Az utca üres volt, senki se zavarta ebben a munkában. A kis kavicsok
egymás után koccantak az ablakon, de a sötét négyszög mögött nem mozdult
semmi. Egyre fölfelé nézve, a zsebében nagyobb kavicsot keresett, ezt is
feldobta. Ez nagyobbat koccant, mint a többi, ez után tovább is várt.
– „Szenvedek“, – mondta magában, tekintetével fenn függve az ablakon –
„különös érzés, bizonyos, hogy ez lelki szenvedés, amit most érzek,
életemben először szenvedek.“
Behúnyta a szemét s rövid perc alatt végighúzódott az emlékezete egész
életén, mint simító kéz a puha terítőn. Semmi gyűrődést, akadályt nem
talált; a polgári jómódban nevelt egyetlen gyermek férfi-élete most
vetette az első ráncot.
– „Rossz dolog szenvedni“ – járt a fejében. Nem tudta, mit kell ez ellen
tenni, tűrni roppant nehéz volt, szinte lehetetlennek látszott.
Megint koccant egy kavics, utána két kicsi egyszerre. Föltette magában,
hogy még három utolsót dob, és ha ennek se lesz eredménye, elmegy. De
hová? Mikor az elsővel célozni kezdett, az ablak mögött megrándult a
redőny. Egyszerre, mintha vékony fénycsíkokkal repedezett volna meg az
ablak sötét négyszöge, a megritkuló redőny mögött megvillant a szoba
barázdált világossága. A redőny recsegve huzakodott felfelé és Olga
jelent meg az ablakban. Andor kalapot emelt. A lány egyideig az üvegen
keresztül nézte, aztán eloltotta a lámpát és kinyitotta az ablakot.
Hajnali fél három körül még teljesen fel volt öltözve.
– Kezét csókolom – suttogta fel a fiú.
– Andor? – kérdezte fenn a lány.
– Igen.
– Az Istenért… mit csinál itt? Maga dobta a köveket?
– Én.
Közelebb lépett. Izgatott volt a hangja:
– Kérem, Olga, – mondta hangosabban – igen-igen nagy dologról van szó…
életbevágó ügyem… okvetlenül beszélnem kell magával.
– Most?
– Azonnal.
– De hát az Istenért… az Istenért…
A fiút a sok „Istenért“ kihozta a sodrából:
– Az Istenért, ne rémüldözzön… segítenie kell rajtam. Ha tudná, mily
nagy szükségem van magára.
– Most rögtön?
– Fel akarok menni.
Ez oly határozottan volt mondva, hogy Olga megijedt:
– De mit gondol? Megőrült?
– Meg.
Indult, a kapu felé.
– Nem lehet, – szállt utána a fojtott, fájdalmas hang – az Istenért,
hova gondol! Nem az én lakásom ez…
Most jutott csak eszébe Gyulai Irma – és talán Rodics, az ügyvéd van
nála. Megállt. „Szegény lány“ – mondta. Megsajnálta a virrasztó Olgát,
elképzelte a kis lakást: az egyik végében, a hálószobában a kényelmesen
szuszogó régi viszony, a másik végében meg ez a ruhástul virrasztó lány,
amint rémülettel húzódik egy távoli sarokba, el a két kövértől, mint a
riadt nyúl az oroszlánpár ketrecében.
Visszament az ablak alá:
– Jöjjön le – mondta parancsolóan.
– Lejöjjek? – hangzott felülről az átmenet a beleegyezéshez.
– Ha nem jön le, én megyek föl.
Olga hátralépett:
– Jó, jövök – suttogta és betette az ablakot. Néhány perc mulva nyilt a
kapu és kijött, a kezét nyújtva Andor felé, aki ott várta. Mikor
meglátta a halvány arcot a nagy, komoly szemekkel és végigpillantott az
örökös, az egyetlen fekete selyemruhán, úgy érezte, hogy nem tudja,
miért jött ide és mért hívta le a lányt. Most itt volt és hirtelenében
nem tudott vele mit csinálni. „Bolond dolog ez“ – gondolta; érezte, hogy
egy kicsit kiszaladt a lába alól a föld, vagy ő tántorodott meg belül
valahol, de tudta, hogy szabálytalan és szeszélyes dolgokat csinál, az
akarata ide-oda szaladgál valami elől. A lány csudálkozva nézte:
– Miért hallgat?
– Mert meglepett… hogy lejött.
Karonfogta Olgát:
– Köszönöm, hogy lejött… nem is tudja, mit tett ezzel nekem… jöjjön.
A lány megállt:
– Hova?
– Sehova. Ide… itt sétálni, csak itt, a ház előtt. Amíg megnyugszom.
Újra elindultak, a lány a földre nézett, úgy ment nagyon lassan
mellette. Azt hitte, érti a fiút, némi elégtétel és ostobácska büszkeség
fogta el. A multkori esti séta és az értelmetlen csók óta nem is látta.
Hetek multak el azóta. Eleinte várta; a színháznál jövet is, menet is
nagyon szétnézett mindig, de utóbb belenyugodott, hogy a fiú elkerüli,
többé nem jön. Gyakran tettek már így vele óvatos és jobbérzésű
fiatalemberek, mikor egy kicsit beleszerettek. Az első melegebb
beszélgetés után otthagyták, okosan elmentek a szegénysége és a
névtelensége, a rossz családja elől, megszöktek, hogy ne kelljen
feleségül venni, vagy mert nem tartották könnyűnek és veszélytelennek a
vele való egyéb szerelmet. Most, hogy ez a fiú ennyi idő multán ilyen
váratlanul és ilyen bolondos módon jelentkezett, meg volt győződve, hogy
ezt a szerelem hozta vissza, kezdődő és forrongó szerelem, amely nem
bírt magával, és amely ma hirtelen legyőzte az okosságot. A fiúnak jól
esett szép, telt karjába kapaszkodni, gyöngéden szorította magához és
most már örült, hogy vele van, pillanatnyi megnyugvást és elfoglaltságot
érzett. Lassan és szótlanul mentek az üres körút aszfaltján, hallgatták
egyszerre járó, egyforma lépteik koppanását és mind a kettőnek kedvére
volt a hallgatás, a ritmikus, lassú együttlépés az enyhe éjszakában, ok
és cél nélkül. A lány nem szólt, mert kis hiúsága minden éhségével
várta, hogy hogyan fogja elkezdeni a fiú és mit fog mondani. A fiú meg
hallgatott, mert most elég volt neki maga ez az állapot, szerette volna,
ha egyáltalán nem kell majd beszélni. A következő utcakeresztezésnél
megálltak, megfordultak, visszafelé sétáltak. Csöndesen kezdte a fiú:
– Még nem aludt?
– Nem.
És két-három lassú lépés után:
– Miért?
– Csak.
– Ruhástul virrasztott?
– Levelet írtam.
– Kinek?
A lány ránézett:
– Mi köze hozzá?
A fiú ideges lett. „Vidéki dolog“ – gondolta. – „Még azt hiszi,
féltékeny vagyok.“ Megharagudott a lányra:
– Mondja, – szólt majdnem nyersen – hogy van az, hogy első szóra lejött?
Ez egy kicsit meglökte az egész építményt, amit a fekete lány magában
összerakott. Brutálisnak találta a kérdést:
– Ezért hívott le? Hogy ezt kérdezze?
Haragosan mozdult a szeme. Megállt és megint ránézett Andorra. Könnyen
sértődő érzékenysége felborzolódott:
– Micsoda lovagiatlanság ez?
Hirtelen nagyon megharagudott, nem is a fiúra, hanem magára, az
optimizmusáért, azért, hogy ilyen könnyen hitt a sikerében.
Elkeseredett. Sírni szeretett volna, mérges lett. Elszaladt a kapu felé,
a csengőhöz nyúlt, ott kapta el a kezét Andor, aki utána ugrott,
lefogta, mielőtt még becsöngethetett volna:
– Ne haragudjon rám, bocsásson meg, – mondta kedvesen, meleg és őszinte
szomorú mosollyal – nézze, ma bolond vagyok és kétségbe vagyok esve… ne
hagyjon magamra… bocsásson meg… mindent elmondok.
Megint karonfogta és elvitte a kapuból. A lány engedett neki, egy
pillanatra megint fellobbant benne a remény és a hiú kíváncsiság:
– Hát mondja meg, amit akar, nekem vissza kell mennem. Borzasztó ez,
hogy lejöttem, még most se tudom, mért tettem.
– Édes Olga, jó Olga – mondta a fiú, nagyon magához szorítva a karját. –
Drága Olga. Szerelmes vagyok.
A lánynak biztonság szállt a szívére. Megint hallgatott, fensőséggel és
kellemes elégedettséggel várta a többit. Megint mentek, lassan léptek
egymás mellett. De hogy a fiú nem szólt, a lány kezdte, az ő módja
szerint:
– Talán a volt menyasszonyába?
– Nem – felelt egészen tompán. Nagyon-nagyon szorította a karját, a
kezét is megfogta, jól átkulcsolta az ujjaival.
– Talán a vörösruhás táncosnőbe?
Ez már fölényes biztonsággal volt mondva, egy kis csúfolódás is
muzsikált benne, úgy, hogy Andorban felágaskodott a gyerek
kegyetlensége. Halkan felelt:
– Abba.
– Gratulálok – mondta Olga, még mindig diadalmasan, most már bizonyosra
véve, hogy pillanatok választják el a fiút a kitöréstől: „beléd, beléd
vagyok szerelmes, őrülten szenvedek, könyörülj rajtam…“ Mosolygott és
csiklandoztatta a hiúságát ezekkel a cicázó pillanatokkal. Könnyedén
mondta:
– Igazán?
– Igazán.
– És nagyon szereti?
– Őrülten.
– Ne mondja.
– De mondom.
– Na és… remélem, viszonozzák.
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én… hogy én… rettenetesen… nagyon… és
szenvedek…
Még mindig szorította a lány kezét, most a melléhez vonta és odanyomta,
erősen, mintha a mellének azon az oldalán is lett volna egy szíve.
Idegesebben kezdett beszélni:
– Már nem birom… azért jöttem ide magáért… maga komoly és olyan
végtelenül megnyugtató… és maga is boldogtalan… és hadd lehessek itt egy
kicsit magával… itt maga mellett.
Ránézett és találkozott a pillantása a lány leső, figyelő tekintetével.
Az arca komoly volt és a szeme égett. A lány az egész testében érezte,
hogy most meg fogja csókolni és nem bánta, már szinte várta is, ahogy
önkéntelenül meglassúdott lépéssel, szinte hozzánőve ment mellette, az
arcát feléje fordítva, olyan közel a fiú arcához, hogy érezte a melegét.
– Olga, – mondta forrón és halkan – mentsen meg engem. Úgy érzem, hogy
végem van.
Megálltak. A lány a szemébe nézett és lassan fölemelte a szabad kezét,
megcirógatta a fiú arcát. Ez lehúnyta a szemét. A lány mosolyogva
suttogta:
– A kis vörös táncosnőbe?
– Abba.
Közelebbről nézett a szemébe, már szinte érintette az ajkával a
bajuszát. Alig hallhatóan mondta:
– A kis vörös táncosnőbe?
– Abba.
– Ejnye – mondta és megriadt. Egy kicsit sok volt már ez a tréfából.
Eltűnt az arcáról a mosoly. Összehúzta nagy fekete szemöldökét,
gyanakodva nézett a fiúra:
– Tréfál?
– Nem – mondta ez és nyiltan nézett rá.
– A táncosnőbe szerelmes?
– Mondtam.
Kihúzta a karját a fiúéból és mikor érezte, hogy az könnyen engedi,
hideg ijedtség ment végig rajta. Világos lett előtte, hogy ez másba
szerelmes. Nem tudta, mit csináljon, csak állt előtte, még mindig
komoran összehúzott szemöldökkel vizsgálva a fiatal és sápadt arcot, a
fiú szemét, amely erre a szigorú kémlelésre kissé zavart lett. Andor
lehajtotta a fejét. A lánynak azonnal visszatért a lélekjelenléte. A
hiúság automatikus védelme, női reflexmozdulat volt az a nyugalom, amely
elömlött az arcán. Ez lassan elsimította a mély ráncot a szemöldökei
közül, amelyek méltósággal húzódtak vissza magas őrhelyükre. A feje alig
észrevehetőn megemelkedett, csak a hangja volt egy gondolattal
szárazabb, mikor megszólalt:
– Azt hittem, tréfál.
És hozzátette, most már ezt a szárazságot is leküzdve:
– Mondjon el nekem mindent, én tudok jóbarát lenni.
Inkább megölette volna magát most itt ebben a helyben, mintsemhogy egy
lehelletet is eláruljon abból a kegyetlen csalódásból, amit érzett.
Fiatalemberek, akik szép lányokkal lapdáznak, szokták így mímelni az
érzéketlenséget, mikor az arcukba csapódik a tenniszlapda, s a lányok
ijedten szaladnak oda, hogy fáj-e. De ezeknek soha még nem sikerült ez
tökéletesen.
– Ma este – mondta Andor – láttam valakit, aki…
Elhallgatott. Könnyű társalgóhangon segítette Olga:
– Aki?
– Valakit láttam, valakinek a szemébe néztem. Nem nő volt, férfi.
Percekig néztük egymást. És én… én… nem tudom, de csak később tört ki
belőlem… magam se tudom…
Most a lány kapaszkodott az ő karjába, tökéletes hidegséggel, és
nyugodtan mondta:
– Maga nagyon izgatott.
– Igen – szólt a fiú, és levette a kalapját. A hajához nyúlt és megint
feltette a kalapot. – Egy kicsit még izgatott vagyok. De maga oly jó
hozzám.
– Nyugodjék meg – mondta halkan a lány. – És ki volt az a férfi?
– A szeretője. Annak a lánynak a…
– Révész úr?
A fiú kényszeredetten mosolygott:
– Ezt is tudja?
– Somogyi mindent elmesél. A lányt Csirkének hívják és a szeretőjét
Révésznek. Az tanítja táncolni otthon.
– Az tanítja? Ezt nem is tudtam.
Kínozta az, hogy a nyomorúságát, ami kitörőben volt, ami ki akart
buggyanni belőle, dőlni a szájából, ordítani, most, mint valami
fojtással, leszorítja ez a hazugság: Csirke és Révész úr. Olga tovább
beszélt, játszatta a kínlódó közömbösségét:
– Somogyi mesélt róla. Hogy milyen graciőz. Fiús, kedves. Tizennyolc
éves.
– Tizennyolc éves…
– Csinos. És mindig maga körül ugrál.
Ez igaz volt. A Csirke únos-úntalan hozzászaladt, cigarettát kért, vizet
ivott a poharából. Eszébe jutott a kis piros vászonvirág, amit ma a
hajába tűzött. És a tekintetében mindig volt valami bámulás, mikor
beszélt vele.
– És mi volt Révész úrral?
– Néztük egymást. Nem tudom. Megbolondultam. Meg akartam verni. És az a
nyugalma, amivel nézett… Azt fejezte ki, hogy hiába minden, a lány az
övé, az ő tulajdona… és nem engedi, a fogával kapaszkodik bele.
Izgatottan beszélt. A lány egyre nyugodtabb lett. Hideg és halavány
volt:
– És maga… olyan nagyon szereti?
– Nem. Csak most… úgy érzem, hogy ez valami rettenetes… tűrhetetlen, ez
a féltékenység és ahogy akarom és akarom és akarom…
Ez olyan vadul őszinte volt, ez a sok „akarom“, hogy Olgában
megkeseredett a színlelt közömbösség.
– Ne haragudjék, – mondta – de egy ilyen kis senki, ilyen kis
táncosnőcske… akit mindenki megkap… hiszen ez egy kis…
Már nagyon ideges volt a fiú:
– Mit akar mondani?
– Hogy ez… nem méltó magához, egy ilyen kis…
– Hát ki méltó? – riadt rá.
– Na, na, nem kell azért…
– Ki méltó? – mondta nyersen. – Mi az, hogy méltó? Micsoda beszéd ez?
Micsoda hencegés ez?
A lány eleresztette a karját és megállt. Andorban forrt, forrt a
tárgytalan harag, a lázadás ez ellen az értelmetlen hazudozás ellen,
megint feszítette belülről a vágy, ami idehozta: kinyitni a lefojtott
torkát, hogy zuhogva dűljön ki belőle minden kínlódás. De nem ment,
sehogy se ment, mert ugyanakkor, amikor ordítani szerette volna az
igazat, a hazugságok kötelét ő maga hurkolta egyre szorosabbra a torkán.
Most már tudta, hogy képtelen az igazi kínjait megmutogatni, most már
csak a külsőségekbe kapaszkodott, s hogy valahogy segítsen magán, durván
ismételte:
– Micsoda hencegés ez? Mert az egy szegény kis ringyó?
A lány szenvedőn torzította el az arcát. Lecsukta a szemét:
– Istenem. Micsoda hang.
– Mert az egy ringyó? – ismételte dacosan. – Mert ringyó?
Szerette volna százszor mondani ezt a szót.
– Kísérjen haza – mondta halkan, izgatottan Olga. – Nem tudom, mi
történt magával.
Indult. Andor megfogta, visszatartotta. Megrémült, hogy egyedül marad.
Fogta a halvány fekete lányt, mint a prédáját, nem bánta, most már
akármi történik is. Elő akart idézni valamit, bármit, valami lármát vagy
izgalmat, amibe belekiálthassa a tűrhetetlen fájdalmat, kirobbanthassa a
feszültséget, amitől nem bírt szabadulni.
– Ez a ti komiszságotok – mondta. – Ti vigyáztok magatokra, mert el
akarjátok adni a szűzességeteket. Férjet fogni. Vagy gazdag kitartót
fogni. Mert ha egy ilyen jön, akkor ti se vagytok már olyan szigorúak…
de ezt tudjátok: lenézni meg leköpni az ilyen kis nyomorultat, aki
valakit szeretett és nem spórolt és nem rakta a takarékba magát, hanem
odadobta az életét és a szemétbe ment, hogy most ti köpjetek rá, ti
útálatosak… Itt marad, most itt marad.
Átfogta a derekát. A szemébe nézett. Nagyon sajnálta a lányt. Gyűlölte,
amit most csinál vele, de nem bírt magával, érezte, hogy a lármázásban
megkönnyebbül, tovább beszélt:
– Ezért kínlódom, mert ilyen nyomorult, mert ilyen szegény és tépett és
züllött és mert mindenkinek a rongya, mert így meg van tépázva és agyon
van kínozva… és ölni tudnék, ha a szemére gondolok… ahogy rám nézett,
ahogy a szemembe nézett, olyan hűen, mint a feleségem, olyan odaadóan…
Ez az Ella szeme volt. Most boldogságot, boldog fájdalmat érzett, mert
így már szivárogni kezdett belőle a vallomás, ezen a vékony nyíláson.
Folytatta, erőltette:
– … és hogy másé, hogy más ember jár vele, hogy más ember csókolja… és
ott ül mellette a Moulinben… ott ül és néz engem és legyőz engem a hideg
szemével… és a multkor elvittem őket kocsin és a szegény gyerek köztünk
ült és én éreztem, ahogy húzódik hozzám, mert nem azt szereti, azt nem
szereti, még mindig engem szeret, az nem lehet, hogy ne engem szeressen,
ezt nem bírom végig se gondolni… hogy az övé, és átöleli és hogy az
azzal a vékony szájával hozzáér az ő szájához, ahhoz a tiszta, szép,
piros szájához… és ezt elvenni tőle és elvinni tőle és kiemelni a
piszokból és boldoggá tenni… ezt a szegény kis nyomorultat… és ez az,
ami kínoz és ha maga barátom, hát segítsen meg és vigasztaljon meg,
drága, ne kergessen el, ne haragudjék rám, lássa, őrült vagyok,
szerelmes vagyok…
Kezet csókolt neki. A kapu előtt álltak. Az utcalámpa fényében a lány
arca fehér volt és fájdalmas, mint a Pierrot lisztes képe, mikor
rapirral szívenszúrják a színpadon. Az állát erőltetve tartotta kissé
felfelé, hogy a fejét emelje. A tekintete komoly volt és a messzibe
néző, mint aki mélyen gondolkozik és határoz. A fiú az elhidegült kezét
csókolgatta. Ez fájóan jól esett neki, de önkéntelenül is végezni akart,
s így elnézve a fiú fölött, a másik kezével ösztönszerűleg meg akarta
simogatni a fejét. A fiúnak leesett a kalapja. Nem nyúlt utána, tovább
csókolta a kezét. Akkor Olga elfordította a fejét és a csengő felé
nyúlt. Nem érte el, egy lépést arrafelé mozdult és magával húzta a
kezéhez tapadt fiút. Nem szólt, elfordított fejjel tűrte a kézcsókot,
amíg a kapu vascirádás ablakocskáiban sárga fény nem jelent meg. Mikor a
házmester kulcsa belezördült a kapuba, a fiú elbocsátotta és a földre
nyúlt a kalapjáért. Olga köszönés nélkül ment be. A kapu bezuhant utána
és a petróleumfény lassan elborult a két kis vasvirágos körablakon.
Most mohón kívánta meg a fiú a cigarettát. Rágyujtott és mintha nem is a
mellébe, hanem a szívébe húzta volna le a füstöt. Szinte jóllakott vele.
Megkerülte a sarkot és megint odaállt, ahonnan az imént kavicsokat
dobált az ablakra. Az ablak üvegjén kéken tükröződött valami égből jövő
derengés. Felnézett a szűk utca házai közt az égre. A háztetők párkányai
feketék voltak, s ő mély árok fenekén érezte magát. Fenn, a fekete
szögletek közt üvegesedni kezdett az ég sötétkékje. A szögletek és
párkányvonalak élesedtek és komorodtak. Aztán az ablakot nézte. A
szobában villanyfény csattant fel és Olga megjelent az ablaküveg mögött.
Egy pillanat se volt, amíg lenézett rá, de a fiú érezte, a fekete
szilhuett állásából, hogy őt nézi. Aztán rendetlen, meg-megálló
esésekkel zörögve jött le a redőny, megint megjelent a sok párhuzamos
fényvonal, aztán egyszerre összecsukódott az egész. Az ablaküvegen
megint fényleni kezdett a derengő ég hideg kéksége.
Hazamenni?
Állt a sarkon, percekig. Nem is mert gondolkozni azon, amit ezzel a
lánynyal itt most csinált. Mint valami idegen őrültre, úgy gondolt
vissza magára. „Nagyon szenvedek,“ – mondta magában – „kezdődik az
életem.“ Tanácstalan és árva volt. Úgy érezte, hogy ha magára marad,
felnyüzsög benne újra minden. Azt gondolta, hogy le kell innia magát. A
törkölyre gondolt, amit egyszer Somogyival ivott a pálinkásnál, arra a
butító kábaságra, amelyben a feltörekvő gondolkozása lassan-lassan
kialudt és összeesett, mint ahogy a tűztáncosnő lángoló selyemleple a
mutatvány végén egyre kisebbeket lobban, önmagába omlik és sötétbe
lohad. Céltalanul indult el a körúton, kiment a kocsiút közepére, úgy
ballagott a nagy ürességben, a sötét virradat csöndjében. Előtte sorra
aludtak ki a lámpák fénypontjai; valami láthatatlan szorgalom járt
előtte némán és észrevétlenül, az volt az érzése, hogy az ő közeledte
oltja a lámpafényeket. A lámpaoltó ment végig a körúton. Mintha egy
lassú autó fekete reflektorból sötétséget lövelve haladt volna előtte,
úgy hunytak ki sorban egymásután a fények a hosszú úton.
Ahogy a körút fordult, a távolban fényt látott: két ívlámpa idegeskedett
egy kávéház előtt. Ez volt az a kávéház, ahova ma éjjel Révész meghívta
azzal, hogy Rácz szerkesztő úr is ott lesz, lumpolnak a pincében.