Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az a bizonyos hétfő,
amely a zagyva élet végét és a komoly munka kezdetét jelentette, most is
lebegett a távolban egy időpont, amikor majd mindez megváltozik. Nem
nagyon tudta megmondani magának, hogy ez mikor lesz és miért lesz. Csak
azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem is szeretett ezen
gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, ha jelentkezett. Tovább
tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta. Rendszerint felkeléskor, –
mostanában már délután kelt fel mindennap – amikor friss kipihentséget
érzett fiatal tagjaiban, eszébe jutott, hogy ennek másként kellene
lennie. Ilyenkor nyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban
és bár semmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De az
állapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy minden ilyen
nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, friss kiugrással az
ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szép nyári délutáni
napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túl fehérruhás nők
sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábrái közt. A Horn-palotában
azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövet beszólt a házmesterékhez,
megmondani, hogy nem halt meg és csak vigyázzanak a lakására. Néhány
apróságot, amire szüksége volt, összecsomagolt és a házmesternével
kivitette a szigeti szobába. A jogi könyveket minden sóhajtás nélkül
dobta félre, valami nyugalmat érzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen
„majd aztán“ és „később majd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy
nem búcsúzott a könyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre,
olyan bizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek érte
bebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt, de
nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak az előszobában ült
le, bottal-kalappal, ott beszélt a kövér Julival, annak is azt mondta,
hogy vigyázzon a lakásra, addig ne csináljon semmit, amíg ő nem
intézkedik. Itt se vallotta be magának a nyugtalanságát. A függő állapot
eltűrhetőbb volt számára, mint a változás és az a sok cselekvés, ami
ezzel járt volna. A kövér Juli is meglátogatta mindennap a
szanatóriumban az apját és már ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg
fog halni. Mikor a régi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni
kezdett, Andor felkelt a székről és hirtelen elment.
Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsó állomáson,
mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlan volt. Sem Andor,
sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz, hogy most már majdnem
egész nap aludt, beszélni egyáltalán nem beszélt, s ha ébren volt, mély
szemgödreiben tompán fénylett valami, ami már mintha nem is szem lett
volna, hanem szürke fátyol mögött két csepp könny. Teljesen
érzéketlennek látszott minden iránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy
ment, ha szólt hozzá, vagy ha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha
gyöngéden megfogta sárga kezét, amely már nem volt más, mint vékony
csontok és vastag erek szövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka
lett volna Andor számára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven
nem-létezése az apjának, amely javulást már nem igért, de szinte
rosszabbodással sem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a
halálhoz, hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez a
csekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle és
elgondolkozva lépett ki a szanatórium kapuján, úgy érezte, hogy az apja
is segít neki ebben a napról-napra való halasztásában minden dolgoknak.
Egy ilyen estén, a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a
távolban függő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nem
egyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amely
felébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkor
szakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberséges élet
elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságot is
elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyönge szárnyakkal a
szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addig úgyse lehet semmit
kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl lesz és ha majd megnyugszik.
Az éjszakai életét így valami virrasztás-félének fogta fel. Most már
teljesen éjszaka élt, a nyári reggel arany-sütésében feküdt le és
gyakran esti szürkületkor kelt. Megszerette az utca és a kávéház éjjeli
embereit, a csöndes és barátságos városi éjszakát, az éjjeli pincéreket,
kocsisokat, az éjjeli gyümölcsöskofákat, a levegő éjjeli
egyenletességét, és hogy így rászokott az éjszakára, még a csapatostul
kóborló fiatal ujságírókat is tűrhetőbbeknek találta. Ezeket eddig
mindig bizonyos ellenséges érzéssel, utóbb már gyűlölettel nézte, mert
hangosak, vidámak és az elbizakodottságig öntudatosak voltak. Volt
köztük az ő korabeli ember, de sok volt, aki még nála is fiatalabb volt,
s már nemcsak neve volt a világ előtt, hanem bizonyos tiszteletre és
különleges bánásmódra is igényt tartott. Egy nagyon fiatal versíró,
akinek a nevét a lapokból ismerte, néha a közelébe került a Moulin vagy
az orfeumkávéház asztalánál. Szinte durcásan fordította el ettől a
fejét, nem vette tudomásul, nem akart beállni azok közé, akik a
hosszúhajú gyerekembert megbámulták. Mikor néha négy-öt táncosnő csődült
a költőgyerek köré és nevetett a durva tréfáin, úgy utálta a kis költőt,
ahogy csak jómódú, semmittevő fiatalemberek tudják ezeknek a szerény
társadalmi sikereit irígyelni. Most azonban, hogy őt is megpuhította az
éjszaka, megszokta és eltűrte a kis költőt, ismerősen nézett rá, bár
elbizakodottnak találta és feltette magában, hogy tüntetően elkerüli a
vele való megismerkedést. A Csirke egyszer a kettőjük asztala köré
lépett és taktusban hol a kis költő fejét érintette vékony
nádpálcájával, hol az Andorét. Ez módfelett felbosszantotta, s még
mérgesebb lett, mikor észrevette, hogy a kis költő vele nem is törődik,
csak nevetve kapkod a Csirke pálcája után, sőt egyszer úgy akarta
elkapni, hogy az ő feje fölé nyúlt a pálca után. A pálcát ő kapta el és
messzire eldobta, s mikor a Csirke ezért melléje ült és azt mondta, hogy
addig nem megy onnan el, amíg a pálcáját vissza nem kapja, durván szólt
rá: „eridj a fenébe“ – amin a Csirke sértődött meg halálosan, bár
alapjában véve a kis költőnek szólt. Nem bírta el, hogy az a kis ember
már valaki. És ő senki. És ő még el se kezdett valaki lenni. De hiszen,
istenem, _akkor_ majd… és aztán majd… és kicsodák-micsodák ezek itt
éjjel a füstben és a zenés piszokban? És ez úgyis mind csak ideiglenes
és ő itt csak átmenetileg van, ezek meg itt maradnak életük végéig,
mind, pincérek, írók, cigányok, lányok… „Nem szégyelled magadat?“ –
mondta magamagának – „ezek közt valamit akarni, eközt a szegény
félbolond városi szemét közt, ahol most kínodban kóborolsz… sajnálnod
kellene őket, és majd több elnézéssel gondolsz vissza rájuk, ha majd
fenn jársz a komoly és derék nappali emberek világában, nagy rangban és
tekintélyben, az autódban, ahol melletted ül a finom kis úrhölgy, akinek
gyönge és jó illat száll a fátyolából és aki a térdeden nyugtatja
fehérkeztyűs kezét, mikor felszalad a nagy kocsi az Opera elé…“ Így már
derültebben tudott nézni a kis költőre, szánni még nem tudta, de lenézni
már kezdte. És a Csirkére se haragudott ilyenkor, a Csirke iránt
részvétet érzett, a Csirkének tíz forintot adott minden látható ok
nélkül. És néhány percre jól érezte magát a zenében, a lármában,
belebámult a falicsillárok fényébe, összehúzta a szemét és elképzelte,
hogy ezek lazán kötött bokréták égő üvegrózsákból, amelyeknek fénylő
sárgaréz száruk és lombjuk van. Ilyesmivel töltötte meg a képzeletét,
mikor az komolykodni akart, s ez kellemes és felületes volt, gondokat
elriasztó és képzelt jövőbe ringató, a cimbalomszóhoz és a nevető
zsivajhoz illő. Ilyenkor szinte észre se vette, hogy a Csirke – még
jobbkezében tartva a tízforintost – a balkezével az ő fényesre kefélt
haját igazgatja, inkább a simogatás, mint a rend kedvéért.
Egyszer, mikor így elszórakozva ült és nem vette észre, hogy a Csirke
megint a hajával foglalkozik, arra riadt, hogy a Csirke hirtelen kapja
el a kezét a fejéről.
– Mit csinálsz? – szólt rá és a hajához nyúlt. Egy csöppnyi kis piros
csináltvirágot talált a hajában, akkorát, mint egy nefelejts, ezt tűzte
oda a Csirke. De hirtelen abbahagyta a virágozást, mert Révész úr jelent
meg, a bejáratnál feltett kalappal ácsorgó urak közt.
– Félsz tőle? – kérdezte, megszagolva a kis vászonvirágot.
Csirke nem felelt, csak tagadólag rázta a fejét, tréfásan és sokáig,
felfelé kancsalító szemmel gyönyörködve abban, hogy hogyan röpdös a
homlokán a szőke hajfürt, mikor ide-oda rázza a fejét. A tagadó
mozdulatból a hajjal való játék lett, amit a Csirke nem akart
abbahagyni.
– Ne rázd a fejed – szólt rá Andor.
Nem felelt, tovább rázta a fejét és nézte a homlokán táncoló fürtöt. A
fiú ideges lett:
– Nem hallod?
– Mi ez? – nézett rá a Csirke, hirtelen abbahagyva a mozdulatot. – Mit
parancsolgat maga nekem?
Fölkelt és Révész felé fordult. Andor rámosolygott és a kis piros
nefelejtset gyöngéden az arcához hajította.
– Olyan féltékeny a Révész?
A lány lenézett rá, mint aki azon gondolkozik, hogy hamarjában milyen
gorombaságot mondjon, de meggondolta, felbiggyesztette az ajkát és el
akart menni. Andor elkapta a karját.
– Te, – tartotta vissza, csak hogy bosszantsa – mi van a könyvemmel?
Mikor adod vissza a könyvemet?
– Azt se tudom, hol van – mondta a Csirke és húzakodni kezdett.
– Elolvastad?
– Nem én.
– Hát akkor mért kérted?
– Megmondom… ha elereszted a karomat.
Eleresztette.
– Azért kértem, – mondta, miközben megjelent a szája körül a kisfiús,
nevető vonás – mert azt hittem, lesz benned annyi udvariasság, hogy
felviszel minket a szobádba, pedig nem is voltál udvarias, mert ledobtad
az ablakon, akkor szerettem volna visszadobni, fel a fejedhez, mert ez
egy hencegés volt és nem is tudom, mire rá adtad ott úgy a bankot.
Otthagyta, ugrálva ment a bejárathoz, ahol a sápadt Révész szigorúan
állt. Levette Révész kalapját és megint visszatette a fejére, s miután
így köszönt magának Révész helyett, a karjába kapaszkodott és cigarettát
kért tőle. Ma megint talpig vörösben volt. Hogy Andor utána nézett és
ezt a mókázását figyelte, úgy találta, hogy ez a lángvörös táncosruha
illik legjobban hozzá. Egy pincér gyujtotta meg a cigarettáját és Révész
úr, mialatt a cigarettatárcát visszatette a zsebébe, gyorsan és komolyan
beszélt a Csirkéhez, de nem nézett rá, hanem tovább is a táncolókra
függesztette a tekintetét. A szája szapora mozgásáról és a dacoló
tekintetéről látszott, hogy szemrehányást tesz a Csirkének. Aztán a
Csirke el akart indulni vele, még mindig a karjába kapaszkodva, a rendes
asztaluk felé, de Révész húzatta magát, nem akart vele menni és végül
kiszabadítva a karját, ott maradt a bejáratnál. A Csirke elugrált tőle
és táncolni ment egy parkettáncossal, mint aki nem sokat törődik ezzel a
haraggal. Andor Révészt nézte, aki egyideig nagyon komolyan állt ott az
ajtónál, aztán az órájára nézett, de nem ment el, hanem elindult egymaga
az asztala felé.
Abban a pillanatban, mikor Révész zsebretette az órát és Andor
kíváncsian figyelte, hogy most elmegy-e, vagy sem, Révész mögött, a
lépcső felől jövet, megjelent a bejárat nyílásában Pécsi Lajos.
Szalmakalapja és csontos vörösbarna arca a Révész válla fölött látszott
először, amint a közönséget mustrálva benézett a terem zűrzavarába.
Ahogy Révész elindult előle, szabadon maradt egész nyurga alakja. Sárga
vászon sportruha volt rajta, túlrövid kabát, ami még hosszabbakká tette
a lábait és sárga keztyű a nagy kezén. Hátrafordult és szólt valamit
valakinek, aki nem látszott egy kövér pincértől.
– „Mi ez?“ – mondta magában Andor, miközben lassan fordította el onnan a
fejét, hogy úgy ne lássék, mintha elkapná. „Mi ez?“ És lassan mintha
unalomból tenné, végigsimította az arcát a kezefejével, mint aki azt
vizsgálja, hogy simára van-e borotválva. Az arca forró volt. Ezen nem
lehetett változtatni, bizonyos volt, hogy elvörösödött.
A tekintetével a Csirkéhez menekült, aki egyhelyben sebesen forgott a
szmokingos táncossal. Mintha a saját vörössége lobogott volna ott,
mintha visszaverődött volna a Csirke vörös szoknyájáról, újabb perzselő
érzés gyulladt ki az arcán. De csak nézte a Csirkét, hogy legyen hová
néznie, mozdulatlan fejjel, megrögzítve így a szemét minden újabb
találkozás eshetőségére. Ekkor a folyton forgó vörösségen túl, a
parkettnégyszög túlsó partján, a sűrűn ülő publikum közt megint belement
a tekintetébe Pécsi Lajos sárga vászonruhája, nyurga felsőteste, amint
asztalt keresve haladt a fejek fölött. Pécsi mögött, híven követve őt,
mint a kutya, s arcát mohó kíváncsisággal fordítva a táncolók felé, jött
Turnovszky Iván. Soha életében nem hasonlított Ellához, csak most.
A pincér a négyszög túlsó szélén szorított nekik helyet egy asztalnál,
ahol már ült két egyszerűen öltözött férfi. Ezek összébb húzódtak, Pécsi
udvariasan köszönt nekik, aztán leült. Csak akkor tette le a
szalmakalapját. Csontig nyírott szőke koponyája halványan fénylett a
rézbarna arc fölött. Iván kíváncsi diákfeje mögüle kandikált ki a
táncoló nőkre. Andornak lehetetlen volt nem látni őket, mert
szembenültek vele, épp abban a vonalban, amelyben a Csirke forgott
szédületesen a táncossal, egy vad two-step lármás zenéjére. Ők is a
Csirkét nézték, aki Andor odaerőszakolt szemében már csak kínzó, forgó
vörösség volt, egyre égőbb és egyre szétfolyóbb, egyre összekevertebb a
Pécsi sárga ruhájával és a táncos smokingos feketeségével, – a zsivajban
sárga-vörös-feketén lobogó lángmotolla, amelyről nem lehet levenni az
odababonázott tekintetet egészen a káprázásig, a tűrhetetlenségig,
addig, amíg meg nem áll a forgás. Mintha verseny volna, hogy melyik
bírja tovább: a forgás-e, vagy az egyre nagyobbra tágított szem
önkínzása. És ezt a versenyt egyre gyorsabban és vadabbul hajszolta a
czigány galoppja: a bőgő hátán döbögve csattogott a vonó, a cimbalmot
sebes taktusban a verő nyers végével csengette egy félbolond szmokingos
hindu, és mindezek fölött fennen visítva, önmagával kergetőzve
jajveszékelt a kis klarinét, apróra hasogatta a lármát, mintha egy
mérges kis kutya futkosott volna a pódiumon vigyorgó cigányok közt, akik
a taktust dobogtatva hágdostak volna a farkára.
A meredten égő szem győzött, a forgás maradt előbb abba. Szerencsére
nagy taps tört ki, mikor a Csirke halálra sápadtan, mosolyogva, a
szívére szorítva a kezét, abbahagyta a forgást és szédülten ment Révész
asztalához. A táncos is megtámaszkodott, gyors és mély
lélekzet-kapkodással, óriási sárga fogsorát kínos-fáradt vigyorgással
mutatva.
A nagy siker lármájában Andor behúnyhatta a szemét, aztán nézhetett
máshova. Azt még látta, hogy Pécsi is tapsol és hátramagyaráz Ivánnak,
aki nyitott szájjal fordult a Csirke felé és bámulta, hogyan liheg
nevető arccal Révész mellett. Révész megint komolyan és szaporán beszélt
hozzá, másfelé nézve, megint szemrehányást tehetett neki.
Mikor a taps elcsöndesedett és minden hangos összevissza-beszéd és
nevetés kikeveredett a tapslármából, hogy eluralkodjék a zsúfolt
teremben, ahogy nagy mutatványok után lenni szokott, a cigány, mintha
nem is ugyanaz lett volna, aki az előbb megvadult, lassan és érzelmesen
halk francia keringőbe kezdett. A parkett négyszögén, amely a mutatvány
után üres maradt, most álmatagon megjelent a kövérvállú, dekolletált
úrhölgyutánzó nő, fekete strucckalappal és fekete estélyruhában, únottan
fordította ég felé ismert kéjelgő szemeit és púderes, telt karját
rátámasztva egy sovány, vöröshajú táncos vállára, lassú csúszásokkal és
kicsire aprózott szaladgáló lépéskékkel kezdte meg a bosztont, a táncos
válla fölött le-lenézve az égből az asztaloknál ülőkre, kéjesen fáradt
pillantással keresve azt a kéjesen fáradt angol lordot, aki százötven
koronát adna anélkül, hogy bármit is csinálni kellene érte.
Erről a hölgyről Rácz Miklós jutott eszébe Andornak. Ő szokta ezt
felfalni a szemüvegével, keservesen és reménytelenül, mert a kéjvágyó
úrhölgy itt csakis ingyenpénzre vágyott, soha itt kéjről szó sem
lehetett. Egy idős német gyárosa volt, szőkén őszülő vad germán óriás,
akinek otthon beteg felesége volt, s aki a pénzéért agyonszerette a
szegény teltvállú úrhölgyet, úgy, hogy az örült, ha békén hagyták, sőt
csakis olyan férfiakhoz vonzódott, akikről bizonyos volt, hogy semmit
sem akarnak tőle. Andor örült, hogy most Rácz Miklós nincs itt. Igy
egyedül majd csak megússza azt, hogy Pécsi ott ül Turnovszky Ivánnal. De
a komoly Rácz fürkésző szemüvege és zord erélye nyugtalanítaná, kihozná
a sodrából.
A kéjes úrhögy után újabb két pár jelent meg a parketten, majd két nő
indult táncra együtt, útálatosan összetanult két rövidszoknyás,
kalaptalan lány, az egyik Somogyihoz hasonlított, fiatal horgas-tüzes,
pirosszájú vadzsidó szépség, a másik tömpe, kutyaképű púderes, idősebb,
de rövidebb szoknyájú. Most már négy pár táncolt és a táncmester a
parkett közepére állt, úgy, hogy Andor elől elég gyakran fedték el
Pécsit és a bámuló diákot. Egy kicsit meg is nyugodott. De abban a
pillanatban, mikor ezt konstatálta, tudniillik azt, hogy
megcsillapodott, megint felzajgott benne a nyugtalanság, a türelmetlen
mérgesség, a szégyen és a düh: „Mi csillapodott meg bennem? Miért voltam
izgatott? Mi ez?“
Felgyulladt a szeme a haragtól, eszébe villant, hogy Pécsi észrevehette
az ő bujdosó tekintetét. Ez a feltevés dühbe hozta és most Pécsiék
irányába nézett. Arrafelé gomolyodtak össze a táncolók, lassan és kis
körökben finomkodva mozogtak, úgy, hogy sokáig takarták el előle Pécsit.
De kivárta őket, mint ahogy az ember kivárja a holdat a mozgó felhő
mögül, s akkor igen lassan, de végre megjelent előtte Pécsi arca,
vizesszürke szeme, amely nyugodtan, de szándékkal nézett az övébe.
Komisz szúróssággal ereszkedett lassan bele ez a hűvös tekintet az ő égő
pillantásába, mint hidegen fénylő, biztosan vezetett vívótőr a forrón
lélekző tüdőbe. A sportban felnőtt, németből magyarrá gentrysedett
csontos-szívós férfi kihívása volt ez a lágyabb, nyugtalanságra és
izgatottságra hajlandóbb fiúval szemben, akiben most a keresztény
anyától örökölt türelmet és szelid nyugalmat pirosan borította el az
apai zsidó vér. Aztán, az első támadás után, most már mint két éles
horog akadt össze a tekintetük. Andor érezte, hogy egy ér rugdalózik a
nyakában és hogy a szája akaratlanul és a saját szántából formát
változtat. De most halálos elszántsággal akasztotta bele a tekintetét a
Pécsiébe. Olyan pillanat volt ez, mint mikor két birkozó sok kerülgetés
után komolyan markol egymásba és hosszan, vésztjóslóan marad így
mozdulatlanul, mintha gondolkodnék. Nem lehetett kétség, ennek a
tekintetnek az ezredrésze is elég lett volna, Pécsi halálosan és
szívósan szerelmes Ellába, gyors ugrással termett a lány mellett, mikor
Andor elkódorgott mellőle és most többé nem ereszti. Pécsinek a zárt,
vékony ajkai mögött szinte látszott a két erős szemfoga, amellyel, mint
egy sovány, izmos kutya, fogja a szőke lány fehér húsát, és a rettenetes
az volt ebben a képben, ami Andor szeme mögött megjelent, hogy a lány
könnyelműen mosolyog, mialatt ezek az éhes-éles fogak a fehér
gömbölyűségeit fogva tartják, olyan vadul, hogy annak is fáj, aki nézi.
Útálta most Pécsit, valóban kutya volt a szemében, rút, sovány,
kiéhezett kuvasz. Nem tigris vagy oroszlán. Azokra a félórákra ugrott az
emlékezete, mikor hárman voltak együtt: most télen a jégpályán, egyszer
a lánynál, ebéden, régen, egyszer a korzón, estefelé, – mindig éhes és
sovány volt ez a Pécsi, de akkor fátyolozott volt a szeme és lemondó az
arca, kérlelő, ha a lányra nézett, hamis és gyűlölködő, ha az övével
találkozott a pillantása. Most se volt diadalmas a szeme, csak bátorság
és a védekezés elszántsága nézett belőle. Pécsi azt szerette volna, hogy
ez jéghideg biztonságnak lássék. De az az idegáram, amely a mélyek
mélyéről jön és milliomodrészekre osztja a pupilla rezdüléseit, az olyan
érzékeny nézőnek, mint aminő Andor most volt, világosan megmutatta, hogy
az egyenesen előre szúró vívótőr tűhegye finoman és alig láthatóan
reszket, a hideg pengét mozdulatlan kéz vezeti, de egy féltékeny szív
vére lüktet hajszálnyi rendetlenséggel a leghegyében. Ez adott a
forrósághoz erőt és gúnyt az Andor nézésének, amelyben most már volt
valami diadal, fájdalmas és pillanatnyi, de mégis felülkerekedés az új
gazdán, a parvenűn, az alkalmi tulajdonoson, benne volt az eldobott régi
jogok titkos fájlalása, az elherdált vagyon dacos „üsse kő“-hangulata,
és az egészen végigsugárzott valami, rezignáltan hencegő, ami azt
mondja: „ugyan ne büszkélkedjél, hiszen ha én akartam volna…“
Nézték egymást, most már szántszándékkal, meg-megszakítva a táncoló
pároktól, de nem mozduló szemcsillaggal, tökéletesen megtartva az irányt
akkor is, mikor testek és ruhák mozogtak el közöttük. Egymásba sütöttek,
mint két egymásnak irányzott reflektor, amelyek találkozó sugarában
élesen megvilágítva állt, aki képzeletükben közibük lépett: a
változatlanul kacér mosolyú, jelentéktelen csinosság, fiatalon és
karcsún, szőkén és kövéredőn, egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva
a férjhezmenés és a polgári jómód kis krajcáros dicsősége felé,
felületes érzékekkel, sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem
akarva, csak élni, enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a
kettős sugárzásban érzékien és szerelmesen felragyogva, vakító
menyasszonyi fehéren, mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az
erősebbnek győzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell.
A reflektor mögött mint kis tolvajlámpa pislogott rejtetten a táncosnők
felé az Iván szeme. Ez is erősítette Andort. Ha ez a száraz Pécsi így
hízeleg és kedveskedik ennek a kis svindlernek, hogy elhozza ide, akkor
még szüksége van rá. Akkor még nem lehet olyan nagyon rendben a dolga
Ellánál. Ő ismerte Ivánt és őrző szerepét. Nem bánta volna, ha az ő
tekintetével is találkozik, de ez lehetetlen volt. A kis diák minden
pillanatban másfelé villantotta a tolvajlámpát, mohón és határozatlanul,
szinte ijedezve, mint egy szegény és szerény tolvaj, aki szalonnáért
jött és a kincstárban találja magát.
Még nézte egyideig Pécsit, akinek a tekintete változatlan maradt, aztán
úgy gondolta, hogy ebben a halálos párbajban győznie kell s ekkor – még
mindig nézés közben – lassan gúnyosra mozdította a száját, mosolyt
erőszakolt, pillanatra se véve le szemét a Pécsiéről. Feldobogó szívvel
és mindenre készen még megvárta, amíg a csontos barna arcon elfehérül a
lenszinű nyírott bajusz a boszankodásban feláramló pirosságtól. Aztán
még mindig várt, mint aki rendelkezésre áll, majd lassan elfordította a
szemét másfelé és a fizetőpincért hivta. Fizetett, fölkelt, az ajtóig
sétált és onnan is visszanézett. Győzelmet érzett. Látta, hogy Iván
kérdez valamit Pécsitől, de Pécsi a semmibe néz és nem felel. Iván már a
vállán kopogtatott, mire nagynehezen feléje fordult. Andor ott maradt az
ajtóban és a tömpe kutyaképű táncosnővel beszélgetett. Maga se tudta,
mit. Sőt virágot is vett neki, mikor a virágárús asszony arra jött. Négy
nagy vörös rózsát. Közben elhozták a felöltőjét, ezt a karjára vette.
Nem akaródzott neki elmenni innen. A tömpeképű otthagyta, egyedül
maradt. És ebben a pillanatban váratlanul minden győzelme összeomlott s
ahogy arra a percre gondolt, mikor ezek bejöttek a terembe és Iván úgy
hasonlított Ellára, – életében először – mikor erre a percre gondolt, a
menthetetlen és halhatatlan irígy szerelem sajgott végig rajta, de nem
az idegein, hanem a csontjai velejében, valahogy a lábából érezte
fölfelé jönni a mellébe, ahol szétterjedt és feldagadt a torkáig. Ott
sikerült csak leszorítania gyilkos erővel, úgy, hogy ott aztán meg is
állt. A következő pillanatban pedig világosan érezte, hogy züllött és
rendetlen élete ideiglenességének és minden dolgok kábult halogatásának
nem az apja halála a véghatára, nem is ez volt az soha, hanem az a nap,
amelyen Turnovszky Ella máshoz fog férjhezmenni.
És erre a gondolatra most mintha gyorsan kiürültek volna a lába
csontjai, úgy elerőtlenedett és kihűlt, hogy az ajtófélfához kellett
támaszkodnia. Mosolygott, hogy azok, akik ezt az elgyengülését látják,
ne gyanítsanak rosszullétet. Hallotta, hogy az emberek közül, akik
előtte ide-oda mozogtak, beszél hozzá valaki.
– Igen – mondta, erőt véve magán, s csak akkor látta, hogy Révész úr áll
előtte, az beszél hozzá.
– A Csirke az öltözőben van – mondta – és nagyon kéri, jöjjön velünk, mi
a Terézvárosi kávéházba megyünk, a pincébe, a kuglizó mellett van egy
szeparé. Lehet, hogy Rácz szerkesztő úr is odajön.
– Rácz szerkesztő úr?
Ez a név valami megfogózás-féle érzést keltett benne. Révész megint
beszélt, kérdezett valamit.
– Köszönöm, nem, – mondta Andor – hazamegyek, nagyon fáradt vagyok.
És már ment is le a lépcsőn. Egy kocsi vitte, rántotta a sziget felé. A
hídon nagyot lélekzett a dunai szélből. Mikor meglátta a szállót,
rettenetesen megijedt attól, hogy most egyedül marad. Tulajdonképpen
most kellett volna leinnia magát az eszméletlenségig – gondolta. Aztán:
„Igy is fogok tudni aludni, halálosan fáradt vagyok.“ Felment a
szobájába és gyorsan levetkőzött. Befeküdt az ágyába és nézte a villamos
lámpa izzó drótszálát a hálószekrényen. Furcsa, máskor bántotta a
szemét, most akár órákig nézhetett volna bele. „Vége az életemnek“ –
gondolta és egy nagyon egyszerű kérdést tett fel magában: „Istenem“ – ki
is mondta félhangon – „mért hagytam én ott Turnovszky Ellát?“ Megvágta
magát ezzel a kérdéssel, mint az éles késsel. Fájdalmat érzett és a
vérvesztés hűlő érzését, egyszerre. „Nem“, – mondta megint félhangosan –
„ez egészen furcsa, ezt az érzést egy pillanatig se lehet elviselni,
olyan tűrhetetlenül fáj.“ Kiugrott az ágyból, felöltözött. Eloltotta a
lámpát, lement, csöngetett. Mikor a portás kieresztette, sietve indult
el a város felé. Azt érezte, hogy ezt a bajt, amit most felismert,
gyógyítani nem lehet. De a fájdalmat csillapítani kell, mert egyszerűen
eltűrhetetlen. Valami borogatás a szív tájára… Megállt arra a
gondolatra, hogy ezt a kínt testi úton lehetne enyhíteni. A morfiumra
gondolt. Aztán tovább sietett, idegesen. „Marhaság“, – mondta –
„pillanatnyi dolog, ezen segíteni kell… embert kell látni… nőt kell
látni, egy lányt kell megcsókolni… valaki kell, aki szeret… csak egyedül
nem szabad maradni…“
Fél kettő volt. Megint megállt, lehajolt és apró kavicsokkal rakta meg
az egyik zsebét. Egynegyed háromkor az Erzsébet-körút egy
mellékutcájában állott és ezeket a kis kavicsokat egyenként dobálta fel
a sarokház egy elsőemeleti ablakára, amely mögött Gyulai Olga lakott.