenségnek túlbecsülő úrikisasszony… Most felénekelt benne újra mindaz,
amit ma éjszaka Olgának mondott erről a Csirkéről, szinte előre
megérezve mindent, most rettenetes megvetést érzett a Turnovszky-világ
iránt, még az Olga tartózkodó érzelme iránt is, most megútálta ezeket a
kényelemben élő hölgyeket, akik bálványozzák magukat és túlbecsülik még
a kézfogásaikat is, mikor egy ilyen elszánt kis élet a maga egészét egy
bús mosolyban ilyen szerényen dobja magát az ő lábai elé. Kellemes
szellő jött, a fiú hátrahajtotta az arcát, megsimogattatta magát vele,
lehúnyt szemmel. Nem is nézett a kis rabszolgájára, olyan intenzíven
érezte maga előtt az odaadását. Büszkén és emelkedő szívvel gondolt
arra, hogy megváltja ezt a szomorú kis Isten-bogárkáját, felemeli és
felragyogtatja a hű szerelem fényes tisztaságaiba, látta őt maga mellett
menni, ahogy rajongó szemmel és megbabonázva függ rajta, imádja és
csodálja őt. Isteni könnyűségek és ringó fellegek vitték a homlokát
valahová fel a levegő-égbe, a kék nyárba, távolságokba lendült,
elhullámzott erről a földről valami végtelenbe lengő nagy és láthatatlan
hintán…
– Alszik? – suttogta a félénk hang.
Félig nyitotta csak ki a szemét, rámosolygott:
– Te csacsi.
Fölkelt, nem is tudta mért, megkereste a főpincért, fizetett, akkor
jutott eszébe, hogy oda is hívhatta volna. Visszament az asztalhoz. A
lány felállt, nézte, hogy merre indulnak.
Az Andrássy-út felé mentek be. A lány megkapta Andor karját, mert egy
biciklista oly közel suhant el mellette, hogy megijedt.
– Ne félj – mondta a fiú. – Vigyázok én.
A lány nem merte megkérdezni, hogy hová mennek. Annyit tudott, hogy
Andor a Margitszigeten lakik és most kissé aggódni kezdett azon, hogy
hogyan jutnak el olyan messzire, ha ily lassú sétálással indulnak
befelé. De nem szólt. Mentek az Andrássy-úton és a Csirke a szeme
sarkából figyelte a fiút, aki szorosan a villák vaskerítései mellett
ment, kissé bizonytalanul, boldog mosollyal az arcán. Egy sarkon megállt
Andor:
– Te nem is tudod, – mondta – hogy nekem két lakásom van.
Bemutatott a zöldlombos kis utcába, egy nagyon előkelő házra:
– Itt is lakom.
A lány kényszeredetten mosolygott, azt hitte, hogy a szesz tréfál
belőle. De Andor karonfogta és gyorsan vitte a villa-palota felé.
Bementek a bolthajtásos fehér kapualjba. Andor leszólt a portásék
ajtaján:
– Kérem a kulcsomat.
A házmesterné feljött, nagyon megnézte a Csirkét és odaadta a kulcsot.
Néhány lépcsőt kellett menni Andor lakásáig. Kinyitotta az ajtót és maga
elé bocsátotta a Csirkét:
– Tessék.
A Csirke csudálkozva ment be, és mikor Andor belülről be akarta zárni az
ajtót, a tejüvegen keresztül meglátta a házmesterné alakját. Az asszony
halkan kocogtatott az üvegen.
– Menj be – szólt Andor a lánynak, s mikor ez bement a szobába,
kinyitotta az ajtót, sejtve, hogy miért jön a házmesterné.
– Mit akar?
– Nagyságos úr kérem, – mondta ez, kétségbeesést mutatva az arcával – ne
tessék haragudni, tessék elhinni, ez nekem borzasztó kellemetlen…
– Mit akar?
– Kérem, nekem szigorúan meg van hagyva a háziúrtól, hogy azonnal
szóljak, ha a nagyságos úr hölgyvendéget tetszik a lakásba hozni.
A nyitott ajtóban irtózatos ordítással tört rá a fiú:
– Mi köze ehhez a háziúrnak? Gazemberek!
A fejébe szállt a részeg düh:
– Takarodjék innen!
Visszhangzott a csöndes lépcsőházban ez a vad ordítás. A házmesterné
csak integetett, hogy jó, jó, már el is szaladt, rémülten, hogy
meghallják odafenn a botrányt. A fiú úgy vágta be az üveges ajtót, hogy
csuda volt, ha nem tört ezer darabra. Bement a szobába, ahol a Csirke az
íróasztal előtt állt és levelek közt piszkált. Mind a levelekhez mennek,
mikor először jönnek, mint a légy a cukorra, úgy szállnak a levélre.
– Hagyd – mondta a fiú és elhúzta onnan. Ő vette le a fejéről a
fehérszallagos kalapot. A két tenyerébe fogta a lány fejét és felemelte
az arcát, hogy jól belenézhessen. A Csirke boldogan mosolygott rá. A fiú
ráeresztette nehéz fejét a boldog kis arcra. Lassú mozdulatokkal
helyezkedett el az ajka a lány fiús száján. Belenézett a figyelő szürke
szemekbe, aztán lehúnyta a szemét és lassan átölelve a lány nyakát,
egyre szorosabb és tapadóbb csókkal forrasztotta magához, átadta magát
bódultan ennek a kedves, okos gyereknek, mintha ő lett volna a
szerelemtől kábult rabszolga és az lett volna az úr és az erős.
„Tökéletes,“ – mondta magában, kellemes szédülésben és fiatal hévvel a
vérében – „tökéletes ez, tökéletes…“ Nem is tudta nagyon, mire értette
ezt, a pillanat tökéletes boldogságára-e, arra-e, hogy a gyógyulása és a
felejtése tökéletes ebben a részeg és szerelmes percben, a lányra-e, a
csók végtelen kellemességére, az általános, emelkedett érzésére, vagy
semmire, vagy mindenre ezen a világon… fátyolos volt a tekintete, mikor
megint a lányra nézett, aki akkor már a szerelemtől ostobán bámulta,
várta, hogy parancsoljon neki. Kábultságában még érezte, hogy nagyon
erőseket lép és vadul rántja fel a hálószobája ajtaját, hogy szaggatja,
dobálja le magáról a ruhát, a cipője valami csörömpölő tárgyhoz vágódik
és a leeresztett ablakfüggöny félhomályában sovány kis meztelen gyermeki
vállak jelennek meg előtte, egy kicsiny, de arányos, fiúsan egyszerű
termet áll az ágya mellett, és szőke fej, boldog rémülettel mosolygó, de
nagyra nyilt szemek, – egy kis sötét ruha esik le és valami fehérség
hull, könnyű batiszt, és hogy őneki nevet valami a lelkében, ujjongva és
diadalmasan, győzelemmel, parancsolóan, zsarnokian, de elkeseredetten,
mint valami csúnya-nagy fájdalomnak a fejére hágva, fogcsikordító
kegyetlenséggel tiporva össze a szívetáján valamit, ami vérezni kezd és
jajgatni akar, – szemek és mosolyok jelentek meg előtte a multból, egy
fekete bársonyruha és egy dacos tekintet, ami szemrehányást mutatott, de
rögtön kialudt, és mintha halkan sikoltott volna valaki vagy valami,
egyszer régen, vagy talán most itt…
Délután háromkor azt álmodta, hogy erősen és hosszasan csöngetnek.
Valami olyat álmodott, hogy az előadás kezdődik. Megint csöngettek,
sokáig, addig, amíg ő álmában azt nem érezte, hogy haragszik a
csöngetésre, minek csöngetnek, hiszen ő már itt van és vár, mit akarnak,
mért nem kezdik az előadást? Valakivel veszekedett, hogy hagyják abba
ezt az értelmetlen csöngetést, már bátran el lehet kezdeni, micsoda
butaság ez… Az illető feleselt vele, a csöngetés egyre erősebb lett és
az álomból átment a valóságba, – lassan kinyílott a szeme és fölemelte a
fejét az ágyban: az előszobájában szólt a csengő, hosszan, újra-újra
kezdődően, mintha addig akarna szólni, amíg valaki elő nem jön, ha
törik-szakad. Mellette dúsra borzolódott szőke fej volt a párnán, a
Csirke mélyen, hangtalanul aludt. Felugrott, magára kapta a
fürdőköpenyét és kiment az előszobába. Az ajtó üvegablakát kinyitotta,
kinézett. Horn báró állt ott, kalap nélkül.
– Jó napot! – mondta udvariasan. – Szabad kérnem, hogy egy percre
bebocsásson?
Az első pillanatban valami nagy durvaságot akart neki mondani, mert
sejtette, hogy háziúri minőségben jön, a házmesterné bizonyára már
sietett jelentést tenni neki. De aztán, éppen ezért, a dühtől reszketve,
bebocsátotta, hallani akarta, hogy mit mond, el volt szánva, hogy ezért
a tolakodásért kidobja, inzultálja a saját házában.
– Tessék – mondta elfehéredve és bebocsátotta az írószobába. A kis
száraz báró gyorsan és kíváncsian nézett szét a szoba berendezésén és
le-leült az íróasztal előtt álló karosszékbe.
– Kedves doktor úr, – mondta komolyan és fontoskodva – gondolhatja, hogy
nem zavartam volna, ha nem lenne rá komoly ok.
– Kérem – mondta ridegen a fiú, összébb húzva magán a fürdőköpenyt.
– Bár csak a véletlen hozott egymás közelébe bennünket, – mondta a báró,
tisztán ejtve minden szót – mégis nekem jutott a kötelesség önt az élete
egy súlyos napján fölkeresni…
„Mindent tudok“ – gondolta magában Andor és hideg ijedelem ment le a
mellén, a lábába.
– Egy negyedórával ezelőtt telefonhoz hívott a Ráth-szanatórium főorvosa
és megkért arra, hogy baráti gyöngédséggel közöljem önnel…
– Köszönöm – mondta Andor, elhidegült szájjal, fölkelt és mélyen
megbánva mindazt, amit az imént gondolt, a báróhoz lépett.
– Az apám… – mondta, nem kérdőleg, de a reménytelen remény utolsó
optimizmusával, amelynek kell a teljesen kimondott szó. A báró is
felállt és igyekezett nagyon komoly lenni, összeráncolta a szemöldökét:
– Édesatyja egy negyedórával ezelőtt csöndesen és fájdalom nélkül…
Kis szünetet tartott. Kínlódva mondta:
– … kiszenvedett.
A kezét nyújtotta, fellélekzett, hogy túl van a megbizatáson, már indult
is.
– Engedje meg, – mondta, erősen megfogva Andor kezét – hogy kifejezzem
részvétemet.
– Köszönöm, – mondta a fiú – ön nagyon jóságos…
Még akart valamit mondani, bár nem tudta, hogy mit, de a báró lassan
elindult, egymaga mint valami gyászmenet. Kikísérte, betette utána az
ajtót és visszament az írószobába. Kábult volt; a nagy részegséget
kialudta, de gyengének és bódultnak érezte magát. Künn borús idő volt, a
perzselő reggeli napsütés után délben beborult és most lógott a nyári
eső a komorodó égen. Leült az íróasztalához és a két tenyerébe takarta
az arcát. A nagy pillanat, a végső időhatár megérkezett. Rugalmasan kelt
fel, elszánt komolysággal a tekintetében. Gyerekes sírnivágyás
feszegette a mellét, a lélekzése rendetlenkedni kezdett és a szeme
vizesen borult el. De összeszorította a száját, belül lassan a fogai
közé vette az alsó szájaszélét és keményen megfékezte magában a sírást.
Az ajtóra nézett, amely mögött egy idegen lény aludt, valaki, akitől
hirtelen megirtózott ebben a percben. Mégis, fel kellett azonnal öltözni
és a ruhája ottbenn volt. Óvatosan és nesztelenül nyitott be a
hálószobába, úgy kezelte a kilincset, mint egykor régen, mikor
halk-lopva tért haza késő éjszaka a budai szülei lakásba. És a
félhomályban öltözni kezdett, nagyon lassan és nagyon óvatosan,
vigyázva, hogy a kemény inge ne roppanjon, mint akkor, nagyon régen,
mikor gyermek volt és nem merte felébreszteni azt, aki ma délután
mindörökre elaludt. Körülnézett, megrémült, mert nem bírta el még a
gondolatot sem, hogy ez az idegen kis lény itt most felébredjen mellette
és neki magyarázni, beszélni, vallania kelljen, – végtelen óvatossággal
szedte össze a holmiját, de ez oly tökéletesen hasonlított gyermekkori
motoszkálásához a budai sötét hálószobában, ahol éppígy nem mert világot
gyújtani és éppígy beledugta az ujját a kemény ing két mellrésze közé,
csak össze ne koppanjon, hogy nem bírt többé magával. Forróságot érzett
a szemében és valami végtelen nagy nyomorúságot, amint átrohan az egész
lelkén. És gyermekien égő, olthatatlan fájdalmával együtt, züllött
napjai minden kábulatát szétfújva, gyógyíthatatlanul szállt fel benne a
vágy egy fekete bársonyruhás lány szomorú tekintete és részvéte felé, a
kézfogása és a vigasztalása után, oly erővel és olyan hirtelen, hogy
hamar összeszedett ruháival és cipőjével a kezében mezítláb kellett
kimenekülnie a másik szobába, hogy az idegen lányt fel ne költse a
ziháló lélekzésével, a visszatartott, lefojtogatott, de még keseredetten
birkózó sírnivágyásával, – menekült ki a másik szobába a rongyaival a
kezében, félmeztelenül, mezítláb, torzult arccal és szenvedő szájjal,
mint aki az árvíz elől szalad és már mindenét veszni hagyja, csak a
testi rongyait viszi valahova, ahol megállhat visszanézni és megsiratni
mindent, amit elveszített.